Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)
1887-12-03 / 332. szám
Szombat, 1887. december 3. 332. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Miévre.......................8 frt Negyedévre.............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Galamb és csalogány. (Elbeszélés.) Egri Gyulától. (Folytatás.) A májfoltos meg akarta előzni urát. Hallatlan erőfeszítést tett, hogy eszébe jusson a hiányzó rim. Azalatt a költő állva maradt, poharát szorongatta, szemei zavarosan s ostobán tévelyegtek a falon. — Megvan... Megvan a jó rim. Nem hiába vagyok költő szolgálatában. Rám is ragadt egy kis tudomány. Figyelmeztetni akarta gazdáját. Vállára tette kezét, s nem nyugodott addig, míg az felé nem fordította ajfejét. A két arc sokáig meredt egymásra. Úgyszólván eszméletlenül nézték egymást. — Megvan! ide ügyeljen uram ! és összecsapván, egyikünk... egyikünk... Mi is volt az utolsó szó ? — Oh ostoba !... ostoba! ostoba!... Mi volt az utolsó szó?... Igen... az volt... talál. — Ez a rim rá, uram! — halál. Ordítva mondta ki és diadalmasan s eleresztette ura vállát. Angyal Nándor előráhajolt, s ügyelni látszott az elhangzott szó után. Sokáig maradt igy... Poharát kiejtette kezéből ezer darabra tört össze. S buta mámorán keresztül nyilatt valami rossz érzés. Az ablakhoz ment s felrántotta azt. Nedves sötétség hatolt be hozzája. A lámpa nyugtalankodni kezdett, mint az ő szive. A hideg jót tett fejének. Az égen tiszta fényü csillagok ragyogtak s a hegyek mögül pásztorok tüzei lobbantak fel. Vagy vasúti őrházak lámpái voltak ? Szivarra gyújtott s nézett kifelé. S amily mértékben tisztulni kezdett feje, oly mértékben feledett el mindent, szolgája rímén kivül. Halál! Szegény májfoltos nyomorult, az asztalra hajtva fejét, aludt. A költő elnézte. Nem olyan volt, mint akinek nehezen kisütött rímében ,az ő végzete szólalt volna meg. Halál! Ily ajkak közül jőve mint e részeg májfoltosé, elveszti e szó minden félelmetességét. S csak derültséget ébreszthet. Mégis, a nevetés nem akart egészen sikerülni... No, holnap vívni fog. Hogy is van az ő force vágása ? Előkereste botját s hadonázni kezdett vele. S mindjárt második ütésre levert egy emléktárgyat, mely összetört. — Rossz jel. Ma már elég. Mit kedvetlenítsem el magam ily ostoba véletlenek által ? Lefekszem... S úgy tett-----------Másnap csinos vágást kapott karján. A kiömlő vér láttára elsápadt, de látva, hogy körülötte egy arc sem fejez ki rémületet, kezdett megnyugodni. — A seb csak arra jó, hogy öntnéhány napra érdekessé tegye. Először mosolygott ma reggel óta. Utjuk a szép asszony ablakai alatt vitt el, viszszamenet. A táblák be voltak csukva — a ház olyan volt, a melyben még senki sem kelt fel. Angyal Nándor boszankodott kissé. — Alszik ... mormogá — mikor engem hahalálra sebezhettek volna. Rettentő vas idegei lehetnek a nagyságának. Vagy talán igaztalan vagyok. Este sokat sirt s nem tudott elaludni, lázasan hánykolódott ágyán s sokat szenvedett. Kimerült ,s reggel felé elnyomta az álom.. .úgy van úgy! Mért tegyem fel róla a rosszabbat. Elég jószivem van arra nézve, hogy mindenkit jónak tartsak. Persze, e keresztény morált ő akként alkalmazta, hogy mindenkiről a jobbat tette fel, ha ez az ő személyes hiúságának s önzésének kedvezett. — Hazaérkezve leült s megirta néhány fővárosi lapnak a tudósítást. Angyal Nándort — igy hangzott fogalmazványa — a jeles költőt és emberbarátot némi malőr érte. Közönségünk tudja, mennyire csüng, nevezett jeles költőnk eszményein. S hogy nagy szivének minden fáj, ami csak a világegyetemben, embereket sújt. Gondolhatni, mennyire