Fővárosi Lapok 1886. augusztus (211-241. szám)

1886-08-01 / 211. szám

került neki ez a beszéd. — Íme hát ez a gyűrű, viseld, amig engem szeretsz, Sándor . .. — Akkor holtom­ napjáig fogom viselni. — De ígérd meg, hogy .. . hogyha ... szived meghal irántam ... ha . .. hogyha . . . hiszen miért ne ? . . . Mást találsz megszeretni. — Istenem! Erna, de hogy mondhatsz ilyet! — ígérd meg, hogy akkor visszaadod nekem ezt a gyűrűt, egyetlen egy szó . . . minden magyarázat nélkül. Vagy nehéz lesz ezt tenned ? Igazán, azt gon­dolom kissé nehéz lenne. Na hát nem is kívánom, hogy személyesen átadd nekem, hanem tedd le vala­hova, ahol én megtalálom, az öltöző- vagy az Íróasz­talomra, megígéred? — Jól van jól, te édes kis bolondom — szólt Sándor, gyöngéden átkarolva az egész testében reme­gő, halott halvány asszonyt. — Ígérek mindent, csak egyszer vége legyen ennek a . . . nem is tudom mi­ként tudsz ebben a szép kis fejedben ilyen körmön­font dolgokat kieszelni. — De komolyan ígéred, Sándor, nemesi sza­vadra, becsületedre ? — Legyen hát, nemesi szavamra, becsületemre. És most jöszte gyűrű! jól befészkeld magadat az ujjamba, mert onnan az életben többé le nem ke­rülsz. — Így. És most — Erna szenvedélyes hévvel vetette magát a Sándor karjai közé — ölelj meg, szoríts magadhoz, hiszen szeretlek, tied vagyok! * nőtt, fejlődött a kis Bálint, annál inkább rajongtak érte. S hogy a gyermek nemcsak szép és okos, de jó is maradt, vele született jó tulajdonainak köszön­hető, mert szüleitől különösen atyjától akármilyen csintalan pajkos lehetett volna. (Folyt, köv.) A vidékben sok mendemondára adott alkalmat Túrar Sándor házassága nagybátyja özvegyével. Vol­tak, a­kik helyeselték az örökösödési viszonyok ilyen­képen való tisztába hozatalát, de a nagyobb rész mindenféle kifogásolni valót talált a szövetségen. Hiába, Túras Sándor olyan ifjú ember volt, a­kit nem egy leányos anya kívánt vejéül s nem egy leány fér­jéül. Beszéltek is holmi ármányos asszonyokról, akik nem átallják mindenféle mesterséggel elforgatni ta­pasztalatlan ifjú emberek fejét, sat. Hanem a­mikor meglátták együtt boldogságának ragyogó fényében a szép ifjú párt, még a rágalom is elnémult és nagyon sokan rámondták, hogy összeillőbb társakat alig lát­tak az életben. És ők ? ők boldogok voltak. Mi kell még ehhez egyéb ? kivált mikor az ég egy szép kis fiú­val áldotta meg szövetségüket, határt nem ismert a boldogságuk. Mint szerették, mint imádták ezt a gyermeket! Miként keresték arcán egymás vonásait! Milyen lel­kéből nevetett Erna, látva, mint hordozza Sándor a fiát az ifjú apák szokásos ügyetlen félénkségével; Sándor pedig hogy el tudott gyönyörködni abban, miként táplálja az édes anya drága kisdedét. Ez a gyermek volt a szemük fénye. A­mint­­ A honvágy. (Francia elbeszélés.) Írta Oscar Méténier. (Folytatás.) — Miért ne beszélnénk mi szívesen önnek a sorsa felől ? — kérdé nyájasan az öreg. — Hiszen mi gyakran gondolkozunk önről. Bizonysága ennek az a dallam is, melyet csak az imént játszott el leányom a zongoráján. — Nos, — szólt Albert, — látom, hogy Fer­nand­er szilárdul elhatározta magát arra, hogy engem kihallgasson. Én tönkre jutottam, de újra gazdag akarok lenni. Mit lehet legokosabbat tenni, hogy e tekintetben célt érhessek ? — Hadd beszéljen először atyám, — szólt Fer­nand — s aztán majd én is elmondom igénytelen nézetemet. — Arra nézve, hogy tisztában legyünk, mit kell cselekedni, — szólalt meg az öreg, — minthogy itt nagy rést kell betölteni, csak Fernandot kell min­tául vennünk. Fernand szerényen lesütötte a szemét. — Én inkább hiszem atyám, — szólt aztán mosolyogva — hogy ennek a kártyáiba kell tekinte­nünk, hogy megtudhassuk miképen kell nyerni, mert az én kártyáim csak arra tanítanak engem, miképen lehet veszítni! — Tehát az én sorsom fölött vetnek önök kár­tyát ? — kérdezte Villennes Fernandtól mélabúsan. — Szerencséjére önnek, nem ! — szólt Fernand mosolyogva. — Jól van, — szólt az öreg, — én majd meg­magyarázom önnek fiatal ember, miképen lehet nyer­nünk. Borítsa föl ön a kártyáit. Én