Fővárosi Lapok 1888. február (32-60. szám)
1888-02-01 / 32. szám
Szerda, 1888. február 1. 32. szám. Huszonötödik évfolyam. félém...................................8 frt Negyedévre .......................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések mintugy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Télen. 1. Körültem messze, bárhová tekintek, Mindent beföd a fehér hólepel. Az elhanyatló nap arany sugara Még visszanéz a tánő láthatárra, S az est homályán lassanként vesz el. Oly néma most az erdőnek magánya, Az alvó fák közt egymagam vagyok ; Kisért az est fehér hójelmezében, S már-már remegve fenn a messze égen Halványan egy-egy csillag felragyog. Szép, szép e táj , de meg nem hatja szivem ; Szépsége nem hat boldogságomig. Hisz képzetem csak virulásra gondol, S szívem dalos madárról, zöld falombról S örök tavaszról, fényről álmodik! II. Csöndes minden köröskörül, Letűnt a nap sugára, A vak homály árnyat borít A messze láthatárra. Egy-egy varjú károg csupán A lombtalan faágon, S fagyasztón átsüvölt a szél A havas téli tájon. S én kis kezednek meleget Még egyre, egyre érzem .Szivembe száll az, hogy talán Még lángja jobban égjen. Fagyasztó szél, zúghatsz felém, Én rajtam nincs hatalmad ; Mert semmi baj, mert semmi vész Égő szivemre nem hat. Nincs, nincs hatalma semminek. Nincs, hogy leverjen engem . Az enyészet, a pusztulás Éleszti csak szerelmem. --------------------- ^ —M—— Két jeles olasz ifjúsági irat. (»A szív« De Amicistől és »A fej« Mantegazzától.) Az olasz irodalomban valóságos eseményt képezett Edmondo De Amicii Cuore című művének megjelenése. A kitűnő író, kinek útirajzai az olasz közönségnek legmohóbb olvasmányát képezik, ezúttal fölülmúlta önmagát is. A szív emberének tanultuk őt ismerni nemcsak jeles költeményeiből, melyek között »Az anyához« című az olasz költészet valódi gyöngye , de útirajzaiban is mindenütt az érzelem világa játszsza a főszerepet. Különösen kitűnik ez Konstantinápolyról írt munkájában, melynél költőibb apotheosist nem olvastunk a török fővárosról. Mikor »Coure« című műve ezelőtt másfél évvel megjelent, a jó ideig hallgató költő neve diadallal járta be újra Olaszországot. A műnek egyes kiadásai napok alatt érték egymást, úgy hogy ma már a hatvanharmadik kiadást küldik a könyvkereskedők a megrendelőnek. Hallatlan eredmény ily rövid idő alatt. És miről szól tulajdonképen »A szív«, hogy annyira kapós ? Nem egyéb az, mint egy kis tanulónak, egy iskolás fiúnak naplója, melyet iskolájának eseményeiről vezet egy iskolai évben. Henrik egy gyermeknek keresetlen egyszerűségével írja le azt, ami vele s környezetében történik. A feljegyzések olyan képét adják az iskolának, a gyermeki világnak, hogy visszaképzeljük magunkat abba a korba, midőn velünk és körülöttünk is majdnem szakasztott ugyanazon dolgok történtek. Megismerkedünk a különböző természetű gyermekekkel, látjuk az egyes vonásokat, melyekből majd a jellemek fognak kidomborodni. És mindez mesterien, megkapó vonásokkal van elénk állítva. Aztán közbe-közbe a tanítónak elbeszélései vannak beigtatva, melyeket, havonként egyet, tanítványainak föl szokott olvasni. Valódi remekművek, melyek hazaszeretetre, nemeslelkűségre tanítják a gyermeket. Nem preceptori modorban vannak tartva, hanem a szív hangján szóló elbeszélések, melyek épen azért, mert nem elvont axiómák alakjában vannak összeállítva, hanem az események ügyes szövésű elbeszélése által, megkapják a kedélyt, s megindítanak. Gyermekeim, kiknek