Fővárosi Lapok 1887. szeptember (239-268. szám)

1887-09-01 / 239. szám

Ez a portalan levegő teszi oly pompássá a tátrafüredi és koritnicai nyaralást is. Pedig a csorbás tó még vagy ezer lábbal fekszik föntebb, mint a tátrafüredi »Tündérlak« vagy »Szép kilátás.« Képzelhető, meny­nyivel hidegebb is a levegő! Augusztus 25-dikén — noha sütött a nap — a nagy vendéglő terraszán hét foknyi melegben reggeliztünk, a­nélkül hogy csipős­­ségét éreztük volna. Csak edző erejét éreztük. Délben tizenkét foknyi melegben nyári kabátban sétáltunk a tó körül, a Klotild-sétány széles, fehér porondos útján. Nem szándékozom lehetetlen befogni, hogy raj­zát adjam a csorbás tó szépségének. A festő ecsetje, a fényképíró gépe is csütörtököt mond, midőn e fel­adattal vesződnek. A jó öreg Barabás Miklós ösz­­szeszedte minden erejét, tehetségét, feste napokig a zöldnek valamennyi árnyalatát, a fénynek és árnynak minden pillanatban váltakozó játékát s egész lélekkel látott hozzá, hogy festhessen valami olyan formát, mint a csorbás tó; de ha meg is festé képét, maga érezte legjobban, hogy nem festhette le a csorbai ta­vat. Csak a természet hatalma volt képes az erőt és kellemet, a zordat és szelídet, a vadregényest és bájos idillit ilyen összhangba hozni, a formák és színek pa­zar gazdagságával. Aztán egy vászon vagy papír, bár­milyen nagy legyen is, hogyan tüntesse föl azt a pon­tot, ahol ez a tó fekszik: oly közel az óriás bércek szirtkebeléhez és oly távol a széles nagy völgy tömér­dek falujához és sok városához. Hisz maga ez a tó csak egy szép vízdarabka volna lenn a völgy ölén, a lapályon; az teszi csodálatossá, hogy csak egy kes­keny fenyves erdőség választja el a Szolgiszko és Bás­tya kopár gerincétől, az égbe meredő Viszoka szakga­­tott fehér piramisától, az Oszterva, Tupa és Gerlach hatalmasnál hatalmasb csúcsaitól. Mintegy bizalmas közelükbe jutunk itt ez óriási szirtkebleknek s nem csak halljuk, hanem látjuk is a Fátyol-zuhatagot, a mint a Mlinica-völgy magasában egyre omol. Olyan fehér, mint a fátyol, innen a neve. Szemtűl szemben látjuk itt, ülve valamelyik svájci lak terraszán, vagy a tó­part egyik-másik pad­ján s ha tetszik, egy-egy nagy szirtkövön, milyen hóditó ösztön él a fenyőben, a mint följebb és följebb kapaszkodik, elfoglalva a legutolsó területet is, me­lyen gyökeret verhet. A csorbás tónál még sűrűn dísz­ült, de alig két puskalövésnyire már kezd ritkulni, csenevészni; néhány még fölebb hatol s lehetőleg ki­magaslik, de aztán csak a törpe fenyő terjedhet odább, majd ez is elsatnyul s a hegyek hátán, talaján nincs már egyéb, mint moha és zuzmó. S ahol a kővilág egyeduralma kezdődik, itt oly közel esik hozzánk, hogy egy iramodással elérhetni hisszük. Három óra alatt meg lehet kényelmesen járni a poprádi tavat, hol a víz széle már mind csupa terméketlen sziklá­ból áll, közvetlen egy fekete hegy alján. És most — a Kárpát-egylet buzgalmából — még ott is van mene­dékház és a fáradt vendég kap benne tejet, bort,­­ sonkát. Ily közel a gránit, moha, fris hó és zerge e­zor- i dón világához, maga a csorbas tó legközvetlenebb ke­­­­rete a tenyészet csodálatos erejében díszült. Magas sűrű füvek smaragd-zöld szőnyege borítja el az egy­másra halmozott szirdarabokat. Piros, kék és sárga­­színű virágok tarthatják a partszegélyt. Néhol a víz­­i part fekete, kopasz sziklákból áll, másfelől meg a tör­­t­­e fenyő csillogó zöld sűrűségéből. Körös-körül a­­ pompás sétaút hol közelebb, hol távolabb visz a rengő­s víz tükrétől. Olykor fényük csoportja áll őrt a parton.