Fővárosi Lapok 1888. február (32-60. szám)

1888-02-01 / 32. szám

Szerda, 1888. február 1. 32. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: félém...................................8 frt ■•fyedévre .......................4 frt Megjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések «intugy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-ter%, Athenaeum-épület) küldendők. Télen. i. Körültem messze, bárhová tekintek, Mindent beföd a fehér hólepel; Az elhanyatló nap arany sugara Még visszane'z a tünö láthatárra, S az est homályán lassanke’nt vesz el. i Oly néma most az erdőnek magánya, Az alvó fák közt egymagám vagyok ; Kisért az est fehér hójelmezében, S már-már remegve fenn a messze égen Halványan egy-egy csillag felragyog. Szép, szép e táj ; de meg nem hatja szivem ; Szépsége nem hat boldogságomig. Hisz képzetem csak virulásra gondol, S szívem dalos madárról, zöld falombról S örök tavaszról, fényről álmodik! II. Csöndes minden köröskörül, Letűnt a nap sugára, A vak homály árnyat borít A messze láthatárra. Egy-egy varjú károg csupán A lombtalan faágon, S fagyasztón átsüvölt a szél A havas' téli tájon. S én kis kezednek melegét Még egyre, egyre érzem ;-Szivembe száll az, hogy talán Még lángja jobban égjen. Fagyasztó szél, zúghatsz felém, En rajtam nincs hatalmad ; Mert semmi baj, mert semmi vész Égő szivemre nem hat. Nincs, nincs hatalma semminek. Nincs, hogy leverjen engem ; Az enyészet, a pusztulás Éleszti csak szerelmem. Béri Gyula.---------------------­^ —M—— Két jeles olasz ifjúsági irat. (»A szív« De Amicistől és »A fej« Mantegazzától.) Az olasz irodalomban valóságos eseményt képe­zett Edmondo De Amids Cuore cimü müvének megjelenése. A kitűnő iró, kinek útirajzai az olasz közönségnek legmohóbb olvasmányát képezik, ez út­tal fölülmúlta önmagát is. A szív emberének tanultuk őt ismerni nemcsak jeles költeményeiből, melyek kö­zött »Az anyához« cimü az olasz költészet valódi gyöngye ; de útirajzaiban is mindenütt az érzelem világa játszsza a főszerepet. Különösen kitűnik ez Konstantinápolyról irt munkájában, melynél költőibb apotbeosist nem olvastunk a török fővárosról. Mikor »Coure« cimü müve ezelőtt másfél évvel megjelent, a jó ideig hallgató költő neve diadallal járta be újra Olaszországot. A műnek egyes kiadásai napok alatt érték egymást, úgy hogy ma már a hat­vanharmadik kiadást küldik a könyvkereskedők a megrendelőnek. Hallatlan eredmény ily rövid idő alatt. És miről szól tulajdonképen »A szív«, hogy annyira kapós ? Nem egyéb az, mint egy kis tanulónak, egy iskolás fiúnak naplója, melyet iskolájának eseményei­ről vezet egy iskolai évben. Henrik egy gyermeknek keresetlen egyszerűségével írja le azt, a mi vele s kör­nyezetében történik. A feljegyzések oly hü képét ad­ják az iskolának, a gyermeki világnak, hogy vissza­képzeljük magunkat abba a korba, midőn velünk és körülöttünk is majdnem szakasztott ugyanazon dol­gok történtek. Megismerkedünk a különböző termé­szetű gyermekekkel, látjuk az egyes vonásokat, melyekből majd a jellemek fognak kidomborodni. És mindez mesterien, megkapó vonásokkal van elénk állítva. Aztán közbe-közbe a tanítónak elbeszélései vannak beigtatva, melyeket, havonként egyet, tanítvá­nyainak föl szokott olvasni. Valódi remekművek, melyek hazaszeretetre, nemeslelküségre tanítják a gyermeket. Nem preceptori modorban vannak tartva, 1ST i i v á n a. (Egy ismert rege.) B. Büttner Linától. (Vége.) — Fogadja fenséged hálámat, hogy a saját re­géjéről fölvilágosított; — szólt Fülöp gróf. — Én köszönöm, nemes