Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)

1887-05-01 / 119. szám

Most kezeid Ránk vethetik Az ellenek hatalmát. Füsttől kitisztul ám a láng: Tisztítsd hitünket is hát! S ha mindentől megfosztatánk, Fényed el nem rabolják ! Egy keresztény őriző. Jaj, segítség, jaj, irgalmat, Nyakunkon az ördögfajzat! Boszorkanép, pokolbéli, Izzó, égő, rémes szörnyek ! Sárkány-asszony, ordas férfi, Hogy suhannak, hogy röpülnek ! Rettentő zaj, rémes látvány ! Merre fussak, meneküljek ? Fenn cikáz, üvölt a sátán. Zúgva, forrva Gőzölög a pokol torka. Keresztény őrizete kara. Iszonyú boszorka népek, Sárkány-nők és ordas férjek ! Rettentő zaj, rémes látvány ! Nézd, ott száll, cikáz a sátán ! Zúgva, forrva Gőzölög a pokol torka. Druidok kara. Füstből kitisztul ám a láng : Tisztítsd hitünket is hát! S ha mindentől megfosztatánk, Fényed el nem rabolják ! Balla Mihály: A román királyi pár. (Herkulesfürdői levél.) (1.) A táviró villáma nagyon előtte szárnyalván az iró­tollnak, azzal ma már épen nem mondok újsá­got, hogy a román király és királyné csütörtökön ér­keztek fürdőnkbe, külön vonatukon. Királynénk, a kinek a látogatására jöttek, abban a tiszteletben részesité szivesen várt vendégeit, hogy gr. Mailáth Sarolta udvarhölgy kíséretében, eléjök ment a pályaházba, hogy üdvözölje őket. Ez üdvözlés a legszivélyebb volt. A királynék megölelték egymást s Károly király kezet csókolt ő felségének. Ez utóbbi osztrák-magyar hadseregbeli egyenruhát viselt. Neje sötét szinű úti ruhát, hosszú, fehér gallér-köpenyt és magas fehér kalapot. A mi királynénk fekete moirée antique, nagydiszt­ öltözékben jelent meg, fején créme­­szinű­ kalapka, mely az állón finom illusion szalaggal volt megkötve. Azonnal hintókba szálltak. Az elsőben ült a két Erzsébet királyné; a másodikban Károly király Grecianu tábornokkal, a királyi ház prefektusával; a harmadikban Romalo és gróf Mailáth Sarolta kisasszony; a következőkben a többi környezet. A Ferenc József-udvar, e palotaszerte nagy épü­let előtt álltak meg, hol a vendégek díszes lakását rendezték be. A följárat, a lépcsőház, a folyosók dél­szaki növények és virágok díszében álltak. Ott várakoztak a helyi hatóságok főbbjei is, kiket a királyi párnak báró Nopcsa főudvarmester mutatott be. Királynénk, udvarhölgyével, gyalog tért vissza a szemben fekvő villába, a­hol lakik. Az összegyűlt néptömeg pedig ott várakozott tovább is a nagy pa­lota előtt, hogy újra megláthassa a királyi párt. Mihelyt a vendégek átöltöztek, siettek király­nénk villájába, ebédre. Midőn a széles lépcsőn megje­lentek, élénk »Se­tre­asca« kiáltások hangoztak felé­­jök üdvözletül. A vendég királyné sötét-vörös bársony ruhába volt öltözve, rövid uszálylyal, félhosszu köpenykével s fején csak keskeny fehér arcfátyol hátul kötve meg. Az a melancholia, mely Carmen Sylva mélyen gon­dolt és melegen átérzett költészetét hatja át, a ki­rályné szép, mosolygó vonásain nem fedezhető fel. A junói termet teljesebbedésnek indult nála. A költői tehetségű nő költeményeiben az ősz jellege érzik, míg ő maga a virító, érett nyár igazi jelképe. A király magas, sugár, lovagos alak, komoly vonásokkal, nagy­úri mozgással. A királyi pár mögött haladtak: Gr­ecianu, tá­bornoki díszben, Romalo k. a. sárga-barna selyem ke­rek ruhában, fekete mantelettel és szintén hajadon fővel, aztán a király segédtisztje és még két katonatiszt Az ebéd igen vidáman folyt. Másnap reggel nyolckor a két királyné a nagy épületekkel szemben fekvő Schneller-magaslatra sé­tált föl, honnan a fürdő látképe igen pompás. Ká­roly király pedig magában elsétált a Csernavölgy víz­eséséhez s útközben többeket szólított meg igen nyá­jasan. Tíz órakor a királyi pár appartementj­ában volt a villás­ reggeli, melyben a mi királynénk