Fővárosi Lapok, 1887. február (24. évfolyam, 31-58. szám)

1887-02-01 / 31. szám

véve bizonyos eseteket, melyekben az idegek ernye­­désben vannak. így aztán arra a következtetésre ju­tott, hogy itt semmiféle szónoklatot nem kell tarta­nia, hanem egyszerűen diplomáciai feladatot végeznie. S jelentette magát Ernesztínénél. A fiatal­asszony még reggeli öltözetében volt s lomhán ült a kereveten. — Jó reggelt, doktor, — szólt. — Nos, hogy van ön ? — Jól, — viszonzá Agenor. — És kegyed asz­­szonyom ? . . . Egyébiránt a helyett, hogy kérdezős­ködöm, jobb lesz, ha magam szerzek arról meggyő­ződést. Ezt mondva, leült s a fiatal asszony kézcsukló­ját hüvelyke és mutatóujja közé fogta. — Kissé föl van izgatva vére, de mindamellett meglehetősen rendesen kering. Ilyeténképen lehetsé­ges lesz, hidegvérrel meghallgatni, a­mit mondani akarok . . . Kegyednek a férje . . . — Férjem . . . Önt tehát a férjem küldte ? Miért nem jött ő maga ? — A »Café Cová«-ba várták őt. — Hám! — Leonhard barátom nagyon sajnálja, hogy kegyed őt nem érti meg. Ama hitben él, hogy köte­lességeit, mint férj, hiven betölti s mindaddig nincs nyugta, mig . . . Ernesztine közbe vágott. — Szóval, ő nem tudja mitévő legyen velem. — Azt nem mondja. — Nos, hát mit mond ? Meggondolta-e, a­mint én meggondoltam — hogy ez az élet elviselhetet­len ! .. . S mire határozta el ő magát ? Agenor orvos mindjárt a bevezetés első szavai­nál vette észre, hogy a rendes kerékvágásba zökken­tek. A nélkül, hogy az utolsó kérdésre válaszolt volna, más irányt akart beszélgetéseknek adni. — És kegyed — átgondolt-e mindent jól? Csakugyan arra a meggyőződésre jutott, hogy ez az élet elviselhetetlen? S bizonyos-e arról kegyed, hogy nem volt némi láza s nem vett rajta erőt bizonyos ideges izgatottság ? Mert hát, asszonyom, mi mind­nyájan szegény teremtmények vagyunk, sajátságos ideghálóba burkolva, mely csak gyöngén van védel­mezve egy nagyon is érzékeny felbőr által s még ha a szövedék, az izomzat sat., amaz egyenletességgel van is elosztva, melyek oly kedvessé teszik az embert, mint kegyed is s melyek oly szerencsés vérmérsékle­tet idéznek elő — még sem tudhatjuk soha, mi min­az embereket a valódi üdv felé, eszményiesb törekvé­seikkel a nemesebb kultúrának védbástyái a modern félszeg anyagias irányú szellemmel szemben, és mind­addig, mig ily irányban fognak hatni, Németország továbbra is a jó erkölcsök, vallásosság és — tegyük hozzá — az igazi civilizáció hazája marad. den fordulhat elő az összhang megzavarására; a vér, a tápnyirk, a nedvek, megannyi ellenség, melyekhez mi közeledünk s még ha valamely dolog felől azt hisz­­szük, meggyőződtünk, nem vagyunk bizonyosak, hogy egy óra múlva elhatározásunkat nem bánjuk-e meg ? — Ész tekintetében meglehet, de a szív soha sem csalódik. — A szív ! Oh, asszonyom, ne beszéljen nekem a szívről! A szívet látni kell! A legcsalékonyabb ez valamennyi szerv közt. Ha én valamely tárgyat meg­figyelek s azt szépnek találom . . . Agenor orvos a fiatal asszony bársonysima ar­cát vette szemügyre. — Akkor — folytatá — csaknem bizonyos va­gyok arról, hogy balitéletet nem vontam felőle. Igaz, tévedhetek, de nehezen, nagyon nehezen . . . így pél­dául, ha tapintási érzékemre bízom magamat . . . De ha a szivet és fejet