Fővárosi Lapok 1886. augusztus (211-241. szám)

1886-08-01 / 211. szám

Vasárnap, 1886. augusztus 1. 211. szám. Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: ÍWTre ..................................8 frt N egyedévre............................4 frt. Me gjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba {Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Dalok. i. Elő, elő csak, Csak bújjatok elő a hóbúi, A fehér hóbúi, a fekete földbül, Szép kikelet első szülöttei, Kis ibolyák, Rázzátok le a jégbilincset, Fürödjetek meg március Csillogva rengő harmatában, Öltözzetek föl kék ruhába, És föliván a napsugárt, Leheljetek ki édes illatot, S ha halni kell, — oh mert élte rövid A virágnak s halni hamar kell, — S mely szült, a tavasz temet el titeket: A lány szeme lángján hervadjatok el, Öljön meg a hév csók, mit ajka lehel, S légyen temetőtök a szűzi kebel! II. A te hófehér kebledre Vágyódik a gyöngyvirág, Súgni lángoló szerelmet, Csókolni hófehér kebled Halvány- rózsabimbaját. Kebled égető hevében Ö tavaszról álmodik, Mig szivem, bár tőle távol, Mint szerelem napja lángol S rád hinti sugárait. III. , A tél tavasztjátszó termében, Napot fillentő csillárfényben, Hol a szilaj kedv lejtve tombol, Semmit se szóltam bánatomról. De a zöld fák közt, hol a napnak Csókjától ibolyák fakadnak, Csalogány zeng át a magányon, Megsúgom néked boldogságom! Bartók Lajos.----­A gyrémek. (Elbeszélés.) Irta Faiigliné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Másnap már kora reggel ott volt Sándor a vár­falvi lak előtt s a szobalánytól, a ki a tornácon virá­gokat öntözött, halkan kérdezősködött, ha úrnője fel- I kelt-e már ? — Nem csengetett, bizonyosan alszik még, — mondá a leány, — de ha a nagyságos urfi paran­csolja . . . — Isten mentsen! tudok én várni, a mig főikéi, — vágott a szavába Sándor, aztán elment, lábujj­hegyen, nehogy a kavics zörögjön s leült oda az orgonabokrok alá, a hol tegnap este olyan boldog voít. De bármily halkan folyt is a leirt párbeszéd, Erna meghallotta s felismerte a Sándor hangját. Sietve ugrott ki ágyából és ölté magára ruháit. Pár perc múlva aztán megjelent a tornác feljárójánál és Sándor hangos örömkiáltással üdvözölte a bájos jelenséget, a mely elkáprázott szemei elé tárult. A repkénynyel befutott zöld oszlopok között állt Erna, a reggeli nap teljes fényével világitá meg alakját, a mely dúsan csipkézett fehér cashmir pon­gyolájában, nyakán világoskék szalaggal összekötve, az álomtól még könyes, boldogságtól sugárzó szemei­vel, kipirult arcával, édes mosolyával olyan szépen, olyan üdén nézett ki, hogy bárki jogosan húszéves lánynak hihette volna. — Drágám! egyetlenem ! — kiáltott tárt ka­rokkal sietve feléje Sándor, —- milyen szép vagy, mint szeretlek. — Egy percig még, — szólt az ölelés elöl ki­térve Erna. — Határoztam, elfogadom az ajánlatodat, Sándor, de csak egy feltétel alatt, beleegyezel ? — Mindenbe, ha már a fődolog felett egyek vagyunk. De mégis, egyet, a halasztást kivéve, mert erről hallani sem akarok. Ellenkezőleg, még ma me­gyek a paphoz és megkérem, adjon össze hamarosan, minden ceremónia nélkül, mert én várni nem tudok, nem akarok. — Jó, hát erről lemondok, pedig ez is benne volt. De a másikat nem hagyom, ettől el nem állok semmi áron. Megfogta Sándor kezét és odavezette a pádhoz, az orgonabokrok alá. — Lásd Sándor — és hangja nagyon komoly volt — én az éjjel sokat gondolkoztam, és . . . — És abban állapodtál meg, hogy az