megjelölöm, melyek a jó és rossz kártyák. Munkás ember ön ? — Lehet-e ilyesmit kérdezni Villennes úrtól ? — kiáltott föl Antónia, ki épen egy hímzést vett a kezébe és serényen öltögette a tűt fehér ujjaival. — Nem tapasztaltuk-e azt mi magunk is ? Hiszen az a szerencétlen pör, mely oly soká húzódott, minden tevékenységét megkövetelte. — Önnek, uram, mint láthatja, jó ügyvéde van! Szeretem hinni, hogy nincs is minden elveszve. E beszédet oly mosoly és pillantás követte, melynek titkos jelentőségét Antónia megértette. — Tehát, — folytatá az öreg, — ön munkás ember. Most, mit fog ön cselekedni ? — Gazdagnak születtem és nem vagyok az, következésképen mit sem tanultam eléggé, hogy va­lamely jövedelmező különlegességnek szenteljem ma­gamat. Sőt az ügyvédi oklevelet sem szereztem meg, pedig ez a cím szükséges, hogy valamely állást el­foglalhassak. — Ön szigorúan ítél önmaga felől, — szólt Fernand. — Hát én, ki csupán a képírással foglal­koztam komolyabban, a számvetésre adtam a fejemet és meglehetős sikert arattam; nemde, atyám ? — Hiszen én sem szeretnék másképen csele­kedni, — viszonzá Albert, — de nálam hiányzik az ösztönző. Önnek itt van az atyja és nővére.. .Én meg teljes egyedül vagyok a világon! — Teljes egyedül! — ismétlő Antónia. — És ki akadályozza önt abban, hogy ez egyedüliségtől megszabadulhasson ? — Valóban, nősüljön meg ön, — szólt Fernand — meglássa, az lesz a szerencséjének a kezdete! — Vannak emberek, — szólt Albert, — a­kik úgy kezdik a szerencséjüket, de ez nincs ínyem sze­rint ; én senkinek sem akarok adósa lenni. — Oh, — szólt az öreg, fejét csóválgatva, — lehet-e úgy élnünk, hogy valakinek lekötelezettjei ne legyünk ?Le vagyunk kötelezve az életért szüleinknek a nevelésért tanítóinknak, szóval mindenki adósa min­denkinek a világon! A hála, elismerés édes kötelék, ha képesek vagyunk azt bebizonyítani. Én és gyer­mekeim lekötelezettjei vagyunk önnek a tűzvész óta s biztosítom önt arról, hogy e miatt legkevésbbé sem szenvedünk. — Rosszul fejeztem ki magamat, —szólt Villen­nes. — Nem szívbeli tartozásról beszéltem én, hanem pénzbeli kötelezettségről. Eladjuk szabadságunkat, méltóságunkat, ha gazdag nőt veszünk, mikor szegé­nyek vagyunk. Tisztességes ember csak abban találja dicsőségét, ha szivét adhatja el! Albert hévvel beszélt s az öreg mosolyogva nézett rá. —■ Mai napság megszoktuk, körülbelől ugyan­­ily szavakat hallani az uj nemzedék ajkáról! — A kérdés, — szólt Antónia, —megtudni. .. A leányka hirtelen félbeszakitá szavait s him­zése fölé hajolt, mert arcát élénk pir futotta el. — Mit kell megtudni? — kérdezte Fernand. — Nos, — folytatá Antónia kissé zavartan, — tegyük föl azt az esetet, midőn a szív embere, a kiről Villennes úr beszél, oly nőhöz vonzódik, a­ki kevésbbé gazdag, avagy gazdagabb mint ő; az első esetben el­rejti előtte vonzalmát, kétségkívül abbeli félelmében, hogy azt a bűnt követheti el, a­melyről beszélt, e­s­zélt. A kép kaleidosképszerűleg változik, de csak rit­kán s igen rövid időre veszít szépségéből. Egy vagyont el lehetne veszíteni fél óra alatt fogadásokon az iránt, hogy merre fog a hajó fordulni. Olykor­olykor kifogy a vagy-vagy, neki megyünk a tó végé­nek. Itt mégis fölfedezünk egy szűk csatornát. Egy percnyi fordulat és újabb roppant tó terül előttünk, ellepve festői szigetektől. Néha aztán csakugyan nincs menekvés. Hegyfal áll előttünk. A hajó neki ront, fütyöl, s a hegy megnyílik előtte s megint csak aj tóra enged kilátást, csakhogy az már ölekkel alan­tabb fekszik a mienknél s nekünk mégis azon kell tovább folytatni utunkat. Zsilipkészülékbe jutottunk, s ennek hivatása, hogy bennünket zökkenés nélkül leszállítson az alsó tóra. Egy ily zsilipkészülék hosszúkás négyszögű tér­ből áll, mely mindkét végén elzárható, körülbelül vízmentesen záródó kapukkal. Midőn gőzhajónkat közeledni látják, elzárják az alsó tó felőli kaput, s a felső kapu aljából fölcsavarnak egy kis zsilipet. A zárka megtelik a felső tó vizével, egyszinte vele s mi minden akadály nélkül csöndesen bele úszunk. Most elzárják a felső kaput is, s az