Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)

1887-12-01 / 330. szám

— Az ön ellenfelének levágott fülére iszom. — És én — halálára. Minden félénksége eltűnt s a vér kiontásának gondolatától nem irtózott többé. A fiatal nő szenve­délye átragadt lelkére s türelmetlenül emelgette fegyverét. — Kezdjük újra. Összecsaptak. S most oly ügyességet s annyi erélyt fejtett ki a költő a támadásban, hogy Matild elbámult rajta. — Mily tanulékony ön. Már egész a falig szo­rított ellenállhatatlan rohamaival. S hogy szikrázik két szeme! Elveszi minden ügyességemet. Ön megba­bonázott. (Folyt. köv.) A testvérek szirtfoka. (Görög elbeszélés.) Írta D. Bikelas. (Vége.) VIII. Utam a völgyet környező magaslatok gerincén vezetett. Balfelől a termékeny völgy terült alattam s azontúl a tenger. Jobbról a sziget fensikjait láttam fokozatosan alászállani a part felé. E fensikokat szől­­lők és legelők borították. A távolból két helységnek a házai, meg egy kolostor épületei látszottak. A tenger üde levegője, az utat szegélyező vad virágok illata, meg a járás által élénkebb keringésbe jött vérem uj erőt kölcsönöztek izmaimnak. Gyorsan lépdeltem s egész élvezetet találtam e sétában. A nap szomorú benyomásai azonban nem oszlottak el nálam tökéletesen; még mindig nyomták azok a lelkemet. Pandeli néhány lépésnyire követett engem, ösz­vérét kötőféken vezetve. Midőn a szirtfokhoz közeledtünk, az addig könnyen járható út egyszerre meredekebbé vált, kacs­karingósan vezetve a sziklacsúcs felé. Egy pontnál kétfelé ágazott az ösvény, az egyik a völgy felé vonult alá a Skálához, a másik fölfelé a sziklapárkányzato­­kon. Láttam a hullámzó tengert a lábaim alatt s hal­lottam a viz moraját, midőn az a szirtekhez csapódott. Pandéli közeledett hozzám, ajánlva, hogy üljek föl az öszvérre, de én biztosabban éreztem magamat a saját lábaimon, mint az öszvérnek a nyergében. Min­den pillanatban azt reméltem, hogy már közeledünk a szirttetőhöz s megláthatom azt a kis emléket, melyet ablakunkból megpillantottam; de még sem a tetőt, sem az emléket nem láthattam s mindig terhelőbbé vált a kapaszkodás. Végre feltűnt előttem a tető s nagy örömömre megpillantottam Nicót és Spirakit, kik az ellenkező oldalon jöttek föl s épen a kis kápol­nához érkeztek. ■(Ők nem láttak minket, sőt lépteink zaját sem hallották. A déli szél arról az oldalról he­vesen fújt felénk. Kiáltani akartam nekik, de elszorult mellem nem adott hangot. Unokabátyám a kis kápolnát bámulta. Vájjon mi vonhatta magára oly nagyon a figyelmét ? Spiraki háttal állt tőlünk. Csaknem közelükbe jutottunk, midőn meghal­lották lépteink zaját. Mind a ketten felénk fordultak s Nico intett kezével felém, hogy közeledjem. Oda siettem. Most már megértettem mi ébresz­tette föl oly nagyon a figyelmét. Az a kép, melyet szobánk falán láttunk, hű másolata volt e kápolnának. Az ajtó mellett kétfelől a fehér falra két nagy kereszt volt festve: mindenik kereszt alatt keresztbe tett láb­szár-csontok, a csontok alatt halálfő s mindenik ha­lálfő alatt egy-egy kezdőbetű: egy M és egy N. Mi sem hiányzott a kápolnáról, csupán a kép kerete, mely kis keresztek és halálfejecskék láncolatából állt. Az ajtószárnyakon látható feliratokat eső és vihar már olvashatlanokká tették. íme a rejtély magyarázata ! E pillanatban meg­tudni véltem a valót, de nem mertem kérdést intézni ez iránt Spirakihoz. — Nemde különös ez ? — kérdezte tőlem Nico halkan. Én csak egy fejbólintással válaszoltam. E pillanatban kettejök közül Spiraki látszott meghatottabbnak. Nicot inkább csak a kíváncsiság bántotta. Egyszerre Spiraki felé fordult, kérdezve: — Mi történhetett itt ? — Spiraki úgy látszott, mintha nem hallotta volna a kérdést s mit sem válaszolt. Én gyanítva hallgatásának az okát, így szól­tam hozzá: — Az a leányka­­nagyon szerethette azt a sze­gény Nicot, nemde ? Spiraki bámulva nézett rám. — Honnan tudja ön azt ? — kérdé. Én egy kézmozdulattal sejtetem vele, hogy min­dent tudok. — Oh, uraim, — szólt Spiraki, — én csak any­­nyit mondhatok