Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)

1887-11-01 / 300. szám

tik vele durván, a­mint neki tetszik, vagy ölében hordhatja. Nem! Inkább durván. Az a gondolat, hogy sze­relemben, boldogságban ölelkezve lássa ezt a leányt másvalakivel, az még jobban elkeseríti Szurdoky Lencit. De hát mit akar ő ? Pillantása ijedten siklik vé­gig fekete talárján, fülében kongnak a mogorva vén pap szavai: minden veszedelem kútfeje a nő. — És ne vigy minket a kisértetbe. Lelki szemei előtt megnyílik az örvény Látja, hogy már csak egy lépés választja el a mélységtől, a­hol elvész becsvágyó lelkének minden föllengző álma, minden kilátása, minden reménye.... egy leány miatt! De még volt ereje visszatartani lábát, megfor­dulni, távozni. Távozni oly gyorsan, a­mint csak lehet. II. Nem tekintett vissza, csak ment előre, szaporaléptek­kel, lihegő mellel. A falu elmaradt háta mögött, leta­rolt búzaföldek következtek két oldalt, prücskök csi­ripeltek, hosszú lábú kabócák szökdeltek a rövidre vá­gott szalmaszárak közt. Az út szélén keskeny árok húzódott végig, békák kuruttyoltak benne. Elnyomo­­rodott, bütykös fűzfák lézengtek itt-ott az árok szé­lén, ritkás, porlepte szürke leveleikkel. Egy-egy nyi­korgó ökrös szekér haladt hazafelé. A szőlőből kapá­sok jöttek, fáradtan, férfiak, asszonyok, gyerekek. Mintha mindegyiken rajta lett volna az élet sivár terhe, az esti szürkületben valamennyi oly fonnyadt­nak, oly elöregedettnek látszott, oly nehezen emelte testét. Két vagy három asszony gyereket cipelt a há­tán rongyos kendőbe kötve. Bizonyosan ezek is nevetgéltek, daloltak, csóko­­lóztak talán még csak nemrég, — gondolta a fiatal kis­pap s a vőlegényeik azt hihették, hogy egy-egy Tün­dér Ilonát tartanak a karjaik közt. Hanem aztán ? Aztán ? Haza gondolt, a két fiatal asszonyra, a­kik pör­­lekednek szegény Gabival meg Ferivel, mert ez kéne, meg az kéne és semmi sincs a kedvükre. Mert a falakról omladozhat a vakolat, a háztető becsuroghat, a birkát, a gulyát eladhatják a zsidónak, a földet megehetik hol­danként, minden évben egy darabot, hanem a cifrál­­kodásra, az úri módra tenni kell akár­honnan. Aztán megfordulnak a fiatal kispap szemei előtt az elpusztult úri családok, a­mint tovább vándorolnak rozzant paraszt szekéren, aztán a férfi lót-fut, asszony várja a szerencsét, sorra próbálja a boltokat, hol ad­nának még hitelbe. Azután következnek a sikkasztá­sok, az öngyilkosságok. A­ki hátra marad, gondosko­dik magáról. Ha fiatal, ha szép, könnyen akad párt­fogója. Az ifjú megborzad. Érzi mint, emelkedik jég­páncél szíve körül. Most már tudja, hogy merre mu­tatja neki az utat a gondviselés. Léptei nyugtalanab­bakká váltak. Most már nem fél attól, hogy vissza­fordul, hogy oda borul a leány elé s azt mondja neki : — Levetem ezt a reverendát, legyen az én fele­ségem, az én drága, édes kedves feleségem, a tenye­remen fogom hordani, térden állva fogom imádni. Ki tudja, mit mindent mondott volna még csak egy órával is ezelőtt! De most már lehűlt vére, hig­gadt agy­veleje s a püspöksüveg csillog a távolban sze­me előtt. Megvetéssel tekint le a hiú világ forgására, a­hol annyi hitványság, annyi bűn és annyi szánandó gyarlóság kergeti egymást. Nem, nem akar részt venni abban; az ő hiva­tása más, magasabb, nemesebb. (Folyt, köv.) Pályája igy kezdődött s később sem volt rózsá­­sabb . Egyszer a bécsi arzenálban dolgozott, mint kő­faragó. »Legény vagyok« — mondá akkor, rosszul palástolt könnynyel szemében egy ismerősének. Élete végkorában kezdett jobbra fordulni sorsa. Ekkor közbelépett a halál. Május 29-dikén vitték ki a temetőbe. A részvét általános volt. Azonnal felmerültek különböző javas­latok emlékének megörökítése végett. Mindenekelőtt természetesen díszes síremlék fölállítását tervezték. Szász Károly a »Vasárnapi Ujság«-ban azt indítvá­nyozta, hogy művészileg gondolt, de befejezetlen szo­borművel jelöljék sírját, így fejezvén ki a félbemaradt pályát, mely abban a