Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)

1887-04-01 / 90. szám

A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását ajánl­juk a művelt magyar olvasó közönség figyelmébe, A lap naponkint teljes nagy ivén, válogatott szép- irodalmi müvekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal jelenik meg s hétfőn is ren­desen ad számot. Az Ízlés, műveltség és hazafiasság közlönye, különös tekintettel a női olvasókra. Dolgozó­társainak széles köre jeles régi és újabb irók nagy számából áll. Kiadója: az Athenaeum-társulat. Elő­fizetési ár: évnegyedre 4 forint, fél évre 8, egész évre 16 frt. Postautalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.« Reform. Ingyen se hidd, szép galambom, Hogy kihamvadt már tüzem, Bár a hő szerelmi lanton Csak ritkán ver dalt kezem. Koronája homlokodnak Dics-fényében most is ég — Gyémánt, gyöngy úgy nem ragyognak, Fényük olcsó semmiség; Szemeidből egy tekintet S az a gyöngéd puha kéz Most is áldott rabbilincsek, Csókod most is, mint a méz.; Ajakadnak egy szavára Most is készen hódolok S szivem szivednek kitárva Főn szárnyalnak a dalok — De ott kün, a nagy világban, Lantom, bizony, tétováz, Átall szólni már oly bátran $ el-elfog a lámpa-láz. Ilyen torzon-borz szakállal, Mely, mint őszi fü, deres, Hol más, mint sas, főimen szárnyal, Egy ily vén csont mit keres ? Hátam már-már, mint a sarló S bizony, termetem se’ nád — Egy ilyen rokkant udvarló, Félek, szégyent hozna rád. Engedem, hát, másnak immár A szerelmes verseket, Az én gyarló dalaimnál Jobb postákra lelhetek. Nyilt szemedbe elmélyedve, Átölelem derekad, Nézz te is be tárt szivembe S ajkad, tudom, csókot ad. . Szász Béla. •6 © Levelek. (Elbeszélés.) Irta Jakab Ödön. I. 1886. junius 10. Gyöngyöm! Késő este Írom e levelet. A mama már rég al­szik. (0 szenvedélyes alvó.) Csend van az egész ház­nál, csak a konyhán mosogató szolgáló énekéből nyi­lallik be olykor egy-egy vékonyan dünnyögő töredék. Utálatos, parasztos áriák. Pfuj ! Képzeld, édesem, ma »jelenet« volt nálunk! Igen, jelenet, a minek szegény papuska halála óta még so­ha sem voltam tanúja idáig. Beillett volna akárme­lyik vígjátékba. Alig vártam, hogy a mama lecsende­sedjék és neked részletesen megírhassam. Mulatságos história, mondhatom! Múlt levelem utóiratában említettem volt már, hogy a majálisra megyek. Tehát voltam. Valahára le­dobtam magamról azt az iszonyatos halottszagú fekete gyászruhát. Szabad volt ismét mosolyognom. Es mo­solyogtam is mind a két arcommal. Jó kedvem volt, pompásan mulattam s egy egész csorda gavallérnak zavartam meg az oktondi fejét. Tudod, nekem a piros ruha örökké jól állott. Ne érts félre, de bizonyisten gyönyörűen néztem ki! Annyit táncoltam, hogy annyi járással egy nyomorult koldus tiz faluból összekéreget- hetné az alamizsnáját. Egyik tett, a másik vett; kézről kézre jártam, mint a drága pénz. Én is hallottam, a mama is hallotta, hogy fenhangon dicsértek. Egyedül Béla nem dicsért, az a csúnya Béla, pedig neki lett volna joga leginkább dicsérni. Ez nagyon fájt! Mikor haza jöttünk, a mama megcsókolt s le­ült az ágyam szélére. Akkor csudálatosán nem volt álmos. Szép hosszú hajfonatomat a kezébe fogta s hosszasan elnézett. Aztán hízelgő gyöngédséggel kez­dett beszélgetni: — Gyermekem! Boldog vagyok, mert nagyon szép vagy. Látom, hogy a férfiak előtt értéked van. Agiód, mint az aranynak. Hogy törték magokat ma is utánad ! A legtekintélyesebb családok fiai! Rajtad csüngött valamennyi a tekintetével. Szomjazva itták a pillantásaidat. Sirhatnám volt az örömöm miatt! Elhallgatott és megtörülte kétszer is a szemét. Ámbár nem szokása. Kevés idő múlva aggodalmasan sóhajtott