Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)
1887-09-01 / 239. szám
Ez a portalan levegő teszi oly pompássá a tátrafüredi és koritnicai nyaralást is. Pedig a csorbás tó még vagy ezer lábbal fekszik föntebb, mint a tátrafüredi »Tündérlak« vagy »Szép kilátás.« Képzelhető, menynyivel hidegebb is a levegő! Augusztus 25-dikén — noha sütött a nap — a nagy vendéglő terraszán hét foknyi melegben reggeliztünk, anélkül hogy csipősségét éreztük volna. Csak edző erejét éreztük. Délben tizenkét foknyi melegben nyári kabátban sétáltunk a tó körül, a Klotild-sétány széles, fehér porondos útján. Nem szándékozom lehetetlen befogni, hogy rajzát adjam a csorbás tó szépségének. A festő ecsetje, a fényképíró gépe is csütörtököt mond, midőn e feladattal vesződnek. A jó öreg Barabás Miklós öszszeszedte minden erejét, tehetségét, feste napokig a zöldnek valamennyi árnyalatát, a fénynek és árnynak minden pillanatban váltakozó játékát s egész lélekkel látott hozzá, hogy festhessen valami olyan formát, mint a csorbás tó; de ha meg is festé képét, maga érezte legjobban, hogy nem festhette le a csorbai tavat. Csak a természet hatalma volt képes az erőt és kellemet, a zordat és szelídet, a vadregényest és bájos idillit ilyen összhangba hozni, a formák és színek pazar gazdagságával. Aztán egy vászon vagy papír, bármilyen nagy legyen is, hogyan tüntesse föl azt a pontot, ahol ez a tó fekszik: oly közel az óriás bércek szirtkebeléhez és oly távol a széles nagy völgy tömérdek falujához és sok városához. Hisz maga ez a tó csak egy szép vízdarabka volna lenn a völgy ölén, a lapályon; az teszi csodálatossá, hogy csak egy keskeny fenyves erdőség választja el a Szolgiszko és Bástya kopár gerincétől, az égbe meredő Viszoka szakgatott fehér piramisától, az Oszterva, Tupa és Gerlach hatalmasnál hatalmasb csúcsaitól. Mintegy bizalmas közelükbe jutunk itt ez óriási szirtkebleknek s nem csak halljuk, hanem látjuk is a Fátyol-zuhatagot, a mint a Mlinica-völgy magasában egyre omol. Olyan fehér, mint a fátyol, innen a neve. Szemtűl szemben látjuk itt, ülve valamelyik svájci lak terraszán, vagy a tópart egyik-másik padján s ha tetszik, egy-egy nagy szirtkövön, milyen hóditó ösztön él a fenyőben, a mint följebb és följebb kapaszkodik, elfoglalva a legutolsó területet is, melyen gyökeret verhet. A csorbás tónál még sűrűn díszült, de alig két puskalövésnyire már kezd ritkulni, csenevészni; néhány még fölebb hatol s lehetőleg kimagaslik, de aztán csak a törpe fenyő terjedhet odább, majd ez is elsatnyul s a hegyek hátán, talaján nincs már egyéb, mint moha és zuzmó. S ahol a kővilág egyeduralma kezdődik, itt oly közel esik hozzánk, hogy egy iramodással elérhetni hisszük. Három óra alatt meg lehet kényelmesen járni a poprádi tavat, hol a víz széle már mind csupa terméketlen sziklából áll, közvetlen egy fekete hegy alján. És most — a Kárpát-egylet buzgalmából — még ott is van menedékház és a fáradt vendég kap benne tejet, bort, sonkát. Ily közel a gránit, moha, fris hó és zerge ezor- i dón világához, maga a csorbas tó legközvetlenebb kerete a tenyészet csodálatos erejében díszült. Magas sűrű füvek smaragd-zöld szőnyege borítja el az egymásra halmozott szirdarabokat. Piros, kék és sárgaszínű virágok tarthatják a partszegélyt. Néhol a vízi part fekete, kopasz sziklákból áll, másfelől meg a törte fenyő csillogó zöld sűrűségéből. Körös-körül a pompás sétaút hol közelebb, hol távolabb visz a rengős víz tükrétől. Olykor fényük csoportja áll őrt a parton. Több változatosságot, ekkora területen képzelni sem lehet. És a változatosság szaporításának legnagyobb mesterei magok a felhők, melyek amint a nappal és hegyekkel játszanak, gyakran percről-percre új szint varázsolnak a tó tükrére és a hegyek hátára. Az ég azúrja mellett olykor egyszerre látható a víztükör haragos zöldje, egy árnyékba esett bérdaraj feketesége, egy rézsútos napfényt kapott hegyhát violaszinje s a Viszoka mély redőinek hófehérje. Majd a felhők megsokalják az emberek gyönyörét és sűrű gomolyokban borítják el a bérceket; olykor rózsaszínes, máskor tejfehér a fátyoluk, néha feketére válnak s ontják a villámot és záport. Milán