gróf, hogy fölébresztett s meg fog menteni mindnyájunkat ettől a sötét átoktól. — Parancsoljon velem fenséged, mit tegyek ? — Semmi mást, csak azt a tudós gép-embert vigye vissza oda, ahonnan küldték. — Aztán.. . ? — kérdé Fülöp gróf. — Aztán ön visszajön hozzánk, nőül nyer en- gemet, mint a hogy a regében van és nálunk ismét életre ébred a költészet, öröm és boldogság! — Hol van az a tudós szörnyeteg ? — kérdé a fiatal ember, nála szokatlan élénkséggel. S a szép királyleány fölnyitotta a szomszéd te­rem ajtaját, honnan folytonos egyhangú mormogás hangzott s Fülöp gróf ottjlátta a királyt és királynét s körültük az egész udvart ülni, mély álomban s előttük ébren, egy nagy erős, közönséges arcú férfi ült, a ki­nek alakján nagyon meglátszott, hogy a jólétet, mely­ben él, élvezi is ; ez volt az automat-pbilosoph, amint épen a nemlét kívánatosságát fejtegette. A »kis csipkerózsa« gyorsan betette ismét az ajtót. — Most látta és hallotta őt, gróf, s tudja, hogy mért kell nekem itt aludnom. — Rögtön eltoloncoltatom őt haza, megbomlott bölcsességével együtt, — határozott gyorsan Fü­löp gróf. — Oh, nem lehet! — sóhajtott a szép király­leány, — hisz ép az a baj, hogy a regékben nagy bű­nöket, gonosztetteket követhetnek el, de ordinaire- ségeket nem lehet. Ön őt csak a karjain viheti vissza oda, a honnan küldték. — Én vigyem el ?... én...? a karjaimon ? — Fülöp gróf vállat vont. — Nagybátyám, Dervenczey István, megtehetné, mert ő e század első felében szü­I letett s igy még most is oly fiatal és erős, hogy ös3ze- j törhetné minden csontját, vagy is: gépezetét ennek a ! kártékony szerszámnak, és aztán haza is vinné az egyik kezével. De én.. .? én eszázad második felében születtem s mi most villám-vonaton utazunk a sir felé.... én ? én nem birkózhatom meg azzal a nagy erős, egésséges masinával. — Máskép pedig meg nem menthet minket. — szólt a szép leány. — Hátha kihívom és megölöm ? — Yele nem lehet párbajt vívni; ő automata, — Akkor hát elpusztítom a saját bölcsészete szerint. Mert ha neki a mások számára kívánatosabb a létnél a nemlét, e kívánatos nemlétben őt fogom részesíteni és agyon csapom a saját könyvével. — Oh, de ő gép-ember s nem lehet megölni, mert nem halandó. S szerencsétlen bölcsészetétől csak egy menekvés van, ha vissza viszik oda, a hon­nan ered. I — Azt pedig én nem tehetem meg... Nem... azt nem tehetem meg! — szólt Fülöp gróf. — Nagybátyám, az képes lenne magtenni, de én újabb nemzedék vagyok... én nem! — De hát akkor minek jött ide ? s mért ébresz­tett fel ? — kérdé a szép királyleány, — akkor távoz­zék s hagyjon engem tovább aludni. Távozzék! S a »kis csipkerózsa« visszadült a nyugágyra s behunyta aranyos-pillantásu sötét szemeit, mig a vad­rózsák ismét összeborultak felette, — mialatt a szom­széd teremből áthangzott a gép-ember monoton böl­cselkedése, hogy a boldogság csak a szenvedések szünetelése, mert csak a szenvedés örök, csak a fájda­lom a pozitív. És Fülöp gróf távozott az alvó kastélybóL Ugyan azon a csöndes utón ment vissza a hypnotizált erdőn keresztül, a merre jött. A csipkerózsa-kerítésen is kimenve, a másik erdőbe jött, mely nemcsak élt, de ébren is volt. Itt egyszerre ő is úgy érezte, mintha mély álomból ébredt volna. — Álmodtam én ?., vagy igazán láttam az »alvó kis csipkerózsát« ?... mi volt ez..? mi volt..? És a lombok susogtak körülte, — eleinte nem hanem a szív hangján szóló elbeszélések, melyek épen azért, mert nem elvont axiómák alakjában vannak összeállítva, hanem az események ügyes szövésű el­beszélése