Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-01 / 330. szám
— Az ön ellenfelének levágott fülére iszom. — És én — halálára. Minden félénksége eltűnt s a vér kiontásának gondolatától nem irtózott többé. A fiatal nő szenvedélye átragadt lelkére s türelmetlenül emelgette fegyverét. — Kezdjük újra. Összecsaptak. S most oly ügyességet s annyi erélyt fejtett ki a költő a támadásban, hogy Matild elbámult rajta. — Mily tanulékony ön. Már egész a falig szorított ellenállhatatlan rohamaival. S hogy szikrázik két szeme! Elveszi minden ügyességemet. Ön megbabonázott. (Folyt. köv.) A testvérek szirtfoka. (Görög elbeszélés.) Írta D. Bikelas. (Vége.) VIII. Utam a völgyet környező magaslatok gerincén vezetett. Balfelől a termékeny völgy terült alattam s azontúl a tenger. Jobbról a sziget fensikjait láttam fokozatosan alászállani a part felé. E fensikokat szőllők és legelők borították. A távolból két helységnek a házai, meg egy kolostor épületei látszottak. A tenger üde levegője, az utat szegélyező vad virágok illata, meg a járás által élénkebb keringésbe jött vérem uj erőt kölcsönöztek izmaimnak. Gyorsan lépdeltem s egész élvezetet találtam e sétában. A nap szomorú benyomásai azonban nem oszlottak el nálam tökéletesen; még mindig nyomták azok a lelkemet. Pandeli néhány lépésnyire követett engem, öszvérét kötőféken vezetve. Midőn a szirtfokhoz közeledtünk, az addig könnyen járható út egyszerre meredekebbé vált, kacskaringósan vezetve a sziklacsúcs felé. Egy pontnál kétfelé ágazott az ösvény, az egyik a völgy felé vonult alá a Skálához, a másik fölfelé a sziklapárkányzatokon. Láttam a hullámzó tengert a lábaim alatt s hallottam a viz moraját, midőn az a szirtekhez csapódott. Pandéli közeledett hozzám, ajánlva, hogy üljek föl az öszvérre, de én biztosabban éreztem magamat a saját lábaimon, mint az öszvérnek a nyergében. Minden pillanatban azt reméltem, hogy már közeledünk a szirttetőhöz s megláthatom azt a kis emléket, melyet ablakunkból megpillantottam; de még sem a tetőt, sem az emléket nem láthattam s mindig terhelőbbé vált a kapaszkodás. Végre feltűnt előttem a tető s nagy örömömre megpillantottam Nicót és Spirakit, kik az ellenkező oldalon jöttek föl s épen a kis kápolnához érkeztek. ■(Ők nem láttak minket, sőt lépteink zaját sem hallották. A déli szél arról az oldalról hevesen fújt felénk. Kiáltani akartam nekik, de elszorult mellem nem adott hangot. Unokabátyám a kis kápolnát bámulta. Vájjon mi vonhatta magára oly nagyon a figyelmét ? Spiraki háttal állt tőlünk. Csaknem közelükbe jutottunk, midőn meghallották lépteink zaját. Mind a ketten felénk fordultak s Nico intett kezével felém, hogy közeledjem. Oda siettem. Most már megértettem mi ébresztette föl oly nagyon a figyelmét. Az a kép, melyet szobánk falán láttunk, hű másolata volt e kápolnának. Az ajtó mellett kétfelől a fehér falra két nagy kereszt volt festve: mindenik kereszt alatt keresztbe tett lábszár-csontok, a csontok alatt halálfő s mindenik halálfő alatt egy-egy kezdőbetű: egy M és egy N. Mi sem hiányzott a kápolnáról, csupán a kép kerete, mely kis keresztek és halálfejecskék láncolatából állt. Az ajtószárnyakon látható feliratokat eső és vihar már olvashatlanokká tették. íme a rejtély magyarázata ! E pillanatban megtudni véltem a valót, de nem mertem kérdést intézni ez iránt Spirakihoz. — Nemde különös ez ? — kérdezte tőlem Nico halkan. Én csak egy fejbólintással válaszoltam. E pillanatban kettejök közül Spiraki látszott meghatottabbnak. Nicot inkább csak a kíváncsiság bántotta. Egyszerre Spiraki felé fordult, kérdezve: — Mi történhetett itt ? — Spiraki úgy látszott, mintha nem hallotta volna a kérdést s mit sem válaszolt. Én gyanítva hallgatásának az okát, így szóltam hozzá: — Az a leánykanagyon szerethette azt a szegény Nicot, nemde ? Spiraki bámulva nézett rám. — Honnan tudja ön azt ? — kérdé. Én egy kézmozdulattal sejtetem vele, hogy mindent tudok. — Oh, uraim, — szólt Spiraki, — én csak anynyit mondhatok