Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)

1887-12-04 / 333. szám

Vasárnap, 1887. december 4. 333. szám. Huszonnegyedik évfolyam. félévre..................................8 frt Negyedévre............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. A megtért. (Ballada.) Zugszobában, rozzant ágyon, Elgyötörten, haloványon, Boldogtalan menyecskének Beli szomorú lett az élet. Panaszol a süket falnak : »Oh, hogy az ég meg nem hallgat! Hogy ez ártatlan jószágot Nem veszi boldog magához ! Kire marad ? Ki szereti ? Apja, anyja? Jaj, jaj neki!« Le-lecsuklik gyönge karja, De öleli, de takarja. Lehe, csókja, könnye forg, hull, Mig a forró fájdalomtól Elalél s a bús hajlékban Temetői csöndesség van. . . Csönd és éjfél. Csitt! Az árnyak Ide vájjon miért járnak ? Ni, amott egy sápadt, tépett Csudálatos egy kísértet! Beesett két szeme párja Rámered a rideg ágyra, Keble száll, kél, ajka rendűl Hebeg, ing a gyötrelemtűl, Keze keblén egybetörve Lerogyik a nyirkos földre. Nem, nem árnyék, nem kisértet, Szegény asszony, ez a férjed !. . . Dacos hangja törve immár, Ott nyög, ott sír lábaidnál: »Ne hasadj meg szivem addig Édes szava mig nem hallik. Mig kis fia gyügyögése Nem merit az őrülésbe. Átkozott a láz, a mámor, Mely kitépett hő karjából! Megbántott jóm ! Hű, szép, tiszta, Kárhozott én! Fogadj vissza!« Álmodik a hű menyecske : »Ha még egyszer fölkeresne ! Ha szerelmünk szép világa, Az a régi, visszaszállna! Ha szivébe visszavenne, Újra kedves párom lenne, Nem gondolna senki másra, Csak rám, meg e kis jószágra ! Vagy ha engem ki nem állhat, Kapok én egy csöndes ágyat. ( Csak a fiát, azt ne hagyja, Hisz az övé, édes apja !« Oh, betölt vágy, hűvös álom ! Úgy sir, zokog mind a három. Megkerült a régi éden, Csak egy árny jár még az éjben, Csak egy árny, egy alvajáró, A töredelmes bűnbánó, Szempillája lecsukódva, Keze keblén összefogva, Felesége ágya mellett Óra-hosszat eltérdelget, Fel felsóhajt, el-elmormol Csodatevő irgalomról, Szerelemről, kegyelemről, A nő-szivről, az istenről, S egy-egy feltört könnye mondja :­­ Valami még mindig nyomja. E. Kovács Gyula. -----­ Galamb és csalogány. (Elbeszélés.) Egri Gyulától. (Folytatás.) Péter megkisérlette néhányszor nejét a halha­tatlanság útjáról leterelni. — Közönséges ember. — szokta mondani Matild minden ilyen próbálkozás alkalmával — ön nem fogja lelkemben eloltani az isteni szikrát. Rendeltetésem az isteni költészet. Nem ingathat meg e hitemben ember í­rek cselszövénye­s emberek rosszakarata. Én megyek­­ az után, melyet magasabb hatalom jelölt meg szá­momra. Nem habozom, nem tántorodom meg s nem állok meg soha. — De hisz ön csak pár hete fedezte fel ezen hivatását! — Inkább későn, mint soha. — Aztán, kedvesem, mit nevez ön magasabb ha­talomnak ? Azt az egy pár tudatlan firkászt, a­ki önt iro­dalmi csillagnak nevezgeti oly lapokban, melyeket senki sem olvas ? Nézzük a dolgot mámor nélkül, a maga termé- I­szetes szinében. Mit nevez ön az ön rendeltetésének ? ! Hogy elviselhetetlen verseket írjon ? Vagy oly regé­­­­nyek írása képezi az ön rendeltetését, melyek még­­ azt is nélkülözik, amit isten a legelső nap teremtett — a világosságot ? Melyek mindig egyformán végződ­nek : a hős vízbe ugrik s a hősnő gyufa­ oldatot iszik ? Péter kiöntötte mindazt, a­mi oly sok álmatlan­­ éjszakát szerzett neki. Szép nejére e kissé nyers be­­­­széd rendkívüli hatást gyakorolt. Eleinte mérges