Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)
1886-09-01 / 242. szám
Szerda, 1886. szeptember 1. 242. szám. Huszonharmadik évfolyam. #éif'Tre............................... 8 írta a fegedévre.......................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. s 7. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintugy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Pierre Vidal, Jer hát, ven troubadour, Pierre Vidal, *) Ki köztünk jártál most vagy hatszáz éve, S kinek a lantján annyi háladal kért áldást a magyar király nevére : Jer, vén poéta, im megénekellek. Hisz olyan rég szeretlek tégedet, A kivel együtt vallom azt az elvet: »Gaz vagy bolond, ki szép lányt nem szeret!« Hej, ugyebár, az volt a szép idő, Mikor te zengtél röpke balladákat ? Várkastélyokban a sok úri nő Mind leste érkeztét a poétának, S a toronyőr ha látta, hogy közelget, Ujjongva adta meg a kürtjelet, Mivel mindnyája vallá azt az elvet: Gaz vagy bolond, költőt ki nem szeret ? S volt dáridó ! És a hatalmas úr Legjobbik hordáját üttette csapra, És nagyokat húzott a troubadour, Az öblös kancsót két kezébe kapva; És ivás közben sohse szüneteltek — így nem pocsékolák időjüket, Mivel mindnyája vallá azt az elvet: Gaz vagy bolond, ki jó bort nem szeret! De mihelyt aztán harsona rivallt S Provence-nak földjét ellen pusztította, A lant helyét elfoglalá a kard, Mind tömörültek hősies sorokba ; S amíg csak éltek, amíg csak leheltek, Nem adta meg magát a hős sereg, Mivel mindnyája vallá azt az elvet: »Gaz százszor is, hazát ki nem szeret! Ezeknek voltál mindig éneklője, És a magyarnak is ezt hirdetéd; S szerelmes lettem ócska hegedődbe, Szerelmes e nótáid kedvéért; S olvaslak sokszor, lámpa fénye mellett, És lelkesülten mondom el veled : Gaz mind, a ki nem vallja ezt az elvet, Házéit, bort, lányt és dalt ki nem szeret! Radó Antal. *) E hires provence-i troubadour hazája feldúlatása után Magyarországba is eljött és 1196 táján jó ideig udvari poétája volt Imre királynak. R. A. Ősi fegyverek. (A történelmi kiállításban.) Holnap ülik meg ez ősi fegyverek budavári diadalmának kétszáz éves fordulóját. Büszkén is tekintenek ki a szekrényekből, le a díszített falakról és a trófeákról. Mintha mondanák: ime nézzétek, mi tettük 1686. szeptember 2-dikat emlékezetessé. Ha figyelmesen végig nézzük őket, arról kell meggyőződnünk, hogy a pompás pengéjű kardokon és handzsárokon kívül kezdetleges harci eszköz valamennyi. Odonságok s a harcászati tudomány fejletlenségének kézzel fogható bizonyítékai. Szinte csodálni lehet, hogy a maguk célszerűtlen egyszerűségével mint pusztíthatták el az ellent gyakran tiz-huszezerével ? Óriásoknak kell képzelnünk melléjök a harcedzett ősöket s mythoszi alakokként elevenednek meg előttünk a Budavárát ostromló hősök. Kezökben e kezdetleges fegyverek tettek annyi szolgálatot a hazának, a mennyivel az újabb kor nagyszerű találmányai nem bírnak dicsekedni s kétségtelen, hogy több egyéni térő és bátorság lakozott viselőikben, mint mennyit ma a legnagyobb csaták vívása igényel. Tisztelet a bátor ősöknek s az ősi fegyvereknek! Kétszáz évvel ezelőtt egy harcra kész hadsereg tarkább képet nyújtott a szemlélőnek, mint manapság egy egész fölfegyverkezett birodalom.Volt legalább is húszszor annyi fegyvernem divatban, s az egyenruházat annyira hiányos volt, hogy a hadakozó felek néha csakis a zászlóikról, s feltűzdelt harci jelvényeikről ismertek egymásra. A nemesség, a saját kénye, kedve szerint fegyverkezett s magát és csatlósait úgy ruházta föl, a mint neki tetszett. Ezért volt a régieknek lépten nyomon egy egy zászlótartójuk bent a csatatűzben, s ha az elveszett, az ellenség elesettjeinek levágott véres fejeit hosszú lándzsákra szurkálva mutogatták föl a magasba. E barbár cselekedetnek tehát nem csupán elrémítés, de némi tájékozás