önöknek, hogy Nico szenvedélyesen szerette a leánykát, de szerelmét szívébe zárta. Sem Mélit­s úr, sem a fiatal­ember anyja soha sem ismer­ték titkát, habár Nico folyvást a körükben élt. Ő soha sem hagyta el szigetünket, míg bátyja idegen földön végezte tanulmányait. Nem természetes-e, hogy a leányka is szerette azt a fiatal embert, kit gyermek­sége óta ismert s ki őt némán imádta. Az öregek mit sem gyanítottak. Az apáknak más tervök volt. Az, a kinek két fia volt, a szokáshoz alkalmazkodva, először az idősbiket, Michót, akarta megházasítani; Mélit­s úr pedig akkor hitte biztosítva leányának a jövőjét, ha őt a tudóshoz, az orvoshoz adja férjhez. Spiraki egyszerre elhallgatott, rendesen vidám arca elkomorodott, fájó emlékek nyomták a lelkét s úgy látszott, mintha némi könnyebbülést érzett volna, s mikor nekünk beszélt, azt hívén, hogy én mindent­­ tudok. Kis szünet múlva folytatta: — Itt, ezen a sziklán volt a borzasztó harc. »Sem az enyém, sem az övé nem lesz!« — mondta Nico, mikor atyjának az elhatározása felől értesült alig néhány nappal Michónak a hazaérkezése után, ki orvosi oklevéllel tért haza. Az eljegyzésnek még az­nap este kellett megtörténni. Nico Mélitis úrhoz fu­tott atyjától. Egyiket sem tudta ügyének megnyerni. Isten tudja mi minden szemrehányással nem illette a két felingerült öreg a fiatal embert! A szerencsétlen magánkívül volt. — »Sem az enyim, sem az övé nem lesz!« — mondta ekkor a fiatal ember, tova ro­hanva ... De miért ismételjem önök előtt e szomorú történetet, melyet úgyis ismernek ? — Senki sem követte őt ? — kérdeztem. — Oh, hát ki sejthette volna, hogy mi fog tör­ténni ? Sőt senki sem tudta volna azt meg, ha vélet­lenül Nico után fel nem jő ide Pandéli, a szörnyű drámának egyetlenegy tanúja. Mind a hárman Pandéli felé fordultunk, ki ott ült a földön, néhány lépésnyire tőlünk, a tengerre bámulva, míg ősz vére a szeder- és tüskebokrok közt kereste táplálékát, ama kis háromszögű téren, mely a kápolnától a meredek szikla széléig terült. Pandéli­­ kezében tartotta a kötőféket, nehogy az öszvér a szirtfok széléhez közeledjék. Spiraki folytatta beszédét. — Micho kiment mindjárt reggel egy innen nem messze fekvő szántóföldre, mely atyjának a bir­toka volt s melyen az imént Maimas úrral keresztül vágtunk, ott akarta Michót az öcscse fölkeresni. Szerencsétlenségekre itt találkoztak. Pandéli, ki Nico mögött járt, még nem vette észre ennek a bátyját; csak azt láta, mikor Nico megállt a tetőn, kivonta tő­rét övjéből s a tengerbe dobta le. Mikor Pandéli kö­zeledett, hallotta a két testvér beszédét. Nagy ha­ragban voltak!.. Aztán egyszerre elcsendesedtek. Mi­kor Pandéli a tetőre ért s láthatta mi történik itt, már nem volt ideje a testvéreket egymástól elválasz­tani. Bírókra kelve küzdtek egymással ezen a kis há­romszögön , már a meredély szélén voltak s egyszerre zuhantak alá. Pandéli nem hallott egyéb zajt, mint a tenger locscsanásának a zaját, mikor a testvéreket a hullámsír magába fogadta.. . — Spiraki úr! — kiáltott felénk Pandéli, a nél­kül, hogy fölkelt, — már látom a gőzösnek a füstjét. — Még elég időnk van! — szólt Spiraki, kétel­kedve Pandélinek a szavai fölött s a láthatár felé te­kintett, melyen a mi gyakorlatlan szemünk mit sem vehetett észre. Egy nap csak betoppan hozzám egy borzas hajú, fiatal diák-ember Pápáról. Ő Petrovich Sándor pápai tanuló, — mondá, — s megköszönni jött, hogy mint egy balladájának bírálója, művét jutalomra érdemesi­­tem s igy a pályadijat (két aranyat) el is nyerte. Én és Czuczor Gergely voltunk felkérve bírálókul Győ­rött s egyhangúlag szavaztunk a borzas hajú diák balladájára. Ő belőle lett a világhírű Petőfi, kivel utóbb szoros­ barátságban éltem s szerencsém volt a »Hazánk« dolgozótársául folytonosan bírni. Több fiatal tehetségre is ő figyelmeztetett, köztük Arany Jánosra, mondván: »írj annak a jó szalontai nótárius­nak, ő bizonyosan fog te neked a »Hazánk«-ba dol­gozni.