Fővárosi Lapok, 1887. április (24. évfolyam, 90-118. szám)

1887-04-01 / 90. szám

Izgatottan töltöm a reggeli órákat. S izgatott­ságom fokonként nőtt, a­mint közelgett az idő, mikor Béla rendesen meg szokott jelenni. Elbújtam a sötét alkovenbe, mely a nappaliba nyílik. Ott vártam. Fél­tem az ex-jegyes elébe állani. Igazítsa el a mama, ő okos. Tizenkettőkor pontosan megjelent a vendég. Vidáman lépett a szobába, hol a mama kedvetlenül szundikált és kötögetett. — Hát a kedves Hortenzia hol van ? — kérdé az érkező, a szokásos üdvözlések után. A mama hidegen válaszolt: — Nincs itthon, dolga van. Az alkoven függönyén egy kis lyukat rágott a sok évi viselés. Azon keresztül jól láttam, hogy Béla szörnyen megzavarodott erre a fagyos feleletre. Töp­rengve dörzsölte a térdét tenyerével. — Nagyság tán rosszul van ? — hebegte fé­lénken. A mama letette pápaszemét s még szigorúbb ábrázatot vágott, a mitől Béla kissé meghőkölve tolta hátrább székét. Szinte elnevettem magam! — Nem vagyok én rosszul, kérem, de szeretnék önnel komolyan beszélni. — Parancsoljon. A mama bámulatos erélylyel esett neki a dolog kellős közepének: — Nagyon lekötelezne, kérem, ha már egyszer vénét vetné Hortenziával ennek az ízetlen szerelmi­­ játéknak. Gyerekek közt eddig csak megjárta, de már napról napra kezd visszásabb lenni. Röstellem. — Bocsánat — nem értem. — Ej, dehogy nem érti! Azt akarom mondani, hogy legyen vége a bohóságnak. Ön — a­mint remé­lem — eddig sem vette komolyan a lányom barát­ságát. — De kérem... . — Ön még csekély állású fiatal ember, ki há­zasságra nem gondolhat. Miből tartaná el illendően a feleségét ? Béla sápadtan ugrott fel székéről s szenvedélye­sen gestikulált: — Mi akar ez lenni ? Igen is, el tudom tartani. Józanéletű vagyok, ép vagyok, munkabíró vagyok. Hála istennek, van nekem is két karom ! S megrázta a két karját erősen. (Te ! Nem nevetséges ? Van neki is két karja ! Hát kinek nincsen kettő ?) A­mi erre következők, azt nem tudom leírni. Úgy megijedtem, hogy a szemem világa elveszett. Csak az elkeseredett vitatkozást hallom. Azt hittem, tüstént összeverekednek. Persze a vége az lett, hogy a mama kiadta az utat és Béla elrohant. (Jó utat!) No hát nem volt ez igazi »jelenet ?« Ha ez sem az, hát mi az ? A halász unokája. (Orosz elbeszélés.) Irta Sillow. I. A pescsanszki erdőség, mely öt-hatezer holdat borít, határos a nagyterjedelmü állami erdőséggel s a környék vadászainak itt a vadbőség élvezetes vadá­szatot szokott nyújtani. Beszélik, hogy itt, a régi jó időkben hires rablóbandák tanyáztak; mai napság azonban, mióta a puskák tökéletesebbek s a mezei rendőr-biztos urakat sem lehet többé megvesztegetni: úgy a rablók, mint a medvék immár a régi kalandos idők legendaszerű hőseivé váltak. Az erdőt gyönyörű folyam szeli át, mely eléggé széles, mély és minden­féle halban bővelkedik; csakúgy hemzsegnek benne a pontyok, durdák, csukák és keszegek. E folyam minden évben egyszer, ápril havában, kiárad medréből, elönti a lapályos helyeket, új tápot ad a fák gyökereinek és megtölti a mocsarakat. Mikor aztán medrébe visszatér, a felüdült bokrok és fűzhaj­­tások mindenféle vaddal népesülnek be. A mocsári szalonka nagy mennyiségben tanyázik ott tavaszszal és őszszel, a vadlúd és vadréce pedig nyáron. Az első kiáltásra ijedten röppennek ezek föl a nádasból s fülsiketítő gágogással és hápogással válaszol­nak, nem pihen itt a vadász puskája, van fogolyma­dár, nyírfajd, farkas, róka bőségben, nem is említve a szerencsétlen nyulakat! Itt teli torokkal énekel a csa­logány, fütyül a sármány és zöldike, cinceg a barázda­­billegény s hallatja egyhangú szavát a kakuk, terem itt földi­ eper, málna, vadszeder­és, pöszméte s a zöld pázsiton, a smaragdszin mohán mindenféle szinü gom­bák tűnnek szem elé. Itt, a nyugalmas árnyban örö­kös csend ural, s ha itt vagyunk, önkéntelen fölkiál­tunk : »Boldog isten! mily élvezet itt lenni!