Fővárosi Lapok 1887. november (300-329. szám)
1887-11-01 / 300. szám
tik vele durván, amint neki tetszik, vagy ölében hordhatja. Nem! Inkább durván. Az a gondolat, hogy szerelemben, boldogságban ölelkezve lássa ezt a leányt másvalakivel, az még jobban elkeseríti Szurdoky Lencit. De hát mit akar ő ? Pillantása ijedten siklik végig fekete talárján, fülében kongnak a mogorva vén pap szavai: minden veszedelem kútfeje a nő. — És ne vigy minket a kisértetbe. Lelki szemei előtt megnyílik az örvény Látja, hogy már csak egy lépés választja el a mélységtől, ahol elvész becsvágyó lelkének minden föllengző álma, minden kilátása, minden reménye.... egy leány miatt! De még volt ereje visszatartani lábát, megfordulni, távozni. Távozni oly gyorsan, amint csak lehet. II. Nem tekintett vissza, csak ment előre, szaporaléptekkel, lihegő mellel. A falu elmaradt háta mögött, letarolt búzaföldek következtek két oldalt, prücskök csiripeltek, hosszú lábú kabócák szökdeltek a rövidre vágott szalmaszárak közt. Az út szélén keskeny árok húzódott végig, békák kuruttyoltak benne. Elnyomorodott, bütykös fűzfák lézengtek itt-ott az árok szélén, ritkás, porlepte szürke leveleikkel. Egy-egy nyikorgó ökrös szekér haladt hazafelé. A szőlőből kapások jöttek, fáradtan, férfiak, asszonyok, gyerekek. Mintha mindegyiken rajta lett volna az élet sivár terhe, az esti szürkületben valamennyi oly fonnyadtnak, oly elöregedettnek látszott, oly nehezen emelte testét. Két vagy három asszony gyereket cipelt a hátán rongyos kendőbe kötve. Bizonyosan ezek is nevetgéltek, daloltak, csókolóztak talán még csak nemrég, — gondolta a fiatal kispap s a vőlegényeik azt hihették, hogy egy-egy Tündér Ilonát tartanak a karjaik közt. Hanem aztán ? Aztán ? Haza gondolt, a két fiatal asszonyra, akik pörlekednek szegény Gabival meg Ferivel, mert ez kéne, meg az kéne és semmi sincs a kedvükre. Mert a falakról omladozhat a vakolat, a háztető becsuroghat, a birkát, a gulyát eladhatják a zsidónak, a földet megehetik holdanként, minden évben egy darabot, hanem a cifrálkodásra, az úri módra tenni kell akárhonnan. Aztán megfordulnak a fiatal kispap szemei előtt az elpusztult úri családok, amint tovább vándorolnak rozzant paraszt szekéren, aztán a férfi lót-fut, asszony várja a szerencsét, sorra próbálja a boltokat, hol adnának még hitelbe. Azután következnek a sikkasztások, az öngyilkosságok. Aki hátra marad, gondoskodik magáról. Ha fiatal, ha szép, könnyen akad pártfogója. Az ifjú megborzad. Érzi mint, emelkedik jégpáncél szíve körül. Most már tudja, hogy merre mutatja neki az utat a gondviselés. Léptei nyugtalanabbakká váltak. Most már nem fél attól, hogy visszafordul, hogy oda borul a leány elé s azt mondja neki : — Levetem ezt a reverendát, legyen az én feleségem, az én drága, édes kedves feleségem, a tenyeremen fogom hordani, térden állva fogom imádni. Ki tudja, mit mindent mondott volna még csak egy órával is ezelőtt! De most már lehűlt vére, higgadt agyveleje s a püspöksüveg csillog a távolban szeme előtt. Megvetéssel tekint le a hiú világ forgására, ahol annyi hitványság, annyi bűn és annyi szánandó gyarlóság kergeti egymást. Nem, nem akar részt venni abban; az ő hivatása más, magasabb, nemesebb. (Folyt, köv.) Pályája igy kezdődött s később sem volt rózsásabb . Egyszer a bécsi arzenálban dolgozott, mint kőfaragó. »Legény vagyok« — mondá akkor, rosszul palástolt könnynyel szemében egy ismerősének. Élete végkorában kezdett jobbra fordulni sorsa. Ekkor közbelépett a halál. Május 29-dikén vitték ki a temetőbe. A részvét általános volt. Azonnal felmerültek különböző javaslatok emlékének megörökítése végett. Mindenekelőtt természetesen díszes síremlék fölállítását tervezték. Szász Károly a »Vasárnapi Ujság«-ban azt indítványozta, hogy művészileg gondolt, de befejezetlen szoborművel jelöljék sírját, így fejezvén ki a félbemaradt pályát, mely abban a sírban elveszett. György