Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)

1887-04-01 / 90. szám

Péntek, 1887. ápril 1. 90. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda:m Előfizetések TI ATT A 'DAOfT T ADATT «« Előfizetési dij: II II V 1 lg A4 | | f |% a kiadóhivatalba .............................................................8 frt. dk W ■■■■ W IV dk MBB dbdaBRni BIBI (Budapest, ferenciek tere, Horred.UTe . ■ . ... * öt- _ . . .... Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását ajánljuk a művelt magyar olvasó közönség figyelmébe. A lap naponkint teljes nagy ivén, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal jelenik meg s hétfőn is rendesen ad számot. Az Ízlés, műveltség és hazafiasság közlönye, különös tekintettel a női olvasókra. Dolgozótársainak széles köre jeles régi és újabb írók nagy számából áll. Kiadója: az Athenaeum-társulat. Előfizetési ár: évnegyedre 4 forint, fél évre 8, egész évre 16 frt. Postautalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.« Reform. Ingyen se hidd, szép galambom, Hogy kihamvadt már tüzem, Bár a hő szerelmi lanton Csak ritkán ver dalt kezem. Koronája homlokodnak Dicsfényében most is ég — Gyémánt, gyöngy úgy nem ragyognak, Fényük olcsó semmiség; Szemeidből egy tekintet S az a gyöngéd puha kéz Most is áldott rabbilincsek, Csókod most is, mint a méz. Aiakadnak egy szavára Most is készen hódolok S szivem szivednek kitárva Főn szárnyalnak a dalok — De ott kün, a nagy világban, Lantom, bizony, tétováz, Átall szólni már oly bátran fel-elfog a lámpa-láz. Ilyen torzon-borz szakállal, Mely, mint őszi fa, deres, Hol más, mint sas, feimen szárnyal, Egy ilyén csont mit keres ? Hátam már-már, mint a sarló S bizony, termetem se’ nád — Egy ilyen rokkant udvarló, Félek, szégyent hozna rád. Engedem, hát, másnak immár A szerelmes verseket, Az én gyarló dalaimnál Jobb postákra lelhetek. Prissió-virág. (Elégia prózában.) Eltemettük őket, feleség. Rövid félév alatt két gyönyörű gyermeket: egy négy éves leánykát s egy három éves kisfiút. Egymás mellett feküsznek odakinnn a zöldkerti temetőben s mit élünk. Könyeken keresztül törő mosolylyal, fájó, tépő gyönyörrel keresünk vigasztalást élő testvéreikben, a körülöttünk maradt két kis fiúban és rideg kötelességeinkben. Jer. Törüld le könyedet. Ülj ide mellém, tedd a kezedet kezembe, légy erős, enyhülj meg. Eddig rózsákon jártunk, alig éreztük az élet terheit, most mázsányi sulyokkal borongva kell tovahaladnunk a kálváriák meredekein. Az emlékezet, a kitörülhetetlen édességek szomorú képzelete nem fog elhagyni bennünket egy pillanatra sem. Látni fogjuk őket szüntelenül, e kedves, örökre eltűnt alakok árnyait s képtelenek leszünk felfogni, megérteni: miért tűntek el ? Megpróbáltatásokon megyünk keresztül, édesem. Az élet komor, kegyetlen viharai ezek ; raennykőcsapások, melyeknek nyájas tavaszunk bimbója: semmiség, reményei: játék csupán s a zengő, szózatos akkord, melyet szivünk mélyéről felriasztanak: csak hang, hang, s a nagy, egyetemes harmóniának elmosódó, hatalmas, új melódiákba vesző csuklása csak. Zokogásod, úgy lehet, kiegészítő része valamely zord, fel az egekig csapkodó hymnusznak, mely agyongyötört szívekből szárnyal isten felé. Elváltak tőlünk. . . Ne kérdezd: hova mentek? mi is elmegyünk oda, ők csak előre mentek. Ne félj! Távollétek minden napjával, minden pillanatával közeledünk hozzájok. Hisz az élet nem egyéb, mint fokozatos haldoklás s a koporsó a bölcsővel készül számunkra. Végig suhanunk a lét színpadán mint lengő, titokzatos árnyak s aztán alámerülünk az éjszakába még titokzatosabban. Az emberek