Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)

1886-09-01 / 242. szám

Szerda, 1886. szeptember 1. 242. szám. Huszonharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. *z. I. emelet. Előfizetési dij: #éif'Tre ............................... 8 írt ^ afcyedévro.......................4 frt. Megjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintugy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, fereneiek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Pierre Vidal. Jer hát, ven troubadour, Pierre Vidal, *) Ki köztünk jártál most vagy hatszáz éve, S kinek a lantján annyi háladal Kört áldást a magyar király nevére ; Jer, vén poéta, im megénekellek; Hisz olyan rég szeretlek tégedet, A kivel együtt vallom azt az elvet: »Gaz vagy bolond, ki szép lányt nem szeret!« Hej, ugyebár, az volt a szép idő, Mikor te zengtél röpke balladákat ? Várkastélyokban a sok úri nő Mind leste érkeztét a poétának, S a toronyőr ha látta, hogy közelget, Ujjongva adta meg a kürtjelet, Mivel mindnyája vallá azt az elvet: Gaz vagy bolond, költőt ki nem szeret ? S volt dáridó ! És a hatalmas úr Legjobbik hordáját üttette csapra, És nagyokat húzott a troubadour, Az öblös kancsót két kezébe kapva; És ivás közben sobse szüneteltek — így nem pocsékolák időjüket, Mivel mindnyája vallá azt az elvet: Gaz vagy bolond, ki jó bort nem szeret! De mihelyt aztán harsona rivallt S Provence-nak földjét ellen pusztította, A lant helyét elfoglalá a kard, Mind tömörültek hősies sorokba ; S amíg csak éltek, amíg csak leheltek, Nem adta meg magát a bős sereg, Mivel mindnyája vallá azt az elvet: »Gaz százszor is, hazát ki nem szeret! Ezeknek voltál mindig éneklője, És a magyarnak is ezt hirdetéd; S szerelmes lettem ócska hegedődbe, Szerelmes e nótáid kedvéért; S olvaslak sokszor, lámpa fénye mellett, És lelkesülten mondom el veled : Gaz mind, a ki nem vallja ezt az elvet, Házéit, bort, lányt és dalt ki nem szeret! Rado Antal. *) E hires provence-i troubadour hazája feldúlatása után Magyarországba is eljött és 1196 táján jó ideig udvari poétája volt Imre királynak. R. A. A miniszter kastélyában. (Elbeszélés.) irta Szoniaházy István. (Folytatás.) A fiatal ember bámulva, lelkesedve nézte a leányt. A vidám, pajkos gyermek a kolostor légköré­ben egészen megváltozott. Ragyogó szépségű, komoly, büszke leánynyá lett, ki tartózkodva, hidegen bánt el udvariéival. De a fiatal titkárra csodálatos befolyást gyakorolt e változás. A vidám gyermekkori emlékek feltámadásával egyidejűleg lopózkodott be szivébe a grófnő sugárzó, elegáns alakja, hangjának dallamos­sága, szemeinek csodálatos fénye. Úgy érzé, mintha soha sem távozott volna szivéből. S a grófnő tüntető szivességgel fogadta a titkárt, mintha a gyermekkor derűje, mosolya az ő szivét is áthatná s mintha ő is szívesen, örömmel merülne el emlékeibe. De mi célja, mi haszna volt mindennek ? Vájjon szabad-e e nyájas pillantásokon örülnie s e vidám gyermekkori visszaemlékezéseken fölvidulnia ? Váj­jon a grófnő arca mást tükröz-e vissza, mint a rég el­múlt napok mosolyát ? Oly kérdések, melyek nagyon alkalmasak voltak, hogy a fiatal titkárt a legnagyobb mértékben elszomorítsák. A fiatal ember érzé, hogy e viszontlátás hatása, fájdalom, akkor sem távoznék el többé nyomtalanul szivéből, ha azonnal elhagyná a gróf kastélyát. De ellenkező esetben mindig növekedni fog az érzés s ki tudja, hova fejlődik, ha a grófnő sugárzó szépségét folyton maga előtt látja? S vájjon marad-e számára a remény legkisebb árnyéka is, ha az ő szerény ál­lását a grófi család büszke fényével összehasonlítja ? Ej, hagyjuk el e hiábavaló töprengéseket! Az akták hivogatólag intenek az asztalról! De a dolgozó-terem hátulsó ablakából valami zaj hallatszik s a fiatal ember kíváncsian tekint ki az udvarra. Az ablak a kastély majorsági udvarára nyílik, a ragyogó tisztaságú gazdasági épületekre, melyek