enyém leszel. — De a mint mondtam, csak egy feltétel alatt. — Mond hát hamar, ha addig nem engeded, hogy megöleljelek. — Sándor, látod ezt a gyűrűt ? — s levonta a felmu tátottát ujjáról. — Látom, ezelőtt is láttam a kezeden. Régi, úgy nevezett török gyűrű, a milyen kevés van most már. —■ Ez a gyűrű becses ereklyéje az én családom­nak. A nagyobbik leányé volt mindig, az annak adta, a kit szeretett, mert az én családom leányai csak egyet szerettek. En . . . én eddig magam viseltem, nem volt kinek adjam. — S most engem tisztelsz meg e mindeneknél drágább adománynyal, — mond elragadtatással nyúlva a gyűrű után Sándor, — oh ha csak ez a te föltételed . . . — Van még hozzá kötve valami — felelt az ékszert visszatartva Erna. — Lásd, én nem tudok menekülni az eszmétől, hogy ez a korkülönbség vég­zetes lehet reánk nézve. Jöhet idő, mikor te még a legszebb férfikorodban leszel és én ... Oh Sándor, ha te megszűnnél engemet szeretni! — Soha, Erna, soha! — kiáltott hévvel Sándor. — Most igy gondolod; de az idők változhatnak és az érzelmek is — és Erna hangja olyan bánatosan remegett. — Hanem hát én erre el vagyok készülve, és annak idejében lesz erőm tenni róla. — De Erna, az égre! — szólt türelmetlenül Sándor. — Csak egyet nem tudnék elviselni, — folytató a közbeszólásra nem ügyelve Erna, — az, az megölné a szivemet ... ha te eltitkolnád előlem, hogy nem szeretsz többé s szánalomból, irgalomból . . . Nem, nem, ezt nem bírnám, nem soha! — De mi nem jut még eszedbe, Erna! — Sándor, lásd . . . azt mondják, vénülő asszo­nyok gyanakodók szoktak lenni ifjabb férjeikre . . . én nem akarok reád gyanakodni, utánad kémlelődni, nem . . . — Nem értem, mit akarhatsz, Erna. — Mindjárt, mindjárt Sándor, — szólt Erna és egész lényén meglátszott, milyen iszonyú küzdelembe A finn atyafiak közt. (Utazás az éjféli napért.) III. (Dr. J.) Picinyke hajón tettük meg az utat visz- sza Ouluba, de minthogy folyton a partok mellett haladtunk, legtöbbnyire szigetek által födve semmit sem szenvedtünk e miatt. Az én művészem csakugyan megtartotta esküjét s innen kezdve egyidőre föl­mondta, ha nem is a barátságot, de legalább a részvé­telt a további, igaz hogy még nagyobbaknak Ígérkező fáradalmakban, s elhatározva, hogy egyenesen Péter- várra tér vissza s ott vár be, teljes meghatottsággal vett tőlem búcsút, midőn a telegára ültem, hogy neki vágjak Finnország tömegének. Első kocsisom egy púpos, de nagyon púpos suhanc, a második egy sánta, de nagyon sánta vén­asszony, a harmadik egy öt-hat éves kis gyerek, kit bonbonnal tömtem, a negyedik egy pápaszemes vén paraszt volt, a ki órával kezében mérte ki lovának gyorsaságát. Már a második állomás alatt kirázta a kocsi kis könyvemet a zsebemből, s ezt mint valódi csapást éreztem, mert összes finn tudományom ezen­túl a: »hewoinen, köm és juomarahából« (kocsi, ló és borravaló) állott. Nem tagadom, hogy ennyi rossz ómen egy pillanatra megdöbbentett, de aztán eszembe jutott a római költő: »Si fractus« mondám magam­nak s megfogyva bár, — a mi a kiállottak után nem is volt csoda, — de törve nem, ismét megacélzott lélek­kel haladtam tovább, a rengetegeken keresztül. Mert a rengetegek itt is csak kisértek. Finnországban még nagyon kevés a földmivelés. A népesség száma igen csekély az ország nagy kiterjedéséhez képest s ké­nyelmes existenciát képes magának szerezni az erdők kizsákmányolásával is, (fakereskedés, kátránygyártás stb.,) s azért inkább pénzért veszi meg a külföldi