Fővárosi Lapok, 1887. május (24. évfolyam, 119-148. szám)
1887-05-01 / 119. szám
Most kezeid Ránk vethetik Az ellenek hatalmát. Füsttől kitisztul ám a láng: Tisztítsd hitünket is hát! S ha mindentől megfosztatánk, Fényed el nem rabolják ! Egy keresztény őriző. Jaj, segítség, jaj, irgalmat, Nyakunkon az ördögfajzat! Boszorkanép, pokolbéli, Izzó, égő, rémes szörnyek ! Sárkány-asszony, ordas férfi, Hogy suhannak, hogy röpülnek ! Rettentő zaj, rémes látvány ! Merre fussak, meneküljek ? Fenn cikáz, üvölt a sátán. Zúgva, forrva Gőzölög a pokol torka. Keresztény őrizete kara. Iszonyú boszorka népek, Sárkány-nők és ordas férjek ! Rettentő zaj, rémes látvány ! Nézd, ott száll, cikáz a sátán ! Zúgva, forrva Gőzölög a pokol torka. Druidok kara. Füstből kitisztul ám a láng : Tisztítsd hitünket is hát! S ha mindentől megfosztatánk, Fényed el nem rabolják ! Balla Mihály: A román királyi pár. (Herkulesfürdői levél.) (1.) A táviró villáma nagyon előtte szárnyalván az irótollnak, azzal ma már épen nem mondok újságot, hogy a román király és királyné csütörtökön érkeztek fürdőnkbe, külön vonatukon. Királynénk, a kinek a látogatására jöttek, abban a tiszteletben részesité szivesen várt vendégeit, hogy gr. Mailáth Sarolta udvarhölgy kíséretében, eléjök ment a pályaházba, hogy üdvözölje őket. Ez üdvözlés a legszivélyebb volt. A királynék megölelték egymást s Károly király kezet csókolt ő felségének. Ez utóbbi osztrák-magyar hadseregbeli egyenruhát viselt. Neje sötét szinű úti ruhát, hosszú, fehér gallér-köpenyt és magas fehér kalapot. A mi királynénk fekete moirée antique, nagydiszt öltözékben jelent meg, fején crémeszinű kalapka, mely az állón finom illusion szalaggal volt megkötve. Azonnal hintókba szálltak. Az elsőben ült a két Erzsébet királyné; a másodikban Károly király Grecianu tábornokkal, a királyi ház prefektusával; a harmadikban Romalo és gróf Mailáth Sarolta kisasszony; a következőkben a többi környezet. A Ferenc József-udvar, e palotaszerte nagy épület előtt álltak meg, hol a vendégek díszes lakását rendezték be. A följárat, a lépcsőház, a folyosók délszaki növények és virágok díszében álltak. Ott várakoztak a helyi hatóságok főbbjei is, kiket a királyi párnak báró Nopcsa főudvarmester mutatott be. Királynénk, udvarhölgyével, gyalog tért vissza a szemben fekvő villába, ahol lakik. Az összegyűlt néptömeg pedig ott várakozott tovább is a nagy palota előtt, hogy újra megláthassa a királyi párt. Mihelyt a vendégek átöltöztek, siettek királynénk villájába, ebédre. Midőn a széles lépcsőn megjelentek, élénk »Setreasca« kiáltások hangoztak feléjök üdvözletül. A vendég királyné sötét-vörös bársony ruhába volt öltözve, rövid uszálylyal, félhosszu köpenykével s fején csak keskeny fehér arcfátyol hátul kötve meg. Az a melancholia, mely Carmen Sylva mélyen gondolt és melegen átérzett költészetét hatja át, a királyné szép, mosolygó vonásain nem fedezhető fel. A junói termet teljesebbedésnek indult nála. A költői tehetségű nő költeményeiben az ősz jellege érzik, míg ő maga a virító, érett nyár igazi jelképe. A király magas, sugár, lovagos alak, komoly vonásokkal, nagyúri mozgással. A királyi pár mögött haladtak: Grecianu, tábornoki díszben, Romalo k. a. sárga-barna selyem kerek ruhában, fekete mantelettel és szintén hajadon fővel, aztán a király segédtisztje és még két katonatiszt Az ebéd igen vidáman folyt. Másnap reggel nyolckor a két királyné a nagy épületekkel szemben fekvő Schneller-magaslatra sétált föl, honnan a fürdő látképe igen pompás. Károly király pedig magában elsétált a Csernavölgy vízeséséhez s útközben többeket szólított meg igen nyájasan. Tíz órakor a királyi pár appartementjában volt a villás reggeli, melyben a mi