moz­­­­dulatokkal s közbeszólásokkal akarta elhallgattatni férjét. Mikor azonban ez nem sikerült, székében hátra­esve, halványan, rémülten, szó és hang nélkül hall­gatta végig. — Lássa kedvesem, — folytatta Péter — meg­akartam önnek mondani a teljes igazságot. Hiszem, hogy az ön lelkében van egy benső hang, mely nekem igazat fog adni. Önnek elég ereje lesz visszafordulni az után, melyet az ön lelketlen hizelgői a hal­j­hatatlanság­ utjának szoktak nevezgetni, de mely­­ igazabban az az út, melynek végén késő megbánás,­­ lelki elégületlenség, a kiábrándulás minden fájdalma s az elfásult szív minden nyomára várnak önre. — Ön alaposan beszél uram, — mondá Matild, ki lassanként magához tért meglepetéséből — ön vakmerően tagadja az én hivatásomat, melyet önnél — tudja meg uram — sokkal különb emberek bennem felismertek. Ám legyen. Ön ügyvéd. Önt utálatos pe­rei annyira elfoglalják, hogy teljesen érzéketlen fel­tűnő sikereim iránt. Az irodalomtörténet fel fogja jegyezni, hogy volt egy írónő, ki nemesen érzett s tet­szetősen irt, s ki egy epés és prózai zsarnoknak volt egy életen át­i rabszolgája. Az utolsó szavaknál a szép Matild zogokásban tört ki. Könyei megeredtek s végig folytak gyönyörű, fiatal arcán. Sietve ment ki a szobából s az ajtót oly gyöngédtelenül csapta be maga után,a mily mértékben gyöngédek voltak költői érzelmei, s a­hogy azt a »Petőfi lengő szelleméhez« címü óda szerzőjétől nem várta volna senki. Karácsonyi Péter fejét rázva, vállait vonogatva nézett utána. Azon eltökélt szándékkal tért vissza pereihez, hogy az irodalom-történet haragos ítéletét s a késő maradék nagyszerű megvetését kellő lelki erővel s végzetében megnyugodva viselendi. Élmények Skandináviában. (Művész-körut.) Gróf Zichy Gézától. III. Ismét tengeren voltunk. Hatvannyolc éves derék kapitányunk maga mellé ültetett a vezénylő hidra és biztatott, hogy csendes utazásunk lesz. Gyors hattyú­ként szelte »Lindránk« a tenger vizét s jobbra-balra messzire elmaradtak a veszteglő hajó-óriások, büszkén­­ lengetve minden nemzetbeli lobogóikat a főárbocokon.­­ A kikötő előtt fekvő erődből messzire elhangzott a­­ ködjelző bugása, percenként megújuló erővel, messze­­ előttünk pedig egy dán hadihajó tarta lőgyakorlatait,­­ iszonyú bömbölés közt. Ez már csókolni való tenger­e volt, akár az öreg Duna sima tükrén eveztünk volna.­­ Két óra alatt a malmöi kikötőben voltunk, hol a svéd­­ követ ajánló levele következtében szintén nem volt ba­junk a podgyászszal s mi a stockholmi gyors­vonat elindulásáig kényelmesen megebédeltünk a »Hotel Kram­er «-ben. Visszatérve a pályaházba, a portás által, — ki németül beszélt — biztosíttattuk alvóhelyeinket a hálókocsiban, podgyászunkat feladattuk s több apró szolgálatokat teljesittettünk általa s mennyire csodál­koztunk, midőn e derék ember a neki fölajánlott két koronát kereken visszautasította. »Én csak kötelessé­gemet teljesitem, — mondá, — s azért vagyok itt, hogy az idegeneket szolgáljam.