esténként egy pár fejezetet olvasok »A szív«-ből, minden elbeszélés után könyekig vannak elérzékenyülve. De a szülők se alig tudják azt a könycseppet visszafojtani. A »Coure« dr. Radó Antalnak az eredetihez méltó jeles fordításában látott napvilágot, s megérdemelné, hogy minden magyar gyermeknek asztalán ott legyen. A mint De Amicis műve nemcsak Olaszországban, hanem fordításban is majdnem minden műveit nemzet irodalmában elterjedt, Paolo Mantegazza, a florenci instituto superiore egésségtani tanára, a jeles író, a mű társául Testa (A fej) című művét adta. A szerző De Amicisnak ajánlja művét a következő sorokkal : »Egy félszázad óta nem vagyok többé gyermek, s mégis olvasván az ön Szívét, sírtam én is, mint egy gyermek. Ezekből a könyekből született ez a másik könyv. Nem ellentéte vagy ellenmondása az önének, de még kevésbbé egy más láng, melyet én büszkén akarnék az öné mellett meggyujtani. Az én könyvem csak árnyéka az ön világának. Fogadja el mint ön iránt érzett tiszteletem és szeretetem szerény jelét. Legyen boldog, hive Mantegazza.« »A fej«-ben Mantegazza ugyanazt a Henriket, ki »A sziv«-ben napló-jegyzeteit irta, vezeti elénk, mint megerőltetett tanulás által siülő fiút, kinek üdülésre, pihenésre van szüksége. Szülei, kik Turinban laknak, a Speziai tengeröbölben fekvő kis faluba Baciccia bácsihoz, adják Henriket. Az öreg tengerész kapitány, ki a világot gyakran körülhajózta, s utazásaiban nagy világ- és emberismeretre tett szert, magához veszi a beteg fiút s mig az egésséges tengerparti éghajlatban egy év alatt teljesen felüdül, megerősödik ; azalatt a jó nagybátya minden módot felhasznál arra, hogy a fiú értelmére hasson, hogy fejét kiművelje s a szívvel egyensúlyba hozza, s belőle egész embert csináljon. A szerző nagyon hálás tárgyat választott magának feldolgozásra s a maga elé tűzött feladatot minden tekintetben sikeresen megoldotta. Mint orvos és belletrisztikus egyaránt uralkodik tárgyán és rendelkezik mindazon kellékekkel, melyek őt céljához segítették. Az öreg Bachcia bácsi képében gondozza a szerző a tizennégy éves Henriket, akit a városi romlott levegő és a túlfeszített tanulás beteggé, szenvedővé tettek. Napról-napra, hétről-hétre, hónaprólhónapra mintegy saját szemeinkkel látjuk a vérszegény Henriket pirosodni, izmossá válni, és megerősödni a gondos ápolás és pompás levegő hatása alatt. Mikor a szenvedő, köhécselő, fulladozó fiú a zsörtölődő de jó lelkű bácsi házához kerül, ez így szól hozzá: »Nem tanítalak téged, Henrikem, sem latinra, sem görögre, hanem az élés művészetére, arra, hogy miként kelljen az életben forognod a saját magad és mások hasznára. Tanítani foglak téged könyvek és palatábla nélkül sok szép dologra, amiket magamtól tanultam, amelyek nekem nagy hasznomra voltak, melyekből mások is tanultak, s melyek talán neked is hasznodra válnak.« Aztán mintegy kezénél fogva körül vezeti a fiút a kertben, elviszi a tengerre csolnakázni, halászni. Minden kirándulást hasznos ismeretek szerzésére fordít. Nem mulaszt el egy kedvező pillanatot se, nem egy legcsekélyebb jelenséget se, melyből ne vonna le hasznos tanulságot a fiú értelmi fejlesztésére. A tudománynak tág mezejét mintegy játszva járja be vele társalogva, eszmét cserélve oktatja sok szépre, hasznosra. Bachcia bácsi valóban a tudásnak gazdag tárházával rendelkezik; de legszívesebben, legnagyobb kedvvel a szabad természetbe, a növényvilágba tér Béri Gyula. 