Fővárosi Lapok 1886. augusztus (211-241. szám)
1886-08-01 / 211. szám
került neki ez a beszéd. — Íme hát ez a gyűrű, viseld, amig engem szeretsz, Sándor . .. — Akkor holtom napjáig fogom viselni. — De ígérd meg, hogy .. . hogyha ... szived meghal irántam ... ha . .. hogyha . . . hiszen miért ne ? . . . Mást találsz megszeretni. — Istenem! Erna, de hogy mondhatsz ilyet! — ígérd meg, hogy akkor visszaadod nekem ezt a gyűrűt, egyetlen egy szó . . . minden magyarázat nélkül. Vagy nehéz lesz ezt tenned ? Igazán, azt gondolom kissé nehéz lenne. Na hát nem is kívánom, hogy személyesen átadd nekem, hanem tedd le valahova, ahol én megtalálom, az öltöző- vagy az Íróasztalomra, megígéred? — Jól van jól, te édes kis bolondom — szólt Sándor, gyöngéden átkarolva az egész testében remegő, halott halvány asszonyt. — Ígérek mindent, csak egyszer vége legyen ennek a . . . nem is tudom miként tudsz ebben a szép kis fejedben ilyen körmönfont dolgokat kieszelni. — De komolyan ígéred, Sándor, nemesi szavadra, becsületedre ? — Legyen hát, nemesi szavamra, becsületemre. És most jöszte gyűrű! jól befészkeld magadat az ujjamba, mert onnan az életben többé le nem kerülsz. — Így. És most — Erna szenvedélyes hévvel vetette magát a Sándor karjai közé — ölelj meg, szoríts magadhoz, hiszen szeretlek, tied vagyok! * nőtt, fejlődött a kis Bálint, annál inkább rajongtak érte. S hogy a gyermek nemcsak szép és okos, de jó is maradt, vele született jó tulajdonainak köszönhető, mert szüleitől különösen atyjától akármilyen csintalan pajkos lehetett volna. (Folyt, köv.) A vidékben sok mendemondára adott alkalmat Túrar Sándor házassága nagybátyja özvegyével. Voltak, akik helyeselték az örökösödési viszonyok ilyenképen való tisztába hozatalát, de a nagyobb rész mindenféle kifogásolni valót talált a szövetségen. Hiába, Túras Sándor olyan ifjú ember volt, akit nem egy leányos anya kívánt vejéül s nem egy leány férjéül. Beszéltek is holmi ármányos asszonyokról, akik nem átallják mindenféle mesterséggel elforgatni tapasztalatlan ifjú emberek fejét, sat. Hanem amikor meglátták együtt boldogságának ragyogó fényében a szép ifjú párt, még a rágalom is elnémult és nagyon sokan rámondták, hogy összeillőbb társakat alig láttak az életben. És ők ? ők boldogok voltak. Mi kell még ehhez egyéb ? kivált mikor az ég egy szép kis fiúval áldotta meg szövetségüket, határt nem ismert a boldogságuk. Mint szerették, mint imádták ezt a gyermeket! Miként keresték arcán egymás vonásait! Milyen lelkéből nevetett Erna, látva, mint hordozza Sándor a fiát az ifjú apák szokásos ügyetlen félénkségével; Sándor pedig hogy el tudott gyönyörködni abban, miként táplálja az édes anya drága kisdedét. Ez a gyermek volt a szemük fénye. Amint A honvágy. (Francia elbeszélés.) Írta Oscar Méténier. (Folytatás.) — Miért ne beszélnénk mi szívesen önnek a sorsa felől ? — kérdé nyájasan az öreg. — Hiszen mi gyakran gondolkozunk önről. Bizonysága ennek az a dallam is, melyet csak az imént játszott el leányom a zongoráján. — Nos, — szólt Albert, — látom, hogy Fernander szilárdul elhatározta magát arra, hogy engem kihallgasson. Én tönkre jutottam, de újra gazdag akarok lenni. Mit lehet legokosabbat tenni, hogy e tekintetben célt érhessek ? — Hadd beszéljen először atyám, — szólt Fernand — s aztán majd én is elmondom igénytelen nézetemet. — Arra nézve, hogy tisztában legyünk, mit kell cselekedni, — szólalt meg az öreg, — minthogy itt nagy rést kell betölteni, csak Fernandot kell mintául vennünk. Fernand szerényen lesütötte a szemét. — Én inkább hiszem atyám, — szólt aztán mosolyogva — hogy ennek a kártyáiba kell tekintenünk, hogy megtudhassuk miképen kell nyerni, mert az én kártyáim csak arra tanítanak engem, miképen lehet veszítni! — Tehát az én sorsom fölött vetnek önök kártyát ? — kérdezte Villennes Fernandtól mélabúsan. — Szerencséjére önnek, nem ! — szólt Fernand mosolyogva. — Jól van, — szólt az öreg, — én majd megmagyarázom önnek fiatal ember, miképen lehet nyernünk. Borítsa föl ön a kártyáit. Én