Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)
1887-04-01 / 90. szám
Izgatottan töltöm a reggeli órákat. S izgatottságom fokonként nőtt, amint közelgett az idő, mikor Béla rendesen meg szokott jelenni. Elbújtam a sötét alkovenbe, mely a nappaliba nyílik. Ott vártam. Féltem az ex-jegyes elébe állani. Igazítsa el a mama, ő okos. Tizenkettőkor pontosan megjelent a vendég. Vidáman lépett a szobába, hol a mama kedvetlenül szundikált és kötögetett. — Hát a kedves Hortenzia hol van ? — kérdé az érkező, a szokásos üdvözlések után. A mama hidegen válaszolt: — Nincs itthon, dolga van. Az alkoven függönyén egy kis lyukat rágott a sok évi viselés. Azon keresztül jól láttam, hogy Béla szörnyen megzavarodott erre a fagyos feleletre. Töprengve dörzsölte a térdét tenyerével. — Nagyság tán rosszul van ? — hebegte félénken. A mama letette pápaszemét s még szigorúbb ábrázatot vágott, a mitől Béla kissé meghőkölve tolta hátrább székét. Szinte elnevettem magam! — Nem vagyok én rosszul, kérem, de szeretnék önnel komolyan beszélni. — Parancsoljon. A mama bámulatos erélylyel esett neki a dolog kellős közepének: — Nagyon lekötelezne, kérem, ha már egyszer vénét vetné Hortenziával ennek az ízetlen szerelmi játéknak. Gyerekek közt eddig csak megjárta, de már napról napra kezd visszásabb lenni. Röstellem. — Bocsánat — nem értem. — Ej, dehogy nem érti! Azt akarom mondani, hogy legyen vége a bohóságnak. Ön — amint remélem — eddig sem vette komolyan a lányom barátságát. — De kérem... . — Ön még csekély állású fiatal ember, ki házasságra nem gondolhat. Miből tartaná el illendően a feleségét ? Béla sápadtan ugrott fel székéről s szenvedélyesen gestikulált: — Mi akar ez lenni ? Igen is, el tudom tartani. Józanéletű vagyok, ép vagyok, munkabíró vagyok. Hála istennek, van nekem is két karom ! S megrázta a két karját erősen. (Te ! Nem nevetséges ? Van neki is két karja ! Hát kinek nincsen kettő ?) Ami erre következők, azt nem tudom leírni. Úgy megijedtem, hogy a szemem világa elveszett. Csak az elkeseredett vitatkozást hallom. Azt hittem, tüstént összeverekednek. Persze a vége az lett, hogy a mama kiadta az utat és Béla elrohant. (Jó utat!) No hát nem volt ez igazi »jelenet ?« Ha ez sem az, hát mi az ? A halász unokája. (Orosz elbeszélés.) Irta Sillow. I. A pescsanszki erdőség, mely öt-hatezer holdat borít, határos a nagyterjedelmü állami erdőséggel s a környék vadászainak itt a vadbőség élvezetes vadászatot szokott nyújtani. Beszélik, hogy itt, a régi jó időkben hires rablóbandák tanyáztak; mai napság azonban, mióta a puskák tökéletesebbek s a mezei rendőr-biztos urakat sem lehet többé megvesztegetni: úgy a rablók, mint a medvék immár a régi kalandos idők legendaszerű hőseivé váltak. Az erdőt gyönyörű folyam szeli át, mely eléggé széles, mély és mindenféle halban bővelkedik; csakúgy hemzsegnek benne a pontyok, durdák, csukák és keszegek. E folyam minden évben egyszer, ápril havában, kiárad medréből, elönti a lapályos helyeket, új tápot ad a fák gyökereinek és megtölti a mocsarakat. Mikor aztán medrébe visszatér, a felüdült bokrok és fűzhajtások mindenféle vaddal népesülnek be. A mocsári szalonka nagy mennyiségben tanyázik ott tavaszszal és őszszel, a vadlúd és vadréce pedig nyáron. Az első kiáltásra ijedten röppennek ezek föl a nádasból s fülsiketítő gágogással és hápogással válaszolnak, nem pihen itt a vadász puskája, van fogolymadár, nyírfajd, farkas, róka bőségben, nem is említve a szerencsétlen nyulakat! Itt teli torokkal énekel a csalogány, fütyül a sármány és zöldike, cinceg a barázdabillegény s hallatja egyhangú szavát a kakuk, terem itt földi eper, málna, vadszederés, pöszméte s a zöld pázsiton, a smaragdszin mohán mindenféle szinü gombák tűnnek szem elé. Itt, a nyugalmas árnyban örökös csend ural, s ha itt vagyunk, önkéntelen fölkiáltunk : »Boldog isten! mily élvezet itt lenni!