Fővárosi Lapok, 1887. június (24. évfolyam, 149-178. szám)

1887-06-01 / 149. szám

Szerda), 1887. június 1. 149. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre.....................................8 frt. Negyedévre...............................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeus­.-épület) küldendők. Elégiát. — Öcsém halálakor. — I. Letört a törzs legszebb ága, Családunknak kis világa Bús, örömtelen — Mindnyájunknak szemefénye, Szivünk biztató reménye Eltűnt hirtelen. Úgy maradtunk, mint az erdő, Melyből­­elszállt a csicsergő Boldog kis madár — Akármerre járunk, kelünk, Mindenütt csak hú van velünk, Nincs örömsugár ! Meghalt bennünk minden remény, Szivünk, lelkünk olyan szegény, Mint az őszi táj — Nincs sebünkre balzsam, gyógyír, Vigasztalónk csupán a sír, Hol semmi sem fáj. . . II. Csak két héttel még ezelőtt Úgy örültél a tavasznak — Hitted, hogy a virágillat, A tavaszi langyos szellő Az életnek visszaadnak. Kimentél a kert ölére, Szedted a sok nyíló rózsát. . . Boldog gyermek ! nem sejtetted, Hogy a letépett virágok A te fejfád koszorúzzák ! III. Huszonhárom tavaszt éltél, Nem könyezted meg soha — Te voltál kis családunknak Hajnalpirja, mosolya. És a hajnal alkonyra vált, Besötétült felettünk — Oh, mikor lesz, minő veled, Olyan boldog életünk ? ! IV. Ketten valánk : Te büszke cédruság, Én csak olyan Pislogó mécs­világ. És a cédrus Nem lát már több tavaszt, A mécsvilág Fájdalmasan viraszt. Farkas Géza. -----=#H@ns=—— A tanítónő. (Elbeszélés.) Írta Scossa Dezső. (Vége.) Menekülnöm kell e helyről, nem állhatom tovább, hogy a törvény szolgái ki­s bejárva hozzám, fürkésző­ tekinteteikkel üldözzenek, nem maradhatok tovább e helyen, hol minden csak elvesztett boldog­ságomra emlékeztet és őt juttatja eszembe, ki most is előttem áll szüntelen. Ma vagy holnap utazunk, egyelőre Láng úr menedéket adó házába, hol megtalálni vélem azt, a­mire hányattatásaim után legnagyobb szükségem van,­­ a nyugalmat. És azután ? Nem tudok még gondolkozni jövőm felől, hiszen ez a jövő most már kettős terhet ró reám; legrosszabb esetben is újra kezembe veszem a vándorbotot, elő­keresem megint azokat az okmányokat, melyekre,­­ azt hivem, sohasem lesz többé szükségem s bekopog­tatok ide is-oda is, mindenhova kenyérért, de nem mint koldus, csupán mint a kor önérzetes gyermeke, ki elnyomott helyzete dacára sem könyörületet kér, hanem munkát, mit szívesen visel, küzdelme bérét a megélhetés lehetőségéért, önfenntartásból és kicsiny gyermekéért, csupán egy kis zugot ebben a kegyetlen nagy világban, akkorát, a­hova annak kétes küzdelmeit feledni elvonulhat, a­hol a mélyen szívébe temetett emlékek oltárárán gyű­jthat mécset s a­hol senkitől sem ismerve, senkitől sem háboritva betöltheti azt a hiva­tást, hogy jó anya lehessen, ha már a sors megtagadta tőle azt a kegyet, hogy jó asszony is legyen. * A napló félbeszakadt. Kitöltetlen lapok követ­keztek, melyek a füzetet is befejezték. Egy sors­üldözte­tő szomorú történetével álltam szemben, de a­nélkül, hogy a végkifejlés megoldása világossá lett volna előttem. Az iratok nem árultak el többet Törteli Ágnes sorsáról, ki részvétemet egészen megnyerte. Elé­gületlenül kutattam tovább. Hiszen van a hivatalos akták labirintjának egy titkos fonala: a vonatkozási számok, melyek segélyével egy-egy dolog egész lefolyása összekereshető, de mely a laikus