Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-01 / 330. szám
Csütörtök, 1887. december 1. 330. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre........................................ frt Negyedévre............................. frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Galamb és csalogány. (Elbeszélés.) Egri Gyulától. (Folytatás.) — Méltóságod forog veszélyben Angyal Nándor, — biztatta magát — ha ez nem az utolsó engedmény lesz, melyet lovagiasságodnak önérzeted tehet. A nők törékenyek és gyöngék ugyan, de ez nem jogosítja fel a nagy embereket arra, hogy kedvükért leszálljanak azon magas talapzatról, hová öndicsőségük s az emberek elismerése helyezte bámulatra késztő alakjaikat. S keserű hangulatában, szánalommal forgatta fejében a gyöngébb nem számos fogyatkozását. Kénytelen volt önmaga előtt is bevallani, hogy isten kegyelméből való költőtől menthetetlen könnyelműség, idejének valamely kis részét nők társaságára fecsérelni. Míg ő itt, mint inas az előszobában, a szép asszonyra vár, megírhatott volna egy dalt, sőt többet — egy regénynek első fejezetét. Angyal Nándor keserűsége már annyira fokozódott, hogy Petőfi egy kifejezését, melyet durvának, póriasnak s igaztalannak tartott eddig, kezdte meglepőnek s igaznak találni. Bár még álmában sem merné kimondani, lelkében forrongott a vágy, Petőfi ezen mondását magáévá tenni: »asszonyi állat.« Ebben a percben lépett be Matild. Előnyösen volt öltözve s mosolyogva sietett a költő felé. Látta arcán s haragos szemeim, hogy mélyen megsértette a hosszú várakoztatással. Kis fehér kezével megfogta kezét s némileg hátrahiúzódva, mint a jó vívó, tervbe vett veszélyes szúrás megtevése előtt, halkan monda: — Bocsánat. Nem akartam megsérteni önt. Sokkal nagyobb bámulója vagyok lángeszének, mintsem ezt megtehetném. Nézze el egy bohó asszonyka hibáját, akit nemes cél tartott vissza oly soká öltözőjében. Nagyon szép akartam lenni,tetszeni akartam önnek... Elhallgatott, de oly közel hajolt a költőhöz, s hogy ez elkábult a parfőmtől, mely ruhájából áradt felé. Haragja, keserűsége s nyelvén lebegő nyers feleletei elpárologtak. Kellemmel hajtotta meg magát Matild előtt s gyöngéden csókolta meg kezét. Szent volt a béke. Sokáig beszélgettek bizalmasan. Angyal Nándor elmondta a szolgabiróval történt esetét. — Kihívtak, — igy végezte be s elhallgatott. Azt hitte, Matild kétségbeesik s fájdalma e vészes hit hallatára kiárad. S e bánat, a szerelem kedves előőrsként tűnt volna föl neki. Matild derülten válaszolt. — Párbaj ! ez igazán derék. Kardra ? pisztolyra ? dinamit bombára ? Remélem, meg fogja ölni ellenfelét. Egy költőt nem szabad büntetlenül kihívni. Ön nem csak nagy és jó, ön hős is Nándor! Először hívta keresztnevénél s szemei oly bátran csillogtak, hogy költőnk valami melegséget érzett szivében eláradni. — Boldog leszek, ha meghozza nekem a hirt, hogy legalább is levágta fülét. — Ah! mindez szép. De lássa. .. — Mit, ön sajnálja ellenfelét ? Ez dicsőségére válik szivének. Több harag illenék az ön állapotához. — A csalogányhoz nem illenek a sas karmai. Ha csak bátorság kérdése volna elfogadni a kihívást, ezer örömmel cselekedném az ön kedve szerint. De elveim nem engedik meg, hogy közönséges gyilkos legyek, akit csak egy romlott társadalom esztelen felfogása ment meg attól, hogy tömlőében rohadjam el. — Ön túloz. Puskin párbajban esett el. A kardot a királyok is jól forgatják; nem lehet az szégyen a szellem s elmésség királyaira nézve sem. — No igen. De én jobban forgatom a tollat a