« Oh, mennyire szerettem én ezt az erdőt! Vadászgattunk itt s mikor meglehetősen elfáradtunk, kimondhatatlan gyönyörrel pihentünk meg Dronicsnál, az öreg halásznál. Az a hely, ahol ő lakást választott magának, igéző volt. A folyam fölött, széles fensíkon épült az, melyet három felől magas, szálas erdő kerített. Kunyhóját, mely faragatlan kövekből épült, két óriási fűzfa árnyalta, melyek rendkívül fokozták e táj festői szépségét. Az oszlopokon, a verőfénynél különböző nagyságú hálók száradtak. Nem messze egy szénnel és hamuval borított kör mutatta azt a helyet, ahol Dronics az ebédjét szokta készíteni kis fazekában. Néhány, a köves talajba vágott lépcső vezetett le a folyamhoz. Egyszer, valahol, azt hiszem, valamely képkiállítás alkalmával, kis olajfestményt láttam, mely körülbelül ily tájképet ábrázolt, mint amelyiknek bájait én eléggé hiányosan, felületesen írtam most le. Az a kis kép egy szerény zugban, meglehetős homályos helyet foglalt el s mégis örökké nagy tolongás volt ez előtt. Én is megszemléltem s bámultam, mint a többi. Valóban mindenki oly jól érezte magát eme tisztás szemlélésénél, mely engem azonnal a Dronics lakhelyére emlékeztetett. Ugyanaz a tölgyfaerdő , a tisztás körül a széles levelű, pirosba játszó jávorfák, a véncsonka fűzfák, meg a náddal födött, fehér házacska. Nem hiányzott onnan egyéb, mint a folyam meredek partja, meg a halász kifeszített hálója. Kellemes, enyhe napsugarak viszfénye látszott a zöld növényzeten s a melegséget, mely szétáradni látszott, szinte érezte a szemlélő s azt hitte, az erdő fűszeres illatát is élvezi. Dronics lehetett vagy nyolcvan éves. Magas termetű, csontos, őszhajú, fasorrú, hosszú szakálú aggastyán volt s némileg hasonlított a vén Saturnushoz. Egyedül élt ő hű ebével tucskával, mely csak a nyulakat ejthette már félelembe. A nem messze fekvő malom tulajdonosa nyáron az öreg halásznak engedte át a halászati jogot, ki aztán, ha eljött a tél, az erdőcsősz tisztét végezte, az erdőnek ama részében, mely kunyhója közelében terült. Dronics maga szerezte be élelmét, gondozta méheit, kötötte a hálóit, termesztett káposztát, s a télire való élelmiszereket a víz közelében levő kis barlangba helyezte el. Nem folyamodott ő idegen segélyhez, csak végszükségben s remeteéletét mi sem viditá föl, mint unokájának, Grunjának a látogatása, ki őt hetenkint háromszor fölkereste. Kifutott hozzá a faluból, hogy megölelhesse, hozva magával valamely nyalánkságot; ha pedig esetleg üres kézzel érkezett, jó kedve, vidám dalai s kedves beszéde pótolták mindazt, ami hiányzott. Én jó barátságot kötöttem Dronicscsal s valahányszor a vidékre érkeztem, legelőször is mindig őt látogattam meg. — Ejh, — kiáltott föl, mikor megpillantott, — tehát végre ismét itt vagy ! — Itt lesz én ! — Mikor érkeztél ? — Néhány nappal ezelőtt. — Hát miért nem jöttél akkor mindjárt? — Nem értem rá elébb. — Pedig a városban nagy a hőség, szörnyű nagy, fogadni mernék! — Valóban. — Itt pedig, — folytatá Dronics lelkesedéssel — mily földi paradicsomban vagyunk! A jég tiszta, üde, a virágok illatoznak, a madarak dalolnak s a fülemüle éneke oly jól esik a léleknek ! Oh, itt van a szép élet! Hagyd oda a várost, barátom s jer az erdőbe: itt nem kell félned senkitől; jó itt lakni télen-nyáron; semmiség tartóztatja föl itt tekintetünket s akadályozza meg, hogy az kirebbenjen a végtelenbe felkeresni a bölcsészet magaslatainak ormait! — Halkan ránk borul az alkony, eléjjeledik köröttünk a világ, s a kályhából kivillogó láng rémes tűzvonalakat táncoltat a falakon. Csöndesen, némán ülünk egymás mellett s valami sajátságos zsongást hallunk, mintha az óceán zsongana. A két kis, koszorúkkal és virágokkal elborított koporsó úgy tűnik fel előttünk, mint egyegy zengő sajka, mely a földi partokról eloldódva a nem-lét habjain nesztelenül megindul az égi kikötő felé. Szívünk egy-egy darabját, boldogságunk egészének egy-egy százszor megsiratott töredékét viszi mindegyik sajka magával. Látjuk nyugodt, mozdulatlan alakjaikat, komor, mély tekintetünk rákapcsolódik merev arcuk megfagyott mosolyára — nem bírjuk őket visszatartani, — a szótalan, rideg erő, az iszonyú, hallgatag áramlat, mely