Fővárosi Lapok 1886. szeptember (242-271. szám)
1886-09-01 / 242. szám
roly idejében. Nagy háborúkat nyert. Ő kapta a golgovici uradalmat adományképen. Ezt a lovagvárat is ő épittette, melyet most ő méltósága restauráltatott. — Ugyanaz, ki a nagyatyám lakosztálya melletti kápolna sírboltjában nyugszik ? — Ő volt az első, a kit oda temettek, grófnő. — A kinek fülkéje fölött egy kőből kifaragott vitéz áll őrt, páncéllal, sisakkal ? — Igen, az ő képmása az. Oh, milyen csúf lehetett. Azaz bocsánat! Hát ez olyan híres ember volt ? — Nagyon, grófnő. Ötezer emberrel húszezernyi ellenséget szétkergetett. A királyi leiratok nem győzik dicsérni »Robertus de Hadrócz«-ot. Királyi helytartó is lehetett volna, de ő a háborúk után visszavonult a kastélyába s nem jött ki onnan, mig újra szükség nem volt rá. — Így én büszke lehetek az ősömre ?. . . —• Oh, nagyon. Nemcsak csatái, de magánélete miatt is. A legtiszteletreméltóbb jellemek egyike volt, akiket a történelem felmutatott. — Emlékszik-e még rá ? De bohóság is, komoly tudást ily dolgokra emlékeztetni. A mikor mi a mise után le-lelopóztunk a kápolnából s a sírboltban bujósdit játszottunk. Oh én mennyiszer elbújtam leghíresebb ősöm fülkéje mögé. Leontin meg hogy félt a homályban. De ön mind a kettőnknél bátrabb volt. — Különösen az éjjeli kalandunkban, grófnő. Emlékszik-e még arra az éjszakára ? Mikor a Robinson élményein fellelkesülve, mi is neki indultunk a világnak. El is jutottunk szerencsésen az uradalmi erdőségekig. De akkor leszállt az éjszaka, a fák homályba folytak össze s mi nem láttunk magunk körül mást, mint rengeteget. Akkor megbántuk, hogy eljöttünk. Leontin sírni kezdett. Végre ráakadtunk egy kunyhóra, benn az erdőségben, ahol most az öreg Marcell lakik. Akkor vadászlak volt, teletűzdelve agancsokkal, vadfejekkel. Én elmentem száraz ágakért s tüzet gyújtottunk a kunyhó előtt. Ön grófnő leült, mi melléje telepedtünk s aztán mesélni kezdett, mint valami kilencvenéves jó nagyanyó. S mi nem álmosodtunk el, hanem egész reggelig hallgattuk. — S Monsieur Hiacynthe hogy keresett bennünket. Szegény öreg francia maitre. Egész rekedt volt másnap, annyit kiabált utánunk az erdőségben. — Hát az öreg Zsófia néném hogy aggódott Leontine-ért. Engem nem féltett. »Bárcsak elvesznél, te rossz kölyök!« — Az ön öreg Zsófi nénje ? Mennyiszer összeszidott bennünket. »Ettől tanuljátok a sok rosszat. Ez a kis comtesse ront el benneteket. Tanulna inkább kis comtesse, Monsieur Hiancynthe mindig panaszkodik.« Egyre morgott, egyre zsörtölődött. Pedig hogy szeretett mind a hármunkat. Leontint és engemet különösen. De azért folyton szidott bennünket és sohasem mosolygott életében. (Folyt. köv.) Marie. (Francia elbeszélés.) Írta Henri Riviére. (Folytatás.) — Ha jól emlékszem, — szólt nekibátorodva, — egy ízben ön mondta azt nekem, hogy ott könyvek vannak, melyek szórakozásomra szolgálhatnak. — Hám! — szólt Felix elbámulva. Aztán így szólt: — Meglehet, ámbár én teljességgel nem emlékezem rá. Mindamellett Móric helyzete nehezebbé vált. A kapitány gyanúja nemcsak fölébredt, de meg is szilárdult. Móricnak egész magaviselete elárulta, hogy ő a marquiset észrevette s miután ezt be nem vallotta, úgy hitte Félix, hogy köztök már titkos egyetértés is keletkezett. A kapitány elkomorodott s Móricot nagyon nyugtalanította ez a komorság. Most már határozottan meg volt győződve arról, amit előbb csak sejtett, hogy a kapitány szigorúan őrködik húga fölött. Várjon miért ? Ezt nem tudta ugyan, de könnyen elképzelte. Ferlon marquis, a mennyire ő megítélhette, ügyefogyott ember volt s a fiatal nőt képtelennek vélte botrányt előidéző kacérságra. E szerint, Felix, mint a romanceirók castiliai hősei, kik nővéreik feddhetetlenségére vigyáztak, őrködött sógora házának a becsülete fölött. Szigorú elvei, puritán erkölcsi nézetei s a nőkkel szemben való igényei igen könnyen ösztönözhették őt ily szerepre. E gondolatok közben Móricot egyszerre félelem szállta meg. Miután ő felüdültét hozhatta fel ürügyül a Rocheduneból való távozásra, kérdés, vájjon Félix nem fog-e hasonló ürügygyel élni, hogy őt e kastélyból eltávolíthassa ? A fiatalember úgy vélekedett, hogy a kapitánytól, ki a társadalmi