Fővárosi Lapok 1886. november (303-331. szám)
1886-11-02 / 303. szám
Tizian madonnája. (Dán beszély.) Irta H. Ny biom. (Folytatás.) A mulatság már javában folyt. A lépcsőkön hallotta már a harsogó zenét s a zsúfolásig telt termekből forró jég csapta meg. Csak nagy bajjal törhetett magának utat a hullámzó embertömegen. Polgári előkelőségek, fényes egyenruhás tiszt urak s elegáns öltözetű hölgyek jártak-keltek a termekben és előcsarnokokban. A lord váltig iparkodott néhányszor a házi asszonyság körébe hatolni, de miután néhány termet és boudoirt céltalan járt be, végre megállt a táncterem egyik végén s kalapját hóna alá csapva, nézte a táncolókat. Épen francia négyest táncoltak. Hihetetlen szívóssággal törtek utat a párok visavis-jaikhoz, hogy azután mindjárt ép oly küzdelemmel régi helyüket elfoglalják. A lord folyvást ott állva a sarokban, nem győzött eléggé bámulni a nők fölött. Hiszen csupa vidámságtól, örömtől ragyogott a szemök mind ama roppant erőkifejtés mellett. Maga a lord is csaknem eltikkadt a nagy hőségtől. De, ime egyszerre, kit pillant ő meg ?. . . Éz a nagy csillár alatt a terem közepén állt— lady Clarendon! Valóságos fényözön hullámozza be. Gyémántjaival úgy csillogott, ragyogott, mint egy tündöklő csillag. Vidáman mosolygott s élénken csevegett egész csoportur körében s fekete szeme versenyt ragyogott gyémántjaival. A lord úgy bámult rá, mint valami tüneményre. Átható tekintetét a lady alkalmasint érezhette, mert hirtelen megfordult s noha a táncoló párok egész serege választotta őket egymástól el, egyenesen szemébe nézett a lordnak. Aztán egészen a haja gyökeréig felpirult, összecsapta legyezőjét, fölemelte ruhájának az uszályát s pár pillanat alatt William lord mellett állt. — Nem tudom, várjon emlékszik-e még ön rám ? — kérdezte elfogódott hangon. — Nem feledtem még el a szerencsét, melyben látogatása által részesített mylady, — szólt a lord mélyen meghajtva magát, miközben szive oly erősen dobogott, hogy azt hitte, a lady okvetetlen meghallja azt. — Csak azt akartam mondani, mylord, — folytatá a lady — hogy az a kép, melyet én. . . megvettem, lakásomon található. Nagynéném rosszalta e vételt s meg kellett neki fogadnom, hogy visszaadom azt önnek, mihelyt találkozunk. Lakcímem: Rue du Bac, 11. Holnap délelőtt két óráig honn leszek. A utolsó szavakat a lady nagyon tisztán és határozottan mondta , aztán méltóságos arckifejezéssel üdvözölte a lordot s egy épen akkor ott elhaladt idős úriemberhez igy szólt: — Szabad-e a karját kérnem tábornok ur? Ezzel a lady eltűnt a tömegben. A lord csakhamar odahagyta a tánctermet, kiment a szabadba s mohón szívta magába az üdítő éji levegőt. — Valóban boszankodnom kell! — gondolta magában. — Miután a lady nekem annyi kellemetlenséget okozott s oly fölháboritó módon viselte magát irántam, még arra a vakmerőségre is vetemedik, hogy velem oly nagyon is leereszkedő modorban beszél. No de holnap itt a visszatorlás órája! A lord föltette magában, hogy holnap elégtételt vesz a rajta elkövetett sérelmekért. Másnap reggel a lord rendkívüli gondot fordított az öltözékére, haját legalább is egy fél óráig rendezgette s ugyanannyi időbe került a nyakkendője csokrának a megkötése s a keztyü megválasztása is roppant fejtörésébe került — természetesen minden s csak azért történt, hogy a büszke ellenséget a lehetőleg lealázhassa. Fölkereste a kijelölt házat, egy inas ajtót nyitott neki s fölvezette a szőnyeggel borított lépcsőkön, elegáns szalonon át egy boudoirig. Itt az inas belépett s jelentette a lordot. Alacsony széken ülve, épen olvasott a lady. Fehér reggeli toilletteben volt. — Zavartam talán, mylady, miután úgy látszik, nagyon elmélyedt az olvasásba ? — Oh, nem tesz semmit, egy régi ismerős művet vettem elé, melyet már csaknem könyv nélkül el tudnék mondani — a Nyári éji álom ez. — Mylady Shakspeareért rajong ? — Angol nő vagyok — s ezt mondva büszkén emelkedett föl. — Egyébiránt nekem rendesen az a mű tetszik legjobban, amelyiket utóbb olvastam s ép ezért gyönyörködtetett most engem annyira a nagy iró