Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)

1887-12-01 / 330. szám

Csütörtök, 1887. december 1. 330. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-teré 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................... ..... frt N egyedévre............................4 frt M egjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Galamb és csalogány. (Elbeszélés.) Egri Gyulától. (Folytatás.) — Méltóságod forog veszélyben Angyal Nándor, — biztatta magát — ba ez nem az utolsó engedmény lesz, melyet lovagiasságodnak önérzeted tehet. A nők törékenyek és gyöngék ugyan, de ez nem jogosítja fel a nagy embereket arra, hogy kedvükért leszálljanak azon magas talapzatról, hová öndicsőségük s az em­berek elismerése helyezte bámulatra késztő alak­jaikat. S keserű hangulatában, szánalommal forgatta fejében a gyöngébb nem számos fogyatkozását. Kény­telen volt önmaga előtt is bevallani, hogy isten ke­gyelméből való költőtől menthetetlen könnyelműség, idejének valamely kis részét nők társaságára fecsé­relni. Mig ő itt, mint inas az előszobában, a szép asszonyra vár, megírhatott volna egy dalt; sőt többet — egy regénynek első fejezetét. Angyal Nándor keserűsége már annyira foko­zódott, hogy Petőfi egy kifejezését, melyet durvának, póriasnak s igaztalannak tartott eddig, kezdte meg­lepőnek s igaznak találni. Bár még álmában sem merné kimondani, lelkében forrongott a vágy, Petőfi ezen mondását magáévá tenni: »asszonyi állat.« Ebben a percben lépett be Matild. Előnyösen volt öltözve s mosolyogva sietett a költő felé. Látta arcán s haragos szemeim, hogy mélyen megsértette a hosszú várakoztatással. Kis fehér kezével megfogta kezét s némileg hátrahiízódva, mint a jó vívó, tervbe vett veszélyes szúrás megtevése előtt, halkan monda: — Bocsánat. Nem akartam megsérteni önt. Sokkal nagyobb bámulója vagyok lángeszének, mint­sem ezt megtehetném. Nézze el egy bohó asszonyka hibáját, a kit nemes cél tartott vissza oly soká öltö­zőjében. Nagyon szép akartam lenni, —tetszeni akar­tam önnek... Elhallgatott, de oly közel hajolt a költőhöz, I hogy ez elkábult a parfőmtől, mely ruhájából áradt felé. Haragja, keserűsége s nyelvén lebegő nyers feleletei elpárologtak. Kellemmel hajtotta meg magát Matild előtt s gyöngéden csókolta meg kezét. Szent volt a béke. Sokáig beszélgettek bizalmasan. Angyal Nándor elmondta a szolgabiróval történt esetét. — Kihívtak, — igy végezte be s elhallgatott. Azt hitte, Matild kétségbeesik s fájdalma e vé­szes hir hallatára kiárad. S e bánat, a szerelem ked­ves előőrsként tűnt volna föl neki. Matild derülten vá­laszolt. — Párbaj ! ez igazán derék. Kardra ? pisztolyra ? dinamit bombára ? Remélem, meg fogja ölni ellenfe­lét. Egy költőt nem szabad büntetlenül kihívni. Ön nem csak nagy és jó, ön bős is Nándor! Először hívta keresztnevénél s szemei oly bát­ran csillogtak, hogy költőnk valami melegséget ér­zett szivében eláradni. — Boldog leszek, ba meghozza nekem a hirt, hogy legalább is levágta fülét. — Ab! mindez szép. De lássa. .. — Mit, ön sajnálja ellenfelét ? Ez dicsőségére válik szivének. Több harag illenék az ön álla­potához. — A csalágonyboz nem illenek a sas karmai. Ha csak bátorság kérdése volna elfogadni a kihívást: ezer örömmel cselekedném az ön kedve szerint. De el­veim nem engedik meg, hogy közönséges gyilkos le­gyek, a kit csak egy romlott társadalom esztelen fel­fogása ' ment meg attól, hogy tömlőében rohad­jam el. — Ön túloz. Puskin párbajban esett el. A kar­dot a királyok is jól forgatják; nem lehet az szégyen a szellem s elmésség királyaira nézve sem. — No igen. De