formaságokkal oly keveset törődik, könnyen kitelhetik. Lehet egyébiránt, hogy Felixnek a gyanúja eloszlott, mert csakhamar visszanyerte azt az egykedvűségét, mely nála a jó kedélyhangulatot jelezte. Az is lehet, hogy ő amaz emberek közé tartozott, akik mindvégig küzdenek háborgó lelkekkel, míg csak a sújtó villám le nem csap. Ebéd és vacsora közben Móric egyik gyantásból a másikba csapott át s az óvatosságot tűzte ki feladatául. Nagyon vigyázott a marquise-val találkozni , de ugyanakkor lelkifurdalást érzett barátjával szemben. Egy ízben a kapitány, barátságosan kezet szorítva vele, midőn étkezés után egymástól megváltak, mélyen a szemébe nézett. Móric kiállta e tekintetet, de önkéntelen egész testében remegést érzett. — Valóban, — gondolta magában Móric, midőn Felix őt odahagyta, — ez az ember azok közül való, kik csak a biztos csapást lesik, de akkor kérlelhetetlen sújtanak. Bármiként volt is, Móricnak egyetlen gondolata a körül forgott, miképen láthatná meg ismét Ferlon marquiset. E tekintetben azonban sehogysem tudott végmegállapodásra jutni. Több ízben föllopózkodott a lomtárba, oda állt az ablakhoz, azt az oktalanságot követve el, hogy huzamosan ott vesztegelt, noha nem láthatott egyebet, mint a lebocsátott kék selyem függönyöket. Éjjel, e függönyökön, a boltozatról alácsüggő lámpa mérsékelt fénye hatolt át. Néhány napig Móric kétségbe volt esve. Még csak módot sem talált ki arra, hogy a fiatal asszonyhoz közelíthessen. A marquise még csak nem is mutatta többé magát s igy ama reménye is oszlani kezdett, hogy vele találkozhatik. Szinte kétkedett, hogy valóban látta a szép asszonyt s azon tűnődött, vájjon az egész látomány nem csupán káprázati kép volt-e ? Vagy, ami még inkább gyötörte a lelkét, vájjon nem csupán játékot űtött-e vele a marquise ? Így álltak a dolgok, midőn egy este, mikor a kapitány őt odahagyta, egy gyapotba csavart tárgy esett a szobájába, a nyitott ablakon át. Valószínűleg óvatosságból göngyölték azt e puha burokba, hogy az esés zaját tompítsa. Móric az ablakhoz futott, de senkit nem látott. Visszatért a titokzatos tárgyhoz, kigöngyölte azt s egy titkos íráshoz való kulcsot talált abban, egy levéllel. Természetesen a levél volt az, melyet először méltatott a figyelmére. A következő sorokat olvashatta le Móric: »Mindenfelől leselkednek ránk, s a legkisebb oktalanság vagy az én halálomat vagy az önét idézheti elő. Ez az oka, amiért megvontam magamtól azt az örömet, hogy önt ismét lássam. Azonban én folyvást gondoltam önre. Tanulmányozza ezt a felírást, melyet önnek küldtem s az utasításokat, melyeket abs emlék bizonyítja. A lovassági rohamgát, melyből ki van állítva egy vasnyársakkal keresztül-kasul fölfegyverzett faalkotmány, nem lehetett épen célszerűtlen a lovasság percnyi föltartóztatására. De ezt magyar seregeink aligha alkalmazták. A velük való cipekedés nehézkessé tehette a hadi mozdulatokat. E helyett előszeretettel használták a kocsitábort. A nehéz lőfegyverekkel ellátott gyalogság kocsikkal vézetett körül, azok mögül lődözött a lovasságra, mely a kocsiöv miatt nem férhetett hozzá. Ily kocsitábor a vezekényi csataképen is látható. Mikor azután hátrálniok kellett, hogy a lovasság ne üldözhesse őket, sűrűn teleszórták a földet hegyes vasszögekből alkotott csillagokkal, mik a nyargaló lovak patáiba fúródva, azokat megsántiták. E csillagokból több példány látható a kiállításban. Buda ostroma alatt a Dunát a város felső részén erős láncokkal átkötötték, hogy a várőrség a víz felől se kaphasson segítséget. A hosszú nagyláncok tehát a vizitorpedók helyett tettek szolgálatot. De a legveszedelmesebbek voltak kétségkívül a föld alá ásott s lőporral töltött aknák, melyek akkor robbantottak föl, mikor az ellenség legnagyobb számmal haladt el fölöttük. Ily aknák készítésében különösen a törökök voltak Budavár ostromakor ügyesek. Százával ölték el velük a mieinket. A rézkarcok némelyikén látható is, amint az aknák az ostrom alatt itt ott fölrobbannak, s a szegény katonák szétmarcangolt testtel röpülnek a levegőbe. A keresztény hadak a török erődítvények megrongálására külön pyrotechnikus csapatot mozgósítottak, élükön tüzes Gáborral, az ügyeskedéseivel híressé lett