Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)

1886-09-01 / 242. szám

roly idejében. Nagy háborúkat nyert. Ő kapta a gol­­govici uradalmat adományképen. Ezt a lovagvárat is ő épittette, melyet most ő méltósága restauráltatott. — Ugyanaz, ki a nagyatyám lakosztálya mel­letti kápolna sírboltjában nyugszik ? — Ő volt az első, a kit oda temettek, grófnő. — A kinek fülkéje fölött egy kőből kifaragott vitéz áll őrt, páncéllal, sisakkal ? — Igen, az ő képmása az. Oh, milyen csúf lehetett. Azaz bocsánat! Hát ez olyan híres ember volt ? — Nagyon, grófnő. Ötezer emberrel húszezer­­nyi ellenséget szétkergetett. A királyi leiratok nem győzik dicsérni »Robertus de Hadrócz«-ot. Királyi helytartó is lehetett volna, de ő a háborúk után visszavonult a kastélyába s nem jött ki onnan, mig újra szükség nem volt rá. — Így én büszke lehetek az ősömre ?. . . —• Oh, nagyon. Nemcsak csatái, de magánélete miatt is. A legtiszteletreméltóbb jellemek egyike volt, a­kiket a történelem felmutatott. — Emlékszik-e még rá ? De bohóság is, komoly tudást ily dolgokra emlékeztetni. A mikor mi a mise után le-lelopóztunk a kápolnából s a sírboltban bujós­­dit játszottunk. Oh én mennyiszer elbújtam leghíre­sebb ősöm fülkéje mögé. Leontin meg hogy félt a ho­mályban. De ön mind a kettőnknél bátrabb volt. — Különösen az éjjeli kalandunkban, grófnő. Emlékszik-e még arra az éjszakára ? Mikor a Robin­son élményein fellelkesülve, mi is neki indultunk a világnak. El is jutottunk szerencsésen az uradalmi er­dőségekig. De akkor leszállt az éjszaka, a fák ho­mályba folytak össze s mi nem láttunk magunk kö­rül mást, mint rengeteget. Akkor megbántuk, hogy eljöttünk. Leontin sírni kezdett. Végre ráakadtunk egy kunyhóra, benn az erdőségben, a­hol most az öreg Marcell lakik. Akkor vadászlak volt, teletűz­delve agancsokkal, vadfejekkel. Én elmentem száraz ágakért s tüzet gyújtottunk a kunyhó előtt. Ön grófnő leült, mi melléje telepedtünk s aztán mesélni kezdett, mint valami kilencvenéves jó nagyanyó. S mi nem álmosodtunk el, hanem egész reggelig hall­gattuk. — S Monsieur Hiacynthe hogy keresett ben­nünket. Szegény öreg francia maitre. Egész rekedt volt másnap, annyit kiabált utánunk az erdőségben. — Hát az öreg Zsófia néném hogy aggódott Leontine-ért. Engem nem féltett. »Bárcsak elvesz­nél, te rossz kölyök!« — Az ön öreg Zsófi nénje ? Mennyiszer össze­szidott bennünket. »Ettől tanuljátok a sok rosszat. Ez a kis comtesse ront el benneteket. Tanulna inkább kis comtesse, Monsieur Hiancynthe mindig pa­naszkodik.« Egyre morgott, egyre zsörtölődött. Pedig hogy szeretett mind a hármunkat. Leontint és enge­­met különösen. De azért folyton szidott bennünket és sohasem mosolygott életében. (Folyt. köv.) Marie. (Francia elbeszélés.) Írta Henri Riviére. (Folytatás.) — Ha jól emlékszem, — szólt nekibátorodva, — egy ízben ön mondta azt nekem, hogy ott köny­vek vannak, melyek szórakozásomra szolgálhatnak. — Hám! — szólt Felix elbámulva. Aztán így szólt: — Meglehet, ámbár én teljességgel nem em­lékezem rá. Mindamellett Móric helyzete nehezebbé vált. A kapitány gyanúja nemcsak fölébredt, de meg is szi­lárdult. Móricnak egész magaviselete elárulta, hogy ő a