is volt a fő célja. A kiállítás a zsákmányul ejtett ellenséges, valamint a kegyelettel megőrzött hazai hadizászlókban meglepően gazdag. Három törökvérzászló borul a falakra, mintegy szégyenkedve a fogság miatt, nehéz vörösselyem szöveteiken aranynyal átszőtt diszítménykörök, csillagok és félhold ékeskednek, majd Ali kétélű kardja, némelyiken mondatszalag. A vérzászló használata a keleti népeknél általában divatban lehetett, s régente királyaink is használták, így több történelmi író állítása szerint (Horváth Mihály, Szalay) Szent László királyunk, midőn hadiszerencséjét gyors fordulattól remélte, maga ragadta meg a királyi vérszínti zászlót, s a nagyobb számú kunok fölött diadalt aratott. Egyszerű török hadi zászló van legalább is kilenc. Ezeket a török lovascsapatok használták. Lobogóik anyaga selyem, vagy egyszerű durva vászon, rajtuk a vörös, zöld, fehér és sárga színek váltakoznak, majd valamennyin ott díszült Ali két pengéjű kardja, a koszuló keze, a félhold, golyók és csillagok. Csúcsaik aranyozott réztől csillognak, kivéve azokét, melyek nem az eredeti nyélen lengenek. Valamennyin török feliratok olvashatók a Koránból. Ezek közt legtöbbször fordul elő e mondat: Valóban győzelemre segítettünk téged, hogy isten bocsássa meg előbbi és későbbi bűneidet. Van a zászlók közt egy csúcsos végű is, az úgy nevezett szandsák (a törökök a vérzászlót: ölem-nek, a hadizászlót: balák-nak nevezték). Ennek vörös és zöldselyem a kelméje. Középső mezején, mely ezüst virágornamentekből álló szegélylyel van bekerítve, vörös alapon aranybetűkkel, úgy nevezett tulut írással kivitt eme mozlim hitcikkely olvasható: csak egy az isten és Mohamed az ő prófétája. A lófarkzászlók, az úgy nevezett tugok, nagyon megrongáltan néznek ki, pamacsaik tépettek s mindenféle szint játszanak, lószőr szövetboritóik szépen tarkázottak, valamint hosszú nyeleik is. Ezek a legjellemzőbb s legeredetibb török hadi jelvények, mikhez hasonlót más népeknél híjában keresünk. A hadsereg s az egyes csapatok vitézségét is e zászlók gazdag ékitésével jelzek. A magyar zászlók között kétségkívül legszebb a Nyitramegye vörösselyem zászlója, mely hosszas négyszög alaku, külső szélén két háromszögcsúcscsal, melyekről vörössárga bojtok lógnak. A zászló előlapját Nyitramegye címere diszíti, arany szorítók által összefoglalt zöld koszorúban. Rajta egy alak Szent László királyt tünteti föl, amint aranynyelű szekercéjével egy prémes, piros kucsmába, piros zekébe, kék nadrágba és piros csizmába öltöztetett ellenséges vitézt vág agyon, ki a reá mért csapást íjjával igyekszik elhárítani. Föltűnő furcsa alakjánál fogva a két fecskefarkú zászló is. De ezek történelmileg is azért nevezetesek, mert alájuk gyűlt össze a török ellen fölkelő nemesség. A magyar zászlótartók a legbátrabb, legelszántabb harcosok közül kerültek ki rendesen, ősi szokás szerint sarkantyú nélkül ültek a lovon, jeléül annak, hogy a csatából megfutniok nem szabad. A tábori sátraknak is egész divatja volt Budavár ostromakor. Azokon a képeken, melyek sikerült rézkarcokban az ostromló tábort tüntetik föl, körül van rajzolva az egész vár hadisátrakkal. Az ostromló sereg kint sátrak alatt tanyázott s ezeknek sok mindenféle alakja volt, majd gömbölyű, majd hosszúkás; kár hogy a kegyelet nem őrzött meg belőlök egyetlen egyet sem. Az a török sátor, mely ki van állítva, állítólag budavári zsákmány. Igen előkelő töröké lehetett, a díszítése mesteri kezekre vall. A benne török szőnyegen elhelyezett bivalybőrrel boritott asztalka aligha egykorú vele, s bajosan lehetett a kontyosoké, mert törökasztalnak egy kissé magas. A sátor tulipánforma cifrázatai belső ékitésül szolgáltak ; jelen helyzetében ki van az egész sátor fordítva. A magyar sátrak Budavár előtt mind gömbölyűek voltak, felső részeiken röviden lelógó gallérral. Hogy