Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)

1886-12-01 / 332. szám

Szerda, 1886. december 1. 332. szám. Huszonharmadik évfolyam­­ról«U­t.....................................................8 frt­ Megyei istvr.............................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: ■udapest, ferenciek-tere 3. az. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az apáca. (Régi német ballada 1773-ból. *) Itáliában egy vitéz kedvelt egy szép leányt, Ki zár, rostély dacára is Apácának beállt. Beszélt szerelmi búról is Az ifjú, s esküvők : A klastromból kimenti őt, Mert csupán értté ég. így folytatá: »Im itt a szűz S karján ülő fia, Ezekre esküszöm neked Üdvöm, Amália! Szivem te értted ver csupán Mig ajkam szólni bir, Tied leszek, itt esküszöm ! Takarjon bár a sir !« S mit nem hisz egy szegény leány, Klastromban ülve már, Feledve lett előtte mind, Feledve menny, halál S a tiszta szűzi életű, Az isteni ara, Martalékul, szegény, a gaz Csalónak igy juta. Később — mint mind a férfiak — Más lányhoz csapva át, Szegény boldogtalan leányt Gyászának adta át. Feledve már a vonzalom, A szép szó is talán, Ő újonnan siet, szalad Újabb zsákmány után. Fénylő díszes teremben, im Sok szép, vig nő között Egyiknek így, másiknak úgy, Midőn bort öntözött, Eldicsekvék azzal, hogy ő Miképen volt tövis, Miként kapott szemet, szivet S apáca-csókot is. A megcsalt bús apáca már Olyan volt, mint a holt. De gondja ébren, alva is, Csak vérre s tőrre volt. *) »Gedichte von L. H. C. Hölty« című könyvből, mely J. H. Wohs gyarapításaival 1815-ben Bécsben jelent meg. Több orgyilkost fogad tehát: »Parancsom im vegyék, A gaz csábitót el ma még A föld alá tegyék !« A gyilkosok döfésitöl Csak egy végsőt kiált, így nyerte el a gaz csaló A rá méltó halált; Hogy túlvilági zaj van ott A népek azt hivék, Véresre szúrt testét legott Egy sírboltba tevék. És az apáca este már Indult, s éjfél felé Koporsóból kirázva őt, A földre fekteté. Kitépte még vérző szivét A porba leveté, S széttaposta, mert nyugalmát Máskép meg nem lelé. Mondják a lelke mostan is A kápolnában él, Gyakran kakasszólásáig Rém-dolgokat beszél; Éjfélt az óra már ha­ver, Csattogva tör utat A sírok közt, s kezében egy Véres szivet mutat. Mély és üres szemgödreit Vörös fény környezi, Halvány kékes arcát pedig Fehér fátyol fedi. A vérző szívre bámúl csak S ismét fölháborús, S a szakgatott szivet megint Tapossa bősz­ vedül. Pokol-szemét forgatva és Fátylából szórva vért, Távolba halló hangokon Kíván szivet szívért! Halotti fényt — betöltve a Kriptának ablakát — Az éji őr, ki arra jár, Mondják, gyakorta lát. Döbrentei emlékezete. (Születése századik évfordulóján.) Közel ezer éve lakjuk már e hazát, s ez ezer év alatt nem volt időszak, melyben a magyar szellem ne mutatta volna életrevalóságát. De a körülmények sa­játságos alakulása, fájdalom, nem engedte, hogy e szellem maradandó nyomokat hagyjon maga után, sőt maga is igen sokszor hanyatlani, ernyedni látszott. A múlt század közepén a még nemesen gondolkozó ma­gyarok már gyászruháról kezdtek gondoskodni, a magyar nemzeti nyelv, irodalom temetésére, mert a sír már készen állt. A magyar ifjúság gazdagabbjai és eszesdjei a hazán kívül élték napjaikat. Ott idegen szokások, kényelem, fényűzés volt szemek előtt, me­lyeket itthon nem találhattak volna meg. De hála