királynénk is részt vett. Utána a pályaházhoz épp abban a rendben kocsiztak ki, a melyben megérkeztek. A bucsúzás szintén igen szives volt. Pontban 11 órakor robogott el a különvonat, s királynénk és gr. Mailáth Sarolta udvarhölgy azonnal visszatértek a fürdőbe. Károly király, csak mint király, most volt először Herkules-fürdőben. Ezelőtt tizenöt évvel mint fejdelem járt már itt s igen jól találta magát. Akkor e fürdőhely katonai és polgári parancsnoka a már elhunyt Rottár ezredes volt, ki iránt a fiatal fejdelem a legteljesb szeretetreméltóságot tanusstá. Egy akkor történt kis epizód emléke fölmerült némelyek emlékezetében a mostani látogatás alkalmával. Az ezredes ugyanis, kivel a fejdelem igen nyájasan beszélgetett mindig, fölvezette őt egy szép magaslatra s mikor fölértek, vállára tévén bizalmasan a kezét, igy szólt hozzá: »Na felség, nemde gyönyörű a mi vidékünk ?« Erre valaki hátul meglökte a joviális ezredest. Ez a valaki a fejdelem megriadt arcú segédtisztje volt, ki románul (Rottar ezredes is román lévén,) ijedten súgta a fülébe: »Az istenért, ezredes ur, eszénél van ön ?« A fejdelem azonban nem vette rossz néven a vállveregetést, egyet mosolygott s karon kapva a tidélis kis öreg ezredest, a legvidámabb hangulatban jött le vele a hegyről. 870 — — S hogy ezt tehesse, idejött, hetektől fogva kerülgeti, mint ragadozó madár áldozatát, mígnem most egyszerre csak lecsap reá ? — Oh Zoltán! ha tudná, mily iszonyú kint okoznak szavai! — rebegte Irma. — Miért teszi ki magát annak ? távozzék s nem fogja többé hallani hangomat. — De ha nem tudok ? ha épen, mert hibámat érzem, jóvá akarom tenni ? — Jóvá tenni ? azt, amit ellenem vétkezett ? újra alkotni egy szellemileg, anyagilag tönkrement létet ? oh grófnő, bármily hatalmas tündér legyen is, ilyen csodát nem képes létrehozni. — Hallgasson meg, Zoltán, legyen méltányos legalább, hisz én is végig hallgattam beszédét. Igaz, belátom, hogy vétettem ön ellen, nagyot vétettem és megérdemlem, hogy nehezteljen érte. De ennyi keserűséget... Zoltán, ön még nem ismeri eléggé a mi világunkat, nem tudja, mennyi előítélettel, mennyi begyökerezett szokással van az tele s mit teszen azoknak ellene szegülni. Én megkisértem, küzdöttem, de erőm megtört, belefáradtam s bár vérző szívvel, de lemondtam, leányomért. Ok hát olyan nagy bűnül tudja fel ezt az anyának ? Hanem most már sok máskép lehet. Leányom menyasszony, pár hét múlva férjhez megy és én szabad leszek. Eleget téve anyai kötelességemnek, többé senki előtt sem vagyok felelős tetteimért. Zoltán, én szerettelek, szeretlek most is, fogadj el, fogadj el, fogadd el kezemet. — Késő, grófnő, kár lenne szép, előkelő nevét egy haldoklóéval felcserélni, nem akarom ilyen nagy veszteségnek kitenni. — Tehát elutasít ? elutasít ilyen hidegen, szárazon ? De hát épen semmi se maradt lelkében abból az érzelemből, a mely egykor felém vonzotta ? semmi, semmi ? — Semmi, épen semmi; mondtam már, grófnő, hogy gyűlölöm. — Akkor hát nem marad egyéb hátra, mint hogy távozzam. Isten önnel, uram! szólt büszkén felvetve a fejét Irma grófnő s az ajtó felé indult. — Zoltán — fordult vissza és szólt hozzá még egyszer a mély fájdalom hangján — ha lesz egy pillanata, mikor ez a szörnyű keserűség kissé szelidebb érzelmek behatása alá kerül, jusson eszébe, hogy van a világon egy lény, a kinek nagy megkönnyebbülésére válna az ön bocsánata. (Vége köv.) A kisvárosiak. (Olasz elbeszélés.) Írta Marchesa Colombi. (Folytatás.) Ne nézzek oda, holott egyenesen azért jöttem ide, hogy láthassam! Mindenfelé forgattam a fejemet s hevesen kérdeztem: — Hol ? hol ? — Vigyázz, megmondom neked. De őrizkedjél e pillanatban oda nézni. Ne sejtesd vele, hogy végette jöttél ide. Ő ezen az oldalon van, közel a zenészek helyéhez, Savine asszony mögött, ki szürke kalapot visel. De most még ne nézz oda! Ő majd köszönni fog nekünk, mert a zongoramester mellette áll. Köszöntés közben majd megláthatod őt. Ugyanekkor hallottam mögöttem Josephine suttogó hangját. — Denza, Denza, itt vannak ők. Soha sem beszéltek unokatestvéreink ő felőle egyedül, mindig többesben pajtásaival összefoglalva. Fölpirultam, zavarban voltam.