Fővárosi Lapok, 1887. február (24. évfolyam, 31-58. szám)

1887-02-01 / 31. szám

Kedd, 1887. február 1. 31. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre * .....................................8 frt Negyedévre ...............................4 frt. Megjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Julia szerelme. (Beszély.) Egri Gyulától. (Folytatás.) Tehát feltehetjük kedves vérein, hogy Zolnay komoly szándékkal közeledett Bellához; szerette őt s vele akarta átélni az életet búban és örömben. Hogy helyes-e gyanitásom, arról csak a park tudna beszélni, melynek fasoraiban, — mig alakjuk a színes üveg­gömbökben tükrözött — kéz kézben álmodoztak, s bizalmas beszélgetésbe merültek leikeik. .. Mily rettenetes, hogy közbelépett a halál! Bellához igen hasonlítok — barátnőm, ugy-e igy mondtad? Emlékszem, hogy én magam is sokak­tól hallottam ezt. Megkerestem egy arcképét a drága elhunytnak, s e hasonlóság oly erővel villámlott lel- kembe, mint még soha. Villámlott, — igen ez a megfelelő fogalom. Egy percre világosan láttam mindent s elvakultam. Hogy ez a természetes gondolat, eddig sohasem jutott eszembe — azon igazán csodálkozom. Zolnay Bellát kétségkívül nagyon szerette, s nemes ösztönből közeledett hozzám. Hiszen ajkam, szemeim, hangom, őt Bellára emlékeztető. Sylviám ne mondj ellent: bennem nénémet szerette. Ep oly kevéssé illet szerelme engem, a mint nem a festvényt s nem a szobrot illetik a csókok, melyeket reájuk lehelünk. Arckép voltam s szobor voltam, semmi más. Mikor reám nézett, Bellára gondolt; mikor hangom hallgatta — Bella beszélt; mikor azt mondta, hogy szeret — nem engem szeretett s kétségkívül elvett volna csak azért, hogy őt szüntelenül drága halott­jára emlékeztessem. S tudod, hogy én semmi sértőt nem találok ez eljárásban ? Magamról veszek példát, a ki e férfi arcképétől nem tudtam megválni a mű­csarnokban, s a ki — bevallom — nem tudom mit adnék, ha ama képet szobámban felfüggeszthetném. . Mióta e gondolat meggyőződéssé szilárdult ben­nem, azóta nyugodtabb vagyok. Áldom érzékenysége­met, mely előidézte a szakítást Zolnayval. Hiába, tö­Á wetzlári pap. Irodalomtörténeti nevezetességén kívül — a mennyiben Göthe » TFer(7ier«-je itt esett meg, való­ságban — Wetzlar legújabban még paplakjáról is híressé lett. Messze földön idézik a tiszteletes úr csa­ládját, mint a földi boldogság egyik legeszményibb megvalósulását. A praktikus angolok is neszét vették valahogy a dolognak és több mint tiz év óta a főúri házakból előszeretettel adják oda a gyermekeket német szóra, meg azért is, hogy ellessék az igazi szerencsének titkát. Mindég van a papiakban két-három serdülő gentleman, kik azután elragadtatással szoktak beszélni a wetzlári papiakhoz kötött emlékeikről. Egy ilyennek a levelével látogattam meg a »tiszteletes«-éket. Ep vasárnap délután volt, kedélyes szórakozás közepett leptem meg őket. A levél Írója jó emléket hagyhatott bátra, mert a mint megtudták, hogy tőle hozok hirt, a gyermekek — abba hagyva játékukat — körül­fogtak és faggattak kérdéseikkel: hogyan és mint van a jó Harry ? gondol e még rájuk ? Egyet-mást fölelevenitettek itt tartózkodása idejéből, többi közt a kékszárnyú béka történetét, melyet Harry a kis Matildnak a »leikéből« vett ki; a csúnya jószág most is megvan, borszeszes üvegben őrzik azon gyermekek elrettentésére, kik álmosak reggel és nem szeretik a korai fölkelést. A kékszárnyú béka története a következő: a tiszteletes ur erkölcsi leckéiben szereti használni a képes hasonlatokat. Séta alkalmával egy békákkal és más csúnya jószágokkal népes mocsár előtt haladva el, az apa igy szólt gyermekeihez: »Látjátok, az em­ber lelke olyan, mint a viz: az alvó vizben szörnyek keletkeznek, épugy a lomba, lusta lélekben is.« A kis Matild, úgy látszik, nem lehetett valami nagyon meg­győződve a morális hasonlat igazságáról, mert ezután is csak akkor tudta az ágyat elhagyni, mikor a töb­biek már mind föl voltak öltözve. Hiába való volt minden ijesztés, mig végre Harry egy fuifangos ötle­tével sikerült öt lustaságából kigyógyitani. 