Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)

1887-05-01 / 119. szám

Virágélet. Fenn a magas égen kél a piros hajnál, Öntözi a földet harmatos olajjal. Fii, fa, virág zsendűl, a madár fölserken, Langy fuvalom leng a lombosodó berken. Szép virágos kertben, puha virágágyon Feslő rózsabimbó zöld rózsafa ágon. Tarka himcs szegfű virit közelében, lllaia elárad a balzsamos légben. Himporos nyílt kelyhét röpködve ellepte Egy egész raj méhe, egy egész raj lepke. Fölsóhajt a bimbó, a mint oda nézett: »Oh, mi szép virulni, mi édes egy érzet ! Edesb a virulás mint maga az élet; Oh mért nem virulok, szegfű! én is véled.« Aldozik a nap már, esti pir az égen, Szürkület a földön, csend ül a vidéken. Elviráit a szegfű, illata elszállott; Méhe, lepke elment s ö egyedül áll ott. Hervadoz a kelyhe, avar szín ül rajta, Es a szegény szegfű búsan fölsóhajta : »Lenge ágon ringó Boldog rózsabimbó ! Vajha még én is csak feslő bimbó lennék, De nekem e szép kor már csak egy szép emlék. Hervadni virágnak mi gyászos egy érzet, Gyászosabb mint rhaga a síri enyészet ! Kép ez ; a képzelet szülte csak e képet; De a nő felsóhajt: »ez igaz történet.« Temérdek.-----«-©.-» •------' A molnárék lakója. (Beszély.) irta Fanglmé Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Oh azok a boldog órák, a miket ott töltöttek együtt abban a meghitt, kedves kis teremben, körül­véve mindattól, a mit a kényelem fényűzése alkotott körül lengve mindattól, a mit a lángész kigondolt szellem megteremtett képben, Írásban, hangokban Yan-e földi paradicsom, a mely ezzel versenyezni tud­jon, van-e mennyország, a mely ilyen üdvöt Ígérjen ? S az ifjú küzdött, tanult, dolgozott és boldogmár biztos, szép jövőhez, hogyne hitte volna, volt, ha csak egy lépéssel is fölebb haladhatott az élet magaslatán. De a nagyság nem utszélen nyiló virág, melyet futtában szakítunk, fa az, melyet ültetnünk, fáradság­gal, gonddal kell ápolnunk, ha azt akarjuk, hogy évek múlva gyümölcsét élvezzük. Ám. a szép grófnőnek igen hosszú volt a vára­kozás, a viszony — a mint veszített az újság ingeré­ből •— kezdett unalmassá lenni előtte. — Oh nem, nem! — kiáltott közbe a grófnő. — Ne szakítson félbe, kérem — folytatá keserű, gúnyos hangon az elbeszélő — az ember nem mindig van inspirálva s a félbeszakításra eltűnik a hangulat. Azon ürügy alatt, hogy kis leányának a neve- i lése kívánja, külföldre költözött a szép grófnő. A le- I velezés uj ingert adott a viszonynak; szorgosan írtak egymásnak s a grófnő levelei remekei voltak a szel­lemi finomságnak, költői magasztosultságnak. Minden egyes lapjuk leírhatatlan boldogságot okozott a sze­gény fiúnak, a ki még mindig hitt, remélt. E közben elveszté szüleit, alig ért rá őket meg­siratni. hiszen neki más. fontosabb dolga volt; elide­genült családja többi tagjaitól, mert nem volt ideje föntartani velők az összeköttetést; elhanyagolta anyagi ügyeit, mert nem ért rá azokkal foglalkozni, lelkét egyedül csak az az egy gondolat foglalta el, feljutni oda, a hol reá a hőn sóvárgott jutalom várakozik. Es mialatt a célt mindinkább közeledni látta, nem vette észre, hogy a távolság közte és a várt juta­lom között hovatovább mind növekszik, a levelek mind ritkábbak, hidegebbek s mind kevésbbé beszél­nek arról, a mi az ő boldogságának főfeltétele, életé­nek egyetlen törekvése volt. Yégre eljött a nagy nap, mert ugyanegy napon történt, hogy a férfiút, mint képviselőt, egy sikerült beszédéért megéljenezték az országházban és az iró egy drámáját megtapsolták a színházban. A lapok dicsénekeket zengtek nevére, a kivel találkozott, uton-utfelen szerencsét kívánt neki a most itt az idő kinyújtani a kezét a legédesebb után. Megtette; érzelemtől sugallt sorokban kérte meg az imádott nő kezét, melyet az most már piru­lás nélkül tehet az övébe s aztán várt, várt szivrepesve, idegfeszülten, félőrülten az izgatottságtól a válaszra, melynek vétele után majd boldogan fog sietni a rég óhajtott, oh oly epedve, remegve sóvárgott viszont­látásra. Es mit kapott? Pár hideg, udvarias sort, a melyekben szerencsét kívánva sikereihez, a grófnő egyszersmind azt az óhaját fejezi ki, vajha azokban kárpótlást találna holmi ifjúi ábrándokért, amelyeket neki társadalmi helyzeténél fogva, s mint egy már növekedő leány anyjának, lehetetlen valósítania. Mit mondjak még ? Ezennel be van fejezve tör­ténetem. Vagy többet kiván ? akarja hallani, mint ölte ki ez a levél egyszerre a férfiú leikéből azt az imádással határos szerelmet, a mely eddig