az égnek, volt köztük elég, kik idegen légkörben is meg­őrizték hazafias lelkesedésüket. Tudjuk ugyanis, hogy a Bécsben lakó magyar testőrök köréből indult ki a magyar irodalom újjászületése. Közülök néhányan a francia irodalom tanulmányozása útján tették folyé­­konynyá, kellemessé nyelvünket; itt benn pedig latin szellemű piaristáink, pálosaink és jezsuitáink az ó-klasszikai irodalom remekeinek fordítása, utánzása által idézték elő a nyelv »komoly méltóságát« ; végre egy örök hálát érdemlő kegyesrendi megvető a né­piesnek alapját is. Nemde összehordva látjuk itt az anyagokat, me­lyek szükségesek voltak ama nagy épülethez, mely­nek neve: önálló nemzeti irodalom ? Csak sok kézre volt még szükség, hogy azt helyes munkabeosztással föl is építsék, mert anyag és alap volt már. És ez az építés irodalmunk legmagasztosabb korszaka. E kor­szak régi jó munkásai, ha nem is hagytak hátra vi­lágra szóló műveket, emlékezést, hálát érdemelnek. Hazafias szemmel nézték ezek az egész ügyet, s igen hamar belátták, hogy ha nem sietnek öntözni a még csirájában lévő növényt, kiszárad, még­pedig úgy, hogy életrehozni többé igen nehéz lesz. S hozzá is láttak a nagy munkához, mindenki saját irányá­ban. Ott hol a tehetség hiányzott, pótolta a lelkesedés hév, hazaszeretet. Rövid idő alatt folyóiratok, zseb­könyvek jöttek létre s megalakult a szellemi műkö­dés leghatalmasb őre: az akadémia, s még javában folyt a munka, midőn a magyar poézis egén egymás után támadt három meteor: Petőfi, Vörösmarty, Arany. A régi jó munkások egyikének emlékét eleve­nítjük föl ma, születésének századik évfordulóján. Nem hagyott ő maga után mesteri eposzt, drámát, lyrája nem növelte a magyar költészet fényét, de haza­­fiúi buzgalma, ügyessége által sokat segített az iro­dalom épületének fölemelésében. Döbrentei Gáborról szólunk. Kolozsvártt 1814-ben egy időszaki folyóirat megjelenése adott jelt arról, hogy az eszme él, a tűz lángol a magyar keblekben. Az »Erdélyi Múzeum« volt e folyóirat, s a­ki mint kiadó (szerkesztő) szere­pelt az első füzet élén megjelent előszó alatt, egy a magyar irodalomban már ismert név — Döbrentei — volt. Igen ismeretes volt már akkor az irodalomban az ő neve a század elején alakult »soproni magyar társaság«-ból, melyet Kis János alapított meg. Zsönge ifjú szivek szövetkezete volt ez, s hatása mégis élénk volt. E körnek lett tagjává Döbrentei is, ki már az előtt pengette a lantot. De — mint Toldy Ferenc mondja — már ekkor is látszott, hogy ő inkább a társas élet embere. Mindjárt reformokat javasolt. Az ő indítványára honosultak meg a soproni körben a szónoklati gyakorlatok, s midőn e kör zsengeivel a nyilvánosság elé lépett, Döbrenteit bízta meg az első gyűjtemény összeállításával, ki a csinos előszóval el­látott füzetet, melyben saját verselési gyakorlatai közül is volt egy-két darab, közre is bocsátotta. A tudományszomjas ifjúnak azonban nem volt elég az a szellemi kincs, mit e haza akkor nyújtha­tott : fölkereste a wittenbergi és lipcsei egyetemeket hol francia és olasz nyelvi ismereteit az angollal tol­dotta meg, s világirodalmi biztos tájékozottsággal tért vissza hazájába. És e tájékozottságnak nagy hasz­nát is vette, mert az általa megindított »Muzeum« egyik főcélja volt, megismertetni a világirodalmi mozgalmakkal az erdélyi s magyarhoni közönséget. Döbrentei