Fővárosi Lapok, 1886. június (23. évfolyam, 151-178. szám)

1886-06-01 / 151. szám

Kedd, 1886. junius 1. 151. szám. Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Fit­vre.............................. 8 írt Negyedévre................4 írt. Megjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-ép­ület) küldendők. É 1 e t i s k o I a. (Elbeszélés.) Irta Tutsek Anna. (Vége.) Végre mély kimerültség vett rajtam erőt. Úgy éreztem, mintha csöndesen sülyednék a tenger mé­lyére le, mind lejebb. . . lejebb... A hullámok rin­gattak erre-arra és nekem nem volt többé erőm küz­deni ellenök. Többé Hugót sem kerestem. .. Minden sötét, mozdulatlan és csendes volt körülötte. . . Most eljött a vége... ez volt utolsó gondolatom. De nem ügy volt. Ismét felébredtem s bár nagyon bágyadtnak és kimerültnek éreztem magam, eszméim tiszták és nyu­godtak voltak. Ágyban találtam magam s hosszas gondolkodás után, a fali szőnyegről és kárpitokról reá ismertem, hogy az én ágyam. Valami mondhatatlan kellemes érzés fogott el, hogy oly mozdulatlanul fek­­hettem itt, anélkül, hogy többé a zugó tengerben érez­ném magam. Kéjes bágyadtsággal szemléltem az egyenes, fényes vonalat, melyet az éjjeli lámpa világa vetett a falra, átszűrődve az ágyfüggöny egy keskeny kis nyí­lásán. Nem tudtam, mióta fekszem itt. Nekem úgy tetszett, hogy hetek és hónapok teltek el s oly kábult voltam, hogy nem emlékeztem semmire, csupán azon kellemes érzést élveztem, hogy oly csöndesen fekhettem ágyamban. De egyszerre erős szélzugás hallatszott, az ablakok megzörrentek s az éjjeli lámpa mintegy megérezve a szelet, lobogni kezdett. Heves záporeső csapkodta az ablaküvegeket, hal­latszott a csatornából kiömlő viz zubogása s a szél mind újabb és újabb rohamokban sivitott végig a házfedél felett és be a kéményen... A vihar künn még mindig tartott. Mintha tőrt ütöttek volna szi­vembe. . .Végtelen fájdalom, egy borzasztó veszteség tudata villámlott agyamon át. — Hugó meghalt — és én nem békültem ki vele.. . ez volt az iszonyú gondolat. Lenn pihen a sötét víz fenekén, magával vitte haragját és bánatát és nem bocsátott meg ne­kem !. . .Vagy csak álom volt minden ?. . . Gondolataim ismét össze kezdtek zavarodni.. . De erőt vettem magamon s kezem bágyadtan fölemelve, félrevontam a kárpitot. — Nincs senki itt ? — akartam kérdezni, de mintha nem lett volna hangom, csak mozgattam aj­kaimat. És e pillanatban ismét azt hittem, hogy csak álmodom. Agyam mellett a karszékben egy sötét alak ült, csendesen, mozdulatlanul, mintha aludna.. .Nem mertem hinni szemeimnek. Kezem erőtlenül hanyat­lott le s egy percig kábultan feküdtem ott. . . De az­tán ismét felemelkedtem s, oda néztem. Igen. . .igen.. . semmi kétség, Hugó tilt­ott. Fejét fáradtan hajta kezére, s az éjjeli lámpa halvány fényt vetett behunyt szemeire s komoly ajkaira. Élt.. . élt. . . — Hugó — szállitottam — kedves Hugó! Hirtelen felegyenesedett, reám nézett, s aztán fölém­ hajolva, hangosan felkiáltott: — Hála Istennek, csakhogy felébredtél!. . . Nemsokára megtudtam, hogy én már két nap óta fekszem eszméletlenül, heves lázban, hogy a vihar meg-meg­újuló erővel azóta folyvást tart, de hogy Hugó akkor a felborult sarkára kapaszkodva, a halá­szok segélyével szerencsésen a partra jutott, s en­gem ott találva, mindkettőnket mint két halottat vittek a házba, mert a kiállott erőfeszítéstől és halál­­félelemtől Hugó is elveszítette eszméletét. De ő nem­sokára magához tért, s azóta nem mozdult ágyam mellől. Néhány nap múlva egészen jól lettem. Irénék tovább utaztak s mi visszatértünk Pestre. Soha a múltról többé nem volt szó köztünk. Csend, nyugalom és egyetértés költözött házunkba. De mintha fiatalságunkat mindketten ott hagy­tuk volna Mattsee tavának zugó hullámai között... Szerelem volt, a­mit egymás iránt éreztünk, de nem