életének íőfeltétele volt ? mint forditott hátat mindannak, a miért évek során át küzdött ? mint vált gyülöltté előtte mind az, a minek világi nagyság, dicsőség a neve? mint keresett feledést nemtelen szórakozásban, borban, kártyában, könnyelmű szeretkezésben ? mint merült el a korhelység biizhödt mocsarában, bárha az lelkét undorral töltötte el ? De feledni akart minden áron s nem volt eszköz erre nézve, a melyhez készséggel ne kapott volna. Nem boldogult, A feledés nem jött meg, hiába futott utána, hiába kereste, hanem jött helyette más megváltó, a halálos kór. S amint meggyőződött, hogy életéhez nincs többé remény, hogy biztos kilátása lehet a megsemmi­süléshez, kiemelkedett a posványból a melybe nem hajlama vonta, csak a kétségbeesés taszította és eljött meghalni ebbe a csendes faluba, a melyről az egykor szeretett nő annyi szépet regélt neki. ez egyszerű, jó emberek közé, a kik mindent megtesznek, hogy vég­napjainak nyugalmát semmi ne zavarja. És ön ezt a kis nyugalmat is irigyli a szegény nyomorulttól ? elhatározta, hogy őt abból kizavarja ? Az első Valpurg-éj. (Goethe balladája.) Május elsejét, mint a mely — a hagyomány sze­rint — a hires Yalpurg-éj után virrad föl: eziittal azzal kívánom üdvözölni a »Fővárosi Lapok«-ban, hogy közlöm benne magyarul Goethe egyik hires balladá­ját, melynek nyelvünkre való lefordítására — tud- j tómmal — még nem vállalkozott senki. A Valpurg-éj, ez a rejtelmes pogány-ünnep, [ nevét sajátságosképen egy keresztény szenttől vette. | A pogány germánok e legfontosabb ünnepe, melyben j ők dalokkal és táncokkal szokták üdvözölni a rügyek fakadását, épen azon éjszakára esett, a mely Valpurga szentté nyilvánításának napjára, május elsejére, virra- j dott. Goethe, kinek képzelődését — különösen »Faust«- j jának Írása közben — sokáig foglalkoztatta ez a bor­zalmas hirű és minden izében misztikus boszorkány­ünnep, a jelen fordításban közölt hires költeményé­ben a régi néphitnek a mindinkább terjedő keresz­ténységgel való első összeütközését rajzolja. Goethe munkáinak újabb kiadói e költeményt a kantáták közé szokták sorolni s Mendelssohn Félix is mint ilyenre irt zenét. De a régi Goethe-kiadásokban e költemény a balladák csoportjában volt található; oda helyezte a legújabb Hempel-féle kiadás is, mert a kiadó indokolt vélekedése hasonló kísérletet lát benne a »Gespräche in Liedern« csoportjába tartozó drámai formájú balladákhoz. Az első Yalpurg-éj. Egy druid. Tavasz virul, Olvad s lehull A dér s jég a fákról. Elmúlt a tél ; Életre kél A föld vidám danáktól. Hegy és fényér Hótól fehér: De fölfelé a hegyre! Vodannak szent szokás szerint Hozsannát énekelv'e. A láng lobogjon égre mind ! Szivünk hozzá emelje. A druidok. A láng lobogjon égre mind ! Fel ősi szent szokás szerint, Hozsannát énekelve! Föl, föl tehát a hegyre ! Egy a népből. (>h, ne oly nagyon merészen, Mert halálos vége lészen ! A kegyetlen győzteseknek Zord, kemény a rendszabása. Álnokúl orv-tört kivetnek A bűnösre, a pogányra. Oh, a sáncon öldösik már Gyermekinket s nőnk rakásra, Es reánk már Biztos és közel bukás vár. Asszonyok kara. Táborukban öldösik már Gyermekinket mind rakásra. Ez a győzők rendszabása ! Es reánk már Biztos és közel bukás vár. Egy druid. Ki igv beszél S áldozni fél, Láncát megérdemelte. A tér szabad, Hasábokat! Föl és rakjátok egybe ! Mig alkonyúl, Mi szófiánál Lenn a pagonyba’ várunk, Es őrizőket állatunk, Megóvni nőnk s családunk, De aztán végrehajtanunk Hagyjátok áldozásunk ! Orizó'k kara. Előttetek pagony, berek, Oszoljatok, széledjetek S vigyázzatok reájuk, A mig tart áldozásuk ! Egy őriző. Pap csinálta iiományok, Sohse ügyel senki rajok ! Melybe' hisznek : rémületbe Ejti őket majd a sátán. Vasvillákat a kezekbe ! Es az éjnek éjszakáján Lángbotokkal zúgva, zörgve, Csapjunk zajt a hegyek hátán ! Körbe, körbe, Kuvik, bagoly szólj süvöltve ! Or izük kara. Vasvillákat a kezekbe, Ejtsük öket.rémületbe! Lángbotokkal, mint a sátán, Csapjunk zajt a hegyek hátán ! Körbe, körbe, Kuvik. bagoly szólj süvöltve; Egy druid. Addig jutánk, Hogy jó Atyánk Csak éjjel ünnepeljük ! De nap kel itt, Hol sziveink Feléd tisztán emeljük. Mai számunk 10 oldalra terjed. Szerkesztői iroda: rr ______, Előfizetések Budapest, sz. A M VB1 M VBI FŐVÁROSI LAPOK ........................ HBi W ÍRIRUHi BP ■■ 1RHH■■■■■■ A Hl ■ (Budapest, íerencfek-tere. Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Vasárnap, 1887. május 1. 119. szám. Huszonnegyedik évfolyam.

Next

/
Thumbnails
Contents