Fővárosi Lapok, 1887. június (24. évfolyam, 149-178. szám)
1887-06-01 / 149. szám
Szerda), 1887. június 1. 149. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre.....................................8 frt. Negyedévre...............................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeus.-épület) küldendők. Elégiát. — Öcsém halálakor. — I. Letört a törzs legszebb ága, Családunknak kis világa Bús, örömtelen — Mindnyájunknak szemefénye, Szivünk biztató reménye Eltűnt hirtelen. Úgy maradtunk, mint az erdő, Melybőlelszállt a csicsergő Boldog kis madár — Akármerre járunk, kelünk, Mindenütt csak hú van velünk, Nincs örömsugár ! Meghalt bennünk minden remény, Szivünk, lelkünk olyan szegény, Mint az őszi táj — Nincs sebünkre balzsam, gyógyír, Vigasztalónk csupán a sír, Hol semmi sem fáj. . . II. Csak két héttel még ezelőtt Úgy örültél a tavasznak — Hitted, hogy a virágillat, A tavaszi langyos szellő Az életnek visszaadnak. Kimentél a kert ölére, Szedted a sok nyíló rózsát. . . Boldog gyermek ! nem sejtetted, Hogy a letépett virágok A te fejfád koszorúzzák ! III. Huszonhárom tavaszt éltél, Nem könyezted meg soha — Te voltál kis családunknak Hajnalpirja, mosolya. És a hajnal alkonyra vált, Besötétült felettünk — Oh, mikor lesz, minő veled, Olyan boldog életünk ? ! IV. Ketten valánk : Te büszke cédruság, Én csak olyan Pislogó mécsvilág. És a cédrus Nem lát már több tavaszt, A mécsvilág Fájdalmasan viraszt. Farkas Géza. -----=#H@ns=—— A tanítónő. (Elbeszélés.) Írta Scossa Dezső. (Vége.) Menekülnöm kell e helyről, nem állhatom tovább, hogy a törvény szolgái kis bejárva hozzám, fürkésző tekinteteikkel üldözzenek, nem maradhatok tovább e helyen, hol minden csak elvesztett boldogságomra emlékeztet és őt juttatja eszembe, ki most is előttem áll szüntelen. Ma vagy holnap utazunk, egyelőre Láng úr menedéket adó házába, hol megtalálni vélem azt, amire hányattatásaim után legnagyobb szükségem van, a nyugalmat. És azután ? Nem tudok még gondolkozni jövőm felől, hiszen ez a jövő most már kettős terhet ró reám; legrosszabb esetben is újra kezembe veszem a vándorbotot, előkeresem megint azokat az okmányokat, melyekre, azt hivem, sohasem lesz többé szükségem s bekopogtatok ide is-oda is, mindenhova kenyérért, de nem mint koldus, csupán mint a kor önérzetes gyermeke, ki elnyomott helyzete dacára sem könyörületet kér, hanem munkát, mit szívesen visel, küzdelme bérét a megélhetés lehetőségéért, önfenntartásból és kicsiny gyermekéért, csupán egy kis zugot ebben a kegyetlen nagy világban, akkorát, ahova annak kétes küzdelmeit feledni elvonulhat, ahol a mélyen szívébe temetett emlékek oltárárán gyűjthat mécset s ahol senkitől sem ismerve, senkitől sem háboritva betöltheti azt a hivatást, hogy jó anya lehessen, ha már a sors megtagadta tőle azt a kegyet, hogy jó asszony is legyen. * A napló félbeszakadt. Kitöltetlen lapok következtek, melyek a füzetet is befejezték. Egy sorsüldöztető szomorú történetével álltam szemben, de anélkül, hogy a végkifejlés megoldása világossá lett volna előttem. Az iratok nem árultak el többet Törteli Ágnes sorsáról, ki részvétemet egészen megnyerte. Elégületlenül kutattam tovább. Hiszen van a hivatalos akták labirintjának egy titkos fonala: a vonatkozási számok, melyek segélyével egy-egy dolog egész lefolyása összekereshető, de mely a