marquiset észrevette s miután ezt be nem val­lotta, úgy hitte Félix, hogy köztök már titkos egyet­értés is keletkezett. A kapitány elkomorodott s Móricot nagyon nyugtalanította ez a komorság. Most már határozot­tan meg volt győződve arról, a­mit előbb csak sejtett, hogy a kapitány szigorúan őrködik húga fölött. Vár­jon miért ? Ezt nem tudta ugyan, de könnyen el­képzelte. Ferlon marquis, a mennyire ő megítélhette, ügye­fogyott ember volt s a fiatal nőt képtelennek vélte botrányt előidéző kacérságra. E szerint, Felix, mint a romanceirók castiliai hősei, kik nővéreik fedd­hetetlenségére vigyáztak, őrködött sógora házának a becsülete fölött. Szigorú elvei, puritán erkölcsi néze­tei s a nőkkel szemben való igényei igen könnyen ösztönözhették őt ily szerepre. E gondolatok közben Móricot egyszerre félelem szállta meg. Miután ő felüdültét hozhatta fel ürügyül a Rocheduneból való távozásra, kérdés, vájjon Félix nem fog-e hasonló ürügygyel élni, hogy őt e kastély­ból eltávolíthassa ? A fiatal­ember úgy vélekedett, hogy a kapitány­tól, ki a társadalmi formaságokkal oly keveset törő­dik, könnyen kitelhetik. Lehet egyébiránt, hogy Fe­­lixnek a gyanúja eloszlott, mert csakhamar vissza­nyerte azt az egykedvűségét, mely nála a jó kedély­hangulatot jelezte. Az is lehet, hogy ő amaz emberek közé tarto­zott, a­kik mindvégig küzdenek háborgó lelkekkel, míg csak a sújtó villám le nem csap. Ebéd és vacsora közben Móric egyik gyantás­ból a másikba csapott át s az óvatosságot tűzte ki feladatául. Nagyon vigyázott a marquise-val talál­kozni , de ugyanakkor lelkifurdalást érzett barátjá­val szemben. Egy ízben a kapitány, barátságosan kezet szo­rítva vele, midőn étkezés után egymástól megváltak, mélyen a szemébe nézett. Móric kiállta e tekintetet, de önkéntelen egész testében remegést érzett. — Valóban, — gondolta magában Móric, midőn Felix őt odahagyta, — ez az ember azok közül való, kik csak a biztos csapást lesik, de akkor kérlelhetet­len sújtanak. Bármiként volt is, Móricnak egyetlen gondolata a körül forgott, miképen láthatná meg ismét Ferlon marquiset. E tekintetben azonban sehogysem tudott végmegállapodásra jutni. Több ízben föllopózkodott a lomtárba, oda állt az ablakhoz, azt az oktalanságot követve el, hogy hu­zamosan ott vesztegelt, noha nem láthatott egyebet, mint a lebocsátott kék selyem függönyöket. Éjjel, e függönyökön, a boltozatról alácsüggő lámpa mérsé­kelt fénye hatolt át. Néhány napig Móric kétségbe volt esve. Még csak módot sem talált ki arra, hogy a fia­tal asszonyhoz közelíthessen. A marquise még csak nem is mutatta többé magát s igy ama reménye is oszlani kezdett, hogy vele találkozhatik. Szinte két­kedett, hogy valóban látta a szép asszonyt s azon tűnődött, vájjon az egész látomány nem csupán káp­­rázati kép volt-e ? Vagy, a­mi még inkább gyötörte a lelkét, vájjon nem csupán játékot űtött-e vele a marquise ? Így álltak a dolgok, midőn egy este, mikor a kapitány őt odahagyta, egy gyapotba csavart tárgy esett a szobájába, a nyitott ablakon át. Valószínűleg óvatosságból göngyölték azt e puha burokba, hogy az esés zaját tompítsa. Móric az ablakhoz futott, de senkit nem látott. Visszatért a titokzatos