Aladár ajánlotta, hogy ha Dánia a Thorwaldsen műveiből, Berlin a Rauch szobraiból külön nemzeti múzeumokat állított fel, mi legalább tegyünk annyit, hogy a nagy művész hátrahagyott munkáit, közadakozásból gyűjtendő pénzen vásároljuk meg az úgyis vagyontalanul maradt özvegytől a nemzeti múzeum számára. A két indítványból az lett, hogy a síremlék felállítására bizottság alakult, mely fölhívást intézett a közönséghez adakozásra. Kiss György megmintázta az emléket, de a kivitelhez szükséges négyezer forint ma — Izsó halála után tizenkét évvel is, — csak fele részében van együtt s ami van, az is tíz évvel ezelőtt gyűlt össze. Az ifjabb nemzedék, melynek pedig van alkalma Izsó műveit látni, (csak a nemzeti múzeumba kell fáradnia) úgy látszik alig vesz tudomást az elhunyt jelesnek érdemeiről. A György Aladár tervéből pedig annyi lett, hogy kiállítást rendeztek Izsó műveiből. Mennyit vásároltak ott — a sajtó s ebben Keleti Gusztáv első műkritikusunk lelkes agitációja dacára — az meglátható a »Borsszem Jankó« 1876. évi január 2-diki számából, melyben a »házaló zsidó«, az egyik gipszalak e szavakkal távozik a kiállításból: »No, látom már, hogy itt nincsen eladó. Magukat nem veszi meg senki. Igaza is van a világnak. Mért nincsenek aranyból, vagy ezüstből, vagy Nordbahnból ? Az volna egy kinczlerisch materiál, amiből lehet csinálni egy darab műremeket, így persze vegyenek meg maguk magokat. — mért nem lett a mesterünk külföldi és csinált volna francia Csokonait és angol Patikárus Ferkét és spanyol részeg kortest, akit a dán Guzman konzul mindjárt megvenne. Ajánlom engemet. Én megyek és eladom magam krétának az Orczy-kávéház markőrjének.« Amire Csokonai szobra azt feleli: »No, legalább azt látom ebből, hogy meg van még a nemzet .« Látni való, milyen közönnyel viseltettek a nagy művész emlékével és hagyományával szemben is. Özvegye most évről-évre gipszbe önteti leghíresebb alkotásait s úgy árusítja, olcsó pénzért. Vajha igy is mentül jobban elterjednének művei, hogy gyakorolná mentül szélesebb körben jótékony, nemesítő hatását az ő művészi és tősgyökeres magyar szelleme, mely nélkül bármely külföldi országnak ünnepelt művésze lehetett volna. De ő inkább nyomorogni akart itthon, mint pénzt és dicsőséget szerezni külföldön. Az ő jelleme lehetetlenné tette, hogy itt hagyja hazáját. Ő nem lett volna képes arra a nyilatkozatra, melyet hallomás szerint egy — nem utolsó — szobrászunk tett, hogy ha nem kapja meg az Arany-szobrot, itt hagyja az országot s külföldre megy. Magyar volt jellemében, kedélyében az utolsó ízig. Őszinte a nyerseségig, bátor, hajthatatlan, mégis szeretetreméltó és jóindulatú a legszélsőbb áldozatkészségig. Tanítványai szerették, rajongtak érte. Mikor belépett a műterembe, egy hang sem hallatszott, úgy figyeltek szavaira, intéseire. Izsó Miklós, a költői lelkű szobrász, sírját halottak napján nem díszíti más, mint egy korhadó fejfa, nehány mécsvilág s bánatos özvegyének könyei. Rójuk le a kegyelet adóját, menjünk el a jeltelen sirhoz, s gondoskodjunk róla, hogy jövőre ne legyen már jeltelen. — 2210 — JH. A párisi uzsorások. (Francia elbeszélés.) Irta Odysse Bárót. (Folytatás.) Ekkor belépnek a birák, minden méltóságos és ünnepies magatartás nélkül. Mi szükségük is van nekik arra, hogy komoly, tekintélyes arcot öltsenek ? Hiszen őket polgártársaik bizalma választotta meg s ők határozataikat inkább a méltányoságra semmint írott törvényekre fektetik, melyek gyakran igazságtalanok. Aztán, nem a legokszerűbb demokráciát képviseli-e ezek, az egyedülit, melyet Európának oka van tőlünk irigyelni ? — Üljenek le, uraim! — szólt a hivatalszolga, midőn a törvényszék tagjai az emelvényen helyet foglaltak a tölgyfából készült karszékekben a zöld asztal előtt. — A kihallgatás kezdődik, — szólt a biró, ki az ülésén elnökölt. Egy ügyes bajos asszony, ki kissé megijedt az elnök komoly arcától, megkérdezte mellette