Fővárosi Lapok 1886. december (332-361. szám)
1886-12-01 / 332. szám
Molyt a városligetbe viszi. Szép tavaszi nap volt, az utcák vidám csoportoktól élénkültek meg. Omnibuszon tették meg az utat, hogy Emmi mindent lásson, a széles út a fényes paloták, kocsik, emberek, majdnem minden, új volt! A liget zöldülőfélben volt, a fák csak most fakaszták rügyeiket, madárdal vegyült az élők zajába semmi boldogan merült az élet ez örömeibe, hol jókedvét most senki sem korlátolta. Oh! mily szépnek is tetszett a természet igy a maga valóságában, mennyivel szebbnek mint a színpadon, melynek mesterséges fáit Péter bácsi szokta beigazgatni. Ugrándozott, s kicsiny karjával átölelte a vastag törzseket, majd messze elfutott s ibolyát keresett, nagyot kiáltva örömében, ha a szégyenlős kis virág egy-egy fejecskéjét a fű között megpillantá. — Ezt édes anyámnak! Ezt Biri kisasszonynak ! Ezt Virág urnak ! — mondogatta. Aztán a fűbe keveredett s onnan kiabált kísérőjére, hogy miért nem visznek a színpadra is ilyen szép, puha zöld füvet, hisz erre jobban illenek a királynői hölgyek lenge termete s ott kénytelenek mocskos deszkára keveredni. A színpad és megint csak a színpad! Nem birt tőle megszabadulni s mikor látta, hogy az ismétlődő városerdei séták vonják el attól, elment a kedve a virágtól, a gyeptől, a lombos fáktól s visszavágyott oda, a festett természet élére. Barátnői is megint meglátogatták. — Csak jöjj már, jöjj ! Oh ! ha látnád mily fényes öltöny vár reánk! Az előadás napja is bizonyos már. Flóra, Irma, te meg én és négyen a nagyok közül alkotunk csoportot — beszélte a sárgaszájú — mi leszünk a nemtők s aranyos szárnyakkal fogunk beröppenni, így mesélte a táncmester s ha te nem jösz, másikat akar keresni, hogy jövő héten megkezdhessük a próbákat. És ettől fogva nem volt hatalom, mely Molyt visszatartsa. Édesanyja kérése, az orvos komoly tanácsa semmi, semmi sem használt többé. Virág úr hozta a híreket, melyek a nagy eseményről szárnyra keltek. Meglepő, csodás dolgok voltak azok, melyek hallatára Emmi arca lázban égett s kezei idegesen rángatóztak. Ott akart, ott kellett lennie neki is, aranyos szárnyakkal, mosolygó nemzőként. »Csongor és Tünde« volt előadásra kitűzve. A szerepek ki voltak osztva s az egész színházban lázas sietség volt tapasztalható. Festők, aranyozók, ruhakészítők és díszletrendezők nagy sietve jártak-keltek. A világítást próbálták s a hangszereken gyakorolták magukat. Hiszen olyan előkelő közönség még sohasem volt együtt e falak között, aminőt ez előadásra jelentettek, azután hanyatlani kezdett, úgy hogy tíz füzetnél több nem is jelenhetett meg. Kazinczy dolgozata a magyar irodalomtörténetről, egy fordítás a római poezisről, Kazinczy bírálata Himfy verseiről, filozófiai értekezések, számos vers Szemere Pál, Kis János, Vitkovich Mihály, Kölcsey és másoktól teszik becsessé az első füzetet, melyet egy pályázati hirdetés és journalistikai cikkek fejeznek be. Minden megjegyzés, melylyel a kiadó az egyes dolgozatokat kíséri, a hazafi tudós képét tükrözi. Döbrentei maga is sokat írt bele. Barcsay életiratán kívül a harmadik füzetben a »német próza történetei« című fordított értekezéssel lépett fel, mely által rá akart mutatni a klasszikus becsű munkákra, mert »óhajtandó, hogy a mi román fordítóink a jobb külföldi munkák fordítására téríttessenek.« Nem kevéssé értékes egy másik cikksorozata, melyben a »magyar literaturát illető jegyzések« címen közöl egyet mást a poézisről, annak nyelvéről, az új szókról s más ilyen dolgokról. Végül még egy fontos dolgozatát kell megemlítenem, észrevételeit az életírás theoriájáról, mely szintén a Pesten megjelent harmadik füzetben látott napvilágot, s helyes megjegyzései, példái és vonatkozásai ma is élvezhetővé teszik. A harmadik füzetben régi levelek kiadásával is találkozunk, mi annak jele gyanánt vehető, hogy Döbrentei már ekkor érdeklődött a régiségek iránt. Ily irányú működése volt Döbrenteinek az »Erdélyi Múzeum«-ban, mely az akkori irodalom erőit gyűjté maga köré, minek oka Döbrentei barátságos viszonyában keresendő. S az a férfiú, ki saját kiadású folyóiratában ily ügyesen működött, fölkereste későbbi időben a magyar irodalom valamennyi közlönyét, albumát és