baráttal, kinek közreműködését később a várostromló magyar hadak alig nélkülözhették. E tűzzel romboló csapat olthatlan lángokkal pusztított el minden oly gátat, mi éghető anyagból készült. Karókból alkotott sánckerítések, sövény ágyúvédek, várfalak deszka betömései, nem maradhattak meg tőlök. Tűzi gyártmányaikat a várfalakon át bedobálva, még az épületek is megérezték. Hihetőleg az ő művök volt az, hogy a vár összes házainak és templomainak jóval a bevétel napja előtt már nem volt teteje. Kár, hogy vegyészkedéseikről csak kevéssé is behatóan egyetlen könyv se emlékezik meg, így ma alig sejtjük, hogy az olthatlan tüzet miből gyárthatták abban az időben ? Lothringeni Károly herceg az ágyuk romboló erejét már kitűnően tudta fölhasználni. A kis svábhegyen fölállított ütege Budavár falait a bécsi kapu körül egészen tönkre tette, s az ostromot szeptember 2-án is hatalmasan támogatta. Ez üteg nélkül aligha vívhatták volna meg a várat. Sajnos, hogy kiállításunk egyetlen ágyúval se dicsekedhet. Pedig azok is már ódonságok és csupán gyűjteménybe valók. Ágyúgolyót azonban már találunk itt-ott a trófeák előtt. Ezek részint vasból, részint ólomból, vagy kőből voltak csinálva. A kőgolyók különösen nagyok. Van egy félig kisütött gránát és két kúpalakú kartács, jeléül annak, hogy már azok is használtattak. De a golyók közt legnevezetesb a kavicscsal telt ólomgolyó, mely a Duna medréből került elő a lánchíd pesti oszlopfőjének alapásásakor. Aligha a törökök nem lőtték ki a várból, az ostrom alatt elfogyva rendes muníciósok. A puskák sokféle alakjával ismerkedünk meg a kiállításban. Ezek nagyobb része pazarul van ékítve, berakott ezüst vagy arany díszítményekkel, vagy vésett és cizellírozott virágarabeszkeket tartalmazó ezüstkeretekkel, berakott sodronyarabeszkekkel, vagy végre gyöngyházberakásokkal, szaru és csontból készült gombokkal, tarkítva korall és elefántcsont lapocskákkal. Némelyiknek pompás damaszoirozott vonzcsőve van. Szerkezetekre nézve, két kanócos példány kivételével, csaknem mind keréklakatos, vagy sárkányos és kovás muskéták, majd a könnyebb, majd a nehezebb fajtákból. Az utóbbiakat nem lehetett másként használni, mint egy két ágú villára támasztva, vagy valami magasabb tárgyon végig fektetve, mi rendkívül megnehezíté a célzást s az ily lőfegyvereknek nyílt csatákbani alkalmazhatóságát. A puskák ily alkalmatlan nehézkes kezelése lehetett az ok, amiért a nyilazás oly igen sokára ment ki a divatból, Budavárának bevételekor még a török lovasság nagy része nyilazott. Kevesebb teher nyomta a lovat, a katonának meg nem kellett folyvást töltögetéssel vesztegetnie az időt. Ily muskéta tartó támvillákat is láthatni a kiállításban. A lőfegyverek közt igen érdekes darab az a kovás, előlcsapó sárkányos szerkezetű, karcokkal és agyán elefántcsontbetétekkel díszített puska, melynek arcoldalán elefántcsont betétben a Niebelungen-Lied egyik jelenete. Siegfried küzdelme a sárkánynyal, látható. Az ifjak, puzdrák, ijjtartók s egyszerű nyíltáskák gazdag változatban gyönyörködtetik a szemet a szekrényekben és a trófeákon. Különös, hogy a lövés erős eszköze mily sokáig uralta az egész világot, s mennyire ismert volt még azon népeknél is, melyek a civilizáltabb világgal soha érinkezésbe nem jöttek, így mikor Amerikát fölfedezték, már ott a benszülöttek nyilakkal harcoltak s vadásztak. Mintha csak érintkeztek volna már korábban is az európaiakkal. A pajzsok együtt tűntek el a nyílvesszőkkel, legjobban is védtek azok ellen. A kiállított darabok közt legérdekesb az, melyen három tollpamacshoz hasonló, ezüstözött rézből készült diszjel látható. Az ily jelek katonai kitüntetésül szolgáltak, s leginkább mint fejdiszek, turbánokon viseltettek. A rang és érdemhez képest a brilianttól kezdve egész az ezüstözött rézig, három, egész hét sugárral voltak ellátva. Ugyanazon katonai személy viselhetett három különböző időben nyert érdemjelet. Pajzsokat a kétszáz év előtti korban már csakis a törökök használtak védelmi eszközül, a magyarok és a velük együtt harcoló keresztény hadak, páncélokat, vérteket, vassisakokat és sodronyingeket használtak, mik ugyan golyó ellen legkevésbbé sem védtek, de a kard, lándzsa és huza- 1760