az a szerelem többé, melyet én oly vétkes köny­veket felújítani. Elmegyek — gondoltam — más faluba, valami igen nagy faluba Londonba. Párisból az említett rengeteg faluba két úton lehet eljutni. Az egyik, a rövidebb, Cherbourgon, Havreon, Ostenden, Dünkirchenen vagy valamelyik más csatornaparti városon­ át visz oda. Ezt az utat kereskedők és más efféle prózai emberek választják. Az igazság kedvéért megemlítem: néha költők is, olyan költők, kik elköltötték a reájuk bízott pénzből néhány ezeret és sietnek Amerikába. A másik, a hosz­­szabb út, Marseillen, a földközi tengeren, a szuezi csatornán, a véres tengeren, az ádeni öblön, az indiai, japáni, khinai és világtengeren, Amerikán és az atlanti tengeren át vezet Londonba. Ezen az útón járnak Jules Verne hősei, Uhl bécsi polgármester »sürgős« budapesti levelei, a diplomaták ígéretei és néhány »reformer« szabadelvű eszméi. E két út közül egyik sem volt ínyemre. Nem vagyok bolond, hogy négy világrészt járjak be, ha London az orrom előtt van, ellenben olyan bolond sem vagyok, hogy 600 kilo­méter utat tegyek oda, ha 2000 kilométerrel is oda érek. Ha az ember utazik, hát utazzék becsülettel. Kimentem a keleti vasúthoz és jegyet váltottam­­ Strassburgba. Itt van a legjobb alkalom, hogy remek útleírás­sal halhatatlanná tegyem nevemet. Kivált mert ötöd­ször járom ez utat, bebarangoltam jobbra, balra; ismerem Elszász »daltelt mezői«-n a legkisebb ürge­lyukat is, benéztem füstölgő gyáraiba, bányáiba, és mégis ellentállok a csábításnak. Bár tudtam volna egy héttel ezelőtt, az unalmas út csábítójának, az álomnak is, ily férfiasan ellenállni, akkor ma nem kellene halhatatlanságomról lemondani. Strassburg­­ban ébredtem fel. Rögtön jegyet váltottam Karlsru­­hébe. Az állomásnál egy pillantást vetettem a jobb­oldalt emelkedő hegyekre, melyek csúcsain sötétzöld lombú, illatos fenyők alatt két hóval ezelőtt ott lát­tam királynénkat, hogy néhány órával később ismét lássam baden-badeni villája erkélyéről kitekinteni a nyelmüséggel eljátszottam, s mely, mint az élet tava­sza, nem tér vissza többé soha.. . . * A kandalló lángja rég elhamvadt. A lámpa ki­égett, s halványan lobbant fel néha-néha. Elza oda rejtette lehajtott fejét az öreg asszony ruhájának redői közé, mozdulatlanul figyelve, mint egy gyermek, úgy tetszik, elkéstünk a színházból, Elza. — Hagyd azt. Mondd tovább, kérlek. . . — Nincs tovább, Elza. Csak ennyi az egész. Azóta jöttek és mentek az évek csendes folyásukban, adtak és elvittek tőlem sok mindent és nem hagyták meg csak fiamat és téged azok közül, kiket szerettem. Most már az est árnyéka suhan életem fölé s nem maradt számomra más, mint a visszaemlékezés. .. Minden hátam megött van s előttem nincs többé semmi. .. .De nem kívánnám újra élni az életet. A keserű iskolában, melyet végig jártam, egyet tanultam meg: hogy a fiatalság könnyelműségeit jóvá lehet ugyan tenni, de az azon időbeli érzések örökre eltűn­nek annak, ki könnyelműen eljátsza őket. Az én számomra az ifjúság és szerelem kora lejárt anélkül, hogy megbecsültem és élveztem volna azt a kincset, melyet az Isten csak egyszer ad az embernek.. . Üres hiábavalóságokkal töltöttem el azt az időt, mely egyébre volt adva s mire feleszméltem, az idő elrepült s mindent magával sodort, nem hagyva szá­momra egyebet, mint a bánkódást a múlt felett, a szerelem árnyát és a visszaemlékezést. . . Elza csendesen zokogva emelte fel fejét. — Segíts nekem, hogy ne tévedjek én is el. Se­gíts, hogy tanuljam megbecsülni a fiatalságot, s meg­találni a jó utat, mely az egyetlen igaz boldogsághoz vezet. Az öreg asszony szeretettel hajolt le hozzá. — Eredj haza, tedd kezedet megbánással és igaz szeretettel férjed kezébe — és úgy keresd. Meglásd, mily könnyen megtalálod. Most még nem késő! „Valami a levegőben.