Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)

1887-09-01 / 239. szám

Csütörtök, 1887. szeptember 1. 239. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ........ 8 frt. Negyedévre .................................4 frt. M egjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések i kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Háború egy leányért. (Víg elbeszéle's.) irta Murai Károly. (Folytatás.) Ha azonban a kezemet szivemre téve, az örök biró előtt kellene teljesen igazat mondanom, akkor talán azt is megjegyezhetném, hogy az öreg Hernyó zsenialitása egy kissé tuloztatott. És kifejezném azon gyanúmat, hogy az öreg véleményei — a melyek sok esetben kolosszális ostobaságok voltak — bizonyára azért belveseltettek és fogadtattak el általunk, kana- bokaiak által, mert az öreggel jó viszonyban akar­tunk lenni és ellenszenvét, haragját nem óhajtottuk kihívni magunk ellen. Némelyikünk azért, mert a banknál váltói voltak forgalomban, vagy váltói akar­tak forgalomba jönni, másrészünk meg azért, mert udvaroltunk az Aranka kisasszonynak, a kinél jobb parthie nem volt a városban és a ki e mellett a város kedvence és édes gyönyörűsége volt. Hogy az én lelkem virágszálának hányán udva­roltunk, nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy igen sokan voltunk A hány nőtlen ügyvéd volt, az mind kivetette utána a hálót, a mint utána járt a fiatal doktor, az ifjú kereskedők egész özöne, nem is számítva a hivatalnokokat és katonatiszteket, a kik felől az öreg igen keveset tartott és a kik ennél fogva előttünk nem voltak komoly vetélytársak. Noha mi nem voltunk kitanult fickók és egy­általában nem alkalmaztunk furfangot, azt mégis megtettük, hogy az öreg Hernyót hálóztuk körül. Neki udvaroltunk, neki hizelegtünk, mert ő volt a család feje és mert meg voltunk győződve arról, hogy Aranka azé fog lenni, a kit ő választ számára. Ha tehát Hernyó feljött a kaszinóba és azt mondta egész komolyan a mérnöknek, hogy a kör négyszögitését — az ö véleménye szerint — meg lehet cselekedni: neki adtunk igazat; mikor pedig a senkit sem respektáló öreg mérnök — a ki nem számított Arankára — Hernyó ez állítását ostobaság­nak mondta, akkor mindannyian neki estünk és a közeli jövőbe helyeztük a kör négyszögitésének meg­oldását, mint olyan dolgot, a mi bizonyosan kétség­telenül meg fog történni. A billiárdozásban nem volt az öregnek párja. Rakásra vert mindnyájunkat és alig tudtuk győzni a j fizetséget. Igaz ugyan, hogy az öreg rettenetes rosszul játszott és fogalma sem volt arról, hogy bizonyos | esetekben hogy kell fogni a labdát, de mi még rosz- szabbul játszottunk, nem akarván ellenszenvét, harag­ját fölkelteni magunk iránt. Készakarva elhibáztuk a lökéseket, előre föltett szándékkal rosszakat csinál­tunk ; a mikor pedig vége volt a játszmának s az öreg gúnyosan jegyezte meg, hogy sohase tanulunk meg játszani s hogy ő csak mókázik velünk, fizettünk és hallgattunk; legfölebb azt jegyezve meg, hogy valósá­gos művészetig vitte a tekejátékot. Az öreg ilyenkor mosolygott, szeretettel nézett ránk és kegyes volt valamelyikünktől egy szivart fogadni el. A tarokko­zásnál szintén igy ment a dolog. A pártnerek mind Aranka kisasszony imádói voltak és igy az öreg a játékban semmiféle ostobaságot sem követhetett el, mert j az mind helyes és okos dolog volt, a mit ő cselekedett; | hogy a tarokk szintén nem járt veszteséggel, igen ter- j mészetes. Az öreg egyébként makacs volt; és arra, a ki ■ neki egyszer ellent mondott, mindig görbe szemmel j nézett. Emlékezem egy feltűnő esetre. Színtársulat volt nálunk s a saison vége felé a nemzeti színház ! egyik igen jeles tragikusa vendégszerepeit. Hernyó ur | páholyt tartott és az előadást végig nézte. Másnap az­tán a kaszinóban a szerkesztő-kritikus fülehallatára azt mondta, hogy az illető vendégszereplönek igen sikerült j jelenetei voltak, mint komikusnak és hogy ő azt hiszi, hogy a művész sokkal nagyobb eredményt érne el, ha a tragika helyett a komika