Fővárosi Lapok, 1886. április (23. évfolyam, 91-119. szám)

1886-04-01 / 91. szám

tottam, hogy ezt vagy azt már láttam, itt vagy ott már voltam, nyomban jött az interpelláció , de hát a szép Bulykainé ? Mit szólok a szép Bulykainéhoz. Az egész város Bulykainéval foglalkozott. Ő érte lelkesültek az öregek és fiatalok. Ha valahol valami csodaszép rózsa nyitott ki a kertben, »el kell vinni Bulykainénak« ; az első dinnyét, az első érett cseresznyét mind a szép Bulykainé kapta. Igazán nevetséges volt. Borzasztó emberek ezek, az ő kormos kathedráléjukkal és az ő szép Bulykainé­­jukkal! Én itt soha meg nem szokom. Ezalatt mindegyre többet hallottam róla, hogy már öt év óta özvegyasszony, párbajban halt meg az ura; egy katonatiszt ölte meg. Katonatiszt... szép asszony... párbaj. Bizo­nyosan szerették egymást! De ezt csak gondolni volt szabad ; isten ments ilyesmit kimondani a »teremtés remekére«. Hiszen ő a megtestesült erény és tökéletesség! Vele kapcsolat­ban minden apróság eseményszámba vágott. Hír verte minden léptét: itt volt, ott látták, ez vagy az találkozott vele. Kék ruha volt rajta, vagy fehérpety­­tyes, egyszóval, a minő volt. Kinek mit mondott, hol­nap hova készül stb. Hanem el is kellett ide egy szép asszony, hogy egészen ki ne vesszen a magja. A lakosság nő része nem sokat ért. A benszülöttek termetben alacsonyak, arcban rútak, szűk, benőtt homlokuk van, és apró tatár­ szemek. — Teringettél,­csak már azt a Bulykainét lát­hatnám ! Épen a principális előtt találtam kiejteni ezt a kívánságomat. — Hát mért nem szól ? — mondá, közömbösen vállat vonva, — mindjárt oda viszem a kertjébe, ha akarja. — Hiszen az én lányom az! (Micsoda ? A szép Bulykainé is az ő lánya!) Nyomban vitt is a Bulykainé kertje felé. A Tiszára rúgott ki a csinos szőllős­kert. A Tisza épen virágzott. Bolond, felfordult világ ez itt! Még a víz­nek is virága van. S a virágnak, a nőnek, nincsen meg a színe, szépsége. (Vége köv.) A fogadott leány. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. I. Már akkor, midőn először tartózkodtam Albis­­sola Marinában, a fenséges tenger mellett, halmok és hegyek ama koszorúja közepett, mely Sansobia völ­gyét zárja magába — már akkor ezt gondoltam: ennek a­ tengerpartnak jövője van. Julius hóban mentem oda fürdeni s csaknem az egyetlenegy vendég voltam; ama bájos asszonyok és leányok, kik e helyet mai napság nyaranta benépesítik, még csak nem is sejtették akkor, hogy a Riviera mellett három kis helység terül, néhány lépésnyire Savonától, melyek mindenikének Albissola a neve. A tengeri fürdőket Albissolában a legkezdetle­gesebb módon használták, mert ama finom vászon­nal borított fürdőkunyhók még nem voltak ott fölál­lítva, a melyekkel később a művelődés és Gierolamo e homokterületet a naptól s embertársaink kiváncsi szeme ellen védték. Kezdetben egy nagy, kifeszitett esernyőnek a markolatát befúrták a fövénybe s az esernyő fölé lepedőt borítottak. E sátor alá aztán kö­­rülbelől olyanformán másztak be, mint az eszkimók szoktak a kunyhóikba. Egy ily esernyőnek a szoktató befolyása alatt, mely minden légvonalnál föllebbent, a legszemérmesebb természetűek is hozzá törődtek a szabad léghez s csakhamar valamennyien előnyösebb­nek tartottuk, dacolni a délelőtti verőfénynyel s a szabadban vetni le öltözékeinket, olyaténképen, hogy a part mentén ki erre, ki amarra elszéledve, ruháin­kat a rablóhajlamú szél ellen jó rakás homokkal be­födve biztosítottuk. Minden kötél, deszka vagy gyé­kényfonat segélye nélkül mentünk a vízbe, bátran lépdelve a kavicsokon. Majdnem mindig a sekélyes vízben maradtunk, mivel még senki sem gondolt arra, hogy kitett horgonyjegyek és tornák által a belebb úszásra csábítson. Gerolamo, a híres Gerolamo, ki most egy sor­ban vagy húsz fürdőkunyhóval rendelkezik, ki min­den pillanatban képes négy, parafából készült s vá­szonnal