Fővárosi Lapok 1886. október (272-302. szám)

1886-10-01 / 272. szám

— Csak arra figyelmeztettek még, hogy ne hallgass Klárára. Nincs borzasztóbb az úri szegény­­ségnél. — Ezt magam is jól tudom, de hála istennek, Klára nem szegény.­­ — Ma talán nem, de igen könnyen azzá lehet. — Férje vagyonos. — Ha tekintetbe vesszük életmódját, igényeit, akkor nem mondhatjuk annak. — Állása megkívánja, hogy jól éljen. — Ez a képzelődés, a­mi a legtöbb embert tönkre teszi s félek, hogy Hugó nagyon is gyenge és hiú­s Klára nem kevésbbé. — Kiváncsi vagyok már látni őket, alig várom, hogy náluk legyek. — Eszedben tartsd figyelmeztetésemet ? — Mindent, a­mit mama mond, — viszonzá, szeretettel karolva át anyját a leányka, ki meleg csó­kot nyomott homlokára . . . Ugyan­ e nap délutánján Szaniszló Sándor láto­gatta meg Danis­zkét, hol a család csinos leánya, Lóri még mindig a kalapdiszitéssel foglalkozott. — A mint hallom, Lóri kisasszony elutazik, — kérdé többek közt az ifjú. — Klára nővéremhez megyek pár hétre, — vi­szont­ könnyedén Lóri. — Ott nagyon jól fog mulatni. — Remélem. Alkalom elég sok lesz reá. — Hogyne, annyi katonatiszt között. — Kik mindnyájan vígak s minden tréfára min­dig ketten vannak, és ezek legvidámabbja sógorom : Borbay főhadnagy. — Volt, — mondá Danisné, kinek leánya fele­letei nem tetszettek. — Addig, mig Klárának ud­varolt, ma már mint házas ember, bizonynyal ko­molyabb. — Ne higgye mama,­­— kiáltá nevetve Lóri. — A katonatiszt száz éves korában is vig és mulat­ságos. — Én nem osztom nézetét, kisasszony. — Mert ön sohasem vig s nem is kedveli, ha valaki az. — És nem is mulatságos! — mondá kissé in­gerülten Sándor. — Azt nem mondtam, — viszonzá, anyja meg­rovó tekintetétől kissé lehűtve Lóri. — Sőt mi már gyakran jól mulattunk együtt. — Nem emlékszem kisasszony, hogy ily nagy­­ szerencsében részesültem volna. — Hát már nem emlékszik a tavalyi majá­lisra, Sándor ? — mondá Danisné, bátorító mo­­­­solylyal. Lóri. Ugy­e, ezt már elfelejté ? — kérdé­snyelgve — Soha sem fogom ama napot elfelejteni, — viszonzá Sándor. Aztán melegen tette hozzá : — akkor igen-igen jól mulattam. — Kész a kalap! — kiáltá Lóri­s fejére téve, az ifjú elébe állt. — Hogy tetszik önnek ? Egészen magam készítem. — Gyönyörű. — Azt találja, jól áll ? — Felségesen. — Azt hiszi, tetszeni fogok benne Moraván. Sándor elkomolyodott. — Mindenki el lesz ragadtatva. — No ennek örülök. Az ifjú arca nagy elégedetlenséget fejezett ki. —­ Hogy van Klára ő nagysága ? — kérdé szó­rakozottan. — Jól érzi magát, — mondá Danisné. — Levelei telve vannak Morava dicséretével, az ottani társas­élet kellemeivel; s a társaságot, mely­ben él, elragadónak mondja, — folytatá anyja sza­vait Lóri. — És boldog! A két nő meglepetve tekintett az ifjúra, ki oly különös hangon ejté ki e szavakat. — Ez magától értetődik,­­— mondá sértődve Lóri. — Hogy lehetne ez másként fél éves házasság után, — viszonzá, figyelmesen vizsgálva vendégek ar­cát, Danisné. — Igaz, még csak fél év óta van férjnél a fő­­hadnagyné, — mondá önkéntelen csípősséggel az ifjú. A hang s a szavak kiejtésében volt valami kü­lönös kétértelmű, a­mi mind a két hölgynek feltűnt (Folyt, köv.) ban levő hölgyre, ha csak rövid időre kellene is át­élniük lázas szereplősök folytonos izgatottságait, bi­zony nem vágynának dicsőségükre és meg lennének elégedve egyszerűbb sorsukkal. Csak a végtelen hiú­ság, mely zsenge korában idomította már a h­ic­­leányt divathölgyi szereplésére, adhatja idegrendsze­rüknek a természet fölötti szívósságot, az életmód­jukkal járó, pihenés és üdülés nélküli, éjjel-nappali fáradalmak elviselésére, melyektől kidőlne egy bölény. Igaz, hogy többnyire idegesekké lesznek s a morphine­ben keresnek enyhét. A morphiomania mind számo­sabban szedi áldozatait a párisi előkelő világban. Ez lenne tehát magyarázata ama különös do­lognak, melynél fogva a divathölgyek csak ritkán beszéltetnek magukról, mint szerelmi kalandok hős­nőiről ; részint érzéketlenségük, részint világias el­foglaltságuk megóvja ilyen gyöngeségektől. Mikor