én jobban forgatom a tollat a kardnál. Sőt nem hiszem, hogy a vivástudományának ábécéjénél tovább tudtam volna mennni. Matild csodálkozva nézett rá. — Ön nem jól viv ? Mért nem mondta mind­járt. Én pompásan tudok. Egy Ízben divat volt a nők­nek vívni tanulni. Már csak az alkalom miatt is, melyet az ily vivási-órák a trikók viselésére nézve nyújtottak. Kezével tapsolt s arca kipirult. — Mily nagyszerű lesz, önnel összemérni kar­domat. S szemtől-szembe állni bosszú percekig. Van itt egy vivómester, a kinek jól berendezett vívóterme van s a kinél órákat veszek. Megüzenem neki, hogy ma ketten foglaljuk le egész délutánját. Oh! hogy én is megtaníthatom önt valamire, drága nagyom. Becsöngette szobalányát s elüzent Monsieure Vincentbez, a kinek vívóterme a fürdő legszebb utcá­jában volt berendezve. IX. Ketten maradtak. A vivómester, mozgékony kis fekete emberke, elég érzékkel és világtapasztalattal birt annak megértésére, hogy reá most semmi szük­ség. Kiment, a keritők azon szemtelen örömével arcán mely legelőször a kígyó szemében jelenhetett meg a paradicsomban s azóta nem egyszer a gyöngébb-nem­ből azoknak kiváltságos öröme, kik a kígyónak csak nyelvét, de eszét nem örökölték. — Megengedi ? Kissé fel kell tűrni ez alkal­matlan ruhaujjat. A meglepett költő előtt, megdalolásra méltó bó- febérséggel bontakoztak ki a szép asszony gömbölyű karjai, szűk ruhabörtönükből. Amint kis kezében megsuhogott a kard, inger­lőén tűnt elő az izmok játéka. S amint állást foglalt, s karcsú dereka a hullám szabályszerűségével ide-oda mozgott, mikor támadásnál előre siklott, s égető sze­mei mozdulatlanul és soká merültek a költő szemeibe: érezte a boldog tanítvány, hogy a varázs, melyet a nő reá gyakorol, teljessé leszen. A vivó-mester kopogott, de az összemért kar­dok zörejénél nem hallották. Jégbehütött bort és gyü­mölcsöket hozott be, oly rococó tálcán, mely talán még nagyanyájáé volt. Matildnak villámgyors keze volt s kardja beha­tolt a legkisebb résen s a legkisebb fodetlen helyen. Az ablakok a kertre nyíltak s fehér virágú bok­rok himbálóztak szemeik előtt. Rózsafák tüz-piros virága kandikált elő a buja zöldből. Nyílott a szekfü s gyönyörű almák csüngtek a gályákon. A napsu­garak rávetődtek arcaikra, s Angyal Nándor úgy elvakult, hogy három veszedelmes vágást kapott hir­telen mellén s nyakán. — Matild leeresztette kardját. — Ah! költőm, ez a szép kert s ezek a kedves napsugarak önt szórakozottá teszik. — S az ön drága arca! Az asztalhoz léptek s ettek a pompás gyü­mölcsből, mely felüditette őket. Vékony poharaikat teletöltötték s magasra emelve kacintottak. Életrajzi adatok. (Néhai dr. Kovács Pál irata.*) Veszprémmegyében, Dégen születtem, hol atyám — Kovács Ferenc okleveles mérnök — Festetich An­tal csász. kir. kamarás jószágainak igazgatója volt élte fogytáig. Szüleimnek, hat leány között, egyetlen fiók s utolsó gyermekük voltam. Iskoláimat a pápai ref. főiskolában végeztem, egy évet töltve Pozsonyban, német nyelv végett. Mint kilenc éves gimnazista fiú, a tanító által diktált magyar gyakorlatot kissé hosszúnak találván a másnapra megcsinálandó latinforditásra, midőn ta­nítónk ezt diktálta: »A bölcs kevéssel megelégszik«, *) Mikor Győrben 1877-ben dr. Kovács Pál félszáza­dos írói pályáját ünnepelték, ez alkalomra lapunk szerkesz­tője életrajzi adatokat kért a veterántól. Vonakodott elkül­deni s az újabb sürgetésre megirta ugyan ez adatokat, de elkésve küldte be. Ennélfogva ez iratból csak a legismere- tesb, máshol is megirt adatok vannak tudva irodalmunkban. Pedig e magánhasználatra készült vázlat sok olyan