Fővárosi Lapok, 1886. június (23. évfolyam, 151-178. szám)

1886-06-01 / 151. szám

Egy hajótörés. (Olasz elbeszélés.) Írta Enrico Castelnuovo. (Vége.) Riani az utolsó erőfeszítése közben kiáltott hozzám: — Mentse meg ön Mariét! Ezt mondva, erőszakosan kibontakozott nejének a karjai közül. Hiába kiáltozott a nő: — Nem, nem, Camillo, én nem akarok mene­külni. . . Nélküled nem akarok menekülni! Riani eltűnt a hullámok közt. Midőn a fiatal asszony nem látta őt többé, az életerő egészen elhagyta. Karjai lehanyatlottak, szeme lecsukódott. Dús haja fölbomolva omlott alá vállain; a shawt, mely nyakát és keblét födte, lecsúszott. Mikor megmentésére sietve átkaroltam, érez­tem tenyerem alatt szivének a dobogását. Szilárdul átölelve úsztam vele teljes erőmből. Elértem a csónakok egyikét. Már segélyért akar­tam kiáltani az embereknek — de ekkor magához tért a fiatal nő ájultságából s rám nézett. — Nem, nem! — kiáltá, — legyen ön izgal­mas ... engedjen meghalnom!.. Camillo, én kö­vetlek ! De én mit sem hajtottam a szavaira. Ekkor rendkívüli erőfeszítéssel iparkodott karjaim közül kiszabadulni. A küzdelem közben egy hullám csapott át a fejünk fölött s mig én a viz fölszinére jutni igyekez­tem, Marie finom, karcsú teste kisiklott a kezeim közül. * —­ Még kettőnek is van itt hely! — Egyetlenegynek sincs! — Lenni kell! Egy ember életéről van szó. E vitatkozás közben két csinos kar ragadt meg engem s beemelt a csónakba. — De most már valóban elegen vagyunk. — kiáltott föl egyszerre több hang. S a legdühösebbek kiragadták az evezőket a matrózok kezéből, hogy azokat, kik utánam még a csónakba fölkapaszkodni akartak, visszataszítsák. — Gyorsan, gyorsan!­­ - kiáltott a kormányon ülő ember, — siessünk innen, mielőtt a hajó elsülyed, mert különben örvényével elragad minket. A matrózok teljes erővel eveztek. De vagy a csónak súlya, vagy a víz ellenállása okozta, mi alig mozdultunk helyünkből. Láttam, a­mint a gőzös, tőlünk néhány száz méternyire, lassan kint alább sülyedt. Oly látvány volt ez, mely a vért megfagyasztotta az erekben. A fáklyák világánál, melyek halotti világítás­ként lobogtak, a fedélzeten összevissza futkosó alako­kat vettem észre. Ama szerencsétlenek voltak ezek, kik már a mentő­csónakokban nem kaphattak helyet. Tébolyultan szaladgáltak ezek a hajó elején és hátulján ; némelyek az árbocra iparkodtak fölkúszni, mások a hajó karfájába kapaszkodva, meredten bá­multak alá a mélységbe. Egyszerre gyorsabban sülyedt a hajó. A lám­pák és fáklyák kialudtak. Nyílsebességgel sülyedt a hajó a mélységbe, köröskörül hatalmas hullámtorlaszokat verve föl. E hullámtorlaszok elhatottak hozzánk is, halál­hozó körébe vonva minket. A csónak elkezdett forogni magától, az evezők darabokra törtek, a kormánykészülék is megromlott s mi fejjel zuhantunk a vízbe és mint óriási sír zárult be a tenger fölöttünk. A halálfélelem okozta utolsó kétségbeesésem­ben összeszorult torkom egyszerre megnyílt, éles kiáltást hallottam és... — Uram, uram! — szólított meg valaki, vál­la­mra ütve, — ébredjen már, megvirradt! * — Ejh! — kiáltok föl dadogva, — hát hol vagyunk mi most ? — Teringettél! Hát hol másutt, mint a gőzö­sön, még pedig már Genua közelében. Önnek bor­zasztó álma lehetett! — Honnan tudja ön azt ? — No, azt bizony nem nehéz volt kitalálni. Hiszen oly velőt rázó kiáltást tett, hogy valameny­­nyien megijedtünk. Valóban, a hajóteremben összegyűlt utasok csu­­dálkozva néztek rám. Fogadni mertem volna, hogy sokan azt képzel­ték, megtébolyodtam. — Nos, szóltam boszúsan, miközben fölkeltem, — nekem úgy rémlett, mintha hajótörést szenved­tünk volna. — No, annál bizony szebbet is álmodhatott volna! Ama románcnak, a­melyet tegnap elénekeltem, szintén »Álom« a címe. De ez sokkal ártatlanabb álom volt, mint az öné. Emlékszik-e még ön arra a dalra ?