e műve. — Ismeri-e, mylady, a német aeszthetikusoknak a magyarázatait ? — Nem törődöm én semmiféle magyarázattal, — viszonzá a lady határozottan . — Én azt hiszem, én azért szeretem oly nagyon e költeményt, mert kevés magyarázat szükséges hozzá. — Hogyhogy ? — kérdé a lord bámulva. — Nos, ép úgy vagyunk ezzel, mint a napsugárral az erdőben vagy ha úgy jobban tetszik önnek? a holdvilággal. A sugarak százfélekép tűznek alá, majd a lombokon, majd a törzseken át, folytonos változatban, mihelyt a levelek megmozdulnak. Miért e látvány, miért mind e változás ? Mert élet és mozgás van mindenben ! — Egyéb magyarázatot nem kell abban keresnünk! — De, mylady, higyye meg, egy csillagvizsgálóra, egy természetbúvárra nézve örökös törvények uralkodnak, amelyek meghatározzák, megállapítják, miért áll ép úgy a hold s miért mozognak úgy a levelek. — Az meglehet, mylord, de a fölött gondolkozni valóban nincs időm! Ezt mondva fölvette a könyvecskét s szelíden tekintve erre, folytatá: — Az, a mi fölött én leginkább csudálkozom a mi nagy Shakspeareünknél: a váratlan, az előreláthatatlan, épúgy, mint a természetben ; leköt és elragad engem , de én nem vagyok eléggé tudós, hogy a fölött bölcselkedhessem. .. De, talán föltartóztatom önt, mylord ! Legyen szíves, követni engem, ott bent van az én. . . nem, az ön képe! Előre ment egy másik szobába s félre vont egy borítékot. Az alatt egy külön keretben állt a kép. Az egyetlen változás, melyen az átment, mióta a lord nem látta, abból állt, hogy az otromba, aranyozott keretet egyszerűbbel, elegánsabbal cserélték föl, miáltal maga a kép is nyert. A lady összekulcsolt kézzel állt meg a kép előtt. Kissé lesütötte a fejét s szép homlokán a fájdalom borúja látszott. A lord kivette zsebéből a zöld erszényt s nesztelen az asztalra tette. — Majd elvitetem e képet az inasommal, —mondta. A szobában mély csönd uralkodott, mintha mind a ketten valamely ünnepélyes jelenetre várnának. (Folyt, köv.) tartó fenn benne, mígnem másfélszáz éves küzdelem után keresztény társai, különösen a németek, a török és izlám lidércnyomása alól fölszabadították. Az egyesült német hadak külföldön eszmékért soha nagyobb dicsőséggel és sikerrel nem harcoltak, mint Buda vára ostromában s erre következőleg Magyarországnak a török uralom alól fölszabadításában. II. Konrád és I. Fridrik császárok roppant hadai Jeruzsálemet az izlám hadai ellen még nem tarthatták a keresztények kezeiben. A császároknak a pápák elleni kétszáz éves küzdelmeik, a guelf és ghibellin háborúk, a világi hatalomnak az egyház elleni harcai siker nélkül maradtak. A Húsz s még inkább a Luther-féle hitreform a külföldre — hozzánk is — kihatólag nagy mozgalmat okoztak, magában Németországban a harmincéves háborút idézve elő. Buda várának kétszáz évvel ezelőtti megvívása s Magyarországnak a török uralom alóli fölszabadítása a keresztény elveknek az izlám fölötti diadalát jelentette. Buda visszafoglalása után még tizenhárom évig folytak a véres harcok, míg a törököt hazánkból kiűzhették. Valamint az ép testben nőtt vadhúsnak kimetszése, úgy a másfélszáz évig nálunk mintegy meghonosult töröknek innen fegyveres erővel tova űtése, a magyar nemzet testének sok vérvesztésébe került. A sebláz, a lábadozás állapotán is átesett a nemzet, míg visszanyert erejét az osztrák öröklési és a burkus háborúkban mutathatta meg. Nagy Péter cár abban a hitben, hogy a németmagyar fegyverek a törököt meggyöngítik, böngészni akart ezek nyomában. De kevésbé múlt, hogy a török által a Pruthnál bekerítve, foglyul nem esett. Utódai több szerencsével folytatták a török és izlám elleni háborút, egyszerre Ázsiában és Európában, úgy hogy a nagy Turkesztánt, hol Vámbéry még 1863-ban mint szegény dervis és európai ember, életveszély közt egymaga járt, tíz év múlva egész orosz hadsereg diadalmasan és hódítólag jelent meg s egyszerre Indiának, hol az angol a nagymogul örökségébe lépett, és Konstantinápolynak döngette kapuját. Buda vára megvívásának kereszthad jellege onnan van, hogy valamint a korábbi tizenegy-tizenharmadik