király, akit anynyira elragadt e csodás hely igézete, másodízben két napon át egyebet sem látott zuhogó zápornál. Ilyenkor boszankodni szokott minden vendég, mert érezi, hogy ahol egy derült óra minden perce annyi gyönyört nyújt, mennyi széptől foszthat meg két-három esős nap. De a Tátra is olyan, mint a kacér szépség: mihelyt újra mosolyog, elfeledtet minden rosszat, amit szeszélyében ellenünk elkövetett. A természeti szépségek barátaira nézve nagy szerencse, — mint már mondtuk, — hogy a csorbai tónak olyan gazdája van, ki ezt a pontot nagyon szereti és azt akarja, hogy mások is ép úgy szeressék. Ezért áldoz rá annyit: Gömör megyének Gömör városában közösen, osztozatlanul gazdálkodott a három Szent-Iványi testvér : Károly, Miklós és József. Példaszerű a testvéri szeretet, a melyben éltek. Károly nem ért rá gazdálkodni a politikától. Ő a megye egyik fő kitünősége, diétái követe, a forradalom alatt főispánja, Deák Ferencnek benső barátja s az utolsó koronázó országgyűlés képviselőházának nagyérdemű elnöke volt. A nagyterjedelmű jószágok gazdaságával Miklós és József foglalkoztak, kik számot tettek a zöldasztalnál is, de országos szereplésre nem vágytak. Családot sem alak tak, a mint hogy az is volt) vele mérkőzhettünk volna. A leányos családokhoz ebédekre, vacsorákra hivták és — amint hallottam — nem egy olyan könnyelmű anya volt, a ki számitott rá s a ki ennélfogva épen úgy dédelgette, mintha saját fia lett volna. A fickó azonban ügyes és élelmes volt. A vacsorákat és ebédeket megette, a szivarokat elszítta, a borokat megitta, de azért óvakodott úgy viselni magát, hogy egy kisasszonynyal komolyabb gyanúba keveredjék. Külön senkinek nem udvarolt feltűnően, de azért mégis mindenkinek tette a szépet. Mi, kanadokai intelligens urak, bizonyos kárörömmel néztük őt, meg lévén győződve a példabeszéd igazságáról, amely szerint addig röpköd a légy a gyertya körül, amig megégeti magát. Erősen hittük, hogy valahol lépen ragad s előre örültünk annak, hogy ott fogják meg, ahol épen ő nem akarja. És mert mi, fiatal urak, ilyen és ehez hasonló meggyőződésben voltunk, hát újabb és nagyobb attakot nem indítottunk ellene. Történt azonban mégis valami, ami bosszantólag hatott reánk. Ez pedig az volt, hogy az urfi, az aljegyzőségre szintén pályázó és attól ő általa elütött Szabó Jani félig bevallott menyasszonyának, a doktor Irén nevű leányának is udvarolni kezdett. A doktor, meg a felesége pedig, ahelyett, hogy ajtót mutatott volna neki, szívesen látta őt, valamint Irén kisasszony is, aki — meg kell itt jegyeznem — ezzel eljátszotta népszerűségét, amint eljátszotta a főkötőt is. Szabó Jani, mikor tudomására jött ennek, tőle kitelhető goromba levelezési lapot küldött Irén kisasszonynak ; a helyi lap közönség körében pedig — amelyben a közérdekkel összefüggő közlemények díjtalanul, a szerkesztő felelőssége nélkül közöltettek — arra kérte Hatvanit, hogy szíveskedjék magát úgy tekinteni, mintha általa háromszor arcul üttetett volna. Hatvani persze segédeket küldött hozzá és Szabó Jani annyira felhevült állapotban volt, hogy a kihívást elfogadta, noha ezen kihívás váratlan volt, mert mindnyájan azt hittük, hogy Hatvani — régi kanadokai szokás szerint — a közönség körében adja meg a méltó választ egy hét múlva, amikorra az érdeklődés magas fokra hág. A párbaj megtörtént és Szabó Jani hat hétig feküdt utána. Az eset nekünk tüntetésre adott alkalmat. Én vettem tíz árkos papirost, beköttettem és kitettem a megsebesült asztalára, hogy abba a látogatók jelmondatokat írjanak neveik alatt, részvétüknek adva kifejezést. A helyi közlöny pedig írt egy cikket a párbajmánia ellen s a tárcában az albumba beírt közleményekből adott mutatványt. Időközben egyébként nekem zseniális ötletem támadt. Elhíreszteltem ugyanis, hogy a doktor leányát az incidens után Hatvani el fogja venni,mert a tisztesség ezt hozza magával és mert ezt a leány érdeke, jóhíre megkívánja. Ennek a híresztelésnek az lett a következménye, hogy a doktorné nyíltan fölhívta Hatvanit arra, hogy nyilatkozzék. Akarja-e nőül venni Irént ? Oh, a nyomorult fickó ! Kereken kijelentette, hogy viszonyainál fogva