szem előtt mégis ismeretlen marad. Ezek segélyével sikerült azután ismét nyomára jutnom a hősnő elejtett élettörté­netének, melyet mohó vágygyal fürkésztem tovább. Egy levél volt, a mit találtam. Láng úr levele, melylyel a mellett hogy mint pártfogója szerepelt, azt is világossá tette előttem, miként kerültek ide ezek az okmányok s mely igy szólt: »Kedves barátom! Egy szegény szerencsétlen nő érdekében vagyok bátor tapasztalt jószívűségedhez fordulni és kérvényét szíves támogatásodba ajánlani. Ha veszel magadnak annyi fáradságot, hogy iratait átolvasd, nem kétlem, hogy te is szánni fogod e szegény nőt, ki jóhiszeműségének esett áldozatul és egy olyan bűnnek, a­mely modern társadalmunkban talán nem is uj és nem is szokatlan, de a mely mégis megdöbbent, ha kivált következményeire gondolunk s a helyzet előttünk áll, melybe áldozatát sodorta. Hogy azonban még a jelzett iratok átolvasásával se terheltessél, pár szóval itt is elmondom neked védencem esetét, igy is biztosítani akarván számára hajlandóságodat. Egyedül élt mint egy községi­ iskola tanítónője, mikor egy fiatal férfit vezérelt hozzá rossz csillagzata, kiről nem tudott többet, mint hogy egy barátnője esküvőjén mint vőfély szerepelt oldalán. Megszerette s mint hogy az becsületes szándékkal közeledett,­ nőül ment hozzá. Nos nem természetes-e ez egy ifjú leány éle­tében, s van-e csodálkozni valónk a fölött, hogy annak Andalúziából. (A házak belseje.) A házak bejárata sehol sem oly csinos, mint­­ Andalúziában, főleg pedig Szevillában. A meglehetősen piszkos utcai kövezetről (már csak az ellentétnél fogva is) szinte jól esik a ház nyitott kapujába — vagy legtöbbször ajtajába — lépni, hol a tiszta hűvös kövezeten végig haladva, ama díszes miva rács-ajtóhoz érünk, mely vas arabeszk­­jeinek szövedékével zárja még el előlünk ama tropikus növényeket, melyek az udvarból, (úgy nevezett patio­­ból) zöldelnek felénk nyájas üdvözletül. E rács-ajtón függő zsinórt megrántva csön­getünk. A ki ezt cselekszi — ha ismerős, — megnevezi magát, s ha többen laknak a házban, egyúttal szólitja azt, a­kit keres, miután előbb jelzette már az emeletet a csöndítések számával. Ha pedig ismeretlen, egyszerű kérdés után meg­rándul az emeletről egy drót s kinyilik az átlátszó akadály: a vasrács-ajtós mi a »Patio«-ba lépünk, hol a család szentélye kezdődik. S mi ez a patio ? Egyszerűen udvar, kert vagy előszoba ? Mindez, s mégis egyik sem. Enyhítője, szórakoztatója, egybe­gyűjtője a csa­ládnak, mely előszeretettel ékesíti föl a kedvenc helyét. A tarka márvány, avagy más, színesen kockázott kőtalaj valami szép, hűvös, nyári szőnyeghez hasonlít, melynek a közepén csoportba állított délszaki nö­vényzet diszlik. E növényeket sok helyen egyhangúan locsogó, gyöngyöző víz nedvesíti, mely ezüst sugárban szökik föl és hull vissza a csinos kis medencébe. Az oszlopok övezetei alatt képek, tükrök, pam­­lagok, asztalkák vannak otthonosan elhelyezve, szóval egy egész kis bútorzat várja és hívja a családtagokat, hogy e kellemes helyen megpihenjenek, vagy tetszés szerint foglalkozzanak. Az alvás és evés idejét kivéve itt is töltik az egész napot. Itt fogadják el barátaikat, itt játszanak a gyermekek, s itt olvasnak, csevegnek, vagy ábrándoz­nak a háziak, midőn egyedül vannak. Mindez nyáron van így; télen a díszeknek csak egy része marad kint. Sokszor egy család lakja az egész