laikus szem előtt mégis ismeretlen marad. Ezek segélyével sikerült azután ismét nyomára jutnom a hősnő elejtett élettörténetének, melyet mohó vágygyal fürkésztem tovább. Egy levél volt, a mit találtam. Láng úr levele, melylyel a mellett hogy mint pártfogója szerepelt, azt is világossá tette előttem, miként kerültek ide ezek az okmányok s mely igy szólt: »Kedves barátom! Egy szegény szerencsétlen nő érdekében vagyok bátor tapasztalt jószívűségedhez fordulni és kérvényét szíves támogatásodba ajánlani. Ha veszel magadnak annyi fáradságot, hogy iratait átolvasd, nem kétlem, hogy te is szánni fogod e szegény nőt, ki jóhiszeműségének esett áldozatul és egy olyan bűnnek, amely modern társadalmunkban talán nem is uj és nem is szokatlan, de a mely mégis megdöbbent, ha kivált következményeire gondolunk s a helyzet előttünk áll, melybe áldozatát sodorta. Hogy azonban még a jelzett iratok átolvasásával se terheltessél, pár szóval itt is elmondom neked védencem esetét, igy is biztosítani akarván számára hajlandóságodat. Egyedül élt mint egy községi iskola tanítónője, mikor egy fiatal férfit vezérelt hozzá rossz csillagzata, kiről nem tudott többet, mint hogy egy barátnője esküvőjén mint vőfély szerepelt oldalán. Megszerette s mint hogy az becsületes szándékkal közeledett, nőül ment hozzá. Nos nem természetes-e ez egy ifjú leány életében, s van-e csodálkozni valónk a fölött, hogy annak Andalúziából. (A házak belseje.) A házak bejárata sehol sem oly csinos, mint Andalúziában, főleg pedig Szevillában. A meglehetősen piszkos utcai kövezetről (már csak az ellentétnél fogva is) szinte jól esik a ház nyitott kapujába — vagy legtöbbször ajtajába — lépni, hol a tiszta hűvös kövezeten végig haladva, ama díszes miva rács-ajtóhoz érünk, mely vas arabeszkjeinek szövedékével zárja még el előlünk ama tropikus növényeket, melyek az udvarból, (úgy nevezett patioból) zöldelnek felénk nyájas üdvözletül. E rács-ajtón függő zsinórt megrántva csöngetünk. A ki ezt cselekszi — ha ismerős, — megnevezi magát, s ha többen laknak a házban, egyúttal szólitja azt, akit keres, miután előbb jelzette már az emeletet a csöndítések számával. Ha pedig ismeretlen, egyszerű kérdés után megrándul az emeletről egy drót s kinyilik az átlátszó akadály: a vasrács-ajtós mi a »Patio«-ba lépünk, hol a család szentélye kezdődik. S mi ez a patio ? Egyszerűen udvar, kert vagy előszoba ? Mindez, s mégis egyik sem. Enyhítője, szórakoztatója, egybegyűjtője a családnak, mely előszeretettel ékesíti föl a kedvenc helyét. A tarka márvány, avagy más, színesen kockázott kőtalaj valami szép, hűvös, nyári szőnyeghez hasonlít, melynek a közepén csoportba állított délszaki növényzet diszlik. E növényeket sok helyen egyhangúan locsogó, gyöngyöző víz nedvesíti, mely ezüst sugárban szökik föl és hull vissza a csinos kis medencébe. Az oszlopok övezetei alatt képek, tükrök, pamlagok, asztalkák vannak otthonosan elhelyezve, szóval egy egész kis bútorzat várja és hívja a családtagokat, hogy e kellemes helyen megpihenjenek, vagy tetszés szerint foglalkozzanak. Az alvás és evés idejét kivéve itt is töltik az egész napot. Itt fogadják el barátaikat, itt játszanak a gyermekek, s itt olvasnak, csevegnek, vagy ábrándoznak a háziak, midőn egyedül vannak. Mindez nyáron van így; télen a díszeknek csak egy része marad kint. Sokszor egy család