­­ Több változatosságot, ekkora területen képzelni sem lehet. És a változatosság szaporításának legnagyobb mesterei magok a felhők, melyek a­mint a nappal és hegyekkel játszanak, gyakran percről-percre új szint varázsolnak a tó tükrére és a hegyek hátára. Az ég azúrja mellett olykor egyszerre látható a víztükör haragos zöldje, egy árnyékba esett bérd­araj fekete­sége, egy rézsútos napfényt kapott hegyhát viola­­szinje s a Viszoka mély redőinek hófehérje. Majd a felhők megsokalják az emberek gyönyörét és sűrű go­molyokban borítják el a bérceket; olykor rózsaszínes, máskor tejfehér a fátyoluk, néha feketére válnak s ontják a villámot és záport. Milán király, a­kit any­­nyira elragadt e csodás hely igézete, másodízben két napon át egyebet sem látott zuhogó zápornál. Ilyen­kor boszankodni szokott minden vendég, mert érezi, hogy ahol egy derült óra minden perce annyi gyö­nyört nyújt, mennyi széptől foszthat meg két-három esős nap. De a Tátra is olyan, mint a kacér szépség: mihelyt újra mosolyog, elfeledtet minden rosszat, a­mit szeszélyében ellenünk elkövetett. A természeti szépségek barátaira nézve nagy szerencse, — mint már mondtuk, — hogy a csorbai tónak olyan gazdája van, ki ezt a pontot nagyon sze­reti és azt akarja, hogy mások is ép úgy szeressék. Ezért áldoz rá annyit: Gömör megyének Gömör városában közösen, osz­­tozatlanul gazdálkodott a három Szent-Iványi testvér : Károly, Miklós és József. Példaszerű a testvéri szere­tet, a melyben éltek. Károly nem ért rá gazdálkodni a politikától. Ő a megye egyik fő kitünősége, diétái követe, a forradalom alatt főispánja, Deák Ferencnek benső barátja s az utolsó koronázó országgyűlés kép­viselőházának nagyérdemű elnöke volt. A nagyterje­­delmű jószágok gazdaságával Miklós és József fog­lalkoztak, kik számot tettek a zöldasztalnál is, de országos szereplésre nem vágytak. Családot sem alak­ ­­ tak, a mint hogy az is volt) vele mérkőzhettünk volna. A leányos családokhoz ebédekre, vacsorákra hivták és — a­mint hallottam — nem egy olyan könnyelmű anya volt, a ki számitott rá s a ki ennélfogva épen úgy dédelgette, mintha saját fia lett volna. A fickó azonban ügyes és élelmes volt. A va­csorákat és ebédeket megette, a szivarokat elszítta, a borokat megitta, de azért óvakodott úgy viselni ma­gát, hogy egy kisasszonynyal komolyabb gyanúba keveredjék. Külön senkinek nem udvarolt feltűnően, de azért mégis mindenkinek tette a szépet. Mi, kanadokai intelligens urak, bizonyos kár­örömmel néztük őt, meg lévén győződve a példabeszéd igazságáról, a­mely szerint addig röpköd a légy a gyertya körül, a­mig megégeti magát. Erősen hittük, hogy valahol lépen ragad s előre örültünk annak, hogy ott fogják meg, a­hol épen ő nem akarja. És mert mi, fiatal