Fővárosi Lapok 1887. december (330-359. szám)

1887-12-02 / 331. szám

Péntek, 1887. december 2. 331. szám. Huszonnegyedik évfolyam. Félévre..................................8 frt Negyedévre .......................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere I. sz. I. emelet Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Uj élet. Ne bándd meg te soha, soha, Hogy az enyé­m lettél, Ne átkozd meg azt a percet, Melyben megszerettél. Ha volt bűnöm, eddig volt csak, ítélhetsz felettem ! Szerelmedtől, csókjaidtól Angyaltiszta lettem. Ha volt árnya homlokomnak, Szerte oszlott régen, Rajta te csak derűt látsz, mint Szivárvány az e­gen. S távol tartom tőled is a Bút, bánatot, gondot. Ezután már könnyed is csak Az örömtül ontod. Nagy szerelmem úgy borul rád, Mint tavaszi mennybolt. Legyen szivem érdemes rád, Hogyha eddig nem volt. Szeress, szeress! Sohse bándd meg, Hogy az enyém lettél! S azt a percet sohse átkozd, Melyben megszerettél ! Kadocsa Elek. ---------------------­ Galamb és csalogány. (Elbeszélés.) Egri Gyulától. (Folytatás.) Leejtette kardját. Hátát a falnak támasztva kissé lehajtott fővel, alulról fölfelé nézett reá. Arca égett, haja szét volt bomolva, gyorsan s szakgatottan vett lélekzetet. — A férfi szorosan mellé állt s át­fogta de­rekát . Megbabonáztam ? Meglehet. Eléggé szeretem önt arra, hogy szenvedélyemnek milliomodrészre önre is átragadjon. Ha tudná Matild, e néhány .....IT 1 I nap alatt mit tett ön velem! Nem ismerek ma­­gam­ra. Ihletett elmém teremteni vágyik amint —­­ bocsánat a hasonlatért — a füst köhögésre ingerel. Szeretném megdalolni önt halhatatlan művekben,­­ Öné lelkem minden gondolata s minden nemesebb in­­­­dulatom. Az emberek sorsa ki van mérve, mint a csil-s­l tagok pályája, melyen mozgásukat végezniük kell. Az én sorsom: az ön rabszolgája lenni. Csókjuk halkan csattant el. — Enyém vagy tehát! — suttogta a költő s a pamlagra vonta »Oh volnék Goethe ! megdalolnám, Enyhébben gyönge fuvalomnál, Ifjú szivünk történetét. . « Matild meg sem kísértette a kibontakozást. Szorosan magához fogta a férfi fejét s halkan nyögve, mint galambhoz illik, a férfi száját keresték ajkai. — Te cigány, — monda kissé elfúlva — hány­nak mondtad te ezt már ! Oh ! én ismerem önt uram! — tette hozzá tréfásan — ön valóságos csábító ! A költő rej­tett örömmel védekezett a megtisz­teltetés ellen. Homlokát színlelt komolysággal vonta redőkbe. — Kétszer se mond azt drága! mi volna rajtam, a mi nőkre hatást gyakorolna . Legfölebb dalaim... pillanatnyira. Én egyszerű vagyok s igénytelen. És — ezt lehetőleg derülten mondta — holnapután meg­fogok halni. Matild összerezzent. — Megfog halni... ön képzelgő, s azt az én ijedelmemre, kissé tulságba viszi. Nem oly könnyen megy a meghalás, mint egy csók. S ezek az én csók­jaim, melyekkel olvasatlanul árasztom el arcát, szemeit, fejét — okos fejét — jogot adnak nekem arra, hogy önnek az ily ijesztgetéseket megtiltsam. — De hisz vivási­ leckéket kaptam öntől. — No bizony! Legfölebb megkarcolják egy­mást. A kard nem oly ostoba, mint a golyó. Meghalni, mikor már szeretem önt. .. ez kíméletlenség volna öntől. Mosolyogni próbált, de ez nem sikerült neki. A nap lement. A kedves világítás eltűnt a fa­lakról s a lombok tetejéről. A nagy teremben elég sötét volt arra, hogy a kedélyekre lehangolólag has­son s megijessze azokat, a­kik a halálról gondolkoz­nak. Valami távoli zugás, a­mi annyiszor történik a nap lenyugta után, erős szél keletkezését