ifjúságuk, szépségük és ezzel együtt divathölgyi di­csőségük letűnőben vannak, akkor aztán nem gyön­­geségből, hanem csupa stratégiából szeretik hajhászni a szenzációs ismeretségeket hírneves művészekkel, írókkal vagy valamely divatos fiatal emberrel. A szalmaszál ez, mely után a közöny vizében elmerülő divathölgy kapaszkodni szokott. Mivel a divathölgygyel jó egyetértésben meg­élni tudó férjnek alaperénye az, hogy lehető legrit­kábban mutassa magát neje körül, s mivel nejét egész hónapokon elveszíti láthatárából, nyáron a fürdői és télen a nizzai saison alatt, ő — a férj — nemcsak rá van utalva a pillangói röpkedésre a boulevard virág­jai körül, hanem ha a nőnél van a pénztár, ez, bőven el is fogja látni őt arany nyilakkal cupidói kaland­jaira, csakhogy őt békében hagyja. Ilyen előkelő há­zaspárnak legteljesebb prototype volt a nem­régiben elhalálozott Castries herceg, kinek neje, mint Sina báró leánya, Magyarországban is bir terjedelmes ura­dalmakat. A huszonöt milliónyi hozománynyal meg­áldott bécsi leányt az ősi származású, a legelőkelőbb összeköttetésekkel biró Castries herceghez, Mac-Ma­­hon sógorához adták férjül, ki mint sport- és divat­ember nagy hírnek örvendett egész életén át. Az utóbbi években a legszebb párisi színésznő, Magnier Marie volt hódolatának tárgya. Ez vagy két millió­jába került a hercegnének. Férjének sportbeli kedv­telései is több milliójába kerültek, de e roppant ál­dozatoknak meg volt legalább óhajtott haszna: a világias dicsőség. Egy másik, minden tekintetben divathölgy mellé illő férfi, a fiatal Morny herceg, a párisi uracsvilág királya, minden vagyonos diic­le­­ány tekintgetett feléje, míg végre a sok millióval Amerikából ideszármazott, de telivér párisi chic-le­­ánynyá fejlődött Guzman Blanca kisasszony lett nyertessé a sok versenytárs közt. A télen bizonyára hallani fogunk már Morny hercegnőnek divathölgyi szerepléséről. Sok szerencsét! De nem minden chic-leánynak van módja vagy szerencséje oly férjre tenni szert, ki megértse, osztoz­zék divathölgyi sóvárgásaiban és eljátsza az őt illető szerepet érdekből, hajlamainál fogva vagy mindkét okból. Előre tisztában van a chic-leány ez iránt, siet azonban Madame-má lenni és mert a közel jövőre nem ígérkezik vágyainak megfelelőbb partié, és a kínál­kozó alkalommal, nőül megy olyanhoz, kitől mielőbb el fog válni. Mielőtt megjelenne az oltár előtt, máris azon töprenkedik, mikép lehet majd leghamarabb femme séparée. Égbekiáltó szerencsétlenségnek tekinti a dili-leány, ha férje valóban szerelmes lesz belé s elvisel inkább mindent, csakhogy övé legyen s elválni semmi szin alatt nem akar és arra okot sem ad, mert mindent megbocsájt nejének, szenved, de reménynyel, hogy szerelme lángjával elolvaszthatja az érzéketlen asszonyka szivének jegét. Ilyen iszonyatos sors érte a szép Mailly-Nesle grófnőt, ki alig húsz éves és máris két év óta femme séparée, egyike a legünnepeltebb, legirigyeltebb di­vathölgyeknek. Olyan perfect ciic-leány volt, a­mi­lyen nem terem minden párisi bokorban. A természet bőven áldotta meg a tündöklésre különösen képesítő tulajdonokkal: szép, elegáns, szellemes, előkelő szü­letésű, gazdag; továbbá kitűnően öltözködik, lovagol, énekel, zongorázik, fest; egyszóval van mindene, csak szive nincs — és neje lett egy férfinak, a­kinek na­gyon is van szíve. Mindjárt a házasság utáni harma­dik héten a nő visszatért szüleihez azon ürügy alatt, hogy a gróf meg van bolondulva véghetetlen szerel­mével, neki nem kell ilyen férj. Szülei biztatására, hogy majd nem lesz mindig olyan holdkóros, a nő vissza hagyta magát vezetni. Tizenheted fél éves ko­rában ment férjhez és másfél év alatt négyszer vált el férjétől, mert mindig mellette turbékolt, órákon át vele kívánt lenni, mikor divathölgyi föladata másfelé szólitotta is, ha ritka szabad perceiben utóbbi szen­zációs toilette fölött elmélkedésbe mélyedt, a gróf mindjárt ott termett, hogy zavarja fontos foglalko­zásában. »Nem lévén kőszívű, — szokta a grófnő maga mondani, — gyakran hagytam magamat férjem megható rimánkodásai által elérzékenyitni s szépen mellette maradtam, mikor mulhatlanul ki kellett volna kocsiznom valahová. Folyton kesergett a fö­lött, hogy nagyon kiterjedt ismeretségeim vannak, hogy a fashionable világban minden eseményt képező estélyre meghívnak, holott más férj büszke lenne olyan nőre, kinek ily succes­ je van.