­­— Kétségkívül. — Én rajongok a zenéért, — folytatá Merkur gyermeke, — ha én a színházhoz szerződtem volna, szép előmenetelem lett volna. — A fölött legkevésbbé sem kétkedem, — vi­sz­on rám szórakozottan. Mindenelőtt némi fris­ségre volt szükségem. Fölmentem a fedélzetre, hol több utassal találkoztam, kik korábban fölkeltek, mint én. Rianiék közeledtek hozzám. — Mi láttuk a nap keltét, — szólt a fiatal asz­­szony s lelkesülten tévé utána. — fellegek voltak az égen, de a nap valamennyit tova kergette. Bámulatos az ilyen tengeri utazás. — És hogy aludt ön ? — kérdezte tőlem az ügyvéd. — Borzasztóan ! — válaszoltam. — Azt álmod­tam, hogy hajónk elsülyedt. — Egyebet nem ? — kérdezte a fiatal­asszony mosolyogva. Eközben alkalmam volt gyönyörű fogso­rait látni. — Borzasztó álom volt ez, — mondom, — minden oly szemmel látható s kézzel fogható volt... — És mi lett mi belőlünk ?... Gyorsan, gyor­san, mondja el ön! E pillanatban a gőzös a genuai kikötőbe érkezett. — Nem, — viszonzom, nem! A­helyett, hogy egy ocsmány álmot hallgatna kegyed meg, tekintsen inkább a szép valóságba, mely környezi. Amott, Sig­! egy másik Godfreddal és Tancreddal levágott moha­medánok testhalmain át ment Krisztus sírjához. Az­­ első Oxford gróf Bend­erc Henrik minisztere volt. A­­ harmadik gróf ama lordok közt tűnt föl, kik a »Magna Charta«-t kicsikarták Jánostól. A hetedik Cressy és Poitiersnél harcolt vitézül. A tizenharmadik gróf, a sors számos viszontagsága közt, főnöke lett a vörös­rózsa pártnak és a bosworti eldöntő napon ő vezérelte a sereget. A tizenhetedik gróf az Erzsébet udvarában tündökölt és az angol költészet régi mesterei közt díszes helyet vívott ki magának. A tizenkilencedik gróf a protestáns vallásért és Európa szabadságáért harcolva esett el, fegyverrel kezében, Maestricht bás­tyái alatt. Fia, Aubrey, ártatlan természetű ember volt, ki egy bolonddal sem jöhetett volna ellenkezésbe. Ellenkezésbe jött azonban királyával: adósságai da­cára ott hagyta főispáni székét és a »kék ezred« ezre­desi rangját s elment pártütőnek. A De Vere-ház, de csakis a De Vere-ház után állt fényre a Talbot-ház. III. Edvard óta mindig az ország peerjei közt voltak. A tizenötödik században Talbot Jánosnak, az Orleansi szűz ellenfelének ado­mányozták a Shrewsbury grófságot. Honfitársai még ma is tisztelettel és szeretettel említik nevét, mint a legdicsőbbek egyikét ama hősök közül, kik egy nagy angol birodalom fölállításáért harcoltak a szárazon. A visszaállítás idejében Ferenc volt a család feje, a tizennegyedik gróf és római katholikus. Halála oly körülmények közt történt, melyek még a puritánok zsarnokságának bukását követő feslettség korában is irtózást és szánalmat gerjesztettek.Buckingham herceg cselcsap szerelmeskedései közben, vonzalmat érzett egy pillanatra Shrewsbury grófné iránt. Hamar meg­nyerte őt. Férje párviadalra hívta ki szeretőjét és elesett. Némelyek beszélték, hogy az elvetemült nő férfi ruhában jelen volt a párbajnál és hogy győztes szeretőjét keblére szorította, mikor annak ingéről még férjének a vére csepegett. A meggyilkolt férfiú méltó­ságai kisded fiára, Károlyra szálltak át. Midőn ez az árva férfikort ért, közönségesen el volt ismerve, hogy Mikor a mélységből fölküzdtem magamat, egye­dül voltam. Az önfentartási ösztön most hatalmasabban jelentkezett nálam, mint minden egyéb érzelem. Miután hasztalan buzgólkodtam másoknak a megmentésén, a saját életemre gondoltam. Pillanat alatt a csónaknál termettem. Ijedtség szállta meg a csónakban levőket. A nők jajveszékeltek, a gyermekek sírtak, hara­gos, de részvét sugallta szavakat is hallottam: — Itt nincs több hely! — Mindnyájan a vízbefulás veszélyének vagyunk kitéve! — Egy ember még beszállhat! — Nem, senki sem­ sem akart erről tudni. Volt egy álomlátása: idegen országból istentől küldött férfiú fog jönni, hattyútól vont csolnakon, ez lesz a férje. Erre a férfira vár a grófnő. Ez azonban oly sokáig jött, hogy a főrangú alattvalók nem győzték a várost és föllázadtak. Ekkor, a legnagyobb szorultságban, megérkezik a hattyú­tól vont csolnak