« Oh, mennyire szerettem én ezt az erdőt! Vadász­­gattunk itt s mikor meglehetősen elfáradtunk, ki­mondhatatlan gyönyörrel pihentünk meg Dronicsnál, az öreg halásznál. Az a hely, a­hol ő lakást választott magának, igéző volt. A folyam fölött, széles fensíkon épült az, melyet három felől magas, szálas erdő kerített. Kuny­hóját, mely faragatlan kövekből épült, két óriási fűzfa árnyalta, melyek rendkívül fokozták e táj festői szép­ségét. Az oszlopokon, a verőfénynél különböző nagy­ságú hálók száradtak. Nem messze egy szénnel és ha­muval borított kör mutatta azt a helyet, ahol Dronics az ebédjét szokta készíteni kis fazekában. Néhány, a köves talajba vágott lépcső vezetett le a folyamhoz. Egyszer, valahol, azt hiszem, valamely képkiál­lítás alkalmával, kis olajfestményt láttam, mely körül­belül ily tájképet ábrázolt, mint a­melyiknek bájait én eléggé hiányosan, felületesen írtam most le. Az a kis kép egy szerény zugban, meglehetős homályos he­lyet foglalt el s mégis örökké nagy tolongás volt ez előtt. Én is megszemléltem s bámultam, mint a többi. Valóban mindenki oly jól érezte magát eme tisztás­­ szemlélésénél, mely engem azonnal a Dronics lakhe­lyére emlékeztetett. Ugyanaz a tölgyfaerdő , a tisztás körül a széles levelű, pirosba játszó jávorfák, a vén­csonka fűzfák, meg a náddal födött, fehér házacska. Nem hiányzott onnan egyéb, mint a folyam meredek­­ partja, meg a halász kifeszített hálója. Kellemes, eny­he napsugarak viszfénye látszott a zöld növényzeten s a melegséget, mely szétáradni látszott, szinte érezte a szemlélő s azt hitte, az erdő fűszeres illatát is élvezi. Dronics lehetett vagy nyolcvan éves. Magas ter­metű, csontos, őszhajú, fasorrú, hosszú szakálú aggas­tyán volt s némileg hasonlított a vén Saturnushoz. Egyedül élt ő hű ebével tucskával, mely csak a nyu­lakat ejthette már félelembe. A nem messze fekvő ma­lom tulajdonosa nyáron az öreg halásznak engedte át a halászati jogot, ki aztán, ha eljött a tél, az erdő­­csősz tisztét végezte, az erdőnek ama részében, mely kunyhója közelében terült. Dronics maga szerezte be élelmét, gondozta méheit, kötötte a hálóit, termesz­tett káposztát, s a télire való élelmi­szereket a víz kö­zelében levő kis barlangba helyezte el. Nem folyamo­dott ő idegen segélyhez, csak végszükségben s remete­életét mi sem viditá föl, mint unokájának, Grunjának a látogatása, ki őt hetenkint háromszor fölkereste. Ki­futott hozzá a faluból, hogy megölelhesse, hozva ma­gával valamely nyalánkságot; ha pedig esetleg üres kézzel érkezett, jó kedve, vidám dalai s kedves beszé­de pótolták mindazt, a­mi hiányzott. Én jó barátságot kötöttem Dronicscsal s vala­hányszor a vidékre érkeztem, legelőször is mindig őt látogattam meg. — Ejh, — kiáltott föl, mikor megpillantott, — tehát végre ismét itt vagy ! — Itt lesz én ! — Mikor érkeztél ? — Néhány nappal ezelőtt. — Hát miért nem jöttél akkor mindjárt? — Nem értem rá elébb. — Pedig a városban nagy a hőség, szörnyű nagy, fogadni mernék! — Valóban. — Itt pedig, — folytatá Dronics lelkesedéssel — mily földi paradicsomban vagyunk! A jég tiszta, üde, a virágok illatoznak, a madarak dalolnak s a fü­lemüle éneke oly jól esik a léleknek ! Oh, itt van a szép élet! Hagyd oda a várost, barátom s jer az erdőbe: itt nem kell félned senkitől; jó itt lakni télen-nyáron; semmiség tartóztatja föl itt tekintetünket s akadá­lyozza meg, hogy az kirebbenjen a végtelenbe felke­resni a bölcsészet magaslatainak ormait! — Halkan ránk borul az alkony, eléjjeledik köröttünk a világ, s a kályhából kivillogó láng rémes tűzvonalakat tán­coltat a falakon. Csöndesen, némán ülünk egymás mellett s valami sajátságos zsongást hallunk, mintha az óceán zsongana. A két kis, koszorúkkal és virágokkal elborított koporsó úgy tűnik fel előttünk, mint egy­­egy zengő sajka, mely a földi partokról eloldódva a nem-lét habjain nesztelenül megindul az égi kikötő felé. Szívünk egy-egy darabját, boldogságunk egészé­nek egy-egy százszor megsiratott töredékét viszi mindegyik sajka magával. Látjuk nyugodt, mozdulat­lan alakjaikat, komor, mély tekintetünk rákapcsolódik merev arcuk megfagyott mosolyára — nem bírjuk őket visszatartani, — a szótalan, rideg erő, az iszo­nyú, hallgatag áramlat, mely