« A grófnak hosszú bünlajstromában részletesen el van sorolva, hogy a vele együtt töltött másfél év alatt hány ló­versenyről, premiere-ről, bálról, estélyről, ebédről maradt el; a nyári saison alatt hány kirándulást, a divatos fürdőkben hány chic­hetet mulasztott el. Ez ember oldala mellett fenyegetve látta magát lelkének legszentebb áhitozásaiban; lehetetlenné vált volna oly világias hírnévre vergődnie, milyenre társadalmi ál­lásánál és személyes tulajdonainál fogva jogos igénye lehet; ilyen áldozatra férje ura szép szemeiért csak nem szánhatta el magát; azért ott hagyta őt végkép 1980 A marquise bosszúja. (Francia elbeszélés.) Írta Henri Riviére.­­­ Argantini marquise már meghaladta negyven évét, de még mindig nagyon szép asszony volt. Ter­metét, noha kissé elhízott, még mindig igézőnek le­hetett tartani; karjai bámulatraméltók, finom kezei egykor keskenyek, most kissé kövérek. Vakító fehér válla és nyaka kifogástalan idomú s lábai finomak voltak. Kis fejét, boltozatos, nem annyira magas, mint széles homlokát kissé hátravetve hordta, mintha ha­jának a súlya követelte volna azt. E haj, a fiatalság éveiben páratlanul dús növésű lehetett; a gondozás és művészet most is olyannak mutatta azt. Arca mintha márványból lett volna vésve ; vonásai nemesek, tiszták, szabályosak voltak, melyek rendesen nyu­godtságot, komoly méltóságot fejeztek ki, azonban a legkisebb fölindulásnál vagy a legcsekélyebb vágy­nál is igéző lelkesültséget árultak el. Az ily pillana­tokban a marquise mosolygó szeme oly behízelgő, oly csábító volt, mely szinte feledtető korát. Ám e lelke­­sültség hamar elmúlt. A szem visszanyerte büszkesé­gét, parancsoló kifejezését; ajka határozottságra és szellemességre vallott. A kacérság minduntalan elő­térbe lépett nála s a hódítás becsvágyát képezte. Ta­lálkozott is annyi hódolattal, hogy arról még csak nem is álmodott, mikép mind e hódolat egykor meg­­szünhetik. Iparkodott is hódolóit lekötelezni s újakat szerezni. Olaszország szép ege alatt, e kellemes földön, hol az emberek elnézők, a szív szenvedélyei s gyön­géd szerelmi kalandok iránt, a marquise nagyon ele­mében volt s az ünnepelt asszony napjai folytonosan mulatságokban s kellemes szórakozások közt teltek. Korán özvegységre jutva, szabadságát nem ál­dozta föl többé s csupán kedvteléseinek, szeszélyei­nek élt. Évek hosszú során át egy hercegi barátja iránt tanúsított őszinte vonzalmat, ki neki a válságos órákban tanácsaival, erkölcsi és anyagi támogatásával szolgált. Ez az áldozatkészség azonban — a herceg nemeslelküsége példabeszéddé válván — kizárt min­­­­den mellékgondolatot s a marquise a nápolyi főne­­­­messég körében mindig szives fogadtatásban részesült. Mikor az idő és körülmények eme baráti viszony kötelékét széttépték, az özvegy marquisenak sajátsá­gos, noha múló szeszélyei támadtak. Majd ismeretlen tehetséges képírókat, majd énekeseket vett párt­fogásába, de eme nemes törekvése csak ideig óráig­­ tartott. Lassankint azonban, a marquise, minden külö­nössége mellett, a­mint öregedni kezdett, komolyabban­­ gondolkozott. Oda hagyta Nápolyt s egy, saját terve szerint épült kastélyba költözködött, mely a tenger partján emelkedett, nem messze Ischia szirteitől. E tömör épület, mely vastag falaival a közép­kori kastélyokra emlékeztetett, uralkodott a tenger fölött. A kastély mögött a park terült, keskeny völgyben. Sötét lombos fái alig engedték át a nap­­ sugarait. E fák alatt egy tó volt látható, mely az avernei tóhoz hasonlított, mely közelében terült el s talán földalatti utakon összeköttetésben is állt ezzel. A madarak ép úgy, mint az avernei tavat, kerülték e szomorú, jégtől elzárt helyet. A marquise azonban jól érezte itt magát, órá­

Next