jellemzőt foglal magában gyermekkoráról, Petőfiről, győri fogságáról, sat, mely részletek nem voltak említve az emlékbeszédek­ben sem, mélyeket Vadnai Károly az akadémiában s Beöthy Zsolt a Kisfaludy-Társaságban tartottak fölötte. Érdekes az is, hogy mint gondolkozott ő a saját Írói működéséről. Az ember, iró és családfő számos közvetlen vonása tűnik föl ez iratban. Ezért közöljük most, midőn a kéziratot lapunk szerkesztője a Kisfaludy-Társaság kézirati gyűjteményének adta át. Szerk. Fenn szóval mondtam rá: »Legyünk mi is bölcsek s elégedjünk meg mára e kevéssel.« Ez annyira megtetszett tanítónknak, hogy — többi tanulótársam örömére — azonnal abbahagyta a diktálást s azt jegyezte meg: »Na fiú! ba te valaha hires ember leszel, ezt a mondásodat meg fogják említeni életrajzodban.« Pozsonyban 1824-ben, dr. Malatides elnöklete alatt, magyar társaságot alakítottunk. Ekkor, tizenhat éves koromban, Írtam első vígjátékomat: »Egy füst alatt két lakodalom.« Igen kezdetleges mű lehetett ugyan, de társaim, az elnök úrral együtt, sokat nevet­tek rajta, midőn előttük felolvastam. Az Esztergomban akkori hírneves litterátor Szeder Fábián által szerkesztett »Uránia« cimü zseb­könyvben, 1827-ben jelent meg nyomtatásban előszói­két művem: »Gunda a szép halászleány« rege s »A klavirmester« vigjáték egy felvonásban. Az év őszén mentem Pestre a medikai tanfo­lyamra s ott decemberben, midőn egy kis társaságban irodalomról beszéltek, egy szellemes hölgy: Karacs Teréz k. a. megjegyzé, hogy az »Uránia« első kötete megjelent s neki különösen két mű tetszik benne : »Gunda« s »A klavirmester.« Nem tudta még, hogy a dicsért két mű szerzője én vagyok. Szinte megdöbbenve mutattam be aztán maga­mat a derék hölgynek s ez idő óta tisztes családjánál, (atyja Karacs Ferenc hires rézmetsző, anyja Takács Éva, akkor igen ismert írónő,) mindig szívesen látott vendég valék. Csakhamar megismerkedtem Pesten Fáy And­rással, Yitkovicscsal, Szemere Pállal, Kisfaludy Ká­rolylyal, Vörösmartyval, Bajzával és Schedellel. Az öreg Virág Benedeknek Karacsné mutatott be. Kazinczy Ferenc ekkoriban Pesten időzvén, ma­gához hivatott Szalay Lászlóval, ki első éves jogász volt. Kazinczy ismerte atyámat, a kivel levelezett. Arcképemet is levétette akkor egy az ő védnöksége alatt, Ponori Tkewrewk József által kiadandó album számára, mely azonban sohasem jelent meg. Már győri gyakorló orvos voltam, midőn Thewrewk Józseftől kis kőnyomatu arcképemet megkaptam. A művész ne­vét elfelejté ő is, de az arckép jó volt. Orvosi oklevelet 1833-ban kaptam, mely alka­lommal a szokásos »dissertatio medica«-t nagy ritka­ságul magyar nyelven Írtam meg s adtam ki »A ne- vendék nőnem« cim alatt. Az orvosi vitatkozás egy pontját is magyar nyelven végzém, mi akkor nagy fel­tűnést okozott. Németországban 1834-ben egy kis utazást tet­tem Berlinig s Köthenben az akkor még élő Hahne­mann Sámuelt meglátogattam. Ez idő óta az általa alapított hasonszenvi gyógytannak hive maradtam, elég szerencsével gyakorolva azt mai napig. Győrött 1835 óta lakom. Magyar olvasó egyle­tet hoztam ott létre, néhány lelkes barátom közremű­ködésével. Alapítottunk egy, a magyar színészetet pártoló egyletet is. E két intézetnek nagy befolyása volt a még akkor kissé német szellemű város magyaro­sítására. Leforditattuk a német »Vaterland« cimü új­ságot is magyar »Hazánk«-ra. Ennek harmadfél évig szerkesztője is voltam, mig nem a közbejött forra­dalmi zavarok miatt meg kellett szűnnie. De ismét föltámadt halottaiból s mint »Győri Közlöny« hazánk vidéki magyar lapjai közt a legrégibb.

Next

/
Thumbnails
Contents