és partra száll Lohengrin Le­győzi a lázadó alattvalókat és oltárhoz vezeti a grófnőt, megtiltva neki, hogy tudakozódjék hazája és kiléte felől. Számos évig éltek boldogan együtt, míg egyszer csak kezdi a kíváncsiság bántani a grófnőt: ki az ő férje, honnét jött ? Egy szép nap meg is kér­dezi. Lohengrinnek e perctől fogva nincs maradása; sírva búcsút vesz nejétől, gyermekeitől, kimegy a vízpartra, hol már várja a hattyú, felül a csolnakba és a­mint jött, eltűnik. A grófnő utána indul őt meg­keresni és keresi őt ma is. Néha, szép csöndes hold­világos estén, megjelenik a Cleve-kastély tornyában, végig tekint egy ablakból a síkságon s nézi: nem-e jő vissza kedves férje ? Fél napot időztem e helyen s az évszázados fák lombja alatt sok százados költészet ragyogása ragadta magával képzeletemet, de mihelyt kiértem az erdőből, oda lett minden, mert a régi világ költészetének kép­zeletet kábító hangjaiba itt már belevegyül a jelen század prózája. A Niebelung-ének verseit túlzengi a gőzgépek zakatolása, a hattyú fehérségét háttérbe szorítja a gyárak kürtőinek füstje, a Rajna habjain sem vonják többé hattyúk a csolnakot, hanem teher­rel megrakott hajók szállítják hatezer éves emberi szellem vívmányait a tengerpartra, hogy más hajók tovább vigyék távoli földrészekre vagy távoli világ­részek áruit hozzák a tengerpartról Németország belsejébe , mindenük az emberi szellem és kultúra ha­ladásának bizonyságai. És e fenséges, ragyogó hexa­­meterekben irt prózába belesápadt a lelkem, mert hazámra gondoltam. Klopstokkal mondva: »Dieser Gedanke treibt mich hinweg vom perlenden Weine in die tiefste Melancholog.« De ne csüggedjünk, csak küzdjünk, lesz még nálunk is gazdag gyáripar! Megnyitottam a szememet s láttam, hogy a di­­vánon fekszem, nagyon is kényelmetlen helyzetben. Az a férfi, a­ki a vállamat érintette, a bolognai kereskedő segéd volt, ki tenor­ hangjával este gyö­nyörködtette az utasokat. Cseveből egy negyed óra alatt Európa para­dicsomában, Németalföldön voltam. Bűnnek tartanám, ha egy ember, ki évek óta sorra beutazza három világ­rész iparállamait, hogy lásson és tanuljon, a látotta­kat és tanultakat megkísérelné egy rövid tárcában néhány sorba foglalni. Másodszor voltam Németalföl­dön, még­is egy-egy napot töltöttem Niemwegen, Ut­recht, Dortrecht, Rotterdam és Amsterdamban, Haar­lem, Leyden és Haagában. Haaga! Itt is fölelevenül­­tek bennem évszázados emlékek, hadd mondjam azokat is el. Éppen az nap, hogy ott voltam, május 19-dikén volt 198 éve, mikor e városban egy oly politikai­­ tényre szánta magát el egy ember, melyhez merész­ségében csak egy, eredményében és kihatásában pedig egy sincs hozzá fogható a világtörténetben. És mint e ténynek nincs párja, ennek az embernek sincs, sem azok közt, kik saját lángelméjükkel küzdték magukat a trónra, sem azok közt, kik trónon születtek. Míg a hajó Haágából Londonba vitt, gondolkoztam erről az emberről, Nassau-Orániai Vilmosról, az »egyesült államok« köztársasági elnökéről, és még egy másik­ról, ki akkor főszerepet játszott. Ez utóbbi a mai angol politika vezéralakjai egyikének, az ír kérdést élére hajtó lord Randolph Churchillnek az őse. Furcsa idők voltak azok, melyek 200 évvel ez­előtt Angliában jártak. Az írek kirabolva, elnyomva, gyűlöltetve fajuk és vallásuk miatt, ép úgy mint ma. A király titokban és később nyíltan támogatta a római katholikus vallást ? E fölött mély volt a felháborodás, melyet a könnyelmű II. Jakab ostobasága és rosszlel­­kűsége csak növelt. Az eddig a királyhoz való hűsé­gükről híres toryk kezdtek a király véleményével el­lenkezőt táplálni. Angliában legnemesebb alattvaló volt Aubry de Vere, a régi Oxford grófok huszadik és végső sarjadéka. Cime, fiágon, megszakadás nélkül, olyan időből ered, midőn a Howard és Seymour csa­ládok még homályban voltak, midőn a Plantagenetek nagy nevét sem hallották még Angliában. A De Vere-ház egyik feje főtisztséget viselt Hastingsnél, 1100

Next