Fővárosi Lapok 1886. július (182-210. szám)

1886-07-03 / 182. szám

5SRSBB»f4PI| Szombat, 1886. Julius 3. //'3 182. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ...................................... 8 frt. N egyedévre............................4 frt. M egjelenik mindennap. J U( 'fó fac' Huszonharmadik évfolyam. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hír etetések a kiadóhivatalba iudapest, ferenciek-tere, Atbei.f-vim-épület) üldi "idők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ július-decemberi évfolyamára. Huszonhárom éve már, h, gy a hajai sjépiroda- lom és társasélet e napi köjlönye fenáll és virág jik. Jó és változatos olvasmányokat nyújtani, a nemjeti hala­dás ügyeit elömojditani, mindig a jó Ízlést sjolgálni, a hajai és külföldi élet eseményeit híven vissjatükröjni — ej volt és lesj ejentúl is folytonos törekvése. Művelt olvasók ijlésének kielégítését tiijve ki célul: nem él soha oly es jköjökkel,melyek ellentétben állnak a gondol- kojás és érjület nemességével. E mellett eleven, váltoja- tos ésfris köjlönyt igyeksjik nyújtani, mely föladatá­nak még sokkal jobban megfelelhet, mióta tetemesen megnagyobbodott s hétfői sjámot is ad. Tartalmát jeles írók — tisjtelt veteránok es aj újabb nemjedékek kiváló erői — igen nagy sjámmal érdekesitik s ejért folyvást válogatott költeményeket, elbesjeleseket, tárcákat, kül- pöldi leveleket s aj évsjakok eseményeit élénken vissja- tükröjő leírásokat köjölhet. A sjerkesjtőség, melynek élén Vadnai Károly áll, s aj „Athenaeum-társulatu, mint kiadó, kérik ennél fogva aj előfizetések mielőbbi megújítását. Aj elöfijetök, bármennyisjer váltojtassák is nyári tartójkodási helyöket, mindenütt pontosan meg­kapják példányaikat. Aj elöfijetések e címen küldendők be : „A Tóvárosi Lapok kiadó hivatalának, Budapes­ten.Elöfijetesi ár : évnegyedre 4 f rt, félévre S frt, egésj évre 16 frt. A beküldés legcélsjerübb módja a postautalvány. A szentpéteri rózsatő. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Lajos. (Folytatás.) — Láttad volna jóságát, mikor magáhaz hiva­tott, és kitudakozta körülményeinket. Mennyire meg­hatotta sorsom. Oly jól esett az nekem. És számta­lanszor kérdeztem azóta magamtól: De hát mi oka lehet, hogy velem törődik. Miért érdekelheti az én sorsom ötét, előkelő urhölgyet. De azért újra visszatértem feltevésemhez. — Láttad valaha szemeit ? — Láttam sokszor, hiszen mindig magam vi­szem el a verseket. Szép fekete szemei vannak. — És nem látod, hogy csillognak, szikráznak azok a szép szemek, ha őket reád veti. Mióta a szép asszonyról beszéltünk, csak most mosolyodott el először, megcsóválta a fejét, és nagyon rendesnek találta, a mit gondolt. Valóban, meg kell vallani, higgadtan tudott gondolkozni. — Te szerelemre gondolsz. Szó sincs arról. De egy ilyen előkelő nő és egy ilyen koldus között nem is lehet. Meg azután, ha úgy volna, akkor nem kül­dene el innen a városból, olyan messzire. — Tehát elküld messze! — Nem épen nagyon messze, — de hát mégis csak elküld közeléből. Oda küld, a hol egy rokona, úgy tudom nagybátyja, egy gazdag földesur által helyet csinált számomra. Bizonyos. Előre elküldte az Írásomat, az annyira megtetszett, hogy csak meg kell ott jelennem. Jegyzőnek hívnak. Az apám is az volt. Szomorúan néztem a fiatal emberre, ki ismét oda jutott az álhatatlan türelmetlenségben, hogy is­mét pályaváltoztatás küszöbén állott. Pedig folyvást nem a vizeszüség, hanem a sors- javitás kényszerű sürgetése volt az, — s most talán más is járult hozzá. Azután Kálmán folytatta: — A fizetés nagyon jó, kedvező kilátások. Sze­gény anyámon többet könnyithetek. De egy nagy baj van. — Mi a baj ? — Az a falu az, a hol senki sem fog én reám mosolyogni, jó szemmel tekinteni. Oda soha sem fog jönni lakni az én szegény jó anyám. El kellene tőle szakadnom. De olyan szép