« S úgy is lett. Én Petőfinek minden versét két darab aranynyal honoráltam, a mi abban az időben tekintélyes honorárium volt. A pesti fiatalabb költők gyakran küldték el a »Hazánk«-ba olyan műveiket, melyeket a pesti cenzúra nem bocsátott ki s nekem azokat többnyire sikerült átcsúsztatnom. Azért sze­rették a pestiek a »Hazánk«-at. Forradalom után én is be voltam csukva a kar­meliták kolostorába. Ez volt a mi Új­ épületünk. Be­tegeim azonban annyian jártak a parancsnok nyakára, hogy ő minden reggel kibocsátott betegeim látogatá­sára, egy vén őrmester kíséretében. Egyszer több dolgom lévén a rendesnél, nagyon siettem s a jó öreg azt mondá: nem bir velem járni, hanem bemegy a szöglet-kocsmába fél meszelyre s ott marad délig, én csak végeztem látogatásaimat, a kocsmában majd meg fogom találni, hogy aztán együtt sétálhassunk be ismét a kolostorba. Hanem én bizony megkéstem s­z elunt várni. Kerestem a kijelölt helyen s azt mondták: elment. Aggódni kezdtem, hogy az öröm megszökött, mi lesz majd ebből ? Siettem a kolostorba. Ott ült szegény öreg a kapuban, attól félve, hogy én szöktem meg.­­ Végtelenül örült a viszontlátásnak, mert hát így nem lett semmi baj. Sohasem volt nekem annyi betegem, mint ek­kor. A legegésségesebbek is jártak a térparancsnok nyakára, hogy engedje meg a doktoruknak, megláto­gatni őket, mert nagy a bajuk. Igen megunhatta e zaklatást, mert egy délben, midőn fogságomba haza­értem, a profesz azzal fogadott: »Sie können fort, Herr Doctor!« »Mit Sack und Pack?« — kérdem. »Ja,« — válaszolta, s egy óranegyed múlva már otthon élveztem a szabadságot, kedves családom körében. Több bajom aztán nem is volt a némettel. Az akadémia tagjának 1833-ban, november 15- dikén választottak meg. Néhány évvel később rendes tagnak is megválasztottak. A rendes tagságról azon­ban még székfoglalásom előtt lemondtam egy hírlapi cikk miatt, melyben egy kedves druszám *) igen kí­méletlenül kelt ki megválasztatásom ellen. Sohasem szerettem az irodalmi veszekedést s inkább visszalép­tem most is. Ez idő óta magamba vonulva, kis kö­römben munkálkodtam, inkább mint dilletáns, ke­rülve a fővárosi s akadémiai polémiákat. Számos jótékonycélú hangversenyben humo­­risztikus felolvasásaimmal működtem közre, melyek mindig s mindenütt tetszést arattak s többnyire meg is jelentek különféle lapokban. Összegyűjtve egy jó kötetet tennének ki, de ehhez sem időm, sem kedvem nem volt soha. Színműveim a nemzeti színházban semmi sze­ j *) Csathó Pál. I­rencsét nem csináltak, ámbár a »Nemesek hadna­gyáét a maga idejében Szentpéteri jutalomjátékául választotta s a címszerepében tapsokat aratott. A »Művészet hatalma« című vígjátékomban Lendvai (az első) remekelt a vidéken. A »Három szin«-t, »Bi­zalmatlanok «-at s »Férj egy órára« című vígjáték­­karmat a nemzeti színpadon is tetszéssel adták, de mindeniket csak egyszer-kétszer, már pedig ez vajmi kevés arra, hogy valamely színművet teljesen átértsen és megkedvelhessen a közönség. Hja, vidéki színmű­írónak ez a sorsa! Beszélyeim talán kedveltebbek. Ezeket én is több kedvvel írom még most is, s hogy ezt bebizo­nyítsam, a jubileum gondjai után azonnal neki ülök egy víg beszélyke megírásának, melylyel a »Fő­városi Lapok«-nak fogok szolgálni.*) Munkáimból két kötet »Beszélyfüzér« Pápán, egy pedig Győrött jelent meg, de ezek könyvárusoknál már nem kapha­­hatók. Ezeken kívül még igen sok újabb beszélyem jelent meg, szétszórva különféle lapokban. Halálom után talán valaki összeszedi ezeket, s később beesők mindenesetre emelkedni fog, mint a jó boré, mert ezek tisztán eredeti magyar beszélyek; nem imitáció, sem talmi­, sem khinai anyag. Családi viszonyaim a nagy közösséget nem ér­dekelhetik. Pápáról 1835-ben vettem nőül egy tisztes­séges, középosztálybeli, kedves, művelt nőt, kivel — hála istennek! — mai napig boldogul élek. Még csak nyolc év kell az igazi aranylakodalomig. Megérjük-e még ezt is ?**) Ki tudja, hátha ? Boldog apa és nagy­ *) Az ígéretet a veterán író csakhamar be is váltotta.­­ **) Megérte a kitünő­ családapa, elhunyta előtt egy­­ esztendővel. Szerk. 2430

Next