is részt vett. Utána a pályaházhoz épp abban a rendben kocsiztak ki, a melyben megérkeztek. A bucsúzás szintén igen szives volt. Pontban 11 órakor robogott el a különvo­nat, s királynénk és gr. Mailáth Sarolta udvarhölgy azonnal visszatértek a fürdőbe. Károly király, csak mint király, most volt elő­ször Herkules-fürdőben. Ezelőtt tizenöt évvel mint fejdelem járt már itt s igen jól találta magát. Akkor e fürdőhely katonai és polgári parancsnoka a már elhunyt Rottár ezredes volt, ki iránt a fiatal fejdelem a legteljesb szeretetreméltóságot tanusstá. Egy akkor történt kis epizód emléke fölmerült némelyek emlé­kezetében a mostani látogatás alkalmával. Az ezredes ugyanis, kivel a fejdelem igen nyájasan beszélgetett mindig, fölvezette őt egy szép magaslatra s mikor föl­értek, vállára tévén bizalmasan a kezét, igy szólt hozzá: »Na felség, nemde gyönyörű a mi vidékünk ?« Erre valaki hátul meglökte a joviális ezredest. Ez a valaki a fejdelem megriadt arcú segédtisztje volt, ki románul (Rottar ezredes is román lévén,) ijedten súgta a fülébe: »Az istenért, ezredes ur, eszénél van ön ?« A fejdelem azonban nem vette rossz néven a vállvere­­getést, egyet mosolygott s karon kapva a tidélis kis öreg ezredest, a legvidámabb hangulatban jött le vele a hegyről. 870 — — S hogy ezt tehesse, idejött, hetektől fogva kerülgeti, mint ragadozó madár áldozatát, mígnem most egy­szerre csak lecsap reá ? — Oh Zoltán! ha tudná, mily iszonyú kint okoznak szavai! — rebegte Irma. — Miért teszi ki magát annak ? távozzék s nem fogja többé hallani hangomat. — De ha nem tudok ? ha épen, mert hibámat érzem, jóvá akarom tenni ? — Jóvá tenni ? azt, a­mit ellenem vétkezett ? újra alkotni egy szellemileg, anyagilag tönkrement­­ létet ? oh grófnő, bármily hatalmas tündér legyen is, ilyen csodát nem képes létrehozni. — Hallgasson meg, Zoltán, legyen méltányos legalább, hisz én is végig hallgattam beszédét. Igaz, belátom, hogy vétettem ön ellen, nagyot vétettem és megérdemlem, hogy nehezteljen érte. De ennyi keserűséget... Zoltán, ön még nem ismeri eléggé a mi világunkat, nem tudja, mennyi előítélettel, mennyi begyökerezett szokással van az tele s mit teszen azoknak ellene szegülni. Én megkisértem, küz­döttem, de erőm megtört, belefáradtam s bár vérző szívvel, de lemondtam, leányomért. Ok hát olyan nagy bűnül tudja fel ezt az anyának ? Hanem most már sok máskép lehet. Leányom menyasszony, pár hét múlva férjhez megy és én szabad leszek. Eleget téve anyai kötelességemnek, többé senki előtt sem vagyok felelős tetteimért. Zoltán, én szerettelek, szeretlek most is, fogadj el, fogadj el, fogadd el kezemet. — Késő, grófnő, kár lenne szép, előkelő nevét egy haldoklóéval felcserélni, nem akarom ilyen nagy veszteségnek kitenni. — Tehát elutasít ? elutasít ilyen hidegen, szá­razon ? De hát épen semmi se maradt lelkében abból­­ az érzelemből, a mely egykor felém vonzotta ? semmi, semmi ? — Semmi, épen semmi; mondtam már, grófnő, hogy gyűlölöm. — Akkor hát nem marad egyéb hátra, mint hogy távozzam. Isten önnel, uram! szólt büszkén fel­vetve a fejét Irma grófnő s az ajtó felé indult. — Zoltán — fordult vissza és szólt hozzá még egyszer a mély fájdalom hangján — ha lesz egy pilla­nata, mikor ez a szörnyű keserűség kissé szelidebb érzelmek behatása alá kerül, jusson eszébe, hogy van a világon egy lény, a kinek nagy megkönnyeb­bülésére válna az ön bocsánata. (Vége köv.) A kisvárosiak. (Olasz elbeszélés.) Írta Marchesa Colombi. (Folytatás.) Ne nézzek oda, holott egyenesen azért jöttem ide, hogy láthassam! Mindenfelé forgattam a fejemet s hevesen kérdeztem: — Hol ? hol ? — Vigyázz, megmondom neked. De őrizkedjél e pillanatban oda nézni. Ne sejtesd vele, hogy végette jöttél ide. Ő ezen az oldalon van, közel a zenészek helyéhez, Savine asszony mögött, ki szürke kalapot visel. De most még ne nézz oda! Ő majd köszönni fog nekünk, mert a zongoramester mellette áll. Kö­szöntés közben majd megláthatod őt. Ugyanekkor hallottam mögöttem Josephine suttogó hangját. — Denza, Denza, itt vannak ők. Soha sem beszéltek unokatestvéreink ő felőle egyedül, mindig többesben pajtásaival összefoglalva.