hatott magasztos lelkére a nagy francia politikus halála, kinek természetében s működésében úgyis sok van olyan, mely jeles költőnk életének egyik-másik vonásaival rokon. Megszentelt fájdalmában, pimaszul sértette őt meg egy N. N. nevű szolgabiró. Jeles költőnk, akiben középkori lovagias erények szunyadoznak, nem átallotta tiszta kardját — e fickóéval összemérni. Jeles költőnk sebet kapott. Az egész nemzet osztatlan rokonszenve környezi őt kórágyán S fáklyáját lefordítja, részvéte jeléül, a nemzet géniusza... — Mit várjak arra, hogy valami hideg tollú zsidó kölyök írja meg e hirt, kellő melegség nélkül, s érdemeim ellen irányult ádáz gyűlölettel ? Túlzás nincs benne semmi, csak igazságok... Még a lepecsételéssel volt elfoglalva, mikor szolgája illatos levélkét adott át neki. Matild kérdezősködött az eredmény felöl. Röviden és kuszáltan irt neki. — Barátném ! Sebet kaptam. De távolról sem oly mélyet és halálosat mint az, melyet az ön szépsége szivemen ejtett. Vágyódom ön után. Imádom. Látogasson meg.« Estefelé megjött a válasz. Rövid volt, mégis kimerítő. Ennyi volt az egész: »Férjem itt van.« II. Angyal Nándor nagy zavarban volt a teendők felett. Képzeletében kiszínezte Matilddal kötött viszonyuknak verőfényes napjait. A mámoros csókkal fűszerezett órákat! A tiltott viszony minden érdekességét, annak erős izgalmai nélkül. E viszony keretében kényelmesen akart berendezkedni. Nyugalomban akarta elkölteni korát — mint a szóbeszéd mondja. A férj hirtelen megjövetelének lehetősége eszeágában sem volt. Sőt egyáltalán nem is gondolt a férjre. Matild nemigen emlegette és őt nem érdekelte. S most megjött. Számításait elölről kellett kezdeni. Terveit eldobhatta, mint oly ruhákat, melyekből a rohamosan fejlődő események kinőttek. Új izgalmak forrása nyílt számára, s fogékony Élmények Skandináviáiban. (Művész-körut.) Gróf Zichy Gézától. II. Kopenhágai első hangversenyem szerencsésen lezajlott, egy derék hegedűművész közreműködésével s én azt vettem észre, hogy a közönség különösen a kisebb, intimebb darabokat kedveli. Hangverseny után követünknél töltöttük az estét, a ki ép akkor közté velem a királyi pár meghívását Fredensborgba. Ki volt kötve, hogy egyszerű fekete kabátban jelenjünk meg s én reggeli után nehány darabot játszam. Zongorám, (fájdalom nem Bosendorferem,) egy hangolóval még hajnalban útnak indult, míg mi csak a tizenegy órai vonattal hagytuk el Kopenhágát. Egész éjjel isszonyu vihar dühöngött, szobámban minden fűtés dacára csak nyolc foknyi meleg volt s mondhatom, hogy csontig átfázva siettem Laci barátommal a pályaudvarba. Másfél órai utazás után Fredensborgba értünk, hol nagy udvari hintó várt ránk. Egyszerű kis falun haladtunk át s midőn a nagy kupolás kastély elé értünk, a néhány gránátosból álló őrség a követ tiszteletére fegyverbe lépett. Szobáinkba vezettek, hol a király főudvarmestere Hedemann admirális fogadott, s néhány perccel később herceg Obolenszki, a cár főudvarmestere, látogatott meg bennünket s mi csakhamar ez urakkal az elfogadó terembe siettünk. Mindenütt a legnagyobb egyszerűség uralkodik. A magas gömbölyű fehér teremben már együtt volt a két udvar kísérete. Érdekes volt a dán, orosz és angol alakokat látni, amint fesztelen csevegés közt várták a reggelit. A gyorsan megejtett bemutatások után a mellékterembe vonultunk, hol dán szokás szerint előbb a »smelbröd« százféle hideg ételeit tálalták föl vörösbe öltöztetett udvari lakájok, s csak aztán tértek át a tulajdonképeni reggelire. Én herceg Obolenszkiné és a walesi hercegnő udvarhölgye közt ültem. E két hölgy egymás közt oroszul kezdett társalogni s én, kibeszélek valamicskét tótul, megértettem, hogy a szép Obolenszki hercegnő azt mondá felőlem: »Nézd csak, hisz ez nem is olyan öreg emberke, amint hittem.