és ha­tározottan nézett a szemembe. — Bolond volnál, ha Bélához kötnéd a sorso­dat. Neked jövőd van, fényes jövőd, gyermekem! Nem csak egy ilyen szegény állású fiatal ember, de gazdag is elvesz. Minek járnád gyalog az életet, ha fullajtáros kocsin is járhatod ? Szegény leánynak okosnak kell lenni. (Ezt az »okos« szót olyan nyomatékkai mondta, hogy nem tudom feledni.) — De hisz mama, minket rég jegyeseknek tart Bélával a világ, — vetém ellen. — Sebaj ! — bátorított a mama. — Az a jegy­gyűrű nincs az ujjadra forrasztva: le lehet húzni on­nan. vissza lehet adni. Hallgass rám, gyermekem: én javadat akarom. Légy báróné, grófné, ha annak szü­lettél és lehetsz. Ne koldus. Grófné. . . báróné. . . koldus. . . Egész éjszaka ezek a rettenetesen ellentétes szavak zsibongtak lel­kemben. El-elszenderedtem, de hamar felrettentem. Almok gyötörtek folyvást. Egy ízben grófné voltam. Felrettentem, hogy meggyőződjem: igaz-e ? Fájda­lom, nem volt igaz ! A következő pillanatban nélkü­löző koldus-asszony voltam, körülvéve egy sereg szur- tos nyavalygó porontytyal, kik a ruhámat foszlá­nyokra tépve ordítottak kenyér után. Megint felret­tentem, hogy meggyőződjem : csakugyan nem igaz-e ? Hála istennek, nem volt igaz ! De e változtató álom­képek elegendők voltak arra, hogy kedvet kapjak az előkelő élethez és örökre visszaborzadjak a szegény­ségtől, koldusságtól. Reggelre merőben ki valék cserélve: Bélát, kit este még egy kissé — úgy emlékszem — szerettem, már az emlékeim között találtam félredobva, mint va­lami idejemúlt cottilion-ordót. Egy rövid éj alatt helyrejött az eszem. Hálával tekinték a mamára, mint a felgyógyult beteg a megmentő orvosra és csodálat­tal, mint valami keleti bölcsre, vagy prófétára. Rá­bíztam, hogy végezzen Bélával. Féltem már Bélától; nem szerettem. Píissió-vir á g. (Elégia prózában.) Eltemettük őket, feleség. Rövid félév alatt két gyönyörű gyermeket: egy négy éves leánykát s egy három éves kis fiút. Egymás mellett feküsznek oda- kiinn a zöldkerti temetőben s mi — élünk. Könyeken keresztül törő mosolylyal, fájó, tépő gyönyörrel kere­sünk vigasztalást élő testvéreikben, a körülöttünk maradt két kis fiúban és rideg kötelességeinkben. Jer. Törüld le könyedet. Ülj ide mellém, tedd a kezedet kezembe, légy erős, enyhülj meg. Eddig rózsá­kon jártunk, alig éreztük az élet terheit; most mázsá- nyi sulyokkal borongva kell tovahaladnunk a kálvá­riák meredekein. Az emlékezet, a kitörülhetetlen édes­ségek szomorú képzelete nem fog elhagyni bennünket egy pillanatra sem. Látni fogjuk őket szüntelenül, e kedves, örökre eltűnt alakok árnyait s képtelenek leszünk felfogni, megérteni: miért tűntek el ? Megpróbáltatásokon megyünk keresztül, éde­sem. Az élet komor, kegyetlen viharai ezek ; raenny- kőcsapások, melyeknek nyájas tavaszunk bimbója: semmiség, reményei: játék csupán s a zengő, szóza- tos akkord, melyet szivünk mélyéről felriasztanak: csak hang, hang, — a nagy, egyetemes harmóniának elmosódó, hatalmas, uj melódiákba vesző csuklása csalc. Zokogásod, úgy lehet, kiegészítő része valamely zord, fel az egekig csapkodó hymnusznak, mely agyon­gyötört szivekből szárnyal isten felé. Elváltak tőlünk. . . Ne kérdezd: hova mentek? mi is elmegyünk oda, ők csak előre mentek. Ne félj! Távollétök minden napjával, minden pillanatával közeledünk liozzájok. Hisz az élet nem egyéb, mint fokozatos haldoklás s a koporsó a bölcsővel készül számunkra. Végig suhanunk a lét színpadán mint lengő, titokzatos árnyak s aztán alámerülünk az éjsza­kába még titokzatosabban. Az emberek keresztül könyökük magukat az arasznyi lét piacán, nem is álmodozva arról, hogy földi céljuk tulajdonképen nem más mint