mind messzebb ragadja, mind távolabb sodorja liliom alakjukat, akaratunkat megbénítja teljesen s tétlenné betegíti minden erőnket. Szívünk fénye velők merül alá az árnyba. .. Oh hányszor, még mennyiszer kell végig szenvednünk e szörnyű órákat! ? Az élő fájdalom e bús harcaiban csak egy gondolat adhat némi vigasztalást, hogy együtt harcoljuk végig azokat, édesem. Együtt véljük látni, ahogy ez angyalalakok csöndes kis magányunkban újra megjelennek, — ahogy leszállanak csillagos világuk fénylő ormairól s halk léptekkel — mintha rózsaszirmokon lebegnének — felénk közelednek, vállainkra borulnak s ezt suttogják fülünkbe: — Enyhülj jó Anyánk! Emlékezzél ránk a viszontlátás édes gondolatával, jó apa! — Igen, feleség! Hallom e hangokat s érzem a kötelességeimben rejlő erőt és vigasztalást. Ki kell tépdesni lelkünket a víziók ölelő fojtogató karjaiból; nem szabad zsákmányul odavetni szivünket annak a fájdalomnak, mely állandóan besötétítene körülöttünk mindent, az eget és a földet; föl kell riadnunk, föl kell emelkednünk! Végzetünk az, hogy hittel öleljük át az itt maradt kedves két gyermeket s az élet követeli tőlünk, hogy gyászunk ne legyen oly mély mint szerelmünk. — Isten! — rebegj ajkad csöndesen. — Munka! — szólok én szilárdan s nyugodtan. Endrődi Sándor. 650 Többet nem is irok, elálmosodtam. A toronyban épen most üti a hármat. Jó éjszakát! Milliószor csókol —■ Hortenziád. (Folyt. köv.) A pletyka. Egy angol utazó a »Times« hasábjain, a mai Görögország műveltségi fokáról ezt írja: »A porba omlott Görögország elsatnyulását leginkább a szellemi élet sülyedése mutatja A mostani Görögország nem szónokol, nem versel, nem bölcselkedik, hanem pletykáz. Kicsinyjének nagyjának, öregének ifjának, szellemi tehetsége csak a pletykáig emelkedik. A mai Görögország nem az istenek, a költők, a bölcsészek s a hősök hazája, hanem pletykázó helótáké.« Hát mi ne vegyük ily érzékenyen, hogy a szóipar nálunk is rohamosan fejlődik ? S bár az ipargróf erre nem terjeszti ki figyelmét és mit sem tesz fejlesztésére, mégis minden más iparnál jobban virágzik ? Hisz nálunk is vannak vidékek, kisebb nagyobb városok, hol annyira űzik a szóipart azaz oly bőven állítják elő a pletykát, mintha gyárilag készítenék, s az adás-vevés oly élénk, akár a börzén. Sok termelő a legnagyobb nyilvánosságra, mintegy piacra, viszi saját és a mások gyártmányait s fűre-fára ráköti. Mások alárendelt személyek s a cselédek, — különösen az elküldött cselédek — pletykáit szedik össze, hasonlón a rongyszedőkhöz, a legrondább holmit gyűjtve egybe, hogy közforgalomba hozzák. Vannak ódondászok is, kik az amateurök számára régi félszázados, sőt évszázados pletykákkal szolgálnak, s rég elhalt emberekről rég elfeledett rágalmakat tálalnak a műértő műkedvelők elé. Olyan szóiparosok is vannak, kik »szent titokképen«, de mindenkire rábízzák, öngyártmányú pletykáikat. Míg mások elsősorban a bántottal tudatják, hogy így szemtől szemben közvetlen élvezzék iparuk hatásos sikerét. A magasabb törekvésű pletykázók tragikus modora ismeretes. Ezek azok, kik sopánkodva, siránkozva, folyton üldöztetésről panaszkodnak. De ezek már tervszerűn járnak el, s azért náluk a szóipar nem csak a szív sivársága s az elme szegénysége, hanem a romlott lélek rosszakaratú számitó tettetése. Az ilyen mindig panaszolva rágalmaz, s üldöztetésről, szenvedésekről beszél, s folyton pártfogást, védelmet keres, és — És majd mindig talál is, mert a derék dán Quijote példáján igen kevés ember okult meg. Hiába is irta le Cervantes, miként jelent meg don Quijote előtt egy lovász női ruhákba öltözve, mint Donna Trifaldini, és miként kért védelmet a nagy idealistától üldözői ellen. Hiába irta ezt le oly halhatatlan humorral, mert most is, ha egy-egy Donna Trifaldininek tetszik megjelenni, többnyire talál is lovagra. Ily szenvedő donnákért sok, — a »szomorú alakú« manchai lovagnál reálisabb s eszesebb — ember követ el még ma is bolondot. Hány látszólagos okos embert látunk az eléjök boruló Donna Trifaldinik pa