zsebkönyvét. Találkozunk nevével a »Tudományos Gyűjtemény«-ben, »Minervá«-ban, »Segítő«-ben, irt a Kisfaludy Károly »Aurorá«-jába, az »Élet és Literaturá«-ba; szóval minden irodalmi mozgalomnál jelen volt. Szívesen látták mindenütt, mert ha nem is hirdetett hatalmas eszméket, lelkesítő, tanácsadó hangja mindig hatással volt. S ha keressük az Erdélyben támadt mozgalmak, lelkesedések okát, melyeknek eredménye a nyelvművelő társulatban tűnt ki, azt jó részt Döbrentei tapintatos eljárásában találjuk meg, ki ügyes modora, hazafisága által bárhol jelent is meg tollával, hatni tudott. Működésének egyik fő érdeme ebben rejlik. Felhagyva a nevelőséggel, melyhez Kazinczy Ferenc által jutott, megvált Erdélytől, s ott tiszteletet hagyva maga után Pestre ment, hol tisztességes állomást nyert. Ez időben már egy nagy eszme kivitele fölött elmélkedett néhány komoly gondolkodó az akadémia felállításán. A nagy műről már e kor előtt is gondolkoztak többen a magyar haza fiai közül, köztük Bod Péter. Bessenyei, kinek »Jámbor szándéka« fájdalom még Révai alatt is csak szándéknak maradt, maga a kivitel egy jobb korra maradt. De ime a jobb kor közeledni látszott, komolyabb szint öltött magára az ügy. S képzelhető, hogy a társulati mozgalmak, nagy vállalatok iránt úgy lelkesülő Döbrenteit milyen érzelmek hatották át, midőn egy hatalmas szellemi központ keletkezéséről volt szó. O, ki mindig a nemzeti nyelv diadalra jutásáért küzdött, ki minden társulatnál, vállalatnál, mely a nemzeti nyelv ügyét előmozditá, az előharcosok közt volt, egész hévvel üdvözölte az eszmét. »Ily szép tűzben akartam látni nemzetemet, — irja egy helyen, — s büszkébbnek akarom, mintsem úgy elhamvadni hagyja megint, mint némely előbbi felhevülések elporladozának.« Még úgy szólva az egész ügy a kezdet kezdetén volt: ő már terveket közöl bizalmas barátainak irt leveleiben. Egy kis diadalát látva a nemzeti nyelvnek, rövid idő alatt annak teljes győzelmét óhajtá. »Törvényt, csak törvényt arra, hogy ha ahelytartótanácsnál még egy ideig deákul folynak is a tanácskozások, a kancelláriához s attól úgy mennek is fel az oda küldendők, de a vármegyékhez, a városokhoz mindent magyarul küldjön; a kamara, ha indepedens az ország, magyarul vigye dolgait, hogy a német városokban is, melyekben ámbár a hirdetéseknek németül kell folyni, magistratussá senki se lehessen,hanem csak a ki nyelvünket jól tudja, hogy a gárdisták közé magyarul nem tudó soha ne vétessék, hogy céhbeli mesterember csak az lehessen, ki magyar földön született,« sat. Mily sokat akart egyszerre, mely sokban pedig csak egyet akart elérni, s ez az, hogy a nyelv, melyen a »párducos Árpád« is osztá fejedelmi parancsait, az általa elfoglalt földön mindaddig első nyelv legyen, mig csak magyar ember lesz e szép hazában, ígéri, hogy Révainak, gróf Teleki Lászlónak a tudós társaságokról irt munkáikat újra át fogja nézni, összegyűjti. Megtesz ő szívesen mindent, csakhogy már valahára készen lássa azt a régóta várt palládiumát a magyar nyelvnek és tudománynak. Egy 1825- beli levele egész kis tervrajzot közöl, melynek főpontja az, hogy »az akadémia tűzhelye legyen minden praktikusabb tudománynak, de a nyelvnek filológiai részéhez többen állíttassanak, mint a többi tudományosztályhoz és igy a nyelv és tudományok akadémiája legyen.« S végre az eszme, melyet oly rég várt már sok honfi, közeledett a megtestesüléshez. 1825-iki országgyűlésen történtek után gyorsan munkához fogtak a nemzet jelesei. Bizottság alakult a tervrajz kidolgozására, melynek a társas működés terén már kitűnt Döbrentei is tagja lett. S hogy mily odaadással, buzgósággal karolta fel az ügyet, mennyire szívén feküdt az, világosan bizonyítják akkori lázas izgatottsággal írt levelei, melyekben szóhoz nem jutva mondja el örömét, terveit s a már kivívott sikereket. Fölötte fontos kérdés volt az, hogy ki lesz a magyar akadémia titoknoka, úgy mondva mindeneset Horvát István és ő állottak a pályatéren s jól lehet 2424 — A legkisebb ur is gróf lesz vagy báró !’ — mondta a sárgaszáju, ki a legfrisebb újdonságokkal tért mindig vissza, a hányszor Aglája nővére vendégeket fogadott. Péter bácsi mosolyogva hallgatta a gyermekek fecsegését s szokott nyugalmával dolgozgatott az uj gépezeten, mely gyorsaságra és kényelmes kezelésére nézve minden eddigit fölülmúlni volt hivatva. Az idő gyorsan haladt s a lázas sietség mindenre kiterjedt, a városra, az emberekre, a házakra egyaránt, melyeket szorgalmasan díszítettek. A beszéd nem folyt egyébről, mint a bekövetkező ünnepélyekről, a tett nem ismert egyebet. — Milyen nagy úr a királyfi ? olyan nagy, hogy mindenkinek fejét veheti — mondá az egyik leányka a színfalak között. — Oh! tudom én, mondta a papám, hogy ha a király akarja lesz háború vagy nem lesz. Ezt nevezik politikának. És a király fia csakúgy parancsai a sok-sok katonának, a kiket itt is láttatok. Van talán egy millió is, a ki csak neki engedelmeskedik. Moly áhítattal hallgatta társnője szavait s borzadva gondolt rá, hogy a hatalmas úr, ki élet-halál fölött rendelkezik, őt is bezárathatja oda a színpad alatti sötét pincébe, honnét az ördögöket szokták felszállítani. Sohasem volt odalenn, de borzadt a gondolattól, hogy csak pillanatig is oda kerüljön, mert ismerte annak rejtelmeit, a kígyót, mely a Varázsfuvolában annyira megijesztette, a halvány lovagszobrot, melyet Don Juan-ban állítottak fel, a tarka Papagenot, a kísérteteket, manókat, a krokodilokat, a sárkányokat, melyek nem egyszer zavarták meg álmát és nyugalmát. (Vége köv.) Egy család vége. (Francia elbeszélés.) Írta Hippolyte Verly. (Folytatás.) A fiatal Anacharsis, e vidám pajtás, aki jó kedélyével feledtetni iparkodott minden nyomorúságunkat, valamely törzsben megsértette a lábát, maga sem tudta hogy és mikor. Sántított és nadrágján keresztül a térdénél széles, piros folt támadt. A fiatal leány, atyjának néma intésére, egy tálban vizet hozott s a lábmosás bibliai jelenetének utánzásához készülve, jóízűen kacagott a sérültnek zavara és tiltakozása fölött, nem is sejtve, imádni való ártatlanságában, hogy ez által a női illem ellen vét. Végre is átvette a leánykától a borogatásra szánt ruhát és vizet s sérült lábának a gyógyításához fogott. Eközben Tréville gróf egy szögletben beszélgetett a szénégetővel, műértőként vizsgálva a pompás fegyvert, mely a figyelmét magára vonta. Középkorú, előkelő külsejű főúr volt ez ; öltözete ízléses és finom volt. Az,, a mit én beszédekből hallottam, némi csodálkozást keltett bennem. — Kitűnő fegyver ez..— mondta a gróf — ráismerek a Dewismes keze munkájára; de ezt a cifra■ ságot nem szeretem rajta. Oly embernek, mint ön, marquis, elég az ajándékozó jó szándéka s a fődolog az, hogy az ajándék használható is legyen. — Igaz, de én azt vélem, hogy a tárgyon a fényűzés szintén a jó szándék bizonysága s én annál nagyobb hálát érzek az uralkodó iránt. — Önnek igen jó alkalma lett volna fiát pártfogásába ajánlani. Gondolt-e ön erre ? — Gondoltam, de mit sem tettem e tekintetben. Féltem, hogy illetlenséget követek el. — Nincs igaza, marquis. Elmulasztott alkalom, elvesztett alkalom, azt tartja a példabeszéd. És ezt leginkább elmondhatjuk az udvarral szemben. — A császár alkalmasint emlékezni fog rám, de mindenesetre, remélem, hogy ön. . . E pillanatban csöngettyűzaj hangzott kivülről s csakhamar aztán feltárult a kunyhó ajtaja. — A gróf ur kocsija megérkezett, jelenté egy egyenruhás inas. — Jól van, Isten önnel, marquis. Számíthat rám, ha az uralkodó megfeledkeznék önről. .. Uraim, — téve utána, felénk fordulva, — három helyet a kocsiban az önök rendelkezésére bocsáthatok; azok, akiket közülök Pierrefondsig szállítok, könnyen kaphatnak majd kocsit, melyet a hátra maradtakért ide küldhetnek. A habozásnak itt nem volt helye s mi elfogadtuk az ajánlatot. Három órával később mind a hatan találkoztunk a »Hotel du Lac«-ban, hol átöltözködve körülültünk egy asztalt, mely ízletes étkekkel volt megrakva s mi lelkiismeretesen eleget tettünk éhes gyomrunk követelésének. II. Egy megszenesült címer. Az előbb említett zivataros napot követő reg- gel a tudós csapat a reggelizés után egyhangúlag elhatározta, hogy udvariasságból látogatást kell Trésville grófnál tenni, az ő trévillei kastélyában s eme tisztes küldetéssel engem bíztak meg társaim. Anacharsis megragadta az alkalmat, rábeszélő ékesszólással azt bizonyítani be, hogy a vendégszerető kunyhó lakói szintén érdemesek e megtisztelte