0 ugyanis rékenyeknek s önzőknek vagyunk alkotva, s én meg­kívánnám attól, a kit imádok, hogy önmagamért sze­ressen ... Ámbár egy különös dolgot kell hozzátenném mindehhez. A nemzeti színházban valami uj, francia darabot néztünk meg. A színmű szellemes volt s én felderültem tőle. A harmadik felvonás előtt bejő fér­jem — Zolnayval. Ama kedves napok óta, először ta­lálkoztunk igy. Ereztem, hogy elhalaványodom ; szi­vem erősen dobogott. — Elek kért, hogy békitselek ki benneteket. — Hiszen közöttünk — mondám — sohasem volt háború; nem emlékszem. Az ön barátja egysze­rűen mellőzött minket. Zolnay figyelmesen nézett reám. Tekintete meg­villant s bágyadtan mosolygott. — Nos, ha a grófné nem akar emlékezni — ez a béke. Közel ült le hozzám. Érdektelen dolgokról kez­dett beszélgetni, de engem e rég nem hallott hangok előbb ingerültté, majd álmodozóvá tettek. A színpad s díszletek eltűntek, a nézőkkel együtt s én ottho­nunkban voltam, az udvaron, hintómban hátradőlve s ő lábaimat takargatta be, s azt mondta — mint ak­kor — »tudja hogy maga elragadó ?«... Felhoztam neki Bellát. Elbeszéltem, mint ku­tattam emlékeim között s mint olvastam el minden sort, mely reá vonatkozott. Biztosítottam, hogy én és Bella szenvedélyesen szerettük egymást; hogy sokat gyászolom s örömmel feküdném a sírban, csak ő élne. Majd vidám részleteket hoztam fel, gyermek­éveinkről ; Bella csínyeit soroltam elő. Végre célzást tettem rá, hogy tudom, hogy ő — Zolnay — foglal­kozott vele. Szórakozottan hallgatott s folyton szemem közé nézett. Aztán végig simítva homlokát, s hozzám hajolva, halkan, de sugárzó szemekkel ennyit mon­dott : — Kár érte. Szép és eszes volt; úgy hasonlított — magához. Nemsokára felkelt s eltávozott. Tizedik levél. Sz. 1874. Április. »Úgy hasonlított magához!« Mikor ezt mondta, tél volt s most javában pom­pázik a tavasz, »ügy hasonlított magához« — meny­nyire kiforgatott egész valómból e huszonegy betű! Kedves falumban élünk, de gyakran vagyok a székvárosban is. Zolnayt fontos ügyek a fővárosba szólították; úgy hallottam, valami más fontos állásra van kiszemelve, de nem örömest hagyja itt megyéjét. Alighanem grófi férjem lesz utódja a főispánságban; legalább — ideiglenesen ő viszi helyette az ügyeket. A beavatottak mondják : beleokulás végett. .. Részemről nincs ellenemre Zolnay távolléte. így is sokszor foglalkozik vele lelkem. Minden őt hozza itt eszembe. Felkeresem mind ama helyeket, ahol csak együtt voltunk, s gyötrődöm Sylviám. Va­lami ismeretlen veszedelem előérzete kínoz, s szivem kezd belefáradni a küzdelembe. Mint fájna, ha be kel­lene látnom, hogy boldogtalanságomnak oka én va­gyok. Egyenként szakadoznak el a szálak, melyek ér­telmemet sűrűn behálózták, hogy ne lássak világosan. En elzárom füleimet Zolnay bocsánatkérései elől, mert irántami hűségét egy színésznő szeszélyétől teszi függővé ; — s kiviláglik : szakításunk pillana­tától, e színésznővel is szakított. Én beteges kétség- beesésemben odadobom magam, egy férfinak, kit soha sem szerettem ; ő nőtelen marad, mert talán sen­kit sem szeret. Leveled egy mondatába kapaszkodva, beleélem magam ama gondolatba: Zolnay Bellát sze­rette s velem csak azért foglalkozott, mert hasonlítok elhunyt nővéremhez ; ő megfordítja a dolgot s gyön­géden emlékszik Bellára, mert ő, Bella, hasonlított hozzám, Júliához... Nagyon jól teszi Zolnay, hogy távol marad. Lá­tása : keserű önvád nekem s nem basznál sem nekem, sem neki. Szeretem, de annak ő ne örüljön. Övé szi­vem, lelkem, vágyam, akaratom ; de ő azt nem tudja meg tőlem soha. A szerelem olyan, mint a biztositott épületek: felép ittetnek, ha leégnek, ám kinyomozandó, egy kis békát fogott és kékre festett hártyákból szár­nyakat csinált neki. A leányka másnap reggel fejfájás ürügye alatt akart az ágyban maradni.Harry angol tim- sót