sírban elveszett. György Aladár ajánlotta, hogy ha Dánia a Thorwaldsen műveiből, Berlin a Rauch szobraiból külön nemzeti múzeumo­kat állított fel, mi legalább tegyünk annyit, hogy a nagy művész hátrahagyott munkáit, közadakozásból gyűjtendő pénzen vásároljuk meg az úgyis vagyonta­lanul maradt özvegytől a nemzeti múzeum számára. A két indítványból az lett, hogy a síremlék fel­állítására bizottság alakult, mely fölhívást intézett a közönséghez adakozásra. Kiss György megmintázta az emléket, de a kivi­telhez szükséges négyezer forint ma — Izsó halála után tizenkét évvel is, — csak fele részében van együtt s ami van, az is tíz évvel ezelőtt gyűlt össze. Az ifjabb nemzedék, melynek pedig van alkalma Izsó műveit látni, (csak a nemzeti múzeumba kell fáradnia) úgy látszik alig vesz tudomást az elhunyt jelesnek ér­demeiről. A György Aladár tervéből pedig annyi lett, hogy kiállítást rendeztek Izsó műveiből. Mennyit vásároltak ott — a sajtó s ebben Ke­leti Gusztáv első műkritikusunk lelkes agitációja da­cára — az meglátható a »Borsszem Jankó« 1876. évi január 2-diki számából, melyben a »házaló zsidó«, az egyik gipszalak e szavakkal távozik a kiállításból: »No, látom már, hogy itt nincsen eladó. Magukat nem veszi meg senki. Igaza is van a világnak. Mért nincse­nek aranyból, vagy ezüstből, vagy Nordbahnból ? Az volna egy kinczlerisch materiál, amiből lehet csinálni egy darab műremeket, így persze vegyenek meg ma­guk magokat. — mért nem lett a mesterünk külföldi és csinált volna francia Csokonait és angol Patikárus Ferkét és spanyol részeg kortest, akit a dán Guzman konzul mindjárt megvenne. Ajánlom engemet. Én megyek és eladom magam krétának az Orczy-kávéház markőrjének.« A­mire Csokonai szobra azt feleli: »No, legalább azt látom ebből, hogy meg van még a nemzet .« Látni való, milyen közönnyel viseltettek a nagy művész emlékével és hagyományával szemben is. Özve­gye most évről-évre gipszbe önteti leghíresebb alkotá­sait s úgy árusítja, olcsó pénzért. Vajha igy is mentül jobban elterjednének művei, hogy gyakorolná mentül szélesebb körben jótékony, nemesítő hatását az ő mű­vészi és tősgyökeres magyar szelleme, mely nélkül bármely külföldi országnak ünnepelt művésze lehetett volna. De ő inkább nyomorogni akart itthon, mint­­ pénzt és dicsőséget szerezni külföldön. Az ő jelleme lehetetlenné tette, hogy itt hagyja hazáját. Ő nem lett volna képes arra a nyilatkozatra, melyet hallomás szerint egy — nem utolsó — szobrászunk tett, hogy ha nem kapja meg az Arany-szobrot, itt hagyja az országot s külföldre megy. Magyar volt jellemében, kedélyében az utolsó ízig. Őszinte a nyerseségig, bátor, hajthatatlan, mégis szeretetreméltó és jóindulatú a legszélsőbb áldozat­­készségig. Tanítványai szerették, rajongtak érte. Mi­kor belépett a műterembe, egy hang sem hallatszott, úgy figyeltek szavaira, intéseire. Izsó Miklós, a költői lelkű szobrász, sírját halot­tak napján nem díszíti más, mint egy korhadó fejfa, nehány mécsvilág s bánatos özvegyének könyei. Ró­juk le a kegyelet adóját, menjünk el a jeltelen sirhoz, s gondoskodjunk róla, hogy jövőre ne legyen már jeltelen. — 2210 — JH. A párisi uzsorások. (Francia elbeszélés.) Irta Odysse Bárót. (Folytatás.) Ekkor belépnek a birák, minden méltóságos és ünnepies magatartás nélkül. Mi szükségük is van nekik arra, hogy komoly, tekintélyes arcot öltsenek ? Hiszen őket polgártársaik bizalma választotta meg s ők ha­tározataikat inkább a méltányoságra semmint írott törvényekre fektetik, melyek gyakran igazságtalanok. Aztán, nem a legokszerűbb demokráciát képvi­seli-e ezek, az egyedülit, melyet Európának oka van tőlünk irigyelni ? — Üljenek le, uraim! — szólt a hivatalszolga, midőn a törvényszék tagjai az emelvényen helyet fog­laltak a tölgyfából készült karszékekben a zöld asz­tal előtt. — A kihallgatás kezdődik, — szólt a biró, ki az ülésén elnökölt. Egy ügyes bajos asszony, ki kissé megijedt az elnök komoly arcától, megkérdezte mellette