önöknek, hogy Nico szenvedélyesen szerette a leánykát, de szerelmét szívébe zárta. Sem Mélits úr, sem a fiatalember anyja soha sem ismerték titkát, habár Nico folyvást a körükben élt. Ő soha sem hagyta el szigetünket, míg bátyja idegen földön végezte tanulmányait. Nem természetes-e, hogy a leányka is szerette azt a fiatal embert, kit gyermeksége óta ismert s ki őt némán imádta. Az öregek mit sem gyanítottak. Az apáknak más tervök volt. Az, a kinek két fia volt, a szokáshoz alkalmazkodva, először az idősbiket, Michót, akarta megházasítani; Mélits úr pedig akkor hitte biztosítva leányának a jövőjét, ha őt a tudóshoz, az orvoshoz adja férjhez. Spiraki egyszerre elhallgatott, rendesen vidám arca elkomorodott, fájó emlékek nyomták a lelkét s úgy látszott, mintha némi könnyebbülést érzett volna, s mikor nekünk beszélt, azt hívén, hogy én mindent tudok. Kis szünet múlva folytatta: — Itt, ezen a sziklán volt a borzasztó harc. »Sem az enyém, sem az övé nem lesz!« — mondta Nico, mikor atyjának az elhatározása felől értesült alig néhány nappal Michónak a hazaérkezése után, ki orvosi oklevéllel tért haza. Az eljegyzésnek még aznap este kellett megtörténni. Nico Mélitis úrhoz futott atyjától. Egyiket sem tudta ügyének megnyerni. Isten tudja mi minden szemrehányással nem illette a két felingerült öreg a fiatal embert! A szerencsétlen magánkívül volt. — »Sem az enyim, sem az övé nem lesz!« — mondta ekkor a fiatal ember, tova rohanva ... De miért ismételjem önök előtt e szomorú történetet, melyet úgyis ismernek ? — Senki sem követte őt ? — kérdeztem. — Oh, hát ki sejthette volna, hogy mi fog történni ? Sőt senki sem tudta volna azt meg, ha véletlenül Nico után fel nem jő ide Pandéli, a szörnyű drámának egyetlenegy tanúja. Mind a hárman Pandéli felé fordultunk, ki ott ült a földön, néhány lépésnyire tőlünk, a tengerre bámulva, míg ősz vére a szeder- és tüskebokrok közt kereste táplálékát, ama kis háromszögű téren, mely a kápolnától a meredek szikla széléig terült. Pandéli kezében tartotta a kötőféket, nehogy az öszvér a szirtfok széléhez közeledjék. Spiraki folytatta beszédét. — Micho kiment mindjárt reggel egy innen nem messze fekvő szántóföldre, mely atyjának a birtoka volt s melyen az imént Maimas úrral keresztül vágtunk, ott akarta Michót az öcscse fölkeresni. Szerencsétlenségekre itt találkoztak. Pandéli, ki Nico mögött járt, még nem vette észre ennek a bátyját; csak azt láta, mikor Nico megállt a tetőn, kivonta tőrét övjéből s a tengerbe dobta le. Mikor Pandéli közeledett, hallotta a két testvér beszédét. Nagy haragban voltak!.. Aztán egyszerre elcsendesedtek. Mikor Pandéli a tetőre ért s láthatta mi történik itt, már nem volt ideje a testvéreket egymástól elválasztani. Bírókra kelve küzdtek egymással ezen a kis háromszögön , már a meredély szélén voltak s egyszerre zuhantak alá. Pandéli nem hallott egyéb zajt, mint a tenger locscsanásának a zaját, mikor a testvéreket a hullámsír magába fogadta.. . — Spiraki úr! — kiáltott felénk Pandéli, a nélkül, hogy fölkelt, — már látom a gőzösnek a füstjét. — Még elég időnk van! — szólt Spiraki, kételkedve Pandélinek a szavai fölött s a láthatár felé tekintett, melyen a mi gyakorlatlan szemünk mit sem vehetett észre. Egy nap csak betoppan hozzám egy borzas hajú, fiatal diák-ember Pápáról. Ő Petrovich Sándor pápai tanuló, — mondá, — s megköszönni jött, hogy mint egy balladájának bírálója, művét jutalomra érdemesitem s igy a pályadijat (két aranyat) el is nyerte. Én és Czuczor Gergely voltunk felkérve bírálókul Győrött s egyhangúlag szavaztunk a borzas hajú diák balladájára. Ő belőle lett a világhírű Petőfi, kivel utóbb szoros barátságban éltem s szerencsém volt a »Hazánk« dolgozótársául folytonosan bírni. Több fiatal tehetségre is ő figyelmeztetett, köztük Arany Jánosra, mondván: »írj annak a jó szalontai nótáriusnak, ő bizonyosan fog te neked a »Hazánk«-ba dolgozni.