Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)

1887-05-01 / 119. szám

Vasárnap, 1887. május 1. 119. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: rr______. Előfizetések Budapest, sz. A M VBi M VBI FŐVÁROSI LAPOK ........................ HBi W ÍRIRUHi BP ■■ 1RHH■■■■■■ A Hi ■ (Budapest, Ferenciek­ tere. Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Virágélet. Fenn a magas égen kél a piros hajnál, Öntözi a földet harmatos olajjal. Fű­, fa, virág zsendül, a madár fölserken, Langy fuvalom leng a lombosodó berken. Szép virágos kertben, puha virágágyon Festő rózsabimbó zöld rózsafa ágon. Tarka himes szegfű virit közelében, illata elárad a balzsamos jégben. Himporos nyílt kelyhét röpködve ellepte Egy egész raj méhe, egy egész raj lepke. Fölsóhajt a bimbó, a mint oda nézett: »Oh, mi szép virulni, mi édes egy érzet ! Édesb a virulás mint maga az élet; Oh mért nem virulok, szegfű! én is véled.« Áldozik a nap már, esti pir az égen, Szürkület a földön, csend ül a vidéken. Elvirált a szegfű, illata elszállott; Méhe, lepke elment s ő egyedül áll ott. Hervadoz a kelyhe, avar szín ül rajta, És a szegény szegfű búsan fölsóhajta : »Lenge ágon ringó Boldog rózsabimbó ! Vajha még én is csak festő bimbó lennék, De nekem e szép kor már csak egy szép emlék. Hervadni virágnak mi gyászos egy érzet, Gyászosabb mint rhaga a síri enyészet ! Kép ez , a képzelet szülte csak e képet; De a nő felsóhajt: »ez igaz történet.« Temérdek. -----«-©.-» •------' A molnárok lakója. (Beszély.) Írta Fangliné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Ők azok a boldog órák, a­miket ott töltöttek együtt abban a meghitt, kedves kis teremben, körül­véve mindattól, a­mit a kényelem fényűzése alkotott körül lengve mindattól, a­mit a lángész kigondolt szellem megteremtett képben. Írásban, hangokban Van-e földi paradicsom, a­mely ezzel versenyezni tud­jon, van-e mennyország, a­mely ilyen üdvöt ígérjen ? S az ifjú küzdött, tanult, dolgozott és boldog már biztos, szép jövőhöz, hogyne hitte volna, volt, ha csak egy lépéssel is fölebb haladhatott az élet magaslatán. De a nagyság nem utszélen nyiló virág, melyet futtában szakítunk, fa az, melyet ültetnünk, fáradság­gal, gonddal kell ápolnunk, ha azt akarjuk, hogy évek múlva gyümölcsét élvezzük. Ám­ a szép grófnőnek igen hosszú volt a vára­kozás, a viszony — a­mint veszített az újság ingeré­ből­­— kezdett unalmassá lenni előtte. — Oh nem, nem! — kiáltott közbe a grófnő. — Ne szakítson félbe, kérem — folytatá keserű, gúnyos hangon az elbeszélő — az ember nem mindig van inspirálva s a félbeszakításra eltűnik a hangulat. Azon ürügy alatt, hogy kis leányának a neve­­­­lése kívánja, külföldre költözött a szép grófnő. A lel­­­velezés uj ingert adott a viszonynak; szorgosan írtak egymásnak s a grófnő levelei remekei voltak a szel­lemi finomságnak, költői magasztosultságnak. Minden egyes lapjuk leírhatatlan boldogságot okozott a sze­gény fiúnak, a­ki még mindig hitt, reméli. E közben elveszte szüleit, alig ért rá őket meg­siratni, hiszen neki más, fontosabb dolga volt; elide­genült családja többi tagjaitól, mert nem volt ideje föntartani velük az összeköttetést; elhanyagolta anyagi ügyeit, mert nem ért rá azokkal foglalkozni, lelkét egyedül csak az az egy gondolat foglalta el, feljutni oda, a­hol reá a hőn sóvárgott jutalom várakozik. És mialatt a célt mindinkább közeledni látta, nem vette észre, hogy a távolság közte és a várt juta­lom között hovatovább mind növekszik, a levelek mind ritkábbak, hidegebbek s mind kevésbbé beszél­nek arról, a­mi az ő boldogságának főfeltétele, életé­nek egyetlen törekvése volt. Végre eljött a nagy nap, mert ugyanegy napon történt, hogy a férfiút, mint képviselőt, egy sikerült beszédéért megéljenezték az országházban és az író egy drámáját megtapsolták a színházban. A lapok dicsénekeket zengtek nevére, a­kivel találkozott, után-útfelen szerencsét kívánt neki a most itt az idő kinyújtani a kezét a legédesebb után. Megtette, érzelemtől sugallt sorokban kérte meg az imádott nő kezét, melyet az most már piru­lás nélkül tehet az övébe s aztán várt, várt szivrepesve, idegfeszülten, félőrülten az izgatottságtól a válaszra, melynek vétele után majd boldogan fog sietni a rég óhajtott, ah­oly­epedve, remegve sóvárgott viszont­látásra. És mit kapott? Pár hideg, udvarias sort, a­melyekben szerencsét kívánva sikereihez, a grófnő egyszersmind azt az óhaját fejezi ki, vajha azokban kárpótlást találna holmi ifjúi