mezejére lépne.A szerkesztő­kritikus az öreg ezen véleményét absurdumnak mondta és olyanformát jegyzett meg, hogy a ki nem tud ara­busul,ne beszéljen arabusul. Az öreg ekkor a szerkesztő­nek hátat fordított és miközben mi erősen állítottuk, hogy neki igaza van, hogy a vendégszereplő inkább ko­mikus,minttragikus, ráncokat húzott vörös orrára,ami­vel az ellentmondó úriember iránt érzett megvetését fe­jezte ki. A megvetés ily módon történő kifejezésének egyébként következménye is volt, mert pár hét j múlva az ellenmondó urnák egy negyven forintos vál- j tóját a népbank, mint takarék és hitelszövetkezet, j nem fogadta el. Az öreg úrral szemben folytatott ilyetén tak- j tika arra a jó eredményre vezetett, hogy mindany- I nyiunkra jószemmel nézett s szívesen elfogadta volna közülünk bármelyiket is vejének. A mama egy igen ártatlan, jószivü asszony volt, a ki mindenkire mosolygott, a ki mindenkivel elbe­szélgetett és a ki mindennel meg volt elégedve, de leginkább férjével, a kit módfelett tisztelt. Aranka, mint már említettem, valóságos angyal volt. A mi kedves tavaszunk, a mi éltető sugarunk, a mi édes vágyunk. 0 érette éltünk és ő általa éltünk. Arca szép volt, termete kifogástalan; a hangja pedig olyan volt, mint az ezüst. Fekete szemével min­denkit megigézett, pajkos, gyermekes modorával és kacaja üdeségével pedig eloszlatott minden létező és létezendő borút. Szerettük őt magát egész szépségében, egész csinosságában; és talán szerettük volna akkor is, ha nem egyetlen leánya a gazdag kereskedőnek, a ki folyton gyarapította vagyonát. De mert az apja gaz­dag volt, mert virágzó kereskedés, ház, szőlő, föld, egy csomó különféle részvény és több takarékpénztári könyvecske nézett rá, hát még inkább szerettük. Esze­veszettül szerettük. Hogy minden hányivetiség nélkül mondjam, hát nekem volt legtöbb kilátásom arra, hogy a feleségem leend. Először azért, mert háziügyvédjük, jogi tanács­adójuk voltam és ezért semmi külön dijazást nem fogadtam el. Másodszor azért, mert az öreg igen megszeretett, különösen akkor, mikor egy ízben azt állította, hogy Bismarcknak mások Írják a beszédjeit, a mikor neki mindenki ellent mondott és a mikor egyedül én védelmeztem. Harmadszor pedig azért, mert Aranka szívesen eltársalgott velem és egyszer annyira bizalmas volt hozzám, hogy igy szólt: — Maga úgy tud hizelegni mint a kis mopszlim. Dacára azonban annak, hogy nekem volt leg­több kilátásom, a többi épen nem esett kétségbe, a mi igen természetes is, mert hiúk voltak és arról va­jának meggyőződve, hogy Aranka halálig szerelmes beléjük. Pedig hát a leány ő velük nem volt bizal­mas soha. Ezek után pedig szólhatok arról az indivi­duumról. Az urfi bizonyos idő múlva egészen beleélte ma­gát társadalmi viszonyainkba és nem volt olyan tér, a hol mi benszülöttek (őt mindig jött-mentnek tartot­A csorbái tó. (1379*84 méter magasban.) (K.) Ha valaki azt kérdené tőlem: nagy Ma­gyarországon ki birja a leggyönyörűbb hatvan hol­dat ?, habozás és gondolkozás nélkül felelném rá: — Szent-hány i József. Es a kik látták verőfénynél a csorbái tavat, melynek területe ép hatvan kataszteri hold, bizonyára azt mondanák: igazam van. S egyszersmind hozzá­tennék, hogy paradicsomi birtoknak kerek e földön nincs méltóbb gazdája, mint az a jó magyar ur, kit a természet és embertársainak szeretete arra készte, hogy a Magas-Tátra e csodálatos édenét, melyet há­rom évtizeddel ezelőtt még csak zergevadászok, havasi pásztorok és a legvállalkozóbb szellemű tátrafüredi vendégek ismertek, nagy költséggel, áldozattal tegye hozzáférhetővé nyaranként több ezer tourista számára s az óriás sziklabércek lábához varázsolja a kényelmet, jó konyhát s a nagyvilágias szolgálatkészséget. A csorbái tó nem azt lepi meg legjobban, a ki először pillantja meg, hanem a ki — mint e sorok írója — majdnem egy századnegyed múlva látja újra viszont. Emlékezem, hogy midőn nehányan erős hegyi lovakon, sok órai fáradság után csörtettünk be valaha e tó szélére, a vadon