megjelölöm, melyek a jó és rossz kártyák. Munkás ember ön ? — Lehet-e ilyesmit kérdezni Villennes úrtól ? — kiáltott föl Antónia, ki épen egy hímzést vett a kezébe és serényen öltögette a tűt fehér ujjaival. — Nem tapasztaltuk-e azt mi magunk is ? Hiszen az a szerencétlen pör, mely oly soká húzódott, minden tevékenységét megkövetelte. — Önnek, uram, mint láthatja, jó ügyvéde van! Szeretem hinni, hogy nincs is minden elveszve. E beszédet oly mosoly és pillantás követte, melynek titkos jelentőségét Antónia megértette. — Tehát, — folytatá az öreg, — ön munkás ember. Most, mit fog ön cselekedni ? — Gazdagnak születtem és nem vagyok az, következésképen mit sem tanultam eléggé, hogy valamely jövedelmező különlegességnek szenteljem magamat. Sőt az ügyvédi oklevelet sem szereztem meg, pedig ez a cím szükséges, hogy valamely állást elfoglalhassak. — Ön szigorúan ítél önmaga felől, — szólt Fernand. — Hát én, ki csupán a képírással foglalkoztam komolyabban, a számvetésre adtam a fejemet és meglehetős sikert arattam; nemde, atyám ? — Hiszen én sem szeretnék másképen cselekedni, — viszonzá Albert, — de nálam hiányzik az ösztönző. Önnek itt van az atyja és nővére.. .Én meg teljes egyedül vagyok a világon! — Teljes egyedül! — ismétlő Antónia. — És ki akadályozza önt abban, hogy ez egyedüliségtől megszabadulhasson ? — Valóban, nősüljön meg ön, — szólt Fernand — meglássa, az lesz a szerencséjének a kezdete! — Vannak emberek, — szólt Albert, — akik úgy kezdik a szerencséjüket, de ez nincs ínyem szerint ; én senkinek sem akarok adósa lenni. — Oh, — szólt az öreg, fejét csóválgatva, — lehet-e úgy élnünk, hogy valakinek lekötelezettjei ne legyünk ?Le vagyunk kötelezve az életért szüleinknek a nevelésért tanítóinknak, szóval mindenki adósa mindenkinek a világon! A hála, elismerés édes kötelék, ha képesek vagyunk azt bebizonyítani. Én és gyermekeim lekötelezettjei vagyunk önnek a tűzvész óta s biztosítom önt arról, hogy e miatt legkevésbbé sem szenvedünk. — Rosszul fejeztem ki magamat, —szólt Villennes. — Nem szívbeli tartozásról beszéltem én, hanem pénzbeli kötelezettségről. Eladjuk szabadságunkat, méltóságunkat, ha gazdag nőt veszünk, mikor szegények vagyunk. Tisztességes ember csak abban találja dicsőségét, ha szivét adhatja el! Albert hévvel beszélt s az öreg mosolyogva nézett rá. —■ Mai napság megszoktuk, körülbelől ugyanily szavakat hallani az uj nemzedék ajkáról! — A kérdés, — szólt Antónia, —megtudni. .. A leányka hirtelen félbeszakitá szavait s himzése fölé hajolt, mert arcát élénk pir futotta el. — Mit kell megtudni? — kérdezte Fernand. — Nos, — folytatá Antónia kissé zavartan, — tegyük föl azt az esetet, midőn a szív embere, a kiről Villennes úr beszél, oly nőhöz vonzódik, aki kevésbbé gazdag, avagy gazdagabb mint ő; az első esetben elrejti előtte vonzalmát, kétségkívül abbeli félelmében, hogy azt a bűnt követheti el, amelyről beszélt, eszélt. A kép kaleidosképszerűleg változik, de csak ritkán s igen rövid időre veszít szépségéből. Egy vagyont el lehetne veszíteni fél óra alatt fogadásokon az iránt, hogy merre fog a hajó fordulni. Olykorolykor kifogy a vagy-vagy, neki megyünk a tó végének. Itt mégis fölfedezünk egy szűk csatornát. Egy percnyi fordulat és újabb roppant tó terül előttünk, ellepve festői szigetektől. Néha aztán csakugyan nincs menekvés. Hegyfal áll előttünk. A hajó neki ront, fütyöl, s a hegy megnyílik előtte s megint csak aj tóra enged kilátást, csakhogy az már ölekkel alantabb fekszik a mienknél s nekünk mégis azon kell tovább folytatni utunkat. Zsilipkészülékbe jutottunk, s ennek hivatása, hogy bennünket zökkenés nélkül leszállítson az alsó tóra. Egy ily zsilipkészülék hosszúkás négyszögű térből áll, mely mindkét végén elzárható, körülbelül vízmentesen záródó kapukkal. Midőn gőzhajónkat közeledni látják, elzárják az alsó tó felőli kaput, s a felső kapu aljából fölcsavarnak egy kis zsilipet. A zárka megtelik a felső tó vizével, egyszinte vele s mi minden akadály nélkül csöndesen bele úszunk. Most elzárják a felső