ajánlatok, melyeket őrült­ség lenne visszautasítani. Szomorúan mondta tovább: — A hol az apám volt. Szent-Péterről van szó. Lesütöttem a fejemet, sőt megvallom, némileg örültem is, hátha ezen elmúlik a dolog. Erősítettem hát az aggodalmát. — Biz ez baj egy kicsit. De csakhamar vigasztalni próbálta magát; — No de majdnem gyermek voltam még, mikor eljöttünk, hát ha meg sem ismernek, — a nevünk is más — aztán ha később megismernek, nem lesz baj, majd megszerettetem magamat. Gyenge, gyarló vigasztalások. Hanem az azután erős volt és hatalmas, a me­lyet utoljára mondott, ha legszomorubban mondta is. — Látod, ' in ki hátha alapot talá1 < e az apám ártat]ans;igát tázzam. Arca e gondn szétkui. . , “ , nr <?f< d­— Aztán tude. , majd örülni, hogy ;izén szeg nek a szegény kis leányokna tehetem. Csóváltam a fejemet. — De hát majd mit anyád ? Kálmán busán felelt: hogy menjek, kiinduljak, hogy um, bei ■ ületét hisz ­der lt g; kicsit. annak s fogok én y jó anyámnak és ezek- iz életét kényelmesebbé szól erre még is édes — Nem mondom meg neki, hova mentem, egész addig, mig ki nem kerestem az apám becsületét. Magában pedig gondolkozott arról, a mit a szép úri asszony mondott neki utoljára, mintha csak édes emlékezésképen bízta volna reá. — Aztán megnézze ám, meg van-e még Szent- Péteren az a hires szép rózsatő. II. Igaza volt a szegény Kálmánnak, Szent-Péteren a falu házánál nem fogadta senki nyájas mosolygás­sal megérkezésekor. Pedig talán még nem is tudták kicsoda. Ha csak valami gyanújával nem voltak a dolognak, mivelhogy a Grossinger tolta a szekerét a szolgabirónál, az az úri ember, a ki az atyjának régi jó barátja volt, a ki aztán kipusztult a faluból, a mi­kor rajta is baj esett. Csakhogy azt mondják, ott más­hol, a hol van, gazdagabb, mióta elpusztult. A falu vénei Kálmánnak kezet nyújtottak, mondták, hogy isten hozta, de — tudja az isten — mindez oly savanyu képpel, oly szomorúsággal történt, mintha egyáltalában nem tudtak volna neki örülni. Biz az nem esett jól szegénynek. Talán az öreg pap volt még a legszívesebb, — de annak a viseletében, szívességében meg az esett a nehezére, hogy a legszomorubb volt mindannyi kö­zött. Meglátszott rajta, hogy nagyon is sajnálja. Any- nyira, hogy az már sok is. — Mikor megmondta, hogy kinek a fia, azt felelte bús sóhajtással: — Tudja azt itt mindenki.—Már bevezetésnek is lehangoló volt, a mit beszélt. —Tudja öcsém magát a nép nem óhajtotta. Ál­lását a báró ur ő méltóságának köszönheti, a kinél A vén tőig y. Eljöttem hát újra hozzád: elmúlt a tél, oly sok hosszú éj után tavaszi hajnalra ébredtünk valahára. Minden ág rügye duzzadoz körülötted, a nap nyájasabb sugara mindenütt megfogant, s a természet méhéböl uj öröm, uj pompa születik. De a te díszedből nem vett el semmit a tél, téged a tavasz szebbé nem tehet. Az élet forrása benned kiapadt; régi emlék, te csak állsz korhadó törzszsel, mindig kopasz ággal, változat­lanul. Ősszel elbúcsúzom tőled örökre, tavaszszal újra meg újra fölkereslek, nem remélve soha, hogy még lássalak, mindig félve, hogy helyetted tátongó gödröt találok, melyet félig megtölt vízzel az olvadás, melyet az omló föld félig már is betemet s aztán nemsokára eltüntet nyomtalan. Jól esik közeledben lennem; emberek annyi szenvedése fölött a te szomorú képe­den megvigasztalódom. * Az erdő fái csikorogva kérlelik az őszi szelet, hogy kímélje lombjukat. De az nem hallgat rájuk, hanem zúgva tovább rohan és estükben elkapdossa sárga levelüket. Vigasztalásul csak azt mondja nekik, hogy ez a természet rendje: őszszel lehull a levél, de tavaszszal az ágak újra kihajtanak. A fák utoljára is megnyugosznak és a kikelet hitével téli álomba me­rülnek. Csak egy tölgynek, a legnagyobb fának nincs szüksége se vigaszra, se reményre. Száraz testéről a szeleknek nincs mit lerabolniok. Elmúltak az idők, midőn