mind messzebb ragadja, mind távolabb sodorja liliom­ alakjukat, akaratunkat megbénítja teljesen s tétlenné betegíti minden erőn­ket. Szívünk fénye velők merül alá az árnyba. .. Oh hányszor, még mennyiszer kell végig szen­vednünk e szörnyű órákat! ? Az élő fájdalom e bús harcaiban csak egy gondolat adhat némi vigasztalást, hogy együtt harcoljuk végig azokat, édesem. Együtt véljük látni, ahogy ez angyalalakok csöndes kis ma­gányunkban újra megjelennek, — a­hogy leszállanak csillagos világuk fénylő ormairól s halk léptek­kel — mintha rózsaszirmokon lebegnének — fe­lénk közelednek, vállainkra borulnak s ezt suttogják fülünkbe: — Enyhülj jó Anyánk! Emlékezzél ránk a vi­szontlátás édes gondolatával, jó apa! — Igen, feleség! Hallom e hangokat s érzem a kötelességeimben rejlő erőt és vigasztalást. Ki kell tépdesni lelkünket a víziók ölelő fojtogató karjaiból; nem szabad zsákmányul odavetni szivünket annak a fájdalomnak, mely állandóan besötétítene körülöttünk mindent, az eget és a földet; föl kell riadnunk, föl kell emelkednünk! Végzetünk az, hogy hittel öleljük át az itt maradt kedves két gyermeket s az élet követeli tőlünk, hogy gyászunk ne legyen oly mély mint sze­relmünk. — Isten! — rebegj ajkad csöndesen. — Munka! — szólok én szilárdan s nyugodtan. Endrődi Sándor. 650 Többet nem is irok, elálmosodtam. A toronyban épen most üti a hármat. Jó éjszakát! Milliószor csó­kol —■ Hortenziád. (Folyt. köv.) A pletyka. Egy angol utazó a »Times« hasábjain, a mai Görögország műveltségi fokáról ezt írja: »A porba omlott Görögország elsatnyulását leginkább a szellemi élet sülyedése mutatja A mostani Görögország nem szónokol, nem versel, nem bölcselkedik, hanem­­ pletykáz. Kicsinyjének nagyjának, öregének ifjának, szellemi tehetsége csak a pletykáig emelkedik. A mai Görögország nem az istenek, a költők, a bölcsészek s a hősök hazája, hanem pletykázó helótáké.« Hát mi ne vegyük ily érzékenyen, hogy a szó­ipar nálunk is rohamosan fejlődik ? S bár az ipar­gróf erre nem terjeszti ki figyelmét és mit sem tesz fejlesztésére, még­is minden más iparnál jobban vi­rágzik ? Hisz nálunk is vannak vidékek, kisebb nagyobb városok, hol annyira űzik a szó­ipart az­az oly bőven állítják elő a pletykát, mintha gyárilag készítenék, s az adás-vevés oly élénk, akár a börzén. Sok termelő a legnagyobb nyilvánosságra, mint­egy piacra, viszi saját és a mások gyártmányait s fűre-fára ráköti. Mások alárendelt személyek s a cselédek, — kü­lönösen az elküldött cselédek — pletykáit szedik össze, hasonlón a rongyszedőkhöz, a legrondább hol­mit gyűjtve egybe, hogy közforgalomba hozzák. Vannak ódondászok is, kik az amateurök szá­mára régi félszázados, sőt évszázados pletykákkal szolgálnak, s rég elhalt emberekről rég elfeledett rá­galmakat tálalnak a műértő műkedvelők elé. Olyan szó­iparosok is vannak, kik »szent titok­képen«, de mindenkire rábízzák, öngyártmányú plety­káikat. Míg mások első­sorban a bántottal tudatják, hogy így szemtől szemben közvetlen élvezzék iparuk hatásos sikerét. A magasabb törekvésű pletykázók tragikus mo­dora ismeretes. Ezek azok, kik sopánkodva, sirán­kozva, folyton üldöztetésről panaszkodnak. De ezek már tervszerűn járnak el, s azért náluk a szó­ipar nem csak a szív sivársága s az elme szegénysége, ha­nem a romlott lélek rosszakaratú számitó tettetése. Az ilyen mindig panaszolva rágalmaz, s üldöz­tetésről, szenvedésekről beszél, s folyton pártfogást, védelmet keres, és — És majd mindig talál is, mert a derék dán Qui­jote példáján igen kevés ember okult meg. Hiába is irta le Cervantes, miként jelent meg don Quijote előtt egy lovász női ruhákba öltözve, mint Donna Trifaldini, és miként kért védelmet a nagy idealistá­tól üldözői ellen. Hiába irta ezt le oly halhatatlan humorral, mert most is, ha egy-egy Donna Trifaldi­­ninek tetszik megjelenni, többnyire talál is lovagra. Ily szenvedő donnákért sok, — a »szomorú alakú« manchai lovagnál reálisabb s eszesebb — ember kö­vet el még ma is bolondot. Hány látszólagos okos embert látunk az eléjök boruló Donna Trifaldinik pa­

Next