működésbe hozom, akkor miről sem felelhetek. Tíz évvel ezelőtt spiritualista voltam s hittem mindazt, a mit a spiritualizmus tanít s ennek igazsága felől meg voltam győződve. Mai napság, mi­dőn a tudomány megvilágosította a szememet, régi hitem elenyészett s én ama szilárd nézetre jutottam, hogy én akkor nagy . . . Szabad-e e szót kimondanom ? — Kérem. (Folyt. köv.) Bary: Az első csárdás a fővárosban. (L.) Eddig úgy mondták, hírlapokban is úgy je­gyezték föl, hogy fővárosunkban a negyvenes évek elején b. Wenck­heim Béla (az elhunyt minister,) ho­­nosítá meg a magyar néptáncot a kaszinó bálján s a szalonokban. Most egy az »Egyetértés«-ben megjelent cikk, melynek szerzője a harmincas évek pesti társaséleté­ben élénk részt vett, azt beszéli el, hogy ez a dicső­ség báró Orczy Istváné, ki a forradalomban Szent- Tamás sokáig ostromolt sáncainál esett el s özvegye ez idő szerint is fővárosunkban él. A régibb időben a magyar tánc nem volt még vidéken sem fölvéve a bálok táncrendjébe. Egy-egy magyar jogász a szünóra alatt vidéki bálokban be­mutatta a mesterséges magyar solo-t s azt szívesen nézte mindenki, de az nem volt páros tánc, csak ma­gán mutatvány. Úri bálokban, estélyeken, lakodalma­kon mindig a polonaise volt az első tánc, melyben az idősbek is részt vettek, sőt elől a házi­asszony egy idős úrral letté e sétáló, nyugalmas táncot, átvezetve a hosszú láncot valamennyi helyiségen. Második tánc a kecses menuette volt,de a­melyet 1830-ban kitöröl­tek a táncrendből. Volt ecossais, galoppé, dreischritt, mazur, co­tillon, de csárdást csak a nép táncolt korcsmákban, gyepen. A magyar solo azonban egyes magyar ifjaknak hirt szerzett. Kandó Kálmán (az öreg nyug. min. ta­nácsos) 1827-ben a zemplénmegyei főjegyző házi báljában, mint pataki jogász nagyon feltűnt magyar solo-jával s mikor már nagyon sokat tapsolták, édes * A trónörökös könyve, az »Osztrák-magyar monarchia írásban és képben« című nagy néprajzi mű legújabb (29) füzete szintén az Al­s­ó-A­u­s­z­t­r­i­át tárgyaló részből való. A tájképes leírás három feje­zetét közli. Az erdő­vidékről Nordmann János ír, a felső Dunamellékről ugyani­s mind a két fejezetet Simonyi Jenő fordítá. Bittner és Karrer a bécsi me­dencét tárgyalják, fordította Paszlavszky József. Tizenegy tájkép, Rusz Róbert és Ameseder Ede ón­jából, szolgál a szöveg illusztrálására. * Popper Dávid hangversenye. A redoute kis terme tegnap szinültig megtelt a közönséggel a jeles gordonka­művész és orsz. zeneakadémiai tanár hang­versenyére. Taps fogadta, kisérte s két babérkoszorú­val is kitüntették. Megnyitóul új gordonka-versenyét játszta, mely a dallamos első tételhez bravouros rész­leteket fűz, kerekded kompozíciói s a ami fő, a művész­nek bő alkalmat nyújt mesteri játékot ragyogtatni. Saint- Saëns érdekes szonátája,melyet Deutsch Vil­­m­o­s zongora­kísérete mellett előadott, ugyanoly élénk hatással volt most is, mint a midőn a múlt hóban először hallottuk Burger párisi gondonkaművésztől. Ezzel ki volt merítve a műsor komolyabb része s kö­vetkeztek azok az apró kabinet-darabbák, melyekkel a gordonka ez igazi boszorkánymestere el tudja szé­díteni, ámulatba ejteni hallgatóit. Bach »Sarabande«­anyja (Kandó Gáborné ezredesné) oda vitte hozzá a lányát, mondván: »No fiam, forgasd meg a testvére­det, mint otthon.