ülő szom­szédjától. — Hogy hívják az elnököt ? — Ripaux urnák. — Nem igen nyájas arcú. Szigorúnak látszik. — Ahogy veszszü­k. Ön a felperes. — Oh, dehogy ! Ellenkezőleg. Váltóadósságunk van, melyet nem tudunk kifizetni. A férjem betegen fekszik. — Legyen nyugodt. Ő minden mogorvasága mellett is a legjobb ember. Bronzmű­gyáros ő a Char­­lot-utcában lakik. Én én azt a napot választottam, a­melyen ő elnököl. — Micsoda ? Ön választotta ki a napot ? — Hogy óvást tehessek oly ítélet ellen, mely engem igazságtalanul marasztalt el. A Ripaux úr elnökösködése alatt én két-három havi halasztást kap­hatok. — E szerint talán én is ? — Oh, ez megint más dolog. Ön a szabályzat szerint legfölebb huszonöt napnyi halasztást nyerhet. Ez a rendes szabály... Egyébiránt, ki tudja ?... Ő oly derék ember! — Csöndesség! — kiáltott föl a hivatalszolga. A törvényszéki írnokok egyike kezdte elészám­lálni az ügyeket; lehetett hallani egész névsorozatot, fölperesek, alperesek és ügyvédek neveit; lehetett látni, a mint az illetők közelednek a sorompókhoz s aztán egymás után távoznak el. — Mit csináltak ott ? — kérdezte az imént em­lített asszonyság. — Ítéletet hoznak. — Már? — No, itt nagyon gyorsan végeznek. Itt gőzerőt alkalmaznak az ítélethozatalnál. — Egy negyed óra alatt vagy húsz ügyet intéz­tek el. Az ügyvédek fölemelkedtek, mindenik mondott néhány szót, oly halkan, hogy nem igen lehetett megérteni. Az elnök mormogta: »Két hétig,« vagy: »Az ügy bővebb vizsgálat tárgyát képezi« sat. S igy vé­geztek gyorsan egymás után az előterjesztett ügyek fölött. A még járatlanok, avatatlanok váltig figyel­tek minden szóra, a nélkül hogy azokból valamit érthettek volna. Mindenki félt, hogy elitélik, még mielőtt védel­mére valamit fölhozhatott volna. Olykor névszerek is fordultak elő, melyek derült jeleneteket idéztek elő. E reggel különösen,Ripaux úr a szokottnál szó­­rakozottabb volt. Mióta leánya elhagyta a hazát nagyon megfo­gyott, megkomorodott és megöregedett s azt lehetett volna mondani, hogy valamely ismeretlen betegség roncsolja szét lassankint idegeit vagy valamely titkos bánat emészti. Kartársai és barátai alig ismertek rá. Arca sá­­­­padt volt s szeme révedező. Azon a napon, mely — az Aranyszobor pályázat által — képzőművészetünkre oly kiváló jelentőséggel bir, — emlékezzünk meg a lelkes magyar művészről, kit oly korán elvesztettünk. Muzslai K. János: A Csokon­ai-ü­­nnepről. (Csurgón.) Alig fél órányira a sokk­azájú Drávától, szőlővel beültetett dombok, viruló rétek és termékeny szántó­földek közt húzódik hosszú, vékony vonalmódra Csurgó városa. A vasútról beérve, előttünk áll jobbfelül a ne­mes egyszerűséggel épült kilenctornyú református templom s vele szemben az ódon falaival tiszteletet pa­rancsoló gimnáziumi épület. Másutt az istenháza hozza létre a benne terjesztett szent ige alatt az isko­lát. Itt megfordítva történt. A gimnáziumi épület, csaknem egy századot átélt mohos falaival, mint gyer­mekére tekint nemcsak a templomra, hanem a tőle délfelé elterülő egész városrészre. Benne született az ihlet, mely most a templom szent falai közt lelt hazára, benne nevelkedett az uj nemzedék, mely elhagyva az éjszak felé elterülő városrész roskatag viskóit, itt szilárdabb és városiasabb hajlékot emelt magának. Nem is hinné a vándor, hogy a kőtömeg, fakó színe­zetű falaival, ily teremtő erővel bírjon. A hitnek és hazának rakott itt végvárat. De méltó hálával eltelve közeledik is feléje úgy az egyház, mint a haza. Az egyház már közel egy század óta rakosgatja össze filléreit, hogy fentartsa e fontos intézetet s a haza is sietett eleget tenni köte­lességének, midőn a csurgói gimnáziumot államsegély­ben részesíti, hadd versenyezzen a művelődés és haza­fias feladat teljesítésében a saját vezetése alatt álló kaposvári középiskolával. Ez a legáldást hozóbb ver­seny Somogyban. De nemcsak az egyház és állam, maga az inté­zet is élénken érzi, hogy kötelességei vannak önmaga

Next