« A svéd hálókocsik (Lof­wagen) szolid kénye­lemmel vannak berendezve, a klímának megfelelően dupla ablakokkal s jó fűtési rendszerrel ellátva; já­rásuk csendes és biztos. A vonat megindult, igen kö­ves, fenyvesekkel s nagy tavakkal váltakozó vidéken haladtunk. Azt a benyomást tette ránk a tömérdek tó és vizér, mintha Svédország belsejében is több viz lenne, mint szárazföld. A talaj itt-ott művelt s mint a karszt-hegységben, kőfallal bekerített. Csakhamar öreg este lett, berendezkedhettünk tehát fülkénkben selőkeresve a sakktáblát,sakkoztunk a vacsora­állomásig, Nassyőig, ahová tíz óra tájban érkeztünk. Az ebédlőben dúsan megrakott hosszú asz­tal fogadott, öt-hat meleg pecsenye, zöldség, tészta, saláta, befőtt s vagy busz hideg étel. Egy koronáért bármiből és bármennyit lehetett élvezni. Kiki ételt vá­lasztott magának s leülve a nagy asztalt környező kis asztalkákhoz, vígan falatozhatott. Ezt tartom a a vasúti étkezés legkellemesebb és legpraktikusabb nemének. Egy csöndesen átszunnyadt éjszaka után Stock­holm előtt ébredtünk föl. Gyönyörű reggel volt, de a levegő hideg és éles, mint a beretva. Nemsokára ra­gyogó napfényben tűnt föl Stockholm, a Mclaren ta­von száz meg száz vitorla fehérlett s pompás palota­sorok övezik zöld vizét, itt-ott beépített szigetek buk­kantak elő, melyeket merész ivó hidak kötnek a szárazföldhöz. Szótalanul bámultuk e csodát, egy mesés tündérország látományaként. A »Grand Hotel«,a modern építészet egy remeke, feltárult előttünk s mi csakhamar jól éreztük magunkat pompás lakosztályunkban. Ez az első valóban csön­des és kényelmes fogadó, melyben laktam. Minden szoba előtt előszoba, jobbra-balra nagy szekrények, azonkívül kis öltöző fülke. Nagy parcellán kályhák, melyeket gőzzel fűtenek s melyek hőfoka tetszés szerint igazítható. Lacika is mindent helyben ha­gyott, csak a szolgáló személyzettel volt megakadva, mert a portás kivételével mindenki csak svédül be­szélt, a pantomimikához kellett fordulnunk s mi gyak­ran keletkeztek ebből a legfurcsább félreértések. La­cika ilyenkor dühbe jött és csúnyául letisztelte az illetőket, persze hogy magyarul, s midőn a szegény svéd egy »vigyen el az ördög«-re »meni tak«-kal (köszönöm alásan)felelte, nem tudtam, hova legyek ne­vesemben. Első látogatásom a követségnél volt. A kö­vet távollétében régi ismerősöm Mezey úr fogadott, kit utoljára Bukarestben láttam s a ki jószót nevetett, hogy bennünket a sors ily messze földön ismét össze­hozott. Másnapra már a királyhoz voltam hivatalos audenciára, a­mit szintén ő tudatott velem. Ebédelni a »Grand Hotel« termébe mentünk, hol naponként 5-től 7-ig egy nagy zenekar játszik. Még az este meg­látogattam az operát, mely szintén kitűnő zenekarral bir, igen tisztességes magán- és karénekesekkel rendel­kezik s csak negyvenezer forint segélybe kerül. Maga az operaház egyike a legrégiebbeknek s mellékhelyi­ségei botrányosak. Másnap megnéztük a várost, e körútunk csak megerősíté az első benyomás elragadó voltát. Stock­holm megigézően szép város. Hatalmas épületei, mint a nemzeti múzeum, a királyi kastély, az akadé­mia, az arzenál, megannyi központot képeznek a tó egyik vagy másik partján. Szobrai közül különösen megemlítendő a XII Károlyé, hatalmas férfias alak, jobb kezében kard, balkezével pedig egyenesen Szent Pétervár felé mutat. Mondják, hogy Stockholmban élő oroszok a szobor megfordítását kérték, mire a ki­rály azt felelte volna: »Hisz úgy még elmérgesítenék a dolgot, most csak a puszta kezet, akkor pedig a kardot látnák.« Molinnak még egy gyönyörű munká­ját láttam az »öv viaskodokat«. (Bältäspännare). Ő­ svéd és norvég szokás szerint, a rövid késekkel párbajt ví­vókat (Knifgang) derékben egymáshoz láncolták s a tusa halálig folyt s rendesen mind a két párbajozó halá­lával végződött. Molin két édestestvér ily megrendítő párbaját mintázta, szobrának talapzatán pedig négy

Next