által, megkapják a kedélyt, s megindítanak. Gyermekeim, kiknek estenként egy pár fejezetet olva­sok »A sziv«-ből, minden elbeszélés után könyekig vannak elérzékenyülve. De a szülők ie alig tudják azt akönycseppet visszafojtani. A »Coure« dr. Radó An­talnak az eredetihez méltó jeles fordításában látott napvilágot, s megérdemelné, hogy minden magyar gyermeknek asztalán ott legyen. A mint De Amicis müve nemcsak Olaszország­ban, hanem fordításban is majdnem minden müveit nemzet irodalmában elterjedt, Paolo Mantegazza, a florenci instituto superiore egésségtani tanára, a jeles iró, a mü társául Testa (A fej) cimü müvét adta. A szerző De Amicisnak ajánlja müvét a következő so­rokkal : »Egy félszázad óta nem vagyok többé gyermek, s mégis olvasván az ön Sziv-ét, sírtam én is, mint egy gyermek. Ezekből a könyekből született ez a másik könyv. Nem ellentéte vagy ellenmondása az önének, de még kevésbbé egy más láng, melyet én büszkén akar­nék az öné mellett megg\ujtani. Az én könyvem csak árnyéka az ön világának. Fogadja el mint ön iránt érzett tiszteletem és szere­tetem szerény jelét. Legyen boldog, hive Mantegazza.« »A fej«-ben Mantegazza ugyanazt a Henriket, ki »A sziv«-ben napló-jegyzeteit irta. vezeti elénk, mint megerőltetett tanulás által sinlő fiút, kinek üdü­lésre, pihenésre van szüksége. Szülei, kik TuriDban laknak, a Speziai tengeröbölben fekvő kis faluba Baciccia bácsi-hoz, adják Henriket. Az öreg tengerész kapitány, ki a világot gyakran körülhajózta, s utazá­saiban nagy világ- és emberismeretre tett szert, ma­gához veszi a beteg fiút s mig az egésséges tenger­parti éghajlatban egy év alatt teljesen felüdül, meg­erősödik ; azalatt a jó nagybátya minden módot fel­használ arra, hogy a fiú értelmére hasson, hogy fejét kiművelje s a szívvel egyensúlyba hozza, s belőle egész embert csináljon. A szerző nagyon hálás tárgyat választott ma­gának feldolgozásra s a maga elé tűzött föladatot minden tekintetben sikeresen megoldotta. Mint orvos és belletrisztikus egyaránt uralkodik tárgyán és ren­delkezik mindazon kellékekkel, melyek őt céljához segítették. Az öreg Baciccia bácsi képében gondozza a szerző a tizennégy éves Henriket, a kit a városi rom­lott levegő és a túlfeszített tanulás beteggé, szenve­dővé tettek. Napról-napra, hétröl-hétre, hónapról- hónapra mintegy saját szemeinkkel látjuk a vérsze­gény Henriket pirosodni, izmossá válni, és megerő­södni a gondos ápolás és pompás levegő hatása alatt. Mikor a szenvedő, köbécselő, fulladozó fiú a zsörtölődő de jó lelkű bácsi házához kerül, ez igy szól hozzá: »Nem tanítalak téged, Henrikem, sem latinra, sem görögre; hanem az élés művészetére, arra, hogy miként kelljen az életben forognod a saját magad és mások hasznára. Tanítani foglak téged könyvek és palatábla nélkül sok szép dologra, a miket magamtól tanul­tam, a melyek nekem nagy hasznomra voltak, melyek­ből mások is tanultak, s melyek talán neked is hasz­nodra válnak.« Aztán mintegy kezénél fogva körül vezeti a fiút a kertben, elviszi a tengerre csolnakázni, halászni. Minden kirándulást hasznos ismeretek szerzésére for­dít. Nem mulaszt el egy kedvező pillanatot se, nem egy legcsekélyebb jelenséget se, mely ből ne vonna le hasznos tanulságot a fiú értelmi fejlesztésére. A tudo­mánynak tág mezejét mintegy játszva járja be vele társalogva, eszmét cserélve oktatja sok szépre, hasz­nosra. Baciccia bácsi valóban a tudásnak gazdag tár­házával rendelkezik; de legszívesebben, legnagyobb kedvvel a szabad természetbe, a növényvilágba tér

Next

/
Thumbnails
Contents