lakja az egész házat vagy legalább egy-egy emeletet maga bír. A kevésbbé tehetősek azonban kiadnak egyes szobákat bútorral vagy annélkül. Sőt azt is teszik, hogy az egész épületet vendégházzá (casa de huespedes) alakítják át, ami abból áll, hogy maguknak csak egy kis részt tartanak föl, a többit csinosan bebútorozzák, egy közös elfogadó termet és ebédlőt rendeznek be, az egyenként vagy kettenként bérbe adott szobák lakóinak számára, kik egyúttal e házban kapják az ellátást is. Ily ellátás közép ára, a szobával együtt, naponként öt frank szokott inni. Étkezés nélkül alig lehet Spanyolországban szobát kapni. Az ilyen vendégházban barátságos egyetértésben laknak valamennyien ; közösen használják az elfogadó termet, a patiot és ebédlőt, melybe az étkezésen kívül egy kis csevegés vágyával gyűlnek össze kétszer naponként, i. e. 10—12 órakor a villás reggelhez (almuerzo) és 4 — 5 órakor délután az ebédhez. (comida.) A reggeli kávét vagy csokoládét (desaguno) többnyire szobájába kapja mindenki. A szobák rendesen világosak, szellősek, s a nyitott erkélyablakon át csak úgy ömlik be a most már teljes virágdíszben álló narancs fák illata. A talaj mindenütt színesen kockázott márvány, kő vagy közönséges tégla a háznak díszesebb, vagy egyszerűbb voltához képest. Van olyan ház is, hol a falak alját antik fatáblázat helyett barátságos tarka parcellán, vagy mázos cserép födi, (néhol az egész falat is) mintha szőnyeggel lenne bevonva. Ugyan e cserépdíszt látjuk a konyhában, csakhogy durvább kiadásban. Ez fedi a víz kiöntözésre és mosogatásra szánt mélyedéseket is, melyek a tűzhely végén vannak alkalmazva. Átalában e cserépdíszt látjuk a frissítőket és fekete kávét kiszolgáltató helyiségekben, a népkonyhákban, halsütő helyekben, tavernákban s minden olyan helyen, hol a tisztaság fen tartása a főkellék. Ezt valóban igen elősegíti ez a mázas cserépmozaik, mert ha nedves ruhát húznak rajta végig, ismét új és fényes Természetes tehát, hogy a magán konyhákban is ezt alkalmazzák, mi arra is való, hogy a gasztronómia eszközeinek csillogása annál kedvezőbben tűnjék föl a virágokat, arabeszkeket, állatokat, csillagokat ábrázoló tarka alapon. A konyhaedények hasonlítanak a magyarországiakhoz különösen a híres pucherok vagy állak a borsodmegyei gömbölyű fazekakhoz, s fedő gyanánt kettőt-hármat is látunk egymás fölött gőzölögni. A legalsóban fő a nemzeti hagyományos puchero vagy olla, melynek egy házban, egy családban sem szabad hiányoznia s mely áll egy vagy többféle húsból, szalonna szeletekből, kolbász darabokból, ama sajátságos borsóból, melynek garbanzos a neve s mely leginkább hasonlít a csicseri-borsóhoz, s ezenfelül mentül többféle zöldségből. Midőn mindez csöndes tűzön, több órán keresztül egészen puhává főtt: leszűrik a levét, melybe rizst vagy egyebet főznek tetszés szerint, mi a levest (caldo) adja; a húst, borsót, és zöldségfélét pedig egy nagy tálba bontják ki és a családi asztalra helyezik a közkedvességű gőzölgő puchero-t vagy ollát, melyet a földön ólálkodó macska is nagy érdekkel szimatol. Ha a család az asztalhoz telepszik, még az áthaladó idegent is megszólítja az elmaradhatatlan kínálással: »A Usted gusta?« (tetszik önnek ?) Ezt elfogadni a legnagyobb illetlenségek közé számítnák, de azért egész a tulságig viszik a kínálást egész Spanyolországban, mert ez így illik.