ülő szomszédjától. — Hogy hívják az elnököt ? — Ripaux urnák. — Nem igen nyájas arcú. Szigorúnak látszik. — Ahogy veszszük. Ön a felperes. — Oh, dehogy ! Ellenkezőleg. Váltóadósságunk van, melyet nem tudunk kifizetni. A férjem betegen fekszik. — Legyen nyugodt. Ő minden mogorvasága mellett is a legjobb ember. Bronzműgyáros ő a Charlot-utcában lakik. Én én azt a napot választottam, amelyen ő elnököl. — Micsoda ? Ön választotta ki a napot ? — Hogy óvást tehessek oly ítélet ellen, mely engem igazságtalanul marasztalt el. A Ripaux úr elnökösködése alatt én két-három havi halasztást kaphatok. — E szerint talán én is ? — Oh, ez megint más dolog. Ön a szabályzat szerint legfölebb huszonöt napnyi halasztást nyerhet. Ez a rendes szabály... Egyébiránt, ki tudja ?... Ő oly derék ember! — Csöndesség! — kiáltott föl a hivatalszolga. A törvényszéki írnokok egyike kezdte elészámlálni az ügyeket; lehetett hallani egész névsorozatot, fölperesek, alperesek és ügyvédek neveit; lehetett látni, a mint az illetők közelednek a sorompókhoz s aztán egymás után távoznak el. — Mit csináltak ott ? — kérdezte az imént említett asszonyság. — Ítéletet hoznak. — Már? — No, itt nagyon gyorsan végeznek. Itt gőzerőt alkalmaznak az ítélethozatalnál. — Egy negyed óra alatt vagy húsz ügyet intéztek el. Az ügyvédek fölemelkedtek, mindenik mondott néhány szót, oly halkan, hogy nem igen lehetett megérteni. Az elnök mormogta: »Két hétig,« vagy: »Az ügy bővebb vizsgálat tárgyát képezi« sat. S igy végeztek gyorsan egymás után az előterjesztett ügyek fölött. A még járatlanok, avatatlanok váltig figyeltek minden szóra, a nélkül hogy azokból valamit érthettek volna. Mindenki félt, hogy elitélik, még mielőtt védelmére valamit fölhozhatott volna. Olykor névszerek is fordultak elő, melyek derült jeleneteket idéztek elő. E reggel különösen,Ripaux úr a szokottnál szórakozottabb volt. Mióta leánya elhagyta a hazát nagyon megfogyott, megkomorodott és megöregedett s azt lehetett volna mondani, hogy valamely ismeretlen betegség roncsolja szét lassankint idegeit vagy valamely titkos bánat emészti. Kartársai és barátai alig ismertek rá. Arca sápadt volt s szeme révedező. Azon a napon, mely — az Aranyszobor pályázat által — képzőművészetünkre oly kiváló jelentőséggel bir, — emlékezzünk meg a lelkes magyar művészről, kit oly korán elvesztettünk. Muzslai K. János: A Csokonai-ünnepről. (Csurgón.) Alig fél órányira a sokkazájú Drávától, szőlővel beültetett dombok, viruló rétek és termékeny szántóföldek közt húzódik hosszú, vékony vonalmódra Csurgó városa. A vasútról beérve, előttünk áll jobbfelül a nemes egyszerűséggel épült kilenctornyú református templom s vele szemben az ódon falaival tiszteletet parancsoló gimnáziumi épület. Másutt az istenháza hozza létre a benne terjesztett szent ige alatt az iskolát. Itt megfordítva történt. A gimnáziumi épület, csaknem egy századot átélt mohos falaival, mint gyermekére tekint nemcsak a templomra, hanem a tőle délfelé elterülő egész városrészre. Benne született az ihlet, mely most a templom szent falai közt lelt hazára, benne nevelkedett az uj nemzedék, mely elhagyva az éjszak felé elterülő városrész roskatag viskóit, itt szilárdabb és városiasabb hajlékot emelt magának. Nem is hinné a vándor, hogy a kőtömeg, fakó színezetű falaival, ily teremtő erővel bírjon. A hitnek és hazának rakott itt végvárat. De méltó hálával eltelve közeledik is feléje úgy az egyház, mint a haza. Az egyház már közel egy század óta rakosgatja össze filléreit, hogy fentartsa e fontos intézetet s a haza is sietett eleget tenni kötelességének, midőn a csurgói gimnáziumot államsegélyben részesíti, hadd versenyezzen a művelődés és hazafias feladat teljesítésében a saját vezetése alatt álló kaposvári középiskolával. Ez a legáldást hozóbb verseny Somogyban. De nemcsak az egyház és állam, maga az intézet is élénken érzi, hogy kötelességei vannak önmaga