ábrándokért, amelyeket neki társadalmi helyzeténél fogva, s mint egy már növekedő leány anyjának, lehetetlen valósítania. Mit mondjak még ? Ezennel be van fejezve tör­ténetem. Vagy többet kiván ? akarja hallani, mint ölte ki ez a levél egyszerre a férfiú lelkéből azt az imádással határos szerelmet, a mely eddig életének főfeltétele volt ? mint fordított hátat mindannak, a miért évek során át küzdött ? mint vált gyűlöltté előtte mind­az, a minek világi nagyság, dicsőség a neve? mint keresett feledést nemtelen szórakozásban, borban, kártyában, könnyelmű szeretkezésben ? mint merült el a korhelység bü­zhödt mocsarában, bárha az lelkét undorral töltötte el ? De feledni akart minden áron s nem volt eszköz erre nézve, a melyhez készséggel ne kapott volna. Nem boldogult. A feledés nem jött meg, hiába futott utána, hiába kereste, hanem jött helyette más megváltó, a halálos kór. S amint meggyőződött, hogy életéhez nincs többé remény, hogy biztos kilátása lehet a megsemmi­süléshez, kiemelkedett a posványból a melybe nem hajlama vonta, csak a kétségbeesés taszította és eljött meghalni ebbe a csendes faluba, a melyről az egykor szeretett nő annyi szépet regélt neki, ez egyszerű, jó emberek közé, a kik mindent megtesznek, hogy vég­napjainak nyugalmát semmi ne zavarja. És ön ezt a kis nyugalmat is irigyli a szegény nyomorulttól ? elhatározta, hogy őt abból kizavarja ? Az első Valpurg-éj. (Goethe balladája.) Május elsejét, mint a­mely — a hagyomány sze­rint — a híres Valpurg-éj után virrad föl, ezú­ttal azzal kívánom üdvözölni a »Fővárosi Lapok«-ban, hogy közlöm benne magyarul Goethe egyik híres balladá­ját, melynek nyelvünkre való lefordítására — tud­­­­tommal — még nem vállalkozott senki. A Walpurg-éj, ez a rejtelmes pogány­ ünnep, a nevét sajátságosképen egy keresztény szenttől vette.­­ A pogány germánok e legfontosabb ünnepe, melyben­­ ők dalokkal és táncokkal szokták üdvözölni a rügyek fakadását, épen azon éjszakára esett, a mely Valpurga szentté nyilvánításának napjára, május elsejére, virra­­j­dott. Goethe, kinek képzelődését — különösen »Faust«-­­­­ának írása közben — sokáig foglalkoztatta ez a bor­zalmas hitű és minden izében misztikus boszorkány­ünnep, a jelen fordításban közölt híres költeményé­ben a régi néphitnek a mindinkább terjedő keresz­ténységgel való első összeütközését rajzolja. Goethe munkáinak újabb kiadói e költeményt a kantáták közé szokták sorolni s Mendelssohn Félix is mint ilyenre írt zenét. De a régi Goethe-kiadásokban e költemény a balladák csoportjában volt található; oda helyezte a legújabb Hempel-féle kiadás is, mert a kiadó indokolt vélekedése hasonló kísérletet lát benne a »Gespräche in Liedern« csoportjába tartozó drámai formájú balladákhoz. Az első Yalpurg-éj. Egy druid. Tavasz virul, Olvad s lehull A dér s jég a fákról. Elmúlt a tél . Életre kél A föld vidám danáktól. Hegy és fenyér Hótól fehér: De fölfelé a hegyre! Vodannak szent szokás szerint Hozsannát énekelv­e. A láng lobogjon égre mind ! Szivünk hozzá emelje. A druidok. A láng lobogjon égre mind ! Fel ősi szent szokás szerint, Hozsannát énekelve! Föl, föl tehát a hegyre ! Egy a népből. (Oh, ne oly nagyon merészen, Mert halálos vége lészen ! A kegyetlen győzteseknek Zord, kemény a rendszabása. Álnokúl orv-tört kivetnek A bűnösre, a pogányra. Oh, a sáncon öldösik már Gyermekinket s nőnk rakásra, Es reánk már Biztos és közel bukás vár. Asszonyok kara. Táborukban öldösik már Gyermekinket mind rakásra. Ez a győzők rendszabása ! Es reánk már Biztos és közel bukás vár. Egy druid. Ki így beszél S áldozni fél, Láncát megérdemelte. A tér szabad, Hasábokat! Föl és rakjátok egybe ! Mig alkonyúl, Mi szófiánál Lenn a pagonyba’ várunk, Es őrizőket állatunk, Megóvni nőnk s családunk, De aztán végrehajtanunk Hagyjátok áldozásunk ! Őriző­k kara. Előttetek pagony, berek, Oszoljatok, széledjetek S vigyázzatok reájuk, A­mig tart áldozásuk ! Egy őriző. Pap csinálta irományok, Sohse ügyel senki rájok ! Melybe' hisznek : rémületbe Ejti őket majd a sátán. Vasvillákat a kezekbe ! És az éjnek éjszakáján Lángbotokkal zúgva, zörgve, Csapjunk zajt a hegyek hátán ! Körbe, körbe, Kuvik, bagoly szólj süvöltve ! Őr­izük kara, Vasvillákat a kezekbe, Ejtsük őket­ rémületbe! Lángbotokkal, mint a sátán, Csapjunk zajt a hegyek hátán ! Körbe, körbe, Kuvik, bagoly szólj süvöltve: Egy druid. Addig jutunk, Hogy jó Atyánk Csak éjjel ünnepeljük ! De nap kel itt, Hol sziveink Feléd tisztán emeljük. Mai számunk 10 oldalra terjed.

Next