« Erre én tótul azt felelem : »Nem bizony, hercegnő, mert csak 38 éves.« Na lett erre hrulás, pirulás és nevetés. A hölgyek nagyon kegyesek voltak. Étkezés közben folyton segédkezni akartak s csak akkor hitték el, hogy nincsen szükségem segítségre, midőn hálám jeléül mindegyiknek egy-egy almát hámoztam meg. Reggeli után herceg Obolenszki szobájába mentünk cigarettezni, mert követünk, ki nagyon szeret dohányozni, azt mondta, hogy én csak akkor tudok zongorázni, ha egy két cigarettet elszittam. Ennek végeztével tágas, kék selyemmel kárpitozott terembe léptünk, hol a zongorától vagy tiz lépésnyire aranyozott karosszékek álltak. Az ajtók megnyíltak s belépett a király, a királyné, a walesi hercegné leányaival, a cárné, a dán trónörökös, nejével s leghátul a cár. A királyi pár felém lépett s megköszönve, hogy Fredensborgba fáradtam, kérdezték: nem félek-e a kanyarótól, mely egész családjukat meglátogatá, a mire én azt feleltem, hogy én csak két dologtól félek: a tengertől és a rossz zongorától. A király elmosolyodott s a beszéd áttért körutamra s annak céljaira. Ekkor hozzánk lépett a walesi hercegné, kit még Parisból ismertem s bizony mondhatom, hogy testhez álló angol ruhájában, rövidre nyírott világos szőke hajával gyönyörű asszony. Testvérének ellentéte, de szépségre talán győztes vetélytársa a cárné. Kimondhatatlan kellem, bár sugárzik sötét szemeiből s egész lénye szelidség és összhang. Meglepett mély érces hangja, mely tiszteletet parancsoló s nagyban emeli személyiségének méltóságát. Beszélgetésünk már hosszúra is nyúlt s észrevettem, hogy a felséges társaság szeretne már zongorázni hallani s mégsem akar arra egyenesen felszólítani, én tehát a királynéhoz fordulva, engedelmet kértem zongorázhatni. Minden arcon láttam, hogy kérésem helyes volt. Nem is hinné a közönséges halandó, mily túlságosan tapintatosak ily magas uraságok, sőt tapasztalatból mondhatom, gonirozottabbak nálunknál. Épen a zongorához akartam sietni, midőn a cár kis percig a szoba mélyében tartózkodott, felém közeledett. A király leereszkedő kegyességgel maga mutatott be neki. Ott állott tehát előttem a minden oroszok teljhatalmú ura és cézárja, kinek szava emel és lesújt, ujjának egy intésére benépesül Szibéria, homlokának ráncait Európa lesi, s ha ő akarja, egy világrész lángba borul. Ott állott előttem és jóságos szemekkel nézett rám, kezet nyújtott és katonásan megrázta az enyémet. A cár testileg is nagy, hatalmas ember, bízásnak indult termete férfias és egyenes, kopasz homloka észről és erélyről tanúskodik, míg szeméből szelíd jóakarat sugárzik, megvallom, rám egy egyenes katona-lélek benyomását tette. Néhány bevezető szó után csakhamar Zichy Mihályra fordult a beszéd sorsa s én örömmel tapasztaltam, hogy nagy művészünk igen kegyelt személy a cárnál. Nem sokára zongorámhoz ülhettem s egy rövid praeludium után c-moll tanulmányomat játszottam. A cár már a darab folyama alatt többször hangosan adott kifejezést tetszésének s a darab végeztével fölkiáltott: »Mily erő, mily erő, honnan veszi ez erőt?« s hozzám lépve megfogta karomat és ujjaimat. Megvallom, a fredensborgi matinéé legfáradságosabb napjaim egyike volt, huszonhat darabot játsztam, köztük a »Don Juan« ábrándot, Chopin a polonaise-ét, egy szonátát az »Erlkenig«-et stb. Minden két-három darab után a felségek fölkeltek s fesztelenül társalogtak velem. Már az első darabok után kérdé a cárné: nem megyek-e Oroszországba?