ga­bonát. Persze, hogy a többi munkájok mellett még ezt is megtermelhetnék s ez a pénzük is a zsebökben maradna; de ez iránt, úgy látszik, ez idő szerint nincs még érzékök. Remélhető azonban, hogy ki fog fej­lődni, mert mint emlitém, szaporulatban nincs hiány. Már Torneoban említettek nekem egy Aker- blom nevű urat, a ki Paasoban az Oulu tó végénél lakik, jól beszél németül s valóságos nemtője az e vidékre vetődő utasoknak. Útközben egy postásnő még egy ujságcsomagot is nyomott a markomba az ő számára, s ezzel aztán be is kopogtattam hozzá tizen­hat mértföldnyi telegázás után; s ő fogadott oly ma­gyaros vendégszeretettel, oly étel- és italbeli hőség­gel (minden a külföldről,) melyet aztán megsínylet­tem, mert a sok jótól rég elszokott gyomrom öt nap alatt bírta csak kiheverni a szives látogatást. De azért áldja meg az isten érte mégis, mert látható rokon- szenv vezette! Nagyon népszerű dolog a finneknél innen Ouluba az Oulu folyón végig kátrányos csolnakon menni le. Az ut hasonlít a mi máramarosi tutajozá­sainkhoz, csak annyiban kényelmesebb, hogy az em­ber csolnakban ül s hideg fürdőket nem vesz. Az Oulu tavat, Finnország legnagyobb, de nem legérdekesebb tavát, gőzhajón szeltük végig s aztán Kajani városkába jutottam, mely feledhetlen kedves benyomást tett rám. Igaz, hogy egyik könyvkereske­désében (mert több is van, dacára annak, hogy lakos­sága csak 890 lélekre megy) ismét föltaláltam kis szótáramat is, de a városka fekvése szótár nélkül is elragadó. Bővizű folyó közvetlenül a város alatt két gyö­nyörű vizesést képez. Az alsó hasonlít alakban a Niagarához: félkörben hirtelen zuhan alá. A felső hatalmas sziklákat talál útjában, melyek részletekre osztják, egy gyönyörű látványnyá egyesülő egésznek részleteire. Egészen sajátos jelleget ad ez eséseknek a viz sötét barna színe, mely a hullámok szétzuzódá- sánál haragos sárgává válik, mintha folyékony bo­rostyánkövet, vagy prózaibb hasonlattal élve, nagyon megpörzsölt, árpából készített habzó sört látnánk rop­pant tömegben hömpölyögni. A két esés közötti, va­lamivel nyugodtabb rész kis szigetet ölel át, melyen a finn történelemben hajdan szerepet játszott vár állott, most azonban már csak festői romjai maradtak fönn. E várban húsz évig volt fogva Messenius finn történetiró. Kajaniban élt darabig Lönnrot Éliás iró is, a finn irodalom egyik legtiszteltebb alakja, ki a »Kalevalá«-t összeszedte. Egy különös természeti tüneménynek is- voltam itt tanúja: a lég annyira tömve volt valami nagyon apró lepkefajjal, hogy különösen estefelé az összes atmosphera vibrálni látszott miattok. Még egy, egy utolsó napi keserves telegázás Jisalmiba (Idensalmi) vitt, hol ez a nevezetes vizi ut kezdődik, mely a világon egyetlen a maga nemében : hogy t. i. egy ország tömegében, messze a tengertől s folyók nélkül egyik tóból a másikba bujkálva, kö­zel ötven mértföldnyi utat tehessünk gőzhajón. S ez az ut oly tájak között fut, melyek egy festőt, ki a vizet jól tudja »kezelni,« hírneves és gazdag emberré tehetnének. Szinte érthetetlen, hogy e kincses bánya még úgy szólván fölfedezetlen maradt. Tündérmesék illusztrátorainak és színházi festőnek sikerült néha egy-egy kis részlettel fölkelteni szomjunkat az iránt, a miből itt egy gazdag világ nyúlik el. Ha Finnor­szágot jogosult költőiséggel »az ezer tó országának« nevezték el, ez egyesitett tavak szintén jogot tarthat­nának reá, hogy őket »az ezer sziget tavának« nevez-

Next

/
Thumbnails
Contents