keresztül könyölük magukat az arasznyi lét piacán, nem is álmodozva arról, hogy földi céljuk tulajdonképen nem más mint a sírgödör. De csak az egyes tűnik el, az összes tovább zajlik, tovább özönlik. Az élet halhatatlan folyama nem állapodik meg egy pillanatra sem. Rejtélyek vesznek bennünket körül s magunk is csak rejtélyek vagyunk. Hallgasd csak, milyen szépen mondja Carlyle: »Az emberiség nemzedékről nemzedékre valamely test alakját veszi fel s kiszállva a semmiségből égi küldetéssel jelen meg. Azután viszszahívják a mennyei követet, földi ruhája lehull és nemsokára még az érzékekre nézve is eltűnt árnyékká lesz. így dörög és villámlik e rejtélyes emberiség mint villámokkal és lángokkal teljes mennyei tüzérség nagyszerű sorozatban, rohamos egymás utánban az ismeretlen mélységeken keresztül, így kelünk ki az űrből, mint istentől teremtett lángoló szellemek serege, igy sietünk viharosan végig a földön s azután ismét visszamerülünk az űrbe. De honnan jövünk, oh isten, s hova megyünk ? az érzékek nem felelnek, a hit nem válaszol, — csak azt tudjuk, hogy rejtelemről rejtelemre, istentől istenhez megyünk.« Vigasztalódjál. Mi csak parányok, atomok vagyunk e zugó ember-zivatarban s úgy lehet, hogy égő fájdalmainkra szüksége van istennek, midőn uj gyönyörökre, vagy benső, mély megnyugvásra akarja szivünket előkészíteni, fogékonyabbá tenni. Óhajtanék én is sírni, de könyeim árja visszahull saját terhétől szivembe s ott háborog. Óhajtanék én is követelő, dacos haraggal a fölém boruló égre feltekinteni, de e tiszta, kék boltozat nyugodt fensége s végtelensége előtt oly parányinak, oly semmisnek érzem magamat! Milyem mélységes, milyen átható tekintet ez ! Csak szelídséget, csak szeretetet látok róla rám ragyogni, — gyűlöletet, bosszút egy szemernyit sem fedezek fel kék mosolyában sehol! Nézd, e nagyszerű, ez óriási, örök természetet a maga világmiriádjaival, hatalmas tüneményeinek fénylő folyamával, elevenségének pompájával, duzzadó erőinek teljességével ! Lehetetlen, hogy felséges működésének valódi célja az elmúlás legyen. A kifáradt, kimerült életet s a látszólag fel nem használt erőket csak azért szegi zajló kerekei alá, hogy felfrissítse őket, vagy uj, szebb élet csiráit fakaszsza fel belőlük. E végtelen műhelynek szüksége van minden kolosszra és minden parányra, az óceánokra ép úgy mint a könyve, a Kordillerákra ép úgy, mint egy kis sirdombra s rengeteg boltozatai alatt ép oly kevéssé semmisülhet meg a mennydörgés földet rázó haragja, mint egy sóhaj, mely ajkunkról talán senkitől sem hallva lebben el. Minden, minden oda tartozik a nagy összhanghoz, melynek csodálatos melódiái megannyi szent titokzatként csendülnek meg s zúgnak fel körülöttünk viharban, madárdalban, virágok felpattanásában s a koporsókra hulló göröngyök tompa dübörgésében. . . Mély részvéttel tekintesz reám, mintha érezned : mily önmegtagadással űzöm, hajszolom lelkemet békítő gondolatok után! Leolvasod arcom vonásairól, hogy mig téged akarlak megnyugtatni: szivem épen nem nyugodt. Nem, nem nyugodt, mert bármily magasra kényszeritsem lelkemet, végre is vissza kell fordulnom s újra e négy fal, e komorrá vált szoba fogad magába, mely nem fog viszhangozni többé eltűnt gyermekeink lépteinek friss dobogásától, galamb-kacajuk üde csengésétől. Hány apró emlék, hány drága Nyilt szemedbe elmélyedve, Átölelem derekad, Nézz te is be zárt szivembe S ajkad, tudom, csókot ad. . •6 . Szász Béla: Levelek. (Elbeszélés.) Irta Jakab Ödön. I. 1886. junius 10. Gyöngyöm! Késő este írom e levelet. A mama már rég alszik. (Ő szenvedélyes alvó.) Csend van