kardnál. Sőt nem hiszem, hogy a vivás tudományának ábécéjénél tovább tudtam volna mennni. Matild csodálkozva nézett rá. — Ön nem jól vív ? Mert nem mondta mindjárt. Én pompásan tudok. Egy ízben divat volt a nőknek vívni tanulni. Már csak az alkalom miatt is, melyet az ily vivási órák a trikók viselésére nézve nyújtottak. Kezével tapsolt s arca kipirult. — Mily nagyszerű lesz, önnel összemérni kardomat. S szemtől-szembe állni hosszú percekig. Van itt egy vivómester, a kinek jól berendezett vívóterme van s a kinél órákat veszek. Megüzenem neki, hogy ma ketten foglaljuk le egész délutánját. Oh! hogy én is megtaníthatom önt valamire, drága nagyom. Becsöngette szobalányát s elüzent Monsieure Vincenthez, a kinek vívóterme a fürdő legszebb utcájában volt berendezve. IX. Ketten maradtak. A vivómester, mozgékony kis fekete emberke, elég érzékkel és világtapasztalattal birt annak megértésére, hogy reá most semmi szükség. Kiment, a keritők azon szemtelen örömével arcán mely legelőször a kígyó szemében jelenhetett meg a paradicsomban s azóta nem egyszer a gyöngébb nemből azoknak kiváltságos öröme, kik a kígyónak csak nyelvét, de eszét nem örökölték. — Megengedi ? Kissé fel kell tűrni ez alkalmatlan ruhaujjat. A meglepett költő előtt, megdalolásra méltó hófehérséggel bontakoztak ki a szép asszony gömbölyű karjai, szűk ruhabörtönükből. Amint kis kezében megsuhogott a kard, ingerlően tűnt elő az izmok játéka. S amint állást foglalt, s karcsú dereka a hullám szabályszerűségével ide-oda mozgott, mikor támadásnál előre siklott, s égető szemei mozdulatlanul és soká merültek a költő szemeibe: érezte a boldog tanítvány, hogy a varázs, melyet a nő reá gyakorol, teljessé leszen. A vivó-mester kopogott, de az összemért kardok zörejénél nem hallották. Jégbehűtött bort és gyümölcsöket hozott be, oly rococó tálcán, mely talán még nagyanyájáé volt. Matildnak villámgyors keze volt s kardja behatolt a legkisebb résen s a legkisebb fedetlen helyen. Az ablakok a kertre nyíltak s fehér virágú bokrok himbálóztak szemeik előtt. Rózsafák tűz-piros virága kandikált elő a buja zöldből. Nyílott a szekfü s gyönyörű almák csüngtek a gályákon. A napsugarak rávetődtek arcaikra, s Angyal Nándor úgy elvakult, hogy három veszedelmes vágást kapott hirtelen mellén s nyakán. — Matild leeresztette kardját. — Ah! költőm, ez a szép kert s ezek a kedves napsugarak önt szórakozottá teszik. — S az ön drága arca! Az asztalhoz léptek s ettek a pompás gyümölcsből, mely felüditette őket. Vékony poharaikat teletöltötték s magasra emelve kacintottak. Életrajzi adatok. (Néhai dr. Kovács Pál irata.*) Veszprém megyében, Dégen születtem, hol atyám — Kovács Ferenc okleveles mérnök — Festetich Antal csász. kir. kamarás jószágainak igazgatója volt élte fogytáig. Szüleimnek, hat leány között, egyetlen fiuk s utolsó gyermekük voltam. Iskoláimat a pápai ref. főiskolában végeztem, egy évet töltve Pozsonyban, német nyelv végett. Mint kilenc éves gimnazista fiú, a tanító által diktált magyar gyakorlatot kissé hosszúnak találván a másnapra megcsinálandó latinfordításra, midőn tanítónk ezt diktálta: »A bölcs kevéssel megelégszik«. *) Mikor Győrben 1877-ben dr. Kovács Pál félszázados írói pályáját ünnepelték, ez alkalomra lapunk szerkesztője életrajzi adatokat kért a veterántól. Vonakodott elküldeni s az újabb sürgetésre megirta ugyan ez adatokat, de elkésve küldte be. Ennélfogva ez iratból csak a legismeretesb, máshol is megirt adatok vannak tudva irodalmunkban. Pedig e magánhasználatra készült vázlat sok olyan jellemzőt