századokban, ez alkalommal is több nemzetiségű keresztény népek, többnyire a pápa fölhívására, seregeitek össze az izlám ellen. A német fejdelmek, mintegy megszégyelvén magukat, hogy császárjuk székvárosának, Bécs fölszabadításának dicsőségét Szobieszki lengyel király elragadta előlük, negyvenezer harcossal jöttek Leopold segélyére, ki maga is nagyszámú hadat állított ki e végzetes háborúra. A török hosszas zsarolása miatt egyébként is kipusztult néptelen ország az idegen katonaság élelmezése, fuvarozása által, kik a szegény nép utolsó falatját, igás marháját is fölemészték, még inkább néptelen puszta lett. A nép szétzüllött, sok éhen veszett. A puszta helyeket utóbb német és szláv gyarmatokkal telepítették be. Hontmegye jegyzőkönyvei szomorú képét rajzolják az akkori éhínségnek. Előbb vagyonos gazdák térden esdekeltek a betevő falatért. Dünewald ezredes azt irtaGerard alispánnak: »Már négy hónapja nem kaptak katonái zsoldot, bízza rá az alispán az adó behajtását, majd a faluk biráit török módra irtózatosan elkínoztatja.« Az alispán a selmeci tábornokkal a megyét össze-vissza bejárta, de bir a faluban sehol egy élő lelket sem talált, az üresen hagyott házakból mind az erdők rengetegeibe menekültek az üldözöttek. Ilyen idő volt akkor. * Pestvárából a Budát ostromló hadak közeledtére a török őrség Egerbe vonult. Cegléden megállapodás közben valaki följelenté a csapatvezető agának, hogy az ott lakó csehek, kiknek ősei Zsigmond király alatt a hussziták és katholikusok közti viszály közben telepedtek ide s hazánk egyéb vidékeire, a német hadak jöttén örvendenek. Az aga ezért a neki följelentett cseheket levágatta. Eger őrsége némi lődözés után, miközben Koháry István tábornok (majd országbíró), egy ágyugolyó által jobb karját vesztő, magát szabad átvonulás föltéte alatt megadta. A hatszáz főnyi őrség Várad felé irányult utjából Tokajtól visszatért, mind keresztény lett, kiknek utódai ma Ali Péter, Mehmet István s több ily nevet viselnek. Várad 1691-ben, Gyula pár évvel utóbb adta meg magát. Tiszakürt a gyulai bég adóbehajtójának nem akart adót fizetni: »Van már nekünk urunk Budán,— mondák némelyek, — annak fizetünk!« A bég az adóharácsoló mellé néhány jancsárt adott, kik a szájasb adómegtagadókat levágták. A megölt gazdák családjai ekkor Cegléd, Kőrös, Kecskemét három város bíróságához felebbeztek. A bíróság azt határozta : mivel a megölt gazdák voltak leginkább rajta, hogy ne fizessenek adót, az ő családjaik is viseljék a többiekkel együtt az adó terhét. * A lapok, Buda ostroma végéről, két regényes esetet nem említettek föl. Lotharingi Károly főhadvezér egy Olivér nevű őrnagy által hivatta föl utoljára a várvédő Abdi pasát a vár föladására. A pasa ráismert Olivérben az ő gyermekkori svájci játszó-pajtására s azt mondta neki falujok pór nyelven : »Tu fa reteri te gens, i fa reteri le miens«. (távolítsd el embereidet, én is kiküldöm az enyéimet.) Midőn benn maradtak, elmondá a pasa, hogy ő, mint francia tiszt, 1664-ben Sz. Gothardnál török fogságba esett, hol vagy az örök rabság vagy az izlám közt kellett választania. Ő az utóbbit választotta. Érdemei által fokonként nagyvezir lett s aztán Budára, a legmagasb állomásra rendelték. Vigye hírül küldöttjének, hogy ő itt e falak védelmében fog meghalni, de élve a várat nem adhatja föl. Szavát becsülettel be is váltotta. Elesett az izlam e legfontosb végvárának védelmében. Az ostrom előtti években, Szapári Péter Hamza bégnek, kiről Érd törökös Hamzsabég neve maradt fen, rabságába esett. Mígnem innen kiváltották, ura, egyéb sanyargatásai közt, azzal gyalázta meg, hogy ökör mellé fogatván, vele szántatott. Buda ostrománál Hamza a keresztények fogságába esett. Lotharingi Károly ekkor Hamzát Szapárinak ajándékozta, Szapári pedig a herceg és táborkara előtt igy nyilatkozott: »Keresztényi hitelvem azt tartja, imádkozom is naponkint, hogy isten bocsássa meg vétkeimet, miként én is megbocsátok az ellenem vétőknek. Én tehát Hamzának szabadságát visszaadom.« Hamza erre elérzékenyülten szólt. »Köszönöm e nem várt előze- 2212