“ (Tárca Londonból.) »Van valami a levegőben« — mondta egész Páris. Rochefort megígérte, hogy felforgatja a várost, a­z államot, az alkotmányt, a köztársaságot, egy szó­val : az egész világot. Rochefort pedig olyan ember, a­ki ily csekélységeknél helyt szokott állani szavának. Kivált, hogy megtalálta az arkhimédesi pontot. Ez az arkhimédesi pont Roche anarchista képviselőjelölt bukása volt a május 2-ai párisi választásnál. Roche­fort azt mondta: a Szajnában víz helyett vér fog folyni. Egy kiváló vegyészhez fordultam a kérelem­mel, elemezze a Szajna vizét. Azt mondta: a­mi a Szajnában folyik, az víznek ugyan nem víz, de nem is vér. Annyi azonban benne a szerves anyag, hogy a 90ra folyadék közelebb áll a vérhez, mint a vízhez. Ez megdöbbentett. Tehát Rochefort szavát tartja ? E mellett egyre ismételték : »van valami a levegőben.« Félelmem kiváncsivá tett, lelkem előtt elvonultak Franciaország történetének legrémségebb napjai; magam is kezdtem hinni, hogy van valami a levegő­ben és kezdtem szimatolni: ugyan mi ? Végre ráakad­tam. Por, tüdőt gyilkoló por. Nem volt többé ma­radásom. Falura vágyott lelkem és tüdőm, távoli faluba, hol nincsen Rochefort, nincsen Szajna, nincsen por, nincsen Páris, hol a levegőben nincsen semmi csak illat, madárdal és csönd. De ilyen falu nincsen Fran­ciaországban. Múlt évben is falura szöktem Párisból — Nagy-Marosra, szemben a visegrádi romokkal. Egész riói klub volt együtt s csináltunk politikát, mert mind a három párt képviselve volt: kabarék, mame­­luk és szélbali, egész kis országgyűlés. Néha átláto­gattam a visegrádi remetéhez, kire a jövő század nemzedékei nem fognak visszatekinthetni a nélkül, hogy el ne piruljanak atyáik igaztalansága miatt. Ismét a nagy­marosi gesztenyefák alá menekülni, átte­kinteni a királyi romokra és újabb történetünk legnagyobb vértanújára ? Nem, minek a fája emlé­némű, csillagos, álmatag éjbe. Karlsruheből tovább lelkiismeretesen megtartottam az északi irányt a Majna melletti Frankfurtig. Itt irányomat északnyu­gat felé vettem. Mainz, Koblenz és Köln ágyúi alatt elhaladva, Düsseldorfba értem. Itt egy fél napot időz­tem, fölkeresve a helyeket, melyek nekem Munkácsy itt időzéséről beszéltek. Tovább utazva, Cleve-kas­­télyhoz értem. Állapodjunk itt meg. Két kilométernyire Cleve mezővárostól, a Rajna partján, sűrű fákkal benőtt dombtetőn emelkedik egy ódon kastély, jobban mondva középkori lovagvár, bás­tyákkal, tornyokkal, lőrésekkel, árkokkal. A középső torony alapját ama torony maradványai képezik, me­zeket Julius Caesar építtetett Kr. e. 51-ben, a jobb­parti germánok betörése ellen gall földön. E torony tetejében egy hattyú­ címer van, a dlévei hercegek és Lohengrin címere. Itt született a monda és rege szerint Lohengrin, a h­attyúhős. A clevei lovagvár bölcsője lett a világirodalom legnagyszerűbb regéi­nek és mondáinak. Nem csupán a Niebelung-monda ezer és ezer változásaival, a Lohengrin-monda sokféle alakjában és százféle eredettel és befejezéssel, hanem a Grall vagy Arthusz-mondakör, úgy mint a közép­kor a mór szellem befolyása alatt megcsinálta, a »Ritter um die Tafel­unde« az ő grandiózus pogány fantasztikájával és keresztényi inspirációjával is innét indulnak ki. Nemcsak a hattyúlovag és a meg­váltó vére, melyet távol Indiában arany­ edényben, drága­kövekből épült templomban őriznek az Arthusz­­monda hősei, hanem Bouilloni Gottfried eredete is ide tér vissza. Egy szóval: e kastély körül másfél ezred költészete és a modern zene, — Wagner és Reyer — fonták hervadhatlan koszorúikat. Ezek közül talán legkevésbbé ismert a fehér asszony regéje, azért rövi­den elmondom. A szép thü­ringiai özvegy grófnőt számos ud­varlója lázadással fenyegette, ha végre nem választ közülök egyet férjül. Kivált sógora, meghalt férjének öcscse, szorongatta ezzel leginkább. De a grófnő mit

Next