jelentette. Végig rontott a fasoron s a nyitott ablakokat erős zörgéssel vágta be. Két üvegtábla betört. Matild felijedt. Érezte, hogy fázik. Sebesen fel­állt s a terem közepéig hátrált. Ott maradt mozdu­latlanul. Nándor kényelmes, dőlt helyzetében maradt. Eszébe sem volt a meghalás, sőt karddal kizártnak vélte. De jól esett neki, ijesztgetni azt, a­ki őt szereti. — Nem értem, — mondá hanyag gúnnyal — hisz ön oly bátor, úgy forgatja a kardot, mint Mi­nerva ! S nevetve fogadta párbajom hírét egy félórá­val előbb. — Igen, — hangzott a homályból, egy félénk s bátortalan hang — akkor még nem tudtam, amit most. A legbecsesebb ékszert sem szokta a nő félteni, mig az kirakatban van. De ha az övé lesz... Ha megvette s ha drágán — hitvesi hűségén vette meg — akkor sárkányokkal szeretné őriztetni. . . — Egy órával később két kövér ur kopogtatott Angyal Nándor ajtaján. Homlokuk izzadtságtól fény­lett s egész lényükön ijedelem látszott. — Bocsáss meg — nyögte az egyik. — A szol­­gabiró azzal fenyegetett, hogy minket hív ki, ha a segédi tisztről lemondunk. Mi családos emberek va­gyunk. Apró gyermekeink vannak. Beláthatod!. . . — Én is meggondoltam a dolgot urak. A kihí­vást elfogadom. Nyugodtan, sőt mosolyogva állt előttük. Szeret­tek volna nyakába borulni, de egyikük szerencsére észrevette, hogy az nem volna illő az ellenfél segé­deihez. Beelégedtek hát azzal, hogy távolról bámulták Angyal Nándor hallatlan hidegvérét. — A többit — tette hozzá a költő hidegen — végezzék el önök S. K. és N. D. urakkal. Ők lesznek segédeim. Csak egyet kérek önöktől, — szigorú fel­tételeket. Élmények Skandináviában. (Művész-körút.) Gróf Zichy Gézától. I. Mindennek megvan a maga saisonja : róka-vadá­szatnak, ugorkának, megsértett választási jognak, fürdőzésnek és hangversenynek. A ki télen fázik, el­megy a Riviérára s ha nyáron melege van, éjszakra. Mi, szegény művészek, még télen is éjszakra megyünk, ha ugyan meghívnak és meg akarnak hallgatni. Engem igen szívesen hívtak,­­ el is mentem. Édes öreg anyám azt mondta: »Jaj kóborló betegség­ben szenvedsz« ; feleségem meg kiegészité, hogy »fájdalom, gyógyíthatatlanban ;« leánykáim sírtak ; kis­fiam pedig lábamat madzaggal oda kötötte az asztalhoz; — hiába volt, ill a berek, nád a kert; itt volt, nincs itt. Nagy utazásnál fő dolog sok pénz, jó egésség és jó utitárs. Az utóbbit gondosan kerestem s meg is találtam. Az én Lacikám (hívjuk igy:) fiatalnak lát­szó idősebb ember, az élet minden skáláját ismeri, nem ijed meg az árnyékától és szükségből leülne még a halállal is pitykézni. Minden tapasztalása dacára, tud még naiv is lenni, hisz még a világot is szereti, — persze ha az egy szép asszony­ hókebelén pihen. Lacika szeméből örökös derű mosolyog, szavajárása, hogy »minden jól van«, egész lényén tükröződik, az isten házibarátnak vagy útitársnak teremté. Lacika életbölcsessége nem a Voltaire »Candide«-jának naiv és doctrinaire »Tout va bien en ce monde le meilleur possible«-je. *) Lacika ismeri az élet falánkját, s tudja, hogy annak csípésétől meg nem menekszünk , nem is küzd ellene; de ha sebet érez, bekeni mosolygó rezignációval és »minden jól van«. Midőn október 16-dikán a nagyvárosi sebes vo­nattal a pályaudvarba robogtam, már ott állott Lacikám a legdivatosabb utazóruha teljes pompájá­ban. Mosolygó arca szelíden emelkedett ki sárga se­lyem ingének gallérjából, mint a kelő nap aranyfelhő­ből , pedig épen most jött az orvosától, a­ki jobb térd­kalácsát, melyet erősen megsértett, száz klastrom­­szalag közé szok­ta. »Minden jól van!