« Ez akkor ritka látvány volt úri társaságokban. A negyvenes évek elején a dabasi s abonyi ka­szinókban már lehetett látni magyar néptáncot fino­mítva. Szeless József nagyon szépen táncolta. Szent­­márton-hátán Batta Sámuel házában s Pándon a Szilasi család egy lakodalmán hat-nyolc pár állt ki. De a­mit a Csereháton már tudtak: a csárdást­ 1838 -ig nem ismertek Pest városában. Német volt itt a szó,­­ a zene, a tánc. Még rendes népzenekar sem létezett itt akkor. A fiatalságnak azon volt a gondja, hogy az akkor divatba jött francia négyest tanulják be jól. A Széchenyi István által alapított kaszinóban az időben a böjt minden vasárnapján vonós négyes hangversenyt rendeztek, klasszikus zenedarabokkal, az egyedüli eműárus, Tamala Ferdinánd buzgólkodása mellett. A farsang csütörtök estéin pedig kaszinó-bá­lokat adtak. 1839 farsangjára három bált tűztek ki. Na­gyon fényes közönségük volt s gr. Széchenyi István is megjelent, nejével. Zsedényi Ede helytartósági tit­kár ott a füzértáncban járt elől s Lónyay Menyhért és Trefort Ágoston is jókedvű, fiatal táncosok voltak. A szép Orczy Eliz grófkisasszony, Rosti Neszi (most b. Eötvös özvegye,) s a Földváry-nővérek (Péteriből) kiválók voltak a sok szép leány közt. Vidáman lejtve, s nem úgy csoszogva táncolták akkor a négyest, igazi francia kellemmel, rendesen négy colonne-ban. Gróf Széchenyi egy urnak, ki a négyest nagyon dicsérte, azt mondá: »Még­is különös, hogy táncolják a szebbnél-szebb külföldi táncokat, csak a mi szép magyarunkat nem.« — »Nincs a táncrendben«, — jegyzé meg valaki. »Hiba, — felelte a gróf. — Nem értem, miért ne lehetne csak úgy járni, mint a töb­bit.« »Mert nagyon nehéz betanulni.« »Nem a mes­­­­terséges sorot értem, hanem a falusi néptáncot. Ugyan­­ az ifjú urak közül nem tudja-e valaki ? Bemutathat­ [ 21] Hazai irodalom, művészet. ja/ Rubinstein »Melodiá«-ja és saját nocturne-ja az egyszerű, művészi előadás közvetlenségével valóság­gal elandaliták a közönséget. Corelli »Courante«-ja, saját új spanyol tánca és »Tarantellá«-ja, de főleg »Fonódal«-a már a hajszáltechnika bravouros szá­mai s fokozódó elragadtatásba ejtettek mindenkit, pedig ez oldaláról nem először tanultuk ismerni. Kü­lönösen az utóbbiban csak úgy pergett a vonó. Pop­per ujjai alatt szédületes táncot jártak a hangok. Hogy ráadás nélkül nem maradhatott az est, az oly kedvelt művésznél mint Popper, nem is képzelhető. Közreműködött Margó Céliak­ a., a népszínház kedvelt énekesnője, ki Popper zongora­kísérete mel­lett, Schumanntól és Rubinsteintól énekelt két dalt, mély hatást keltve velük. Popper dalával, de főleg az ódonszerűség zamatját mesterien visszaadó Goldmark féle »Herzeleid«-del, melyet az érzés teljével adott elő, oly zajos tapsot idézett elő, akár a színházban. Kapott szép bokrétát is. P­e­r o 11­­ éneke Goldmark » Merlin « -jéből elmaradt. * »Tanulmányok.