1ST i i v á na. (Egy ismert rege.) B. Büttner Linától. (Vége.) — Fogadja fenséged hálámat, hogy a saját regéjéről fölvilágosított. — szólt Fülöp gróf. — Én köszönöm, nemes gróf, hogy fölébresztett s meg fog menteni mindnyájunkat ettől a sötét átoktól. — Parancsoljon velem fenséged, mit tegyek ? — Semmi mást, csak azt a tudós gép-embert vigye vissza oda, ahonnan küldték. — Aztán.. . ? — kérdé Fülöp gróf. — Aztán ön visszajön hozzánk, nőül nyer engemet, mint a hogy a regében van és nálunk ismét életre ébred a költészet, öröm és boldogság! — Hol van az a tudós szörnyeteg ? — kérdé a fiatal ember, nála szokatlan élénkséggel. S a szép királyleány fölnyitotta a szomszéd terem ajtaját, honnan folytonos egyhangú mormogás hangzott s Fülöp gróf ottlátta a királyt és királynét s körültük az egész udvart ülni, mély álomban s előttük ébren, egy nagy erős, közönséges arcú férfi ült, akinek alakján nagyon meglátszott, hogy a jólétet, melyben él, élvezi is ; ez volt az automat-philosoph, amint épen a nemlét kívánatosságát fejtegette. A »kis csipkerózsa« gyorsan betette ismét az ajtót. — Most látta és hallotta őt, gróf, s tudja, hogy mért kell nekem itt aludnom. — Rögtön eltoloncoltatom őt haza, megbomlott bölcsességével együtt, — határozott gyorsan Fülöp gróf. — Oh, nem lehet! — sóhajtott a szép királyleány, — hisz ép az a baj, hogy a regékben nagy bűnöket, gonosztetteket követhetnek el, de ordinaireségeket nem lehet. Ön őt csak a karjain viheti vissza oda, ahonnan küldték. — Én vigyem el ?... én...? a karjaimon ? — Fülöp gróf vállat vont. — Nagybátyám, Dervenczey István, megtehetné, mert ő e század első felében szülletett s igy még most is oly fiatal és erős, hogy összetörhetné minden csontját, vagy is: gépezetét ennek a kártékony szerszámnak, és aztán haza is vinné az egyik kezével. De én.. .? én e század második felében születtem s mi most villámvonaton utazunk a sir felé.... én ? én nem birkózhatom meg azzal a nagy erős, egésséges masinával. — Máskép pedig meg nem menthet minket. — szólt a szép leány. — Hátha kihívom és megölöm ? — Vele nem lehet párbajt vívni, ő automata. — Akkor hát elpusztítom a saját bölcsészete szerint. Mert ha neki a mások számára kívánatosabb a létnél a nemlét, e kívánatos nemlétben őt fogom részesíteni és agyon csapom a saját könyvével. — Oh, de ő gép-ember s nem lehet megölni, mert nem halandó. S szerencsétlen bölcsészetétől csak egy menekvés van, ha vissza viszik oda, a honnan ered. — Azt pedig én nem tehetem meg... Nem... azt nem tehetem meg! — szólt Fülöp gróf. — Nagybátyám, az képes lenne magtenni, de én újabb nemzedék vagyok... én nem! — De hát akkor minek jött ide ? s mért ébresztett fel ? — kérdé a szép királyleány, — akkor távozzék s hagyjon engem tovább aludni. Távozzék! S a »kis csipkerózsa« visszadült a nyugágyra s behunyta aranyos pillantásu sötét szemeit, mig a vadrózsák ismét összeborultak felette, — mialatt a szomszéd teremből áthangzott a gép-ember monoton bölcselkedése, hogy a boldogság csak a szenvedések szünetelése, mert csak a szenvedés örök, csak a fájdalom a pozitív. És Fülöp gróf távozott az alvó kastélybó. Ugyan azon a csöndes utón ment vissza a hypnotizált erdőn keresztül, a merre jött. A csipkerózsa-kerítésen is kimenve, a másik erdőbe jött, mely nemcsak élt, de ébren is volt. Itt egyszerre ő is úgy érezte, mintha mély álomból ébredt volna. — Álmodtam én ?., vagy igazán láttam az »alvó kis csipkerózsát« ?... mi volt ez..? mi volt..? És a lombok susogtak körülte, — eleinte nem