Fővárosi Lapok, 1887. február (24. évfolyam, 31-58. szám)

1887-02-01 / 31. szám

Főinspektornak pedig a járadékost proponálta. A ki­tüntető választás, meg a hangzatos főinspektori cím nagyon hizelgett utóbbinak. Járai azóta minden köz­­egésségügyi szaklapot, az e kérdéssel foglalkozó köny­vekből is egész gyűjteménye van már s tiszteletbeli hivatásában oly nagy buzgósággal jár el, hogy gyak­ran saját költségére létesíti a kívánatos reformokat, miáltal a városbeliek általános tiszteletét érdemelte ki magának. A papiak bensejét egyszerű kényelem, rend és különösen nagy tisztaság jellemzik. A nagy szobában van egy zongora, rajta két hegedű, egy fuvola; a falakon rézmetszetek és néhány nagy ember mell­szobra, néhány öntött szobrászati mű, megannyi jelei a háziúr érzékének a szép iránt, annak különféle mű­vészeti kifejezéseiben. Dolgozó szobája könyvtárában az emberi ismeretek nagy része képviselve van, mi encyklopedikus képzettségéről tanúskodik. A barát­ságos otthonban lefolyó életnek minden részlete kombinálva, rendezve van, megfelelően a tiszteletes úr moráljának. Mindenkinek meg vannak a maga te­endői, és a napnak órái arányosan megosztva a köte­lességek teljesítése és a testi és lelki üdülések között. Mikor a napi munkának vége, mindannyian a nagy szobában gyülekeznek össze és együtt avagy csoportokban szórakoznak. A tiszteletes ur nagyobbik fiával s két angol növendékével a szellemet nemesen fejlesztő társalgásba elegyedik; a tisztelendő asszony Lotti kisasszonynyal (itt minden családban az első leányt Lottinak keresztelik,) kézi munkán dolgozva a házi ügyekről vagy a városkának legfrisebb társa­dalmi eseményeiről beszélgetnek; a kicsi leányok ba­bájukkal játszanak, a nagyobbak kártyavárakat épí­tenek, mulatságos képes könyvekből olvasnak, raj­zolnak, »Kunststikiket« produkálnak vagy épen csin­talankodnak ; a mama gyengéden megfeddi őket, el­beszélteti magának, mit olvastak, előmutattatja rajzaikat, megteszi észrevételeit, megdicséri vagy egy szeretetteljes csókkal ad kifejezést anyai örömének. Ugyancsak esténkét tartják a quartet-próbákat, me­lyeknél a tiszteletes úr és az egyik angol hegedűn, a nagyobbik fiú fuvolán, Lotti kisasszony pedig zon­gorán működnek közre. Majd ha a nyugalomra térés ideje elérkezett, a két cselédet is behívják és az egész háznép zongora-kiséret mellett a zsoltárból énekel néhány verset; azután egymásnak jó éjszakát kívánva, ki-ki fölkeresi fekhelyét tiszta öntudattal, hogy az igazak álmában üdülve, másnap uj örömökre ébred­jenek. A házi disciplina nagyjában a következő: fel­kelés nyáron öt-, télen hat órakor. Egy teljes óra van szánva a testi tisztaság gondozására és az öltöz­ködésre. Előbbi célból a férfiak és nők számára két külön helyiség zuhanynyal, fürdőkáddal, dörzsölő esz­közökkel felszerelve. Hála e testedző szokásnak, mindannyian viruló egésségnek örvendenek; épek és frissek, mint a hal a vízben, madár a levegőben. Min­denkinek van két köznapi és egy ünnepi öltönye; a­melyik egy nap rajtuk volt, azt másnap a padláson berendezett szerelő kamrába teszik, ezért oly fris és tiszta minden rajtuk. A tiszteletes úrnak egyik életelve, hogy gondozatlan testben és ruhában a lé­lek is elpiszkolódik. E tekintetben tanítása és jó példája szintén foganattal bírnak: egész Németországban nem találtam olyan helyet, hol a házak olyan tisztára lennének meszelve. S a nép is olyan takarosan öl­tözködnek, mint itten. A toilette végeztével mind­nyájan a dolgozó­szobában gyűlnek össze a reggeli üdvözletre és miután imájukban hálát mondottak istennek, hogy baj nélkül új napra ébresztette őket, a reggelihez ülnek, melynek elvégezte után mindenki napi munkája után lát. Délben ismét találkoznak az asztal körül, jó étvágygyal, milyet az egésség ad és derült kedélylyel, milyet a teljesített kötelesség tudata szül. Mivel a tiszteletes úr prédikációban sem kárhoztatja a jó ele­delt, annál kevésbbé hiányoznak azok asztaláról. Lotti kisasszony szeret e tekintetben remekelni. Kivált ha vendég van a házban, furfangos módon kiveszi tőle, mi a kedvenc étele és ezt oly ízletesen tudja elkészí­teni, hogy elragadtatásba ejti az ilymódon meglepet­teket, örömet szerezve