urak, ilyen és ehez hasonló meggyőződésben voltunk, hát újabb és nagyobb atta­kot nem indítottunk ellene. Történt azonban mégis valami, a­mi bosszantó­­lag hatott reánk. Ez pedig az volt, hogy az urfi, az aljegyzőségre szintén pályázó és attól ő általa elütött Szabó Jani félig bevallott menyasszonyának, a doktor Irén nevű leányának is udvarolni kezdett. A doktor, meg a felesége pedig, a­helyett, hogy ajtót mutatott volna neki, szívesen látta őt, valamint Irén kisasszony is, a­ki — meg kell itt jegyeznem — ezzel eljátszotta népszerűségét, a­mint eljátszotta a főkötőt is. Szabó Jani, mikor tudomására jött ennek, tőle kitelhető goromba levelezési lapot küldött Irén kis­asszonynak ; a helyi lap közönség körében pedig — a­melyben a közérdekkel összefüggő közlemények díj­talanul, a szerkesztő felelőssége nélkül közöltettek — arra kérte Hatvanit, hogy szíveskedjék magát úgy te­kinteni, mintha általa háromszor arcul üttetett volna. Hatvani persze segédeket küldött hozzá és Szabó Jani annyira felhevült állapotban volt, hogy a kihí­vást elfogadta, noha ezen kihívás váratlan volt, mert mindnyájan azt hittük, hogy Hatvani — régi kana­dokai szokás szerint — a közönség körében adja meg a méltó választ egy hét múlva, a­mikorra az érdeklő­dés magas fokra hág. A párbaj megtörtént és Szabó Jani hat hétig feküdt utána. Az eset nekünk tüntetésre adott alkal­mat. Én vettem tíz árkos papirost, beköttettem és ki­tettem a megsebesült asztalára, hogy abba a látogatók jelmondatokat írjanak neveik alatt, részvétüknek adva kifejezést. A helyi közlöny pedig írt egy cikket a párbajmánia ellen s a tárcában az albumba beírt közleményekből adott mutatványt. Időközben egyébként nekem zseniális ötletem támadt. Elhíreszteltem ugyanis, hogy a doktor leányát az incidens után Hatvani el fogja venni,mert a tisztesség ezt hozza magával és mert ezt a leány érdeke, jóhíre megkívánja. Ennek a híresztelésnek az lett a következménye, hogy a doktorné nyíltan fölhívta Hatvanit arra, hogy nyilatkozzék. Akarja-e nőül venni Irént ? Oh, a nyomorult fickó ! Kereken kijelentette, hogy viszonyainál fogva nem nősülhet, hogy a kisasszonyt nem akarja nőül venni és hogy arra, hogy nőül vegye, sohasem gondolt. Erre kijelentették neki, hogy hozzájuk ne merjen járni. A doktor pedig még az­nap meglátogatta a se­besültet, részvétét fejezte ki és engedelmet kért arra, hogy az albumba ne csak ő, hanem neje és leánya is írhassanak, valamint engedélyt arra is, hogy neje a betegnek néhány üveg, Irén kiszitette, befőzöttet küldhessen. (Folyt. köv.) 1760 — Rosario. Emmanuel Gonzales beszélje. (Folytatás.) A Zamora-ezrednek egyik tisztje volt a belépő, néhány katona kíséretében. A tiszt üdvözölte don Andrést s röviden igy szólt : — Királyi ügyész ur, egy köpenybe burkolózott embert láttak ide belépni csak néhány perccel ezelőtt. — Igaz! — válaszolá Don Andrés. — S ebben az emberben Don Diego Figueróra, önnek a sógorára ismertek.