még félt a dértől, midőn még mmorkodott a nyári pompa vesztén. Bánat többé nem érheti; de a kinek már bánata nincsen, azt az öröm is elhagyta örökre. Egykori társát és őt az erdő legidősebb nyárfái már kis csemete korukban vén tölgyeknek nevezték. Nem rég még kettő volt. A fiatalabbikat, mely azonban szintén századokat látott, nehány éve kivágták. Őszi reggelen egyszerre csak siketitő robaj riasztotta fel az erdő minden lakóját: a fejszések napok óta vágták a tölgyet, mig le tudták teríteni. Az apró fűszálak ijedtükben összerezzentek, a nyárfa levele sokáig jobban reszketett mint rendesen, és talán azért hullott le a szokottnál korábban. Mindenki sajnálta a jó öreget; még a gerle is bánatosabban búgott egy darabig. De leginkább szomorkodott a másik tölgy, ezentúl egyedüli emléke rég elmúlt időknek. Saját vesztének előérzete fogta el, midőn ki­emelkedő koronával eltekintve a többiek fölött, már többé nem láthatta büszke társát. Azóta folyton ko­paszodott. Tavaly még lengett tetejében nehány levél; az idén már nem hallgatott a kikelet biztatá­saira, a mely minden szellővel azt susogta, hogy leg­alább még egyszer hajtson ki. Csak bensejében van egy kis élet, a külvilágnak nem is látható, és csupán arra elég, hogy a vén fa hosszú múltjára néha-néha visszagondolhasson. Midőn kóbor szél öléből a kicsiny makk a ta­lajra hullott, őserdő boritá az egész vidéket. Az ember nem járta vadonban medve és bölény viasko­dott, s az összekuszált cserje közt utat csupán a szarvasfalka tört. Már százados fa lett a kis makkból, midőn az első beszélő lényt meglátta. Attól fogva nem volt nyugodalma se állatnak, se növénynek. A rekedt hangú hollók váltig jövendölték, hogy azok a nagy kétlábuak vészt hoznak az egész erdőre és annak min­den lakójára. Eleinte senki sem akart hinni nekik. De az egyik törzs a másik után dőlt le csattogó fej­szék csapásai alatt, s a jámbor dámvadak tüzet szóró fegyverektől hulltak halomra. Széles tisztások támad­tak mindenütt; a szü" tala;,c az eke fölhasogatta s a barázdák nyomán búza- és rozsvetés kelt. Lassanként eltünedeztek a régi fák, és még jó, ha helyüket itt- ott nyúlánk nyár- és görbe szilfáknak engedhették át. Valaha a tölgy a rengeteg közepén állott, sok • hozzá hasonló környezetében; most az erdőszélre ke­rült. Messze kinyúló ágai hatalmas fáknak maguk is beillenének. Egy részt a többi fák fölé hajlanak, mintha atyai áldását akarná adni rájuk; másrészt fehéredő rozsvetésre vetik árnyékukat, melyet a föl­kelő nap egészen a tábla végéig nyújt. Törzséről jóformán minden kéreg lepattogott, mégis alig elég hat ember, hogy körülfogja. Egykori lakói fölülei 1 át meg át lyukgatták, repedéseiben vékony füs7 ■ lat vertek gyökeret és kalapos gombák élősköd ^.o., kor­hadó lábát fris moha takarja. Egész hosszában ré> hasadás feketedik: bizonyára a villámmal vívott har­caiból maradt fönn e sebhely. Mióta öregsége tétlenségre kényszerité, mióta maga rügyet nem hajthat, napjai azzal telnek, hogy komoran nézi, mint váltakoznak az évszakok. Látja, hogyan olvad el a tél fagya, hogyan zöldül ki erdő és mező, hogy nyílnak az első ibolyák, hogyan zendül meg az első madárdal. Talán ilyenkor még ő benne is vágy kél újra átélni ifjúságát. A tavasz, mint valami kedves álom, hamar tova röppen, a gyöngyvirág illata vele száll. Nemsokára a gabna érni kezd : a tavasz helyébe megérkezik a nyár. A vén tölgy erdő és mező pompájában egyaránt gyönyörködhetik, ha ugyan van még benne érzés a külvilág iránt. Harmatos rövid éj után még alig piroslik a ke­leti ég alja, a pacsi . már fölserken puha fészkéről, a kalászok közé, magasra fölrepül és fiait takargató nőjének ébresztőt onnét zengedez Mire a uap szétte­kint, a fürj is fölébred és hallat 1 arsánv pittvpalattvo- fásf Az erdei százhangú szája a uiezo dalával hangos

Next

/
Thumbnails
Contents