« Ez alatt a szerény cím alatt Szathmáry György országgyűlési képviselő s szorgalmas tollú publicistánk egy értékes kötetet adott ki. Másfél évtizedes publicistikai pályája folya­mán sokszor szólott alaposan hozzá a napirenden levő nagy kérdésekhez s a lapokban közölt dolgozatai közül tizet választott ki mostani gyűjteménye szá­mára. Együtt 372 nyomtatott lapot töltenek be. Nagyobbára olyan kérdésekkel foglalkoznak, melyek nem veszték el aktuális érdeküket ma sem, s melyek figyelemre méltó tanulságot rejtenek magukban. Két dolgozat: »Az uzsoráról« s »A fényűzés történeté­ről« szólók lapunk régibb évfolyamainak tárcahasáb­jain jelentek meg először; a többiek a »Budapesti Szemlé«-ben, »Hon«-ban, »Nemzet«-ben, sat. Tár­gyaik a nemzetiségi küzdelmek, a tanügy, társada­lom s külpolitika köreiből merítvek. Címeik: »Ma­gyarország és a német szövetség«, »Bosnyákország«, »Állami népiskoláink elhelyezése«, »Bulgária«, »Az erdélyi részek népességi, közművelődési, politikai s közgazdasági szempontból«, »A történelem és a keleti kérdés«, »A munkáspártok s az általános szavazatjog Németországon«, »A civilizáció hatása,« A csinos ki­állítású kötet ára 2 frt 40 kr. *A nemzeti színház Kisfaludy Károly születésének 99-ik évfordulóján, szombaton este két legkitűnőbb vígjátékát: a »Pártütők«-et és a »Hűség próbájá«-t adja elő. A »Pártütők« vígjáték Pesten 1820 május 6-án került színre először az akkoriban itt vendégszerepelt székesfehérvári színtársulat elő­adásában s annyira tetszett, hogy nyomban egész je­leneteket ismételni kellett. A »Hűség próbája« víg­játék először az 1828-diki Aurórában látott nap­világot. A színház igazgatósága, mint a »Színház« írja, a Kisfaludy-társaság pályázatán kitüntetendő egyfelvonásos vígjátékot (mint mondják »A ko­médiás« címűt) még februárban színre fogja hozni. Ezzel a vígjátékkal együtt kerül előadásra Kar­­czagnak »Kis mama« című vígjátéka és »Az na a szünóra alatt.« »Orczy Pista tudja« — szólalt fel valaki. Előhozták a fiatal bárót, de ő szabadkozott a gróf előtt, hogy ő csak a gyöngyösi kapások táncát tudja. »Hisz én azt óhajtanám látni.« De hol hozzá a zene ? Morelliéket kérdezték né­metül, tudnak-e magyart játszani? Tudnak, de hang­jegy nincs náluk. Elhozatták s rá kezdtek Bihari egy palotájára, de úgy, hogy nem lehetett rajta táncolni. Kende Pista (a szatmári alispán fia), felszólt a zenészekhez: »Nem tudják-e a Martinovics nótáját?« Csak egy tudta hangjegy nélkül s mindjárt rá kezdte. Báró Orczy Pista megpróbálta a táncot, dél­cegen, nyalkán, majd fürgén. Megtapsolták s a gróf fölkérte: »Válasszon egy táncosnőt is s párosan jár­ják.« Elhívta szép nővérét, Eliz bárónőt s gyönyörűen járták. Ez volt a legelső csárdás pesti parketen. »Ez az én táncom«, — mondta a gróf s meg­köszönte a fiatal bárónak. Aztán a társasághoz for­dult: »Hát mért ne lehetne ezt itt is és mindenütt táncolni. Morelli kapott 50 frtot, hogy csak tanuljon be mentül több magyar nótát. A másik bálban, a Kende Pista buzgólkodásra, már vagy nyolc pár csárdásozott. Köztük lehetett a déli Wenckheim Béla báró is, mint az elsők egyike, de nem a legelső. A harmadikban husz párra nőttek. A negyedik­ben már a táncrendbe is be volt nyomatva egy »Csár­dás«. Sőt egy német tánc elhagyásával táncoltak egy másik csárdást is. Lassankint meghonosult a polgári bálokban, a svábhegyi és zugligeti nyári mulatságokon is s táncol­tak oly német lányok, a­kik magyarul nem tudtak. A negyvenhatodiki farsangon már átalános lett. Most már attól lehet tartani, hogy e szép táncunk nagyon is elfajul a szuper-csárdások fékezhe­­tetlen voltában.

Next