tárgyhoz, kigöngyölte azt s egy titkos íráshoz való kulcsot talált abban, egy levéllel. Természetesen a levél volt az, melyet először méltatott a figyelmére. A következő sorokat olvas­hatta le Móric: »Mindenfelől leselkednek ránk, s a legkisebb ok­talanság vagy az én halálomat vagy az önét idézheti elő. Ez az oka, a­miért megvontam magamtól azt az örömet, hogy önt ismét lássam. Azonban én folyvást gondoltam önre. Tanulmányozza ezt a felírást, me­lyet önnek küldtem s az utasításokat, melyeket ab­s emlék bizonyítja. A lovassági rohamgát, melyből ki van állítva egy vasnyársakkal keresztül-kasul föl­fegyverzett faalkotmány, nem lehetett épen célsze­rűtlen a lovasság percnyi föltartóztatására. De ezt magyar seregeink aligha alkalmazták. A velük való cipekedés nehézkessé tehette a hadi mozdulatokat. E helyett előszeretettel használták a kocsi­tábort. A nehéz lőfegyverekkel ellátott gyalogság kocsikkal vé­zetett körül, azok mögül lődözött a lovasságra, mely a kocsiöv miatt nem férhetett hozzá. Ily kocsitábor a vezekényi csataképen is látható. Mikor azután hátrál­­niok kellett, hogy a lovasság ne üldözhesse őket, sű­rűn tele­szórták a földet hegyes vasszögekből alko­tott csillagokkal, mik a nyargaló lovak patáiba fú­ródva, azokat megsántiták. E csillagokból több pél­dány látható a kiállításban. Buda ostroma alatt a Dunát a város felső részén erős láncokkal átkötötték, hogy a várőrség a víz felől se kaphasson segítséget. A hosszú nagyláncok tehát a vizitorpedók helyett tettek szolgálatot. De a legveszedelmesebbek voltak kétség­kívül a föld alá ásott s lőporral töltött aknák, melyek akkor robbantottak föl, mikor az ellenség legnagyobb számmal haladt el fölöttük. Ily aknák készítésében különösen a törökök voltak Budavár ostromakor ügyesek. Százával ölték el velük a mieinket. A réz­karcok némelyikén látható is, a­mint az aknák az ostrom alatt itt ott fölrobbannak, s a szegény kato­nák szétmarcangolt testtel röpülnek a levegőbe. A keresztény hadak a török erődítvények meg­rongálására külön pyrotechnikus csapatot mozgósí­tottak, élükön tüzes Gáborral, az ügyeskedéseivel híressé lett baráttal, kinek közreműködését később a várostromló magyar hadak alig nélkülözhették. E tűzzel romboló csapat olthatlan lángokkal pusztított el minden oly gátat, mi éghető anyagból készült. Ka­rókból alkotott sánckerítések, sövény ágyúvédek, vár­falak deszka betömései, nem maradhattak meg tőlök. Tűzi gyártmányaikat a várfalakon át bedobálva, még az épületek is megérezték. Hihetőleg az ő művök volt az, hogy a vár összes házainak és templomainak jóval a bevétel napja előtt már nem volt teteje. Kár, hogy vegyészkedéseikről csak kevéssé is behatóan egyetlen könyv se emlékezik meg, így ma alig sejtjük, hogy az olthatlan tüzet miből gyárthatták abban az időben ? Lothringeni Károly herceg az ágyuk romboló erejét már kitűnően tudta fölhasználni. A kis sváb­hegyen fölállított ütege Budavár falait a bécsi kapu körül egészen tönkre tette, s az ostromot szeptember 2-án is hatalmasan támogatta. Ez üteg nélkül aligha vívhatták volna meg a várat. Sajnos, hogy kiállítá­sunk egyetlen ágyúval se dicsekedhet. Pedig azok is már ódonságok és csupán