« S úgy is lett. Én Petőfinek minden versét két darab aranynyal honoráltam, a mi abban az időben tekintélyes honorárium volt. A pesti fiatalabb költők gyakran küldték el a »Hazánk«-ba olyan műveiket, melyeket a pesti cenzúra nem bocsátott ki s nekem azokat többnyire sikerült átcsúsztatnom. Azért szerették a pestiek a »Hazánk«-at. Forradalom után én is be voltam csukva a karmeliták kolostorába. Ez volt a mi Új épületünk. Betegeim azonban annyian jártak a parancsnok nyakára, hogy ő minden reggel kibocsátott betegeim látogatására, egy vén őrmester kíséretében. Egyszer több dolgom lévén a rendesnél, nagyon siettem s a jó öreg azt mondá: nem bir velem járni, hanem bemegy a szöglet-kocsmába fél meszelyre s ott marad délig, én csak végeztem látogatásaimat, a kocsmában majd meg fogom találni, hogy aztán együtt sétálhassunk be ismét a kolostorba. Hanem én bizony megkéstem sz elunt várni. Kerestem a kijelölt helyen s azt mondták: elment. Aggódni kezdtem, hogy az öröm megszökött, mi lesz majd ebből ? Siettem a kolostorba. Ott ült szegény öreg a kapuban, attól félve, hogy én szöktem meg. Végtelenül örült a viszontlátásnak, mert hát így nem lett semmi baj. Sohasem volt nekem annyi betegem, mint ekkor. A legegésségesebbek is jártak a térparancsnok nyakára, hogy engedje meg a doktoruknak, meglátogatni őket, mert nagy a bajuk. Igen megunhatta e zaklatást, mert egy délben, midőn fogságomba hazaértem, a profesz azzal fogadott: »Sie können fort, Herr Doctor!« »Mit Sack und Pack?« — kérdem. »Ja,« — válaszolta, s egy óranegyed múlva már otthon élveztem a szabadságot, kedves családom körében. Több bajom aztán nem is volt a némettel. Az akadémia tagjának 1833-ban, november 15- dikén választottak meg. Néhány évvel később rendes tagnak is megválasztottak. A rendes tagságról azonban még székfoglalásom előtt lemondtam egy hírlapi cikk miatt, melyben egy kedves druszám *) igen kíméletlenül kelt ki megválasztatásom ellen. Sohasem szerettem az irodalmi veszekedést s inkább visszaléptem most is. Ez idő óta magamba vonulva, kis körömben munkálkodtam, inkább mint dilletáns, kerülve a fővárosi s akadémiai polémiákat. Számos jótékonycélú hangversenyben humorisztikus felolvasásaimmal működtem közre, melyek mindig s mindenütt tetszést arattak s többnyire meg is jelentek különféle lapokban. Összegyűjtve egy jó kötetet tennének ki, de ehhez sem időm, sem kedvem nem volt soha. Színműveim a nemzeti színházban semmi sze j *) Csathó Pál. Irencsét nem csináltak, ámbár a »Nemesek hadnagyáét a maga idejében Szentpéteri jutalomjátékául választotta s a címszerepében tapsokat aratott. A »Művészet hatalma« című vígjátékomban Lendvai (az első) remekelt a vidéken. A »Három szin«-t, »Bizalmatlanok «-at s »Férj egy órára« című vígjátékkarmat a nemzeti színpadon is tetszéssel adták, de mindeniket csak egyszer-kétszer, már pedig ez vajmi kevés arra, hogy valamely színművet teljesen átértsen és megkedvelhessen a közönség. Hja, vidéki színműírónak ez a sorsa! Beszélyeim talán kedveltebbek. Ezeket én is több kedvvel írom még most is, s hogy ezt bebizonyítsam, a jubileum gondjai után azonnal neki ülök egy víg beszélyke megírásának, melylyel a »Fővárosi Lapok«-nak fogok szolgálni.*) Munkáimból két kötet »Beszélyfüzér« Pápán, egy pedig Győrött jelent meg, de ezek könyvárusoknál már nem kaphahatók. Ezeken kívül még igen sok újabb beszélyem jelent meg, szétszórva különféle lapokban. Halálom után talán valaki összeszedi ezeket, s később beesők mindenesetre emelkedni fog, mint a jó boré, mert ezek tisztán eredeti magyar beszélyek; nem imitáció, sem talmi, sem khinai anyag. Családi viszonyaim a nagy közösséget nem érdekelhetik. Pápáról 1835-ben vettem nőül egy tisztességes, középosztálybeli, kedves, művelt nőt, kivel — hála istennek! — mai napig boldogul élek. Még csak nyolc év kell az igazi aranylakodalomig. Megérjük-e még ezt is ?**) Ki tudja, hátha ? Boldog apa és nagy *) Az ígéretet a veterán író csakhamar be is váltotta. **) Megérte a kitünő családapa, elhunyta előtt egy esztendővel. Szerk. 2430