szüleinek is, kik mindketten Agenor orvos kissé könnyű vérrel vállalta el nehéz föladatát. Ez most egyszerre eszébe jutott s be kellett magának vallani, hogy ott, a­hol a vita ered­­­­ménytelen, minden rábeszélés hiábavaló törekvés, ki-s amateur-jei az elégedettségtől sugárzó arcoknak,­­ mint mások valami műtárgynak. A délutáni órák kellemes tanulmányokra van­nak szentelve: rajz, zene, tánc, torna, kézimunka. A tiszteletes úr nyájában körül­néz, a tisztelendő asszony és Lotti szintén látogatásokat tesznek vagy fogadnak, így folyik az idő estig, midőn az egész család ismét együvé gyűl a nagy szobában. Nyári időben, a hi­deg vacsorát magukkal vive, gyakori kirándulásokat tesznek a festői szépségben diszlő környéken és mikor a gyermekek kifutkosták magukat, tiz óra felé, hold világánál, térnek vissza a fészekbe. A mostani téli időben a barátságos tűzhely körül folynak a kedélyes esti órák. A paplakban néha magas vendégek fordulnak meg, így a Salms-Salms mediatizált fejedelmi család, melynek vára a környéken fekszik, ők igen jó viszony­ban állnak a tiszteletesekkel. Henrik herceg maga szeret jönni érték négyes postakocsiján, a­mikor a házban levő vendégeket is meghívja. Igen szeretetre­méltó egy úr. A »Majorats-Herz« vagyis jelenlegi feje a családnak, kissé nagyon át van hatva nagysá­gának érzetétől, s ennélfogva túlságosan ünnepélyes, de különben barátságos. Az egyik hercegnek magyar felesége van. Templomszentelés évfordulóján, szüle­tésnapok alkalmából a paplak nagy vigadalom csar­nokává változik át, hol a környékbeli előkelő urasá­­gok a városka polgári társadalmával mint közös te­rületen fraternizálnak. Íme ilyen főbb vonásaiban a szellem, mely e há­zat átlengi, idylli varázsával, mint egy verőfényes­­ nyári nap hajnala, frissítőn hat a világvárosias élet- I től elbágyadt kedélyre. Külömben a wetzlari lelkész­­ háza nem tünemény a maga nemében : a német lelkés­z szék, ha nem is mindnyájan, de nagyobb része többé­­- kevésbbé hasonlít hozzá. A­kiket Németország nem­zeti géniuszának dicsőségei közé számít, nagy részben lelkészek fiai voltak. Nemcsak a legjobb asszonyokat és férfiakat nevelik a hazának, hanem családi, embe­­ries és keresztyéni erényeikkel megannyi világítótor­nyok, melyek az élet viharaiban sikeresen irányítják — nem maga a tulajdonos keze okozta-e a gyújtogatást ? És, ha minden érvemből kimerülök, nem kell-e be­látnom, hogy saját kezemmel gyújtottam meg a tetőt fejem felett, én esztelen tulajdonos ? Mégis Sylviám e rettentő tudatnak még egy­­ utolsó — feltevés"áll útjában. Ha ez is hamis bástyá­nak bizonyul, úgy esküszöm, ki vagyok szolgáltatva e férfinak, a kit szerettem s szeretek. Ki vagyok szol­gáltatva, mert arra lesz elég erőm, hogy fussam tár­saságát, hogy befalazzam magam előle; de ha mégis rám talál, ha elém áll s azt mondja: ime, tisztán ál­lok szemeid előtt, a bűnös te vagy s én még most is szeretlek, légy enyém — akkor? Akkor elhagyom férjemet, a­mint végzetünkben változatlanul meg van írva. De még nem vagyunk annyira. Az élők, mind tanúbizonyságot tehetnek Zolnay mellett, de a ha­lottak nem. A halottakhoz folyamodom tehát, ezek megmentenek önmagamtól, tőle. Felteszem — óh! ez az én boldogtalan képzelődésem! — hogy Bella sze­rette Zolnayt. Ez valószínű föltevés úgy-e Sylviám? Ki ne szeretné őt ? Azonban bizonyítékoknak sem vagyok híjjával. Mikor az öreg kertész kapálgat, öntöz, virágokat kötöz, sokáig el-el beszélgetek vele. Élő történetkönyve ő családunknak. Szeret a múltakról csevegni, mikor ő még fiatal legény volt, nagyatyám udvarában. Sóhajtva gondol vissza nagyatyám ötös fogataira, az ősi fényre s kiskirályi udvartartására. Emlékszik arra is, mennyien jártak hozzánk, mikor Bella hazakerült. — Szép egy leány volt! — motyogja s kezében megállt a munka — minden ujj­ára akadt volna — már csak parasztosan mondom ki — három szerető. De legtöbbet avval a derék szép tekintetes úrral láttam, aki úgy szokta mondani (nekem kérem alássan, aki senki cseléd vagyok) hogy »János bácsi«, meg »jó öreg.« Hejhaj! mégse gondoltam én, hogy egyi­küknek se... Nem végezte be, csak mérgesebben vágott kapá­jával a tavaszi röghöz s többet nem lehetett szavát venni. (Folyt, köv.) Vak szerelem. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. (Folytatás.) Agenor orvos, ki egy széken foglalt helyet, né­mán szemlélte őt. — Ugyan, légy oly szives, ismételd előttem még egyszer, hogy igazam van, — szólalt meg végre Leonhard, miközben kézelőit gombolgatta. Agenor fölemelte a fejét s a lehető legnyugod­tabb hangon felelt: — Nagyon természetes; a­míg te beszélsz, tel­­j­­esen igazad van. — Mit akarsz azzal mondani ? — Valószínűleg a feleségednek is lesznek kü­lönös okai. — Fájdalom. .. — És meg is van győződve azoknak alapossága­i felől! — Oh, de minő okok azok! Csupa képtelen­ségek .. . — Mindegy, ő hisz azokban s szintén igaza van ; mind a kettőtöknek igazatok van. Az idegzet, a vér, a fluidum, vagy ha e szó jobban tetszik, a bol- ' dogtalanság az oka mindennek. — Ismerem elméleteidet s nem vitatkozom veled ezek fölött. Midőn ez utóbbi szavakat mondta a szegény férj, kitárta mind a két karját, mintha Agenor orvost esdve kérte volna, hogy azt a szerencsétlen szerepet rögtön ruházza rá. Néhány pillanat múlva elszánta magát Leon­hard a fölkelésre, miután nem tudta mit mondjon még s arról is meg volt győződve, hogy hiába várja orvosának és barátjának a tanácsait. — S ezt nagyon jól teszed, mert hasztalan fá­­radság lenne... Nekem meg vannak a saját elméle­teim ; én sem vitázom veled a saját elméleteid fölött, mert azok a tieid. A vitázás szellemi kötéltánc, her­­kulesi munka a trapézen, kötélen avagy a nyújtón, mely soha sem vezet eredményre. Te e pillanatban nem vagy képes máskép gondolkozni, mint ahogy va­lóban gondolkozol a testi szervezeted és szellemi állapotod miatt. Ha meg akarsz győződni a felől váj­jon a te mostani képzelődésed olyan-e, mely vérmér­sékletednek megfelel . . . engedj elmúlni egy napot, egy hetet vagy akár egy hónapot. — S minő tanácsot adsz nekem ? — Azt, hogy ma még ne határozd el magadat semmire. — Lehetetlenség . . . lehetetlenség! . . Ennek a dolognak véget kell vetni. Tegnap a reggelizés után vitánk volt, tegnapelőtt szintén, épúgy harmadnap­pal ezelőtt — örökös vita és kellemetlenség! Én meg­ígértem neki, hogy már ma válaszolok s ma meg is­­ kapja tőlem a választ. Leonhard bevégezte toilettejét s végig tekintett magán. — Nos, siess tehát hozzá, — szólt Agenor; — eredj ; addig én itt várlak be. Leonhard mitsem válaszolt; fölvette kalapját s forgatni kezdte azt kezében. — Nagyon kellemetlen jelenet ez, — szólalt meg végre halkan , — ezt én nem gondoltam; oly könnyűnek tetszett ez a dolog, pedig ennek is meg­van a nehéz oldala. Lesz könnyezés meg kifa­­kadás .... és én oly érzékeny természetű va­gyok .... Nagyon a szívemre veszem, ha nőt látok sírni... főleg Ernesztinet... ki iránt oly ba­rátságos érzülettel viseltetem. Ejh, most jut va­lami eszembe — hja, ma egymást kergetik nálam a gondolatok... de a gondolat kitűnő... Halld csak, Agenor, fölkeresed a nőmet, bemutatod neki maga­dat, kijelented előtte érzületemet, iparkodol őt meg­győzni, hogy én méltatlanságot nem követtem el el­lene ; tisztán részletezed előtte a dolgot s ráveszed, hogy ne ellenezze a szabadságot a családi haj­lékban. .. és ha sikert nem aratsz. .. — Nos, ha nem aratok sikert? — Akkor azt mondod neki, hogy törvénykönyvé­vel nem érhet célt, mert ha ő a városban él, én utazni megyek s ha ő a vidékre költöznék,­ vagy fürdőre menne, én a városban maradnék. . .ilyeténkép meg­szabadulhatna gyűlöletes jelenségemtől, minden bot­rány nélkül. Nos, fölkeresed őt ? •— Azonnal. — Oh, te az orvosok és barátok legjobbika vagy. Lidércnyomás alól szabadítottál föl. Az ily szí­vességet, mint ez, soha sem szoktuk elfeledni. Szá­míts a hálámra ... Én most sietve távozom, mert hiszen most fél kettőre jár s két órakor várnak rám a kávéházban . . . Jelentsd be magadat nőmnél... Azt hiszem, nem fog sokáig szórakoztatni. S Leonhardnak sugárzott arca az örömtől, hogy oly pompás gondolata támadt. Tova sietett, miközben óvatosan körültekintett, félve, hogy feleségével talál­­kozhatik. Midőn a lépcsőkön leért, elégü­lten dörzsöl­­gette kezeit, mint az iskolás gyermek, ki szerencsésen megszökhetett s gyorsan kisuhant a kapun. Harmadik fejezet. Diplomátai küldetésben: 218 .

Next