gyűjteménybe valók. Ágyú­golyót azonban már találunk itt-ott a trófeák előtt. Ezek részint vasból, részint ólomból, vagy kőből vol­tak csinálva. A kőgolyók különösen nagyok. Van egy félig kisütött gránát és két kúpalakú kartács, jeléül annak, hogy már azok is használtattak. De a golyók közt legnevezetesb a kavicscsal telt ólomgolyó, mely a Duna medréből került elő a lánchíd pesti oszlop­főjének alapásásakor. Aligha a törökök nem lőtték ki a várból, az ostrom alatt elfogyva rendes muní­­ciósok. A puskák sokféle alakjával ismerkedünk meg a kiállításban. Ezek nagyobb része pazarul van ékítve, berakott ezüst vagy arany díszítményekkel, vagy vé­sett és cizellírozott virágarabeszkeket tartalmazó ezüstkeretekkel, berakott sodronyarabeszkekkel, vagy végre gyöngyházberakásokkal, szaru és csontból ké­szült gombokkal, tarkítva korall és elefántcsont lapocskákkal. Némelyiknek pompás damaszoirozott vonzcsőve van. Szerkezetekre nézve, két kanócos pél­dány kivételével, csaknem mind keréklakatos, vagy sárkányos és kovás muskéták, majd a könnyebb, majd a nehezebb fajtákból. Az utóbbiakat nem lehetett másként használni, mint egy két ágú villára támaszt­va, vagy valami magasabb tárgyon végig fektetve, mi rendkívül megnehezíté a célzást s az ily lőfegyverek­nek nyílt csatákbani alkalmazhatóságát. A puskák ily alkalmatlan nehézkes kezelése lehetett az ok, amiért a nyilazás oly igen sokára ment ki a divatból, Budavárának bevételekor még a török lovasság nagy része nyilazott. Kevesebb teher nyomta a lovat, a katonának meg nem kellett folyvást töltögetéssel vesztegetnie az időt. Ily muskéta tartó támvillákat is láthatni a kiállításban. A lőfegyverek közt igen érdekes darab az a kovás, előlcsapó sárkányos szerke­zetű, karcokkal és agyán elefántcsontbetétekkel díszí­tett puska, melynek arcoldalán elefántcsont betétben a Niebelungen-Lied egyik jelenete. Siegfried küzdel­me a sárkánynyal, látható. Az ifjak, puzdrák, ijjtartók s egyszerű nyíltás­­kák gazdag változatban gyönyörködtetik a szemet a szekrényekben és a trófeákon. Különös, hogy a lövés er­ős eszköze mily sokáig uralta az egész világot, s mennyire ismert volt még azon népeknél is, melyek a civilizáltabb világgal soha érinkezésbe nem jöttek, így mikor Amerikát fölfedezték, már ott a benszülöt­­tek nyilakkal harcoltak s vadásztak. Mintha csak érintkeztek volna már korábban is az európaiakkal. A pajzsok együtt tűntek el a nyílvesszőkkel, legjobban is védtek azok ellen. A kiállított darabok közt legérdekesb az, melyen három tollpamacshoz hasonló, ezüstözött rézből készült diszjel látható. Az ily jelek katonai kitüntetésül szolgáltak, s leginkább mint fejdiszek, turbánokon viseltettek. A rang és ér­demhez képest a brilianttól kezdve egész az ezüstö­zött rézig, három, egész hét sugárral voltak ellátva. Ugyanazon katonai személy viselhetett három külön­böző időben nyert érdemjelet. Pajzsokat a kétszáz év előtti korban már csakis a törökök használtak védel­mi eszközül, a magyarok és a velük együtt harcoló keresztény hadak, páncélokat, vérteket, vassisakokat és sodronyingeket használtak, mik ugyan golyó ellen legkevésbbé sem védtek, de a kard, lándzsa és huza- 1760

Next