­­ Fölpirultam, zavarban voltam.­­— Mindnyájan itt vannak ? — kérdeztem aztán. — Itt­ vigyázz , most köszönnek nekünk. Észrevettem, hogy mozgolódás keletkezett kö­rültem s egyszerre több láb lépteit hallottam köze­ledni. Marie alig észrevehetőleg bólintott a fejével, a nélkül, hogy valakire nézett vagy arca komolysága megváltozott volna. Feszült figyelemmel néztem s láttam egy csoport férfit, a mint kalapot emelt, köz­tök szürke felöltőben egy alak állt, mely némely te­kintetben nagyon hasonlított az elefánthoz. Összeszo­­rult a szivem. — Melyik ő ezek közt ? — kérdeztem elfogult hangon. — A legkövérebb, de valahogy ne sejtesd vele, hogy végette jöttél ide! Leírhatatlan zavarba jöttem. Ez az óriás fölül­múlt mindent, a­mit legrosszabb esetben is képzeltem felőle. Igaz, hogy eleve tudatták velem, mennyire elhí­zott, de én nem képzeltem oly kövérnek, mint a mi­nőnek rajzolták előttem s azt hittem, hogy elhizott­­ságát fiatalsága és ügyessége kárpótolja. Oh, de mennyire csalódtam ! Mennyire eltért a való a képze­lettől ! A helyett, hogy gömbölyű arcú, élénk fiatal embert pillantottam volna meg, egy roppant termetű, széles vállú, nagyfejű, dülledt, feketeszem­ű szörnyete­get láttam. Alighogy letelepedtünk egy üres padra, mely mögött atyáink is legott állást foglaltak, Marie kihú­zott a karmantyújából egy szép, finom zsebkendőt, mely a már említett ibolyaillatot terjesztette. Mintha a hideg ellen akarta volna védni az arcát, ajkához emelte a vakító fehér kendőt s a mögött susogta felém: — Ne beszélj aztán holmi bohóságokat össze, Denza. Neked talán öregnek tetszik ? Pedig még be sem töltötte huszonkettedik évét. Avagy csúnyának tartod ? Ám tekintsd meg őt, de úgy, hogy észre ne vegye, hogy nézed. Nem látod-e, mily szépek az arc­vonásai ? Épen most nézeget szét, alkalmasint min­ket keres. Úgy látszik, nagyon kedvező benyomást okoztál neki. . . Huzamosan szemléltem e fiatal ember alakját és arcvonásait. Arcának alapvonalai valóban finomak voltak s mikor végre meglátott minket és pillanatig rám bámult nagy szemével, be kellett vallanom, hogy e­­­szemnek a pillantása nagyon szelíd volt. Titina, ki őt az előnyös házasságkötés szempont­­­­jából tekintette, nem késett engem bátorítani. Odaha­­­­jolt Josephinehez s oly hangosan, hogy meghallhas-­­­sam, mondá: — Valóban szép ember, igazi nagyurias kül­­­­seje van. Annyi bizonyos, — akár hosszú világos felöl­tője, mely őt a többitől megkülönböztette, akár magas termete, melylyel a többi közül egy fejjel kimagaslott — kedvező hatást idézett nálam elő. Társai fölnéztek hozzá, mikor vele beszéltek s ő nyugodtan, minden kéz- és arcmozdulat nélkül felelt nekik. Lassan, de méltósággal járt-kelt. Volt alkalmam őt háborítatlanul, jól szemügyre venni, mert ő csak köszöntéskor nézett rám, meg ak­kor, midőn társaival mellettünk elhaladt s szemem épen rajta pihent. Még egyszer, de csak futólag talál­koztak szemeink, mikor a kertet odahagytuk. Én hidegebbnek találtam őt, mint reméltem s nagyon elégületlen voltam. Marie azonban megmagyarázta nekem, hogy e s látszólagos hidegség csak tapintatának s finom érzü­­­­letének a bizonyítéka. Ha ő engem szüntelen bámul,­­ kétségkívül magára vonja másoknak a figyelmét, mi­n i csak az én jó híremnek árthatott volna. [ .­­— Egyébiránt — zárta be unokatestvérem a , fejtegetéseit — egyébiránt majd kipuhatolom én a

Next