« Néhány perc múlva, mely idő alatt csak egy Merlatti bírna jól­lakni, elindultunk Bécs és Brünn felé. Lacikám na­gyon kinyújtva tartó jobb lábát s én csak itt láttam rémülve: akkora a térdkalácsa, hogy ilyen nagy fej­jel valaki még igen okos ember is lehetne. »Uram pillants !« És ilyen térddel te Krisztiá­­niába akarsz utazni ?« »Gyepre magyar, minden jól van, — felelte — a vasút fölér a massage-al, meglátod, az utazás úgy kiaprózza a gyuladást, hogy néhány nap múlva semmi bajom se lesz«. Győrben hatalmas termetű hölgy szállott a mellékkupéba, nyakának impozáns határhalmai kö­zött egy kis ölebecske szunnyadott; kezdetben broche­­nak néztem. Lacika megrángatá rossz lábát s rögtön átvánszorgott a bájos hölgyhöz s tette a szépet, a­mig az ki nem szállott. Bécsbe értünk. Szakadt az eső, a szél üvöltött Falk próféta tiszteletére, a­ki október 16-dikára kü­lönösen veszélyes napot jósolt. Egy füsttel impregnált szobában gyorsan elköltött vacsora után beszálltunk az osztrák vaspálya fütetlen jéghideg kupéjába s a zakatoló vonat éjfél után két órakor Brünnbe szállított. A fogadtatás rendkívül fényes és lelkes volt. Leve­lem, melyben megérkezésünket tudattam, elveszett és nem várt senki; még kocsi sem volt a pályaudvaron. Gyönyörű bevonulás, hideg éjnek idején vezette az egykezű művész sánta barátját a fogadóba, hol egy álmos és ittas háziszolga nem emlékezett már a be­­futós mesterségére. Végre lefeküdtünk, de nem volt köszönet benne. Agyam titkos ingyen lakói, a vörös zubbonyos hóhérok, melyeket népnyelvén poloskáknak hívnak, rám támadtak és iszonyúan megkínozának.­­ Lacikát nem csipték, bizonyosan kiegyezett velük, vagy sokat elnézett nekik, mert hát minden jól van! Másnap megtekintők a gyönyörű színházat, melynek előadásai is igen számottevők, a polgármes­ter pedig keservesen panaszolta, hogy múlt évben tizenkétezer forint deficitjük volt, — boldog brünniek.« Napközben néhány posztógyárat látogattam meg s látva az ipar e csodásan berendezett telepeit, őszinte részvéttel gondoltam hazámra, a­hol puskáról és golyóról, mely a posztóba lyukat üt, gondoskodnak ugyan, de posztóról nem. Megérkezett a hangverseny estéje. Egész nap rosszul éreztem magamat s csak este keltem föl ágyam­ból. A hangverseny igen szép lefolyású volt, a színház egy énekesnője kitünően énekelte néhány dalomat s egy jeles hegedűművész, Koretz úr segédkezett a kö­zönség művészi érzékével kielégítésében. A hangver­seny védőanyja, X. asszonyság nagy estélyt rendezett s — rekedtsége dacára — példátlan bőkezűséggel szúrta figyelő fülünkbe a hangok milliárdjait. Az asszonyság toilette-je igen szép s Lacska, a­ki épen nem zenekedvelő nagy kínban volt. Éjfél utáni két órakor bókoltunk az ajtó felé, de fájdalom, még nem haza. A városi színház intendánsa elvitt egy újonnan alapított művészkörbe, a­hol is a színház teljes sze­mélyzetét összegyűlve találtuk. Tiszteletemre beret­­vált arcú, hosszú hajú színészek Petőfi költeményeit szavalták s mindent ismerő naivák szempislogva gőgi­­cséltek egy-egy német költeményt. Lacikának ez tet­szett, de én nemsokára hazavonszoltam Thália szirén­jeinek csábja elől s néhány órával később már Olmütz felé utaztunk, a­hol még az­nap játszani kellett. Olmützben, a leghíresebb kvargli (sajt) hazájá­ban, egy ezredes s a vöröskereszt nehány tagja foga­dott, a püspök csétájával együtt s ezen egy fél óra *) Minden jól megy e lehető legjobb világon.

Next