munkásságának első fele e folyóirat­tal van összekötve, mely folyóirat összeállítása egy­szersmind megismertet bennünket Döbrentei nézetei­vel az irodalmi hiányokról és pótolni valókról. Egy élőbeszéd nyitja meg az első füzetet, melyben a kiadó elmondja a lap programmját, buzdító szavakat intéz a nemzet tehetséges tagjaihoz, s a közönség részvéte­lét kéri. A hazafias lelkesedés jellemzi minden sorát. Nem a reklámcsinálás hangja az, hanem egy, a nem­zeti irodalom, kultúra ügyét szívén hordó honfi buz­dító szózata. »Fel kell ébrednünk — úgy mond — veszteglésünkből, mert ámbár a jelen való időben több magyar írások is jelennek meg, mint akkor, midőn szemünk még fel nem nyílt volt, mégis tudósainknak számokhoz képest literaturánk mezeje igen kevés számú gyümölcsöt hoz esztendőnként, s még nagyobb részben csak veszteglőnk. Hány megfutni való pálya van még, mely nagy emléket vár. Érezzetek buzgósá­­got hazafiak! Készítsetek olyan munkákat,melyek az idegeneknek erejével hatalmasan megvivnak. Lesz idő, melyben a jeles pályát futottaknak hamva felé áldozva fogja tenni az emléket az érdemet megismerő maradék.« Üzérkedés vagy föltűnni vágyás ily szavakat nem adhat senki tollába sem. E szavaknak élénk hatásáról pedig kételkednünk nem lehet. Mindenre, mi akkor szükségesnek látszott, kiterjedt a Döbrentei figyelme. Tervbe vette híres egyének életének meg­írását, s az első füzetben már tervének életet is adott. E füzet oly jól volt összeállítva, hogy megjelenése után bizonyára nőtt az előfizetők száma, de e szám Luchkovicz Imre. -------------------­ Moly. (Beszélj­.) Írta Scossa Dezső. (Folyz­tatás.) A hosszas láz nagyon elcsigázta, elgyöngité, s édes anyja aggódva hallotta, mint izgatja fel értetlen, könnyelmű barátnője, a színházról szedett elbeszélé­seivel, mitől pedig az orvos óva inté. — Jöjj el mentül elébb ! — mondá alig hallha­tóan Moly, a mint társnője eltávozott. De édes anyja és Szarkáné nem bocsátották többé hozzá a fecsegő leánykát. Molynak nyugalomra és pihenésre volt szüksége mindenek fölött. Még igy is csak a legönfeláldozóbb anyai gondoskodás, és gyöngéd szeretet mellett épült fel lassan kint s mire először el szabad volt hagynia a szobát, jóformán ki­tavaszodott. — Szívrepesztő a gyermek kinézése! — szokta volt mondani Biri kisasszony Virág úr kérdezősködé­­sére, mikor a tavasz enyhe ismét az udvarra csalta a házbelieket. Valóban részvétkeltő volt látni a beesett arcot, melyen ráncok képződtek, a vértelen ajkakat és mély üregű szemeket, melyek alig emlékeztettek már a ki­csiny cseppre, ki betegsége dacára fürge volt és jóked­vű. Ketten is támogatták, mig bágyadt tagjait a vén korhadt fa alá bírta vonszolni, mely ablakjuk előtt állt, s a padra omolva mohón kapkodta a levegőt akárcsak az aranyhalacska, mely végsőket sóhajt az I aquarium felszínén. Még mostohájában is részvétet keltett, mert szá­nakozva nézte s szótlanul hallgatta szeszélyeit. Talán érezte, hogy ő az oka a gyermek szenvedéseinek, ta­lán megváltozott azon est óta, mikor a házmester ki­dobással fenyegette és meghunyászkodott ? — Nem rossz ember, csak embertársai teszik rosszá! — szokta volt mondani felesége róla s mióta újra foglalkozást találtak számára, igazolni látszott szavait. A kis leány felgyógyulása mégis csak haladt­­ valamennyire s Szarkáné egy nap azzal állt elő, hogy

Next