alsó aljából csavarják föl a zsilipet, a melyen keresztül illendő gyorsaság­gal fut ki alólunk a viz, mig csak az alsó tó színvo­nalát el nem értük. Azután kinyílik előttünk az alsó kapu s a csavar megindul, hogy újabb élvezetek felé vigyen. Ha az átugrandó magasság igen nagy, akkor két-három ilyen készülék sorakozik egymáshoz. Ha ellenkező irányban jövünk, nem hajónk alól, hanem hajónk alá bocsátják a vizet, s fölemelnek a fölső tó magasságáig. Finnország paradicsomának nevezi e vidéket a nemzeti büszkeség költészete. Koupiohoz közeledve a legénység egész hajónkat fölépítette zászlókkal és zöld gályákkal, egyrészt bo­­szúságomra, minthogy kilátásomat korlátozták, más­részt jövendő érdekes dolgok kellemes előérzetét keltve föl bennem. Nem is csalódtam, mert Kuopioba érve, kikötőjét zászlódíszben pompázó hajókkal, ut­cáit ü­nnepiesen öltözött néppel tömve találtam. A­míg a Baedeker által ajánlott, de nem létező és nem is létezett vendéglőket kerestük, kocsisom addig forgatott síkos viaszos vászonnal borított ko­csijával, míg a plaidem mellőlem kirepült. Végre el­jutottam egy vendéglőbe, de tessék már most veszte­ségemet finnül megmagyarázni! Nagy szorgalommal kibötűztem könyvecskémből annyit, hogy valakit óhaj­tanék találni, a­ki franciául, németül, angolul vagy oroszul beszél. Egy derék szobalány megértett s beko­pogtatott egy szobába, segítségül hiva annak lakóját. Pillanatnyi balsorsom nagy hasznomra vált, mert igen kedves ismeretséget szerzett. Pár perc múlva magas, tiszteletgerjesztő alak lépett elém, több sze­rénységgel, mint őszinteséggel jegyezve meg, hogy ő mind e nyelveket beszéli ugyan, de rosszul. Chydenius A. H. úr a »Helsingfors Dagblad« főszerkesztője volt. Határtalan szívességgel nem csak pillanatnyi zavaromban segített, de később is ho úfi­­társam lett, utolsó lépésemig Finnországban. Ő tőle tudtam meg, hogy Kuopio, (a legtekintélyesebb város Finnország belsejében) e napon nagy ünnepet ül: leleplezi egy nagy fiának Snellman János Vilmosnak emlékszobrát, ki bölcsész és államférfi volt, egy idő­ben üldöztetéseket is szenvedett hazafisága miatt, az idők jobbra fordultával pedig bölcseségével segítette kormányozni hazáját. Rögtön megindultam vele, hogy mint a »Fővá­­­­rosi Lapok« külön tudósítója, tanúja legyek az ün­­­­nepélynek,­­csaknem bizonyos vagyok benne, még az »Egyetértés«-től sem volt ott senki), mely ünnepély kezdődött az ihletteljes dallamű finn nem­zeti himnussal. Azután következett egy nagyon szép beszéd, melyből nagy sajnálatomra egy szót sem ér­tettem, azután lehullott a lepel a gránitoszlopon álló, szép kidolgozásában a művésznek nem csak nagy tehetségét, de tárgya iránt érzett lelkesedését is hir­dető s az illetékesek nyilatkozata szerint hasonlatos­ságra is meglepő mellszoborról, mely egy mély lelkű és szellemű ember vonásait, egyébként inkább a böl­csészt mint az államférfit mutatta. A szobor Takanen finn szobrász műve, kit azonban kora halál megaka­dályozott abban, hogy gyönyörködhessék művében. A leleplezés után következett egy ünnepi can­­tate, azután még egy szép beszéd, s végül ismét a himnusz. Délután ünnepélyes, lelkesült banket és nép­ünnep Kuopia népkertjében. E kert a tótól három oldalról körülvett földnyelven nagyon szépen fekszik, majdnem fél akkora területet foglal el, mint a város maga, de azért tökéletes rendben van tartva. Körül­belől három és hosszú padok állanak benne elszórva, melyek két végükön igen, de középen alátámasztva nincsenek. Ezek meg voltak rakva a meleg dacára szorosan egymás mellé simuló lányokkal. Csak itt-ott foglalt el egy-egy padvéget kis számú ifjúság is, a lányoktól midig tisztes köröcske által elválasztva. Ez az egész társaság csöndes tempóban és csöndes be­szélgetés között szünet nélkül lógázta magát. A kertnek egyik elzárt részébe csak kiadható tiz penninek (öt kr.) boldog birtokosai juthattak. Itt volt a tulajdonképem­, a legsajátságosabb népünnep, a­mit valaha láttam. a­ szinhely terjedelmes, gazdagon körül- és föl­lobogózott gyepes tér volt, részben szegélyezve buf- 1536

Next