természetnek mily mély csöndje ült e csillogó medence körül. A part egy sziklájáról nagy szárnyú kőszáli sas rebbent föl, talán bosszan­kodva, hogy emberi lény mint meri háborgatni e nagy magányt, hol a léget a sas, a sziklát a zerge, a vizet a pisztráng birja. Emberi kéz müve nem volt egyéb, mint a tavon egy régi primitív csónak s a part szélén egy összetákolt, nyitott fakunyhó, hová pásztorok és vadászok húzódtak, ha az eső zuhogott. Ki gondolta volna akkor, hogy e nagy magasban, e mély csöndben egykor, a mi értünkre, vidám és urias nyaralás lesz s fekete frakos pincérek fogják felszolgálni — néha százötven-kétszáz vendégnek — a pompás tahié d’hote-t, melylyel az elkényeztetett gourmet is meg­elégedhetik ? Ki hitte volna, hogy e magasságban pár évtized múltán rajzani fognak a vándorok, hogy el­ragadtatva csodálják egyszerre a természet komor fenségét és «zelid báját, mint csodálták két évvel ez­előtt a francia irók és festők, tavaly Klotild főhercegnő és fiai, az idén Milán szerb király ? Es amint csodálja mindenki, a ki e leírhatatlan és lefesthetetlen pontot a napsugár özönében pillantja meg! Mert teljes szép­ségében csak a verőfény tünteti föl. Ha zuhog a zápor, ha felhő takarja el az égbe meredő csúcsokat s más oldalt köd üli a szepesi és liptói völgy széles és mélyen fekvő területét: akkor napokig nézheti valaki a csor­bái tó tükrét, nem fogja megismerni annak igazi va­rázsát. E varázs ugyanis nem csupán magában a tó­ban rejlik, bár annak sok öblü, fodrozott szegélyű tükre maga is csupa gyönyörűség; hanem látni kell hozzá a keretet, egyoldali a Tátrák havas csúcsait, szeszélyes alakú tarajait, fekete gránitjait, sötét bérc­katlanait, zöld mohát, mely zománcként tündöklik a napfényen, másfelől a mélységes nagy völgyet, mely­nek távolában a leghosszabb vasúti vonat is csak füs­tölgő mozdonykájáról tiinik szemünkbe. Maga lenn Csorba is a kassa-oderbergi vasut- társulat legmagasb állomása, mely kilencszáztizenöt méter magasban fekszik a tenger színe fölött azon a fensikon, mely a fekete és balti tenger közti vízvá­lasztó. A vasúti vonaltól számos falépcsön jutunk föl a kocsikhoz, melyek három-négy forintért szállítják föl a vendégeket a magasba. Az ostorhegygyel fölmu­tatnak a Viszoka hótól febérlő csúcsa és a Kriván. frigiai sipkaszerü görbülete felé, mondván: »ott a tó!« Látunk fenn egy nagy terrászt fenyves préme- zettel, mintha a kopasz bérceknek haragos, vaskos szemöldöke volna. Aztán a fenyvesek sötét zöldjéből kisillog vagy öt nagy svájci lak széles tetőzete. Oda kell feljutnunk vagy két óra alatt. Sasoknak való hely és szinte különös elgondolni, hogy abban a szédületes magasban évezredek óta megmaradhatott egy nagyobb tó vize. A mig döcögünk feléje a köves kapaszkodón, hol viruló, hol kivágott fenyvesek közt, mellettünk itt egy rohanó patak, ott egész zenebonát ütő vizomlás, hátunk mögött a szepesi fensik, előttünk a Tátracsú- csök zord és mégis oly szép, hótól, napfénytől sugárzú falai: eszünkbe jut, hogy ez is olyan paradicsom, melybe vezeklőn át lehet jutni. Mert ha e kapaszko­dóra folyvást csinálnák is az utat: egy éji zuhogó eső megint csak elrontaná, az idén pedig a napfogyatko­zás előtt és után bőven zubogott a Kárpátok közt, s mi tagadás benne, a ki felkocsizott s még inkább a ki lekocsizott e hegyi utón: érdemet szerzett arra, hogy a csorbái tónál kigyönyörködhesse magát s a mi kedves utitársunk: Szilágyi Dezső, ki a hegyi strapáciákban is ép oly edzett bajnok, mint az ékes­szólás nehéz mesterségében, fel is fogadta a kék egekre, hogy ezentúl a pályabáztól mindig gyalog fog fölzarándokolni a tó nimfáihoz és búcsút is gya­log szerrel vesz tőlük, mert úgy sokkal kényelmesebb lesz. Pedig a kocsi rázását eléggé feledteti a szem gyönyöre. A lég egyre étheriebb. Egy porszem sem kavarog a légben s a legszárazabb utón is felgyalo­golhat az utas anélkül, hogy a saruja csak ánnyi port is látna, mennyi egy fővárosi szobában ragadna arra.

Next

/
Thumbnails
Contents