házat vagy legalább egy-egy emeletet maga bír. A kevésbbé tehetősek azonban kiadnak egyes szobákat bútorral vagy annélkül. Sőt azt is teszik, hogy az egész épületet vendég­házzá (casa de huespedes) alakítják át, a­mi abból áll, hogy maguknak csak egy kis részt tartanak föl, a többit csinosan bebútorozzák, egy közös elfogadó termet és ebédlőt rendeznek be, az egyenként vagy kettenként bérbe adott szobák lakóinak számára, kik egyúttal e házban kapják az ellátást is. Ily ellátás közép ára, a szobával együtt, napon­ként öt frank szokott i­nni. Étkezés nélkül alig lehet Spanyolországban szobát kapni. Az ilyen vendégházban barátságos egyetértésben laknak valamennyien ; közösen használják az elfogadó termet, a patio­t és ebédlőt, melybe az étkezésen kívül egy kis csevegés vágyával gyűlnek össze kétszer naponként, i. e. 10—12 órakor a villás reggelhez (almuerzo) és 4 — 5 órakor délután az ebédhez. (comida.) A reggeli kávét vagy csokoládét (desaguno) többnyire szobájába kapja mindenki. A szobák rendesen világosak, szellősek, s a nyitott erkély­ablakon át csak úgy ömlik be a most már teljes virágdíszben álló narancs fák illata. A talaj mindenütt színesen kockázott márvány, kő vagy közönséges tégla a háznak díszesebb, vagy egyszerűbb voltához képest. Van olyan ház is, hol a falak alját antik fa­táblázat helyett barátságos tarka parcellán, vagy mázos cserép födi, (néhol az egész falat is)­­ mintha szőnyeggel lenne bevonva.­­ Ugyan e cserép­díszt látjuk a konyhában, csak­hogy durvább kiadásban. Ez fedi a víz kiöntözésre és mosogatásra szánt mélyedéseket is, melyek a tűzhely végén vannak alkalmazva. Átalában e cserép­díszt látjuk a frissítőket és fekete kávét kiszolgáltató helyiségekben, a népkony­hákban, halsütő helyekben, tavernákban s minden olyan helyen, hol a tisztaság fen tartása a főkellék. Ezt valóban igen elősegíti ez a mázas cserép­mozaik, mert ha nedves ruhát húznak rajta végig, ismét új és fényes Természetes tehát, hogy a magán konyhákban is ezt alkalmazzák, mi arra is való, hogy a gasztro­nómia eszközeinek csillogása annál kedvezőbben tűn­jék föl a virágokat, arabeszkeket, állatokat, csillago­kat ábrázoló tarka alapon. A konyha­edények hasonlítanak a magyar­­országiakhoz különösen a híres puchero­k vagy álla­k a borsodmegyei gömbölyű fazekakhoz, s fedő gyanánt kettőt-hármat is látunk egymás fölött gőzölögni. A legalsóban fő a nemzeti hagyományos puchero vagy olla, melynek egy házban, egy családban sem szabad hiányoznia s mely áll egy vagy többféle húsból, szalonna szeletekből, kolbász darabokból, ama saját­ságos borsóból, melynek garbanzos a neve s mely leginkább hasonlít a csicseri-borsóhoz, s ezenfelül mentül többféle zöldségből. Midőn mindez csöndes tűzön, több órán keresztül egészen puhává főtt: le­szűrik a levét, melybe rizst vagy egyebet főznek tet­szés szerint, mi a levest (caldo) adja; a húst, borsót, és zöldség­félét pedig egy nagy tálba bontják ki és a családi asztalra helyezik a közkedvességű gőzölgő puchero-t vagy ollá­t, melyet a földön ólálkodó macska is nagy érdekkel szimatol. Ha a család az asztalhoz telepszik, még az át­haladó idegent is megszólítja az elmaradhatatlan kí­nálással: »A Usted gusta?« (tetszik önnek ?) Ezt el­fogadni a legnagyobb illetlenségek közé számítnák, de azért egész a tulságig viszik a kínálást egész Spa­nyolországban, mert ez így illik.

Next