között cselédlakok, istállók, félszerek vannak, a park fáitól széles, aranygömbös vasrácsok által elválasztva. Elébb csak nehány álmos béreslegény söprögetett az istállók előtt, de most, hogy a fiatal titkár kitekin­tett : vidám társasagot látott belovagolni az udvarra. Blanka grófnő hosszú, kávészin lovagló köntös­ben volt, kedvenc ponnyja, a kis szürke »Fairy« há­tán, a hajnali szellőtől egészen kipirulva. Mellette lovagolt M-lle Thérese s a két hölgy oldalán Ba- lathay ur és a főhadnagy. A titkár most már vissza­emlékezett, hogy már régebben kívántak a restaurált lovagkastélyhoz kirándulni; őt magát is hívták, de valami kifogást használt, hogy otthon maradhasson könyveivel. Még egy pillantást vetett a grófnőre s aztán ismét visszatért asztalához. Valóban sokkal okosabbnak látszott, ha inkább a Róbert Károly elhalványult okmányában, mint a fiatal leány ragyogó szemeiben gyönyörködik. A titkár újólag elmerült munkájába s egy félig elpenészedett okirat annyira igénybe vette minden figyelmét, hogy észre sem vette, mikor léptek köze­ledtek ajtajához. Csak akkor riadt fel, mikor a kopogtatást is meghallotta. — Szabad, — szólott meglepetve. Az ajtó kinyílt s a fiatal titkár Blanka grófnő mosolygó arcát látta maga előtt. Egy pillanatra bá­mulva nézett rá. A grófnő kipirult arcával, ragyogó szemeivel, vidám, sőt pajzán mosolyával szebbnek látszott előtte, mint bármikor. — Zavarom ugy-e ? — szólt mosolyogva. — Bocsásson meg, kérem. Atöltözködni nem akarok, mivel reggeli után újra kilovagolunk. A lovagvárat csak akkor nézzük meg. Azt hittem, legjobb lesz, ha addig kegyedet verem fel munkájából, hogy cseveg­jünk valamiről. — Oh, ez nekem bizonyára kellemesebb, grófnő, mint ötszáz éves okmányokat átbuvárolni. — Nem hiszem. A történettudósok furcsa embe­rek. Szerelmesek az okmányokba. En most önt valami régi világból vertem fel, a mibe beleélte magát. Váj­jon mi az, a min dolgozik. — Hadróczy Róbert életéhez keresek adatokat, grófnő. Hires hadvezér volt, valamikor Róbert Ká­Ősi fegyverek. (A történelmi kiállításban.) Holnap ülik meg ez ősi fegyverek budavári dia­dalmának kétszáz éves fordulóját. Büszkén is tekin­tenek ki a szekrényekből, le a díszített falakról és a trófeákról. Mintha mondanák: ime nézzétek, mi tet­tük 1686. szeptember 2-dikát emlékezetessé. Ha figyelmesen végig nézzük őket, arról kell meggyőződ­nünk, hogy a pompás pengéjű kardokon és handzsá- rokon kívül kezdetleges harci eszköz valamennyi. Odonságok s a harcászati tudomány fejletlenségének kézzel fogható bizonyítékai. Szinte csodálni lehet, hogy a maguk célszerűtlen egyszerűségével mint pusztíthatták el az ellent gyakran tiz-huszezerével ? Óriásoknak kell képzelnünk melléjök a harcedzett ősöket s mythószi alakokként elevenednek meg előt­tünk a Budavárát ostromló hősök. Kezökben e kez­detleges fegyverek tettek annyi szolgálatot a hazá­nak, a mennyivel az újabb kor nagyszerű találmányai nem bírnak dicsekedni s kétségtelen, hogy több egyéni térő és bátorság lakozott viselőikben, mint mennyit ma a legnagyobb csaták vívása igényel. Tisztelet a bátor ősöknek s az ősi fegyvereknek! Kétszáz évvel ezelőtt egy harcra kész hadsereg tarkább képet nyújtott a szemlélőnek, mint manap­ság egy egész fölfegyverkezett birodalom.Volt legalább is húszszor annyi fegyvernem divatban, s az egyen- ruházat annyira hiányos volt, hogy a hadakozó felek néha csakis a zászlóikról, s feltiizdelt harci jelvényeik­ről ismertek egymásra. A nemesség, a saját kénye, kedve szerint fegyverkezett s magát és csatlósait úgy ruházta föl, a mint neki tetszett. Ezért volt a régiek­nek lépten nyomon egy egy zászlótartójuk bent a csatatüzben, s ha az elveszett, az ellenség elesettjei­nek levágott véres fejeit hosszú lándzsákra szurkálva mutogatták föl a magasba. E barbár cselekedetnek tehát nem csupán elrémités, de némi tájékozás is volt a főcélja. A kiállítás a zsákmányul