­­— Tökéletesen igaz! — Bevallja ön tehát, ez nagyon jól van. E sze­rint ön őt befogadta s menedékhelyet adott neki, nemde ? — Bevallom. — Elrejtette-e ön őt vagy futni engedte ? — Ne heveskedjék ön oly nagyon, Sennor! — válaszolta Don Andrés, büszkén hátra vetve fejét. — Mit akar ön mondani ? — kérdé a tiszt bámulva. — Azt, hogy én ismerem a kötelességemet, Sen­nor és soha sem vétettem az ellen. Nos, a vétkes Diego házamba jött menedékhelyet keresni, de itt csak bör­tönt talált. Úgy van, Don Diego nem elrejtve, de el­zárva van itt; koránt sem akartam őt elősegíteni a menekülésben; ellenkezőleg, elfogattam őt, hogy átad­hassam az igazságszolgáltatásnak. A tiszt megdöbbenve hökkent vissza. Nem mert hinni a saját fülének; el nem képzelhette, hogy ily gyalázatos árulás lehetséges volna; kétségkívül don Andrés csak tréfál­t vele, midőn önmagát rágalmazza — gondolta aztán magában. Ám don Andrés maga vezette el a tisztet oda, hol donna Rosario a fivérét elrejtette. Meg is találták a fiatal­embert ama fülkében, mely a szegény asszony ruhatárául szolgált, ki most már ágyban feküdt, al­vást színlelve. Leírhatatlan jelenet volt ez. Vannak oly dolgok, melyek megdermesztik a szivet. Diego rá sem nézett don Andrésre. Oda ment a donna Rosario ágyához, megölelte nővérét, ki kéztör­delve, görcsös zokogás közt csengett kegyelemért bátyja számára, ki csupán ennyit mondott: — Szegény húgom!* Don Diegót másnap agyonlőtték. Bátran szegezte a szemét ama puskacsövekre, melyek életét voltak kioltandók. Az első lövésre csu­pán két karján és nyakán kapott sebet. Fölkelt, szi­vére tette a kezét s még egyszer tüzet vezényelve, az öröm egy nemével mondta: —‘ Nem dobog gyorsabban a szivem. A másodszori lövés után don Diego nem kelt föl többé. Barátjai, az alkotmány hívei, közül többen me­nekültek a Szent Adorján hegységbe, mely St. Sébas­tien és Galareta — Biscayának emez alavai kerületé­ben fekvő mezővárosa — közt terül. Ott aztán rögtön guerillero csapatokat alakítva éltek. A guerillerokat nagy szigorral üldözték. De a parasztok, kik megszánták a földönfutók sorsát, támo­gatták őket. Csakhamar félelmesekké is váltak s tra­­bucóknak nevezték őket. E nevet azért kapták, mert a Spanyolországban trabuco-nak nevezett régi pus­kákkal voltak fölfegyverkezve. Eme szerencsétlenek aztán a gazdag utasokat sarcolták meg s a kényszer­alamizsnából tengették életöket s vásároltak rongyos ruháik helyett uj mezt. Midőn azonban tél beálltával a közlekedés az utcákon gyérebbé vált, helyzetük is mostohább lett. Ez időben don Andrés de Solist egy gazdag, fukar nagybátyjától, kitől örökséget várt s ki most halálos beteg volt, meghívást kapott Castiliába.Noha az utak rosszak voltak s a jég és hó miatt csaknem járhatat­lanokká váltak, a királyi ügyész nem késlekedett az elutazással. Midőn don Andrés kocsija a Szent Adorján hegység szorosai közé jutott, önkéntelen gyötrő elő­érzet lepte meg. Eme szálas fenyőerdővel borított hegység oly meredek, hogy az utakon zerge módjára kellett fölfelé kapaszkodnia, a ki a tetőre följutni szándékozott. A meddig a szem láthat, nem vehetni észre egyebet, mint kristálytiszta patakok által átszelt terepeket. A hegytetőhöz közel roppant szikla emelkedik s közvetlen ez alatt vonul át az út, mintha el akarná zárni a közlekedést s ekkép elválasztaná Biscaját a régi Castilától.

Next