a torpedók eszméje nem uj, több ereklye A miniszter kastélyában. (Elbeszélés.) Írta Szomaházy István. (Folytatás.) A fiatal ember bámulva, lelkesedve nézte a leányt. A vidám, pajkos gyermek a kolostor légkörében egészen megváltozott. Ragyogó szépségű, komoly, büszke leánynyá lett, ki tartózkodva, hidegen bánt el udvarnéival. De a fiatal titkárra csodálatos befolyást gyakorolt e változás. A vidám gyermekkori emlékek feltámadásával egyidejűleg lopózkodott be szívébe a grófnő sugárzó, elegáns alakja, hangjának dallamossága, szemeinek csodálatos fénye. Úgy érze, mintha soha sem távozott volna szivéből. S a grófnő tüntető szivességgel fogadta a titkárt, mintha a gyermekkor derűje, mosolya az ő szivét is áthatná s mintha ő is szívesen, örömmel merülne el emlékeibe. De mi célja, mi haszna volt mindennek ? Vájjon szabad-e e nyájas pillantásokon örülnie s e vidám gyermekkori visszaemlékezéseken fölvidulnia ? Várjon a grófnő arca mást tükröz-e vissza, mint a rég elmúlt napok mosolyát ? Oly kérdések, melyek nagyon alkalmasak voltak, hogy a fiatal titkárt a legnagyobb mértékben elszomorítsák. A fiatal ember érzé, hogy e viszontlátás hatása, fájdalom, akkor sem távoznék el többé nyomtalanul szivéből, ha azonnal elhagyná a gróf kastélyát. De ellenkező esetben mindig növekedni fog az érzés s ki tudja, hova fejlődik, ha a grófnő sugárzó szépségét folyton maga előtt látja? S vájjon marad-e számára a remény legkisebb árnyéka is, ha az ő szerény állását a grófi család büszke fényével összehasonlítja ? Ej, hagyjuk el e hiábavaló töprengéseket! Az akták hivogatólag intenek az asztalról! De a dolgozóterem hátulsó ablakából valami zaj hallatszik s a fiatal ember kíváncsian tekint ki az udvarra. Az ablak a kastély majorsági udvarára nyílik, a ragyogó tisztaságú gazdasági épületekre, melyek között cselédlakók, istállók, félszerek vannak, a park fáitól széles, aranygömbös vasrácsok által elválasztva. Előbb csak néhány álmos béreslegény söprögetett az istállók előtt, de most, hogy a fiatal titkár kitekintett , vidám társaságot látott belovagolni az udvarra. Blanka grófnő hosszú, kávészin lovagló köntösben volt, kedvenc ponnyja, a kis szürke »Fairy« hátán, a hajnali szellőtől egészen kipirulva. Mellette lovagolt M-lle Thérese s a két hölgy oldalán Balathay úr és a főhadnagy. A titkár most már visszaemlékezett, hogy már régebben kívántak a restaurált lovagkastélyhoz kirándulni; őt magát is hívták, de valami kifogást használt, hogy otthon maradhasson könyveivel. Még egy pillantást vetett a grófnőre s aztán ismét visszatért asztalához. Valóban sokkal okosabbnak látszott, ha inkább a Róbert Károly elhalványult okmányában, mint a fiatal leány ragyogó szemeiben gyönyörködik. A titkár újólag elmerült munkájába s egy félig elpenészedett okirat annyira igénybe vette minden figyelmét, hogy észre sem vette, mikor léptek közeledtek ajtajához. Csak akkor riadt fel, mikor a kopogtatást is meghallotta. — Szabad, — szólott meglepetve. Az ajtó kinyílt s a fiatal titkár Blanka grófnő mosolygó arcát látta maga előtt. Egy pillanatra bámulva nézett rá. A grófnő kipirult arcával, ragyogó szemeivel, vidám, sőt pajzán mosolyával szebbnek látszott előtte, mint bármikor. — Zavarom ugye ? — szólt mosolyogva. — Bocsásson meg, kérem. Átöltözködni nem akarok, mivel reggeli után újra kilovagolunk. A lovagvárat csak akkor nézzük meg. Azt hittem, legjobb lesz, ha addig kegyedet verem fel munkájából, hogy csevegjünk valamiről. — Oh, ez nekem bizonyára kellemesebb, grófnő, mint ötszáz éves okmányokat átbúvárolni. — Nem hiszem. A történettudósok furcsa emberek. Szerelmesek az okmányokba. Én most önt valami régi világból vettem fel, a mibe beleélte magát. Vájjon mi az, a min dolgozik. — Hadróczy Róbert életéhez keresek adatokat, grófnő. Hires hadvezér volt, valamikor Róbert Ká-