bevont mentő­övet — mely a tulajdonos ne­vét rikító vörös betűkben árulja el a hullámoknak — a tengerbe dobni; Gerolamo, ki egész sereg nyári vendég levetett úszóöltözéke s félénk kezdők számára való számtalan úszóhólyag tulajdonosának vallja ma­gát, ez a Gerolamo abban az időben­ mit sem mondhatott egyebet sajátjának, mint bárkáját, melylyel tintaféreg halászására indult, ha épen cserépedényeket — Albis­­solának emez egyetlenegy műiparát — nem rakta bele, hogy aztán Savonába szállítsa. Megjelent ő olykor a parton, hogy szemlét tart­son az »uraságok« fölött; úgy állt ott, büszke egye­nes magatartással, karjait mellén keresztbe fonva, szájában rövidszárú pipával, egy-két percig; aztán újra dolga után látott, komoly töprengések közt csó­válva a fejét. Ha a tenger zajlott vagy a sirocco dü­höngött, közelebb jött hozzánk, a bátortalanokat biz­tatta, de aztán föl is gyűrte a nadrágját térdig, kész­séggel halászva ki minket, ha valamelyikünket egy-egy vakmerő hullám fölfordított. Valóban azt hiszem, hogy ama nagyszerű gondolat, mely szerint jó lenne néhány vászonsátrat fölállítani, már ismeret­ségünk első évében megfordult az agyában; ám hogy e gondolat szilárd elhatározássá érlelődjék, több nyárra volt szükség s talán még többre lett volna, ha Albissola partján egyszer csak meg nem jelen­t. . . kisasszony, e csodaszép szőke leány, ki rendkívül szeretett volna fürdeni, de nem teljesen felöltözködve; azonban az esernyőn védelmében teljességgel nem bírott. Abban az időben ismerkedtem meg Szilveszter úrral és nejével egy júliusi est alkonyán. Szokásom szerint kimentem a partra, fekvőhelyet készítettem magamnak a fövényből, vánkost ugyanabból az anyagból s kényelmesen hanyatt terültem, zsebkendő­met a fejem alá téve, hogy hajamat a fövénytől véd­jem. A tenger, ha valaki, mint én, e fekvő helyzetben nézte, egy redőt sem látott azon; azelőtt való este oly hangosan morgott, hogy éjjel fölébredtem zajára ál­momból ; most a legcsekélyebb hangját sem lehetett hallani, mintha nem volna több mondanivalója, avagy megbánta volna bőbeszédűségét. Köröskörül mély csönd. A szürke alkonyi légbe itt-ott fekete füstfelle­­gek emelkedtek s az égő szurkos­ fenyőfa erős illata ütötte meg orromat, mert az a nap volt, a melyen valamennyi, egész héten át gyártott cserépedényt égetni kellett. Tehát, mint mondom, mély csönd volt s a környék néptelen. Két halászbárkát követtem a szememmel, melyek távolról ép olyanoknak látszottak, mint a tengeren nyugodtan úszó csül­­lők; alig mozdultak s épen nem látszottak egy­máshoz közeledni vagy egymástól távolodni; az egyik még fölfogta pásztázó sugarait a napnak, mely maga többé nem volt látható ; a másik árnyban lebegett. Közönyösen szemléltem mindezt, midőn előttem egy­szerre két óriási árny merült föl, mely az egész szem­határt elvágta előlem. E két árnyat Szilveszter úr és neje képezték képen tartva egymást, úgy látszott, a vízbe akarnak menni, úgy amint voltak, a férfi hosszú zubbonyában, az aszszony kalaposan, nagykendősen. Egy szót sem szóltak, mint ez gyakran megesik, mikor valaki vala­mely végzetes esettől tart; mozdulataikon azonban némi késedelmezés, habozás volt észrevehető. Nem láttam őket lőni, ők sem vettek engem észre sövényvackomban — azt hitték, egyedül vannak; ám az asszonyság körüljártatá a tájon fürkésző sze­mét, mely körülményből én a száraz­földhöz való ragaszkodását véltem kiolvashatni. A távolságból az alkonyi homályban nem tudtam meghatározni: vájjon fiatal-e, szép-e ez a nő s hogy várjon a férfi . . . (de bevallom nyíltan, ezzel nagyon keveset törődtem.) Abban azonban legcsekélyebb kételyem sem maradt fenn, hogy mind a két jövevény szikár és kicsiny volt, noha egy pillanatra óriásoknak tetszettek. Ne higyje senki, hogy én ott mozdulatlanul hevertem volna, közömbösen, mint valamely komoly bölcselkedő, teljesen a sorsra