az egész háznál, csak a konyhán mosogató szolgáló énekéből nyilallik be olykor egy-egy vékonyan dünnyögő töredék. Utálatos, parasztos áriák. Pfuj ! Képzeld, édesem, ma »jelenet« volt nálunk! Igen, jelenet, aminek szegény papuska halála óta még soha sem voltam tanúja idáig. Beillett volna akármelyik vígjátékba. Alig vártam, hogy a mama lecsendesedjék és neked részletesen megírhassam. Mulatságos história, mondhatom! Múlt levelem utóiratában említettem volt már, hogy a majálisra megyek. Tehát voltam. Valahára ledobtam magamról azt az iszonyatos halottszagú fekete gyászruhát. Szabad volt ismét mosolyognom. És mosolyogtam is mind a két arcommal. Jó kedvem volt, pompásan mulattam s egy egész csorda gavallérnak zavartam meg az oktondi fejét. Tudod, nekem a piros ruha örökké jól állott. Ne érts félre, de bizonyisten gyönyörűen néztem ki! Annyit táncoltam, hogy annyi járással egy nyomorult koldus tíz faluból összekéregethetné az alamizsnáját. Egyik tett, a másik vett, kézről kézre jártam, mint a drága pénz. Én is hallottam, a mama is hallotta, hogy fenhangon dicsértek. Egyedül Béla nem dicsért, az a csúnya Béla, pedig neki lett volna joga leginkább dicsérni. Ez nagyon fájt! Mikor haza jöttünk, a mama megcsókolt s leült az ágyam szélére. Akkor csudálatosan nem volt álmos. Szép hosszú hajfonatomat a kezébe fogta s hosszasan elnézett. Aztán hízelgő gyöngédséggel kezdett beszélgetni: — Gyermekem! Boldog vagyok, mert nagyon szép vagy. Látom, hogy a férfiak előtt értéked van. Agiód, mint az aranynak. Hogy törték magokat ma is utánad ! A legtekintélyesebb családok fiai! Rajtad csüngött valamennyi a tekintetével. Szomjazva itták a pillantásaidat. Sírhatnám volt az örömöm miatt! Elhallgatott és megtörülte kétszer is a szemét. Ámbár nem szokása. Kevés idő múlva aggodalmasan sóhajtott és határozottan nézett a szemembe. — Bolond volnál, ha Bélához kötnéd a sorsodat. Neked jövőd van, fényes jövőd, gyermekem! Nem csak egy ilyen szegény állású fiatal ember, de gazdag is elvesz. Minek járnád gyalog az életet, ha fullajtáros kocsin is járhatod ? Szegény leánynak okosnak kell lenni. (Ezt az »okos« szót olyan nyomatékkal mondta, hogy nem tudom feledni.) — De hisz mama, minket rég jegyeseknek tart Bélával a világ, — vetém ellen. — Sebaj ! — bátorított a mama. — Az a jegygyűrű nincs az ujjadra forrasztva: le lehet húzni onnan, vissza lehet adni. Hallgass rám, gyermekem, én javadat akarom. Légy báróné, grófné, ha annak születtél és lehetsz. Ne koldus. Grófné. . . báróné. . . koldus. . . Egész éjszaka ezek a rettenetesen ellentétes szavak zsibongtak lelkemben. El-elszenderedtem, de hamar felrettentem. Álmok gyötörtek folyvást. Egy ízben grófné voltam. Felrettentem, hogy meggyőződjem: igaz-e ? Fájdalom, nem volt igaz ! A következő pillanatban nélkülöző koldus asszony voltam, körülvéve egy sereg szurtos nyavalygó porontytyal, kik a ruhámat foszlányokra tépve ordították kenyér után. Megint felrettentem, hogy meggyőződjem : csakugyan nem igaz-e ? Hála istennek, nem volt igaz ! De e változtató álomképek elegendők voltak arra, hogy kedvet kapjak az előkelő élethez és örökre visszaborzadjak a szegénységtől, koldusságtól. Reggelre merőben ki válók cserélve: Bélát, kit este még egy kissé — úgy emlékszem — szerettem, már az emlékeim között találtam félredobva, mint valami idejemúlt cottilion-ordót. Egy rövid éj alatt helyrejött az eszem. Hálával tekintek a mamára, mint a felgyógyult beteg a megmentő orvosra és csodálattal, mint valami keleti bölcsre, vagy prófétára. Rábíztam, hogy végezzen Bélával. Féltem már Bélától, nem szerettem.