ejtett ellenséges, valamint a kegyelettel megőrzött hazai hadizászlók­ban meglepően gazdag. Három törökvérzászló borul a falakra, mintegy szégyenkedve a fogság miatt, ne­héz vörösselyem szöveteiken aranynyal átszőtt diszit- ménykörök, csillagok és félhold ékeskednek, majd Ali kétélű kardja, némelyiken mondatszalag. A vér­zászló használata a keleti népeknél általában divatban lehetett, s régente királyaink is használták, igy több történelmi iró állítása szerint (Horváth Mi­hály, Szalay) Szent László királyunk, midőn hadisze­rencséjét gyors fordulattól remélte, maga ragadta meg a királyi vérszinü zászlót, s a nagyobb számú kunok fölött diadalt aratott. Egyszerű török hadi zászló van legalább is kilenc. Ezeket a török lovas­csapatok használták. Lobogóik anyaga selyem, vagy egyszerű durva vászon, rajtok a vörös, zöld, fehér és sárga színek váltakoznak, majd valamennyin ott dísz­ük Ali két pengéjű kardja, a boszuló keze, a félhold, golyók és csillagok. Csúcsaik aranyozott réztől csil­lognak, kivéve azokét, melyek nem az eredeti nyélen lengenek. Valamennyin török föliratok olvashatók a Koránból. Ezek közt legtöbbször fordul elő e mondat: Valóban győzelemre segítettünk téged, hogy isten bocsássa meg előbbi és későbbi bűneidet. Van a zász­lók közt egy csucsosvégü is, az úgy nevezett szandsák (a törökök a vérzászlót: ölem-nek, a hadizászlót: bairák-nak nevezték). Ennek vörös és zöldselyem a kelméje. Középső mezején, mely ezüst virágornamen- tekből álló szegélylyel van bekerítve, vörös alapon aranybetükkel, úgy nevezett tulut Írással kivitt eme mozlim hitcikkely olvasható: csak egy az isten és Mohamed az ő prófétája. A lófarkzászlók, az úgy ne­vezett tug-ok, nagyon megrongáltan néznek ki, pa­macsaik tépettek s mindenféle szint játszanak, lószőr szövetboritóik szépen tarkázottak, valamint hosszú nyeleik is. Ezek a legjellemzőbb s legeredetibb török hadi jelvények, mikhez hasonlót más népeknél híjá­ban keresünk. A hadsereg s az egyes csapatok vitéz­ségét is e zászlók gazdag ékitésével jelzek. A magyar zászlók között kétségkívül legszebb a Nyitramegye vörösselyem zászlója, mely hosszas négyszögalaku, külső szélén két háromszögcsúcscsal, melyekről vörössárga bojtok lógnak. A zászló előlap­ját Nyitramegye címere disziti, arany szoritók által összefoglalt zöld koszorúban. Rajta egy alak Szent László királyt tünteti föl, amint aranynyelű szeker- céjével egy prémes, piros kucsmába, piros zekébe, kék nadrágba és piros csizmába öltöztetett ellenséges vitézt vág agyon, ki a reá mért csapást íjjával igyek­szik elhárítani. Föltűnő furcsa alakjánál fogva a két fecskefarku zászló is. De ezek történelmileg is azért nevezetesek, mert alájok gyűlt össze a török ellen fölkelő nemesség. A magyar zászlótartók a legbát­rabb, legelszántabb harcosok közül kerültek ki ren­desen, ősi szokás szerint sarkantyú nélkül ültek a lo­von, jeléül annak, hogy a csatából megfutniok nem szabad. A tábori sátraknak is egész divatja volt Buda­vár ostromakor. Azokon a képeken, melyek sikerült rézkarcokban az ostromló tábort tüntetik föl, körül van rajzolva az egész vár hadisátrakkal. Az ostromló sereg kint sátrak alatt tanyázott s ezeknek sok min­denféle alakja volt, majd gömbölyű, majd hosszúkás; kár hogy a kegyelet nem őrzött meg belőlök egyet­len egyet sem. Az a török sátor, mely ki van állítva, állítólag budavári zsákmány. Igen előkelő töröké le­hetett, a díszítése mesteri kezekre vall. A benne tö­rök szőnyegen elhelyezett bivalybőrrel boritott asz­talka aligha egykorú vele, s bajosan lehetett a kon­tyosoké, mert törökasztalnak egy kissé magas. A sá­tor tulipánforma cifrázatai belső ékitésül szolgáltak ; jelen helyzetében ki van az egész sátor fordítva. A magyar sátrak Budavár előtt mind gömbölyűek vol­tak, felső részeiken röviden lelógó gallérral. Hogy a torpedók eszméje nem uj, több ereklye

Next

/
Thumbnails
Contents