a sirgödör. De csak az egyes tűnik el, az összes tovább zajlik, tovább özönlik. Az élet halha­tatlan folyama nem állapodik meg egy pillanatra sem. Rejtélyek vesznek bennünket körül s magunk is csak rejtélyek vagyunk. Hallgasd csak, milyen szé­pen mondja Carlyle: »Az emberiség nemzedékről nemzedékre valamely test alakját veszi fel s kiszállva a semmiségből égi küldetéssel jelen meg. Azután visz- szahivják a mennyei követet, földi ruhája lehull és nemsokára még az érzékekre nézve is eltűnt árnyékká lesz. így dörög és villámlik e rejtélyes emberiség mint villámokkal és lángokkal teljes mennyei tüzér­ség nagyszerű sorozatban, rohamos egymás utánban az ismeretlen mélységeken keresztül. így kelünk ki az tirböl, mint istentől teremtett lángoló szellemek serege, igy sietünk viharosan végig a földön s azután ismét visszamerülünk az űrbe. De honnan jövünk, oh isten, s hova megyünk ? az érzékek nem felelnek, a hit nem válaszol, — csak azt tudjuk, hogy rejtelemről rejtelemre, istentől istenhez megyünk.« Vigasztalódjál. Mi csak parányok, atomok va­gyunk e zugó ember-zivatarban s úgy lehet, hogy égő fájdalmainkra szüksége van istennek, midőn uj gyö­nyörökre, vagy benső, mély megnyugvásra akarja szivünket előkészíteni, fogékonyabbá tenni. Óhajtanék én is sírni, de könyeim árja vissza­hull saját terhétől szivembe s ott háborog. Óhajtanék én is követelő, dacos haraggal a fölém boruló égre feltekinteni, de e tiszta, kék boltozat nyugodt fensége s végtelensége előtt oly parányinak, oly semmisnek ér­zem magamat! Milyem mélységes, milyen átható te­kintet ez ! Csak szelídséget, csak szeretetet látok róla rám ragyogni, — gyűlöletet, bosszút egy szemernyit sem fedezek fel kék mosolyában sehol! Nézd, e nagy­szerű, ez óriási, örök természetet a maga világmiriád- jaival, hatalmas tüneményeinek fénylő folyamával, elevenségének pompájával, duzzadó erőinek teljessé­gével ! Lehetetlen, hogy felséges működésének valódi célja az elmúlás legyen. A kifáradt, kimerült életet s a látszólag fel nem használt erőket csak azért szegi zajló kerekei alá. hogy felfrissítse őket, vagy uj, szebb élet csiráit fakaszsza fel belőlük. E végtelen műhely­nek szüksége van minden kolosszra és minden pa- rányra, az óceánokra ép úgy mint a könyre, a Kor- dillerákra ép úgy, mint egy kis sirdombra s rengeteg boltozatai alatt ép olv kevéssé semmisülhet meg a mennydörgés földet rázó haragja, mint egy sóhaj, mely ajkunkról talán senkitől sem hallva lebben el. Minden, minden oda tartozik a nagy összhanghoz, melynek csodálatos melódiái megannyi szent titokzat- ként csendülnek meg s zúgnak fel körülöttünk vihar­ban, madárdalban, virágok felpattanásában s a ko­porsókra hulló göröngyök tompa dübörgésében. . . Mély részvéttel tekintesz reám, mintha érezned : mily önmegtagadással űzöm, hajszolom lelkemet bé­kítő gondolatok után! Leolvasod arcom vonásairól, hogy mig téged akarlak megnyugtatni: szivem épen nem nyugodt. Nem, nem nyugodt, mert bármily ma­gasra kényszeritsem lelkemet, végre is vissza kell for­dulnom s újra e négy fal, e komorrá vált szoba fogad magába, mely nem fog viszhangozni többé eltűnt gyermekeink lépteinek friss dobogásától, galamb-ka­cajuk üde csengésétől. Hány apró emlék,- hány drága Szerkesztői iroda: m Előfizetések TI ATT A 'DAOfT T ADATT «« Előfizetési dij: I« II V 1 lg A4 | i f |% a kiadóhivatalba .............................................................8 frt. dk W ■■■■ W ÍV dk MBB dbdaBRni BIBI (Budapest, ferenciek-tere, H«rred<TTe . ■ . ... * öt- _ , , .... Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Péntek, 1887. ápril 1. 90. szám. Huszonnegyedik évfolyam.

Next

/
Thumbnails
Contents