adott neki szagolni, mitől nagyot prüsszentett, és gondolható mennyire meg volt rémülve, midőn ész­revette maga előtt a paplanon a kékszárnyú békát, melyet Harry csempészett oda a trüsszentés alatt. Bezzeg volt ijedelem és jajveszéklés. A kis Matildból azóta nagy leány lett és ő maga beszélte el: mily gyökeresen kigyógyitotta őt a Harry drasztikus kú­rája a reggeli álmosságból: a félelem nehogy ujabbi kékszárnyú békák nőjjenak lelkében, fölébresztette a kelési óra előtt és akkor a világ minden kincséért sem maradt volna az ágyban s mig őt öltöztetni jöttek, már táncleckéit próbálgatta a tükör előtt. A városká­ban pedig ma is ijesztik az álmos gyermekeket a szár­nyas békákkal. A tiszteletes urban megtestesülve találjuk a legemberiesb morált, úgy mikép az keresztyéni hi­tünkből, lényünk természetéből folyik és a melyet ő szóval és példával tanít. Azok az órák, melyeket, néhány napi itt tartózkodásom alatt, az ő társaságá­ban töltöttem, a legtisztább szellemi gyönyöröket nyújtották nekem, amilyeneket valaha élveztem. Család, haza, hit: e három örök-igaz forrásból meríti ő kötelességeinkre vonatkozó tanításait. Óvakodjunk a semmi tevéstől, szokjuk meg a hasznos munkát, biz­tosítsunk magunknak anyagi jólétet; vagyis legyen meg a szükséges mindig és vessük meg a fölöslegest, fejleszszük lelkünk és szivünk jobb gerjedelmeit, a családi és baráti kötelékek egyesítsenek bennünket, igyekezzünk egymást az emberies erényekben fölül­múlni, tiszteljük a törvényeket, legyünk készek min­den áldozatra, melyet a haza tőlünk köyetel, féljük az igaz istent és nyugodjunk meg az ő akarataiban. Eze­ket az igéket veti ő az Urnák a mezején. A korai házasságban találja az élet szerencsés alakulásának legszolidabb biztosítékát. Kölcsönös sze- reteten kívül nagy súlyt fektet arra, hogy az össze­kelendő ifjú és hajadon egymást kiegészítő erkölcsi egészet képezzenek: ugyanis senki sem tökéletes kö­zülünk, mindenkinek vannak lényéből folyó gyöngéi; szerencsés az a férfi, ki fölleli nejében a saját fogyat­kozásait üdvösen ellensúlyozó erényeket vagy kellé­keket, és viszont. Lelki pásztorkodása egyik főfelada­tának tartja tehát az ily módon összeillő párokat összehozni. Mihelyt a fiúknak és leányoknak meg van kellő koruk, bizalmas csevegésekben kutatja bensejü- ket, kifürkészi szivbeli titkaikat, tanácsaival a helyes irányba tereli őket. Ha egymásnak termett szeretők leghőbb vágya teljesülése ellenében akadályok forog­nak fen, nem nyugszik, mig azokat ki nem egyenlíti. Midőn valamely fiatal ember állásba jutástól, vagy jobb állásba való áthelyezéstől teszi függővé házaso­dási szándékának megváló-itását, igénybe veszi e célra befolyásos összeköttetéseit. Ez urak ilyenkor már előre tudják, hogy a wetzlári lelkész ismét egy párt boldoggá akar tenni és többnyire támogatják őt jó szándékában. Hasonlóan sokat buzgólkodik a kárhozatos semmittevés vétkének kiirtásában. Ha valami naplopó keveredik a nyája közé, nincs nyugodt álma, mig azt hasznos foglalatosságra nem birja. Ezelőtt pár évvel itt telepedett le egy vagyonos tőkepénzes, kinek egyéb dolga nem volt, mint évnegyedenként értékpapírjairól a szelvényeket leollózni és pénzzé váltani. É kellemes foglalkozás mindannyiszor egy napját vette igénybe, hátramaradt az évből 361 nap, melyeken nem tudta mint ölni az időt. A tiszteletes ur tanácsolta neki, változtassa át vagyonát fekvőségekbe és gazdálkodjék maga, akkor nem fog unatkozni. De ilyesmire nem volt elég erélye, a lomhaságban megrögzött járadé­kosnak. Az unalom gyötörte tovább és semmittevé­sével szálka maradt a lelkész szemében De végre mégis csak megtalálta a célhoz vezető módot: hívei­nek ajánlotta egy közegésségügyi bizottság létesíté­sét, melynek föladata lenne időnként megvizsgálni a házakat netáni közegésségellenes állapotok kipuhato- lására, továbbá uj építkezéseknél az érdekelteknek útbaigazításokat adni az egésségtan szempontjából.

Next

/
Thumbnails
Contents