bízva a dolgok folyását: nem; figyelésem közben kiemeltem fejemet a homok­ból s könyökömre támaszkodtam, hogy talpon terem­ Csernovics Péter, hisz világosan ki volt kötve, hogy a­­ színházban egyedül német előadások tarthatók. Volt látás-futás, de mind hiába, a színházat Csernovics Péter kapta meg. Bezáratta a színházat, magához vette a kulcsokat, s mindössze annyit mondott: — Jól van! Egymást érte a sok kérvény, folyamodvány, ajánlat a német színigazgatóktól. Csernovics egyre sem felelt. Személyesen is megjelentek, szóba sem állt velük. Már a színházi évszak közeledett, s még semmi előkészületet sem láttak. A közönség zúgolódott. A tanács felszólította Csernovics Pétert, hogy csinálj­am már valamit. És ő csinált. Elküldött négy ácsot a színházba, hogy ott bontsanak le mindent, s magtárrá ala­kítsák át. Az ácsok dologhoz láttak. A városkapitány kétségbeesetten fut a polgár­­mesterhez s elmondja, a mit hallott. Együtt sietnek meggyőződést szerezni a hit valódiságáról. Borzadálylyal látják, hogy az ácsok bontogatják le a páholyokat. Be akarják tiltani, de az ácsok kinyilatkoztatják, hogy ők csak a Csernovics Péter parancsának engedelmeskednek. Futottak nyakra-főre Csernovicshoz. — Az ég szerelméért! — lelkendezett a pol­gármester, — mit akar a méltóságos úr csinálni a színházunkból ? — Magtárt. — Az lehetetlen. — De igen, szükségem van ide benn egy mag­tárra, s ez az épület igen alkalmas. —­ Figyelmeztetem a szerződésre, szólt bele a kapitány. — Teljesíteni fogom, mert az öt év leteltével abban a korban kapják vissza a színházat, a minőben átvettem. — Ho. . hogyan ?. . tehát egész öt évig ?.. — Teljes öt évig arra használom, a­mire szük­ségem van. — A szerződés, — hebegte a polgármester, — úgy szól, hogy német előadások. — Igen, — nevetett Csernovics, — hogy csak német előadásokat tarthatok. Na, hát én ezt nem is szegem meg, mert ha egyáltalán játszatni akarnék benne, azt németül kellene tétetnem. Ezt elismerem, kötelezőnek is tartom. . . — Nos tehát ? •—Nos tehát, én semmiféle nyelven sem tartatok benne előadást. Ez ellen a szerződés egyik szakasza sem szól. A város két feje kőszoborrá vált. — Esedezem. — kezdte szünet­­után a polgár­­mester, — tiltsa be az ácsoknak a további rombolást. — A világért sem. — Mit tegyünk ?­­— sopánkodott a kapitány. — A­mit illik, — dörgött oroszlán­ hangon Cser­novics, — a mi kötelességük, legyenek magyarokká. — Hisz azok vagyunk. — Ugyan ugy­e ? Akkor hát mit keres a szer­ződésben az a kötelezettség, hogy csak német nyelven tartható előadás ?­­— A polgárság kedvéért. — Hát hessen-kasseli polgárság ez ? — Nem, magyarországi. — Úgy hát tanuljon és tudjon magyarul. — Eszerint méltóságod kívánsága...­­— Hogy a szerződésnek a német nyelvre vo­natkozó fejezetét töröljék el. — Kivihetlen. — Úgy hát magtár lesz, Gábor! — kiáltott szolgájára, — szaladj a színházhoz s mond az ácsok­nak, még hat legényt vegyenek magokhoz, s holnap ilyenkor nyoma se legyen, hogy az valaha színház volt. — Az istenért! — kiáltott a polgármester. — Megálljon! rimánkodott a kapitány, a Gábor karját erősen megragadva. — Na, mi az ? — kérdé Csernovics, szemöldökét összevonva. — Halasztást, negyvennyolc órai halasztást ké­rünk, — mond a kapitány. — Mire ? — Összehívni a tanácsot s a hatvanas testüle­tet. Majd azok határoznak. Mi az ügy meleg támoga­tói leszünk. — Na jó. — Kérjük tehát a bontást addig fölfüggeszteni. — Menj hát Gábor s mondd az ácsoknak, hogy negyvennyolc óráig a munkát szüntessék meg. A bér azon időre is ki fog nekik járni. A két férfiú gyöngyöző verejtéket törölt le homlokáról. Mikor elbúcsúztak, a polgármester sohajtá: — Tehát méltóságod erős elhatározása... — Vagy magtár, — vágott szavába Csernovics, — vagy magyar színház. A rendkívüli gyűlést megtartották, és Cserno­vics győzött. Két hét múlva jól szervezett magyar színtársa- 654

Next