kaput is, s az alsó aljából csavarják föl a zsilipet, a melyen keresztül illendő gyorsasággal fut ki alólunk a viz, mig csak az alsó tó színvonalát el nem értük. Azután kinyílik előttünk az alsó kapu s a csavar megindul, hogy újabb élvezetek felé vigyen. Ha az átugrandó magasság igen nagy, akkor két-három ilyen készülék sorakozik egymáshoz. Ha ellenkező irányban jövünk, nem hajónk alól, hanem hajónk alá bocsátják a vizet, s fölemelnek a fölső tó magasságáig. Finnország paradicsomának nevezi e vidéket a nemzeti büszkeség költészete. Koupiohoz közeledve a legénység egész hajónkat fölépítette zászlókkal és zöld gályákkal, egyrészt boszúságomra, minthogy kilátásomat korlátozták, másrészt jövendő érdekes dolgok kellemes előérzetét keltve föl bennem. Nem is csalódtam, mert Kuopioba érve, kikötőjét zászlódíszben pompázó hajókkal, utcáit ünnepiesen öltözött néppel tömve találtam. Amíg a Baedeker által ajánlott, de nem létező és nem is létezett vendéglőket kerestük, kocsisom addig forgatott síkos viaszos vászonnal borított kocsijával, míg a plaidem mellőlem kirepült. Végre eljutottam egy vendéglőbe, de tessék már most veszteségemet finnül megmagyarázni! Nagy szorgalommal kibötűztem könyvecskémből annyit, hogy valakit óhajtanék találni, aki franciául, németül, angolul vagy oroszul beszél. Egy derék szobalány megértett s bekopogtatott egy szobába, segítségül hiva annak lakóját. Pillanatnyi balsorsom nagy hasznomra vált, mert igen kedves ismeretséget szerzett. Pár perc múlva magas, tiszteletgerjesztő alak lépett elém, több szerénységgel, mint őszinteséggel jegyezve meg, hogy ő mind e nyelveket beszéli ugyan, de rosszul. Chydenius A. H. úr a »Helsingfors Dagblad« főszerkesztője volt. Határtalan szívességgel nem csak pillanatnyi zavaromban segített, de később is ho úfitársam lett, utolsó lépésemig Finnországban. Ő tőle tudtam meg, hogy Kuopio, (a legtekintélyesebb város Finnország belsejében) e napon nagy ünnepet ül: leleplezi egy nagy fiának Snellman János Vilmosnak emlékszobrát, ki bölcsész és államférfi volt, egy időben üldöztetéseket is szenvedett hazafisága miatt, az idők jobbra fordultával pedig bölcseségével segítette kormányozni hazáját. Rögtön megindultam vele, hogy mint a »Fővárosi Lapok« külön tudósítója, tanúja legyek az ünnepélynek,csaknem bizonyos vagyok benne, még az »Egyetértés«-től sem volt ott senki), mely ünnepély kezdődött az ihletteljes dallamű finn nemzeti himnussal. Azután következett egy nagyon szép beszéd, melyből nagy sajnálatomra egy szót sem értettem, azután lehullott a lepel a gránitoszlopon álló, szép kidolgozásában a művésznek nem csak nagy tehetségét, de tárgya iránt érzett lelkesedését is hirdető s az illetékesek nyilatkozata szerint hasonlatosságra is meglepő mellszoborról, mely egy mély lelkű és szellemű ember vonásait, egyébként inkább a bölcsészt mint az államférfit mutatta. A szobor Takanen finn szobrász műve, kit azonban kora halál megakadályozott abban, hogy gyönyörködhessék művében. A leleplezés után következett egy ünnepi cantate, azután még egy szép beszéd, s végül ismét a himnusz. Délután ünnepélyes, lelkesült banket és népünnep Kuopia népkertjében. E kert a tótól három oldalról körülvett földnyelven nagyon szépen fekszik, majdnem fél akkora területet foglal el, mint a város maga, de azért tökéletes rendben van tartva. Körülbelől három és hosszú padok állanak benne elszórva, melyek két végükön igen, de középen alátámasztva nincsenek. Ezek meg voltak rakva a meleg dacára szorosan egymás mellé simuló lányokkal. Csak itt-ott foglalt el egy-egy padvéget kis számú ifjúság is, a lányoktól midig tisztes köröcske által elválasztva. Ez az egész társaság csöndes tempóban és csöndes beszélgetés között szünet nélkül lógázta magát. A kertnek egyik elzárt részébe csak kiadható tiz penninek (öt kr.) boldog birtokosai juthattak. Itt volt a tulajdonképem, a legsajátságosabb népünnep, amit valaha láttam. a szinhely terjedelmes, gazdagon körül- és föllobogózott gyepes tér volt, részben szegélyezve buf- 1536