nem nősülhet, hogy a kisasszonyt nem akarja nőül venni és hogy arra, hogy nőül vegye, sohasem gondolt. Erre kijelentették neki, hogy hozzájuk ne merjen járni. A doktor pedig még aznap meglátogatta a sebesültet, részvétét fejezte ki és engedelmet kért arra, hogy az albumba ne csak ő, hanem neje és leánya is írhassanak, valamint engedélyt arra is, hogy neje a betegnek néhány üveg, Irén kiszitette, befőzöttet küldhessen. (Folyt. köv.) 1760 — Rosario. Emmanuel Gonzales beszélje. (Folytatás.) A Zamora-ezrednek egyik tisztje volt a belépő, néhány katona kíséretében. A tiszt üdvözölte don Andrést s röviden igy szólt : — Királyi ügyész ur, egy köpenybe burkolózott embert láttak ide belépni csak néhány perccel ezelőtt. — Igaz! — válaszolá Don Andrés. — S ebben az emberben Don Diego Figueróra, önnek a sógorára ismertek.— Tökéletesen igaz! — Bevallja ön tehát, ez nagyon jól van. E szerint ön őt befogadta s menedékhelyet adott neki, nemde ? — Bevallom. — Elrejtette-e ön őt vagy futni engedte ? — Ne heveskedjék ön oly nagyon, Sennor! — válaszolta Don Andrés, büszkén hátra vetve fejét. — Mit akar ön mondani ? — kérdé a tiszt bámulva. — Azt, hogy én ismerem a kötelességemet, Sennor és soha sem vétettem az ellen. Nos, a vétkes Diego házamba jött menedékhelyet keresni, de itt csak börtönt talált. Úgy van, Don Diego nem elrejtve, de elzárva van itt; koránt sem akartam őt elősegíteni a menekülésben; ellenkezőleg, elfogattam őt, hogy átadhassam az igazságszolgáltatásnak. A tiszt megdöbbenve hökkent vissza. Nem mert hinni a saját fülének; el nem képzelhette, hogy ily gyalázatos árulás lehetséges volna; kétségkívül don Andrés csak tréfált vele, midőn önmagát rágalmazza — gondolta aztán magában. Ám don Andrés maga vezette el a tisztet oda, hol donna Rosario a fivérét elrejtette. Meg is találták a fiatalembert ama fülkében, mely a szegény asszony ruhatárául szolgált, ki most már ágyban feküdt, alvást színlelve. Leírhatatlan jelenet volt ez. Vannak oly dolgok, melyek megdermesztik a szivet. Diego rá sem nézett don Andrésre. Oda ment a donna Rosario ágyához, megölelte nővérét, ki kéztördelve, görcsös zokogás közt csengett kegyelemért bátyja számára, ki csupán ennyit mondott: — Szegény húgom!* Don Diegót másnap agyonlőtték. Bátran szegezte a szemét ama puskacsövekre, melyek életét voltak kioltandók. Az első lövésre csupán két karján és nyakán kapott sebet. Fölkelt, szivére tette a kezét s még egyszer tüzet vezényelve, az öröm egy nemével mondta: —‘ Nem dobog gyorsabban a szivem. A másodszori lövés után don Diego nem kelt föl többé. Barátjai, az alkotmány hívei, közül többen menekültek a Szent Adorján hegységbe, mely St. Sébastien és Galareta — Biscayának emez alavai kerületében fekvő mezővárosa — közt terül. Ott aztán rögtön guerillero csapatokat alakítva éltek. A guerillerokat nagy szigorral üldözték. De a parasztok, kik megszánták a földönfutók sorsát, támogatták őket. Csakhamar félelmesekké is váltak s trabucóknak nevezték őket. E nevet azért kapták, mert a Spanyolországban trabuco-nak nevezett régi puskákkal voltak fölfegyverkezve. Eme szerencsétlenek aztán a gazdag utasokat sarcolták meg s a kényszeralamizsnából tengették életöket s vásároltak rongyos ruháik helyett uj mezt. Midőn azonban tél beálltával a közlekedés az utcákon gyérebbé vált, helyzetük is mostohább lett. Ez időben don Andrés de Solist egy gazdag, fukar nagybátyjától, kitől örökséget várt s ki most halálos beteg volt, meghívást kapott Castiliába.Noha az utak rosszak voltak s a jég és hó miatt csaknem járhatatlanokká váltak, a királyi ügyész nem késlekedett az elutazással. Midőn don Andrés kocsija a Szent Adorján hegység szorosai közé jutott, önkéntelen gyötrő előérzet lepte meg. Eme szálas fenyőerdővel borított hegység oly meredek, hogy az utakon zerge módjára kellett fölfelé kapaszkodnia, a ki a tetőre följutni szándékozott. A meddig a szem láthat, nem vehetni észre egyebet, mint kristálytiszta patakok által átszelt terepeket. A hegytetőhöz közel roppant szikla emelkedik s közvetlen ez alatt vonul át az út, mintha el akarná zárni a közlekedést s ekkép elválasztaná Biscaját a régi Castilától.