foglal magában gyermekkoráról, Petőfiről, győri fogságáról, sőt, mely részletek nem voltak említve az emlékbeszédekben sem, melyeket Vadnai Károly az akadémiában s Beöthy Zsolt a Kisfaludy-Társaságban tartottak fölötte. Érdekes az is, hogy mint gondolkozott ő a saját írói működéséről. Az ember, iró és családfő számos közvetlen vonása tűnik föl ez iratban. Ezért közöljük most, midőn a kéziratot lapunk szerkesztője a Kisfaludy-Társaság kézirati gyűjteményének adta át. Szerk. Feri szóval mondtam rá: »Legyünk mi is bölcsek s elégedjünk meg mára e kevéssel.« Ez annyira megtetszett tanítónknak, hogy — többi tanulótársam örömére — azonnal abbahagyta a diktálást s azt jegyezte meg: »Na fiú! ha te valaha hires ember leszel, ezt a mondásodat meg fogják említeni életrajzodban.« Pozsonyban 1824-ben, dr. Malatides elnöklete alatt, magyar társaságot alakítottunk. Ekkor, tizenhat éves koromban, írtam első vígjátékomat: »Egy füst alatt két lakodalom.« Igen kezdetleges mű lehetett ugyan, de társaim, az elnök úrral együtt, sokat nevettek rajta, midőn előttük felolvastam. Az Esztergomban akkori hírneves litterátor Szeder Fábián által szerkesztett »Uránia« című zsebkönyvben, 1827-ben jelent meg nyomtatásban előszörkét művem: »Gunda a szép halászleány« rege s »A klavitmester« vígjáték egy felvonásban. Az év őszén mentem Pestre a medikai tanfolyamra s ott decemberben, midőn egy kis társaságban irodalomról beszéltek, egy szellemes hölgy: Karacs Teréz k. a. megjegyzé, hogy az »Uránia« első kötete megjelent s neki különösen két mű tetszik benne : »Gunda« s »A klavirmester.« Nem tudta még, hogy a dicsért két mű szerzője én vagyok. Szinte megdöbbenve mutattam be aztán magamat a derék hölgynek s ez idő óta tisztes családjánál, (atyja Karacs Ferenc hires rézmetsző, anyja Takács Éva, akkor igen ismert írónő,) mindig szívesen látott vendég valék. Csakhamar megismerkedtem Pesten Fáy Andrással, Vitkovicscsal, Szemere Pállal, Kisfaludy Károlylyal, Vörösmartyval, Bajzával és Schedellel. Az öreg Virág Benedeknek Karacsné mutatott be. Kazinczy Ferenc ekkoriban Pesten időzvén, magához hivatott Szalay Lászlóval, ki első éves jogász volt. Kazinczy ismerte atyámat, akivel levelezett. Arcképemet is levétette akkor egy az ő védnöksége alatt, Ponori Thewrewk József által kiadandó album számára, mely azonban sohasem jelent meg. Már győri gyakorló orvos voltam, midőn Thewrewk Józseftől kis kőnyomatú arcképemet megkaptam. A művész nevét elfelejté ő is, de az arckép jó volt. Orvosi oklevelet 1833-ban kaptam, mely alkalommal a szokásos »dissertatio medica«-t nagy ritkaságul magyar nyelven írtam meg s adtam ki »A növendék nőnem« cím alatt. Az orvosi vitatkozás egy pontját is magyar nyelven végzem, mi akkor nagy feltűnést okozott. Németországban 1834-ben egy kis utazást tettem Berlinig s Köthenben az akkor még élő Hahnemann Sámuelt meglátogattam. Ez idő óta az általa alapított hasonszenvi gyógytannak hive maradtam, elég szerencsével gyakorolva azt mai napig. Győrött 1835 óta lakom. Magyar olvasó egyletet hoztam ott létre, néhány lelkes barátom közreműködésével. Alapítottunk egy, a magyar színészetet pártoló egyletet is. E két intézetnek nagy befolyása volt a még akkor kissé német szellemű város magyarosítására. Lefordítottuk a német »Vaterland« című újságot is magyar »Hazánk«-ra. Ennek harmadfél évig szerkesztője is voltam, mig nem a közbejött forradalmi zavarok miatt meg kellett szűnnie. De ismét föltámadt halottaiból s mint »Győri Közlöny« hazánk vidéki magyar lapjai közt a legrégibb.