— Mindnyájan itt vannak ? — kérdeztem aztán. — Itt vigyázz , most köszönnek nekünk. Észrevettem, hogy mozgolódás keletkezett körültem s egyszerre több láb lépteit hallottam közeledni. Marie alig észrevehetőleg bólintott a fejével, a nélkül, hogy valakire nézett vagy arca komolysága megváltozott volna. Feszült figyelemmel néztem s láttam egy csoport férfit, a mint kalapot emelt, köztök szürke felöltőben egy alak állt, mely némely tekintetben nagyon hasonlított az elefánthoz. Összeszorult a szivem. — Melyik ő ezek közt ? — kérdeztem elfogult hangon. — A legkövérebb, de valahogy ne sejtesd vele, hogy végette jöttél ide! Leírhatatlan zavarba jöttem. Ez az óriás fölülmúlt mindent, amit legrosszabb esetben is képzeltem felőle. Igaz, hogy eleve tudatták velem, mennyire elhízott, de én nem képzeltem oly kövérnek, mint a minőnek rajzolták előttem s azt hittem, hogy elhizottságát fiatalsága és ügyessége kárpótolja. Oh, de mennyire csalódtam ! Mennyire eltért a való a képzelettől ! A helyett, hogy gömbölyű arcú, élénk fiatal embert pillantottam volna meg, egy roppant termetű, széles vállú, nagyfejű, dülledt, feketeszemű szörnyeteget láttam. Alighogy letelepedtünk egy üres padra, mely mögött atyáink is legott állást foglaltak, Marie kihúzott a karmantyújából egy szép, finom zsebkendőt, mely a már említett ibolyaillatot terjesztette. Mintha a hideg ellen akarta volna védni az arcát, ajkához emelte a vakító fehér kendőt s a mögött susogta felém: — Ne beszélj aztán holmi bohóságokat össze, Denza. Neked talán öregnek tetszik ? Pedig még be sem töltötte huszonkettedik évét. Avagy csúnyának tartod ? Ám tekintsd meg őt, de úgy, hogy észre ne vegye, hogy nézed. Nem látod-e, mily szépek az arcvonásai ? Épen most nézeget szét, alkalmasint minket keres. Úgy látszik, nagyon kedvező benyomást okoztál neki. . . Huzamosan szemléltem e fiatal ember alakját és arcvonásait. Arcának alapvonalai valóban finomak voltak s mikor végre meglátott minket és pillanatig rám bámult nagy szemével, be kellett vallanom, hogy eszemnek a pillantása nagyon szelíd volt. Titina, ki őt az előnyös házasságkötés szempontjából tekintette, nem késett engem bátorítani. Odahajolt Josephinehez s oly hangosan, hogy meghallhas-sam, mondá: — Valóban szép ember, igazi nagyurias külseje van. Annyi bizonyos, — akár hosszú világos felöltője, mely őt a többitől megkülönböztette, akár magas termete, melylyel a többi közül egy fejjel kimagaslott — kedvező hatást idézett nálam elő. Társai fölnéztek hozzá, mikor vele beszéltek s ő nyugodtan, minden kéz- és arcmozdulat nélkül felelt nekik. Lassan, de méltósággal járt-kelt. Volt alkalmam őt háborítatlanul, jól szemügyre venni, mert ő csak köszöntéskor nézett rám, meg akkor, midőn társaival mellettünk elhaladt s szemem épen rajta pihent. Még egyszer, de csak futólag találkoztak szemeink, mikor a kertet odahagytuk. Én hidegebbnek találtam őt, mint reméltem s nagyon elégületlen voltam. Marie azonban megmagyarázta nekem, hogy e s látszólagos hidegség csak tapintatának s finom érzületének a bizonyítéka. Ha ő engem szüntelen bámul, kétségkívül magára vonja másoknak a figyelmét, min i csak az én jó híremnek árthatott volna. [ .— Egyébiránt — zárta be unokatestvérem a , fejtegetéseit — egyébiránt majd kipuhatolom én a