Fővárosi Lapok 1888. március (61-91. szám)

1888-03-01 / 61. szám

Csütörtök, 1888. március 1. 61. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre . • • • • • • 8 Negyedévre .................................. frt M egjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Atlienaeum-épület) küldendők. Egy arckép története. (Elbeszélés.) irta Szegfi Mdr. (Folytatás.) — És még nevet is hozzá ? — próbálta tehát régi kötődését, mint mikor a kis tubicája volt még. — Hogyne, mikor mintha csak tegnap lát­tam volna! — És hol van apa ? — kérdé, hogy fordítson a beszéden és szabaduljon az igézettől. — Az is magát keresi, de mindjárt mondtam neki, hogy én hamarabb fogom megtalálni! — nevetett Elvira. — Pedig én találtam meg önt! — Hát hiszen az mindegy! — mondá rá a lány és Daruváry most már nem tudott mit felelni, ott­hagyta a leányt az ő őrzőjénél, — a nagynénje volt, igazi erdélyi matróna, édes, nevető szemekkel, — az­után ment, fölkeresni barátját és három héttel rá meg volt a menyegző. Ilyen hamar, ez az elvek embere! Biz igen; most is csak úgy, mint mikor nagy ur létére hivatalt vállalt; hivatalt vállalt és megint csak nagy ur létére örömöt talált a munkában és egyszerre csak otthagyta hatalmastul, dicsőségestül! Mert úgy találta jónak. A pillanat embere volt. Épen úgy most is, egyszerre csak úgy találta, hogy nagy dolog boldoggá tenni egy szivet, még a felső körökben is; érdemes érte még megháza­sodni is. Házasság után beültek egy faluba, egyszer-egy- szer a fővárosba is betekintettek pár hétre, annál ked­vesebb volt nekik aztán a falu. Daruváry szerette a feleségét, és a kinek az hivatás, azt el is tudja foglalni és örömet is talál benne, mint a kertész a virágok ápolásában. Igaz, nem minden ember születik kertész­nek, és ennek is meg kell tanulni a mesterségét. így Daruváry is ; volt már egy kis gyermekük is, Dódó­nak hívták, és egyszerre csak úgy találta, hogy soha nem volt még a felesége olyan szép, mint most; való­ságos vétek, igy eltemetni ezt az ö gyönyörűségét. Egy kis utazást indítványozott tehát és Elvira nem volt ellene, csak a kis angyalát ha magával viheti, attól nem tudott megválni. Egy darabig aztán habo­zott is, neki az a kóborlás egyik nagy városból a má­Tárca Szevillából. (A kezetlen emberről.) Ha valamikor majd Budapestre érkezik egy em­ber, ki mint kezetlen művész fogja magát illusztrált nagy falragaszokon hirdetni s a kinek neve Unthan : azt nézzék meg, mert érdemes. Itt egy művész-társaság — illetőleg család — körében mutatta be magát, melynek minden tagja ki­tűnik többféle dologban s az egész együtt megérdemli az »ezermesterek« nevét. A Boisset-testvérek gimnaszták, aequilibristák, zenészek, bűvészek, némajátékosok, bohócok, táncosok s ki tudná még hogy miféle ügyességeik jönnének napfényre, ha összes tudományukat egyszerre el akar­nák árulni; de fukarkodnak velők, s csalétkül vesznek elő egy-egy újabb tulajdonságot. A kis társaság csinos ifjakból és leányokból áll, s annál nagyobbnak látszik, mert tagjai alakoskodá­sukkal is szaporítják a személyzetet. Mindamellett a legfőbb várakozás az előadás végére irányul, midőn e kezetlen — vagyis kartalan — ember jelen meg. A lebocsájtott függöny újra felgördül, s a szín­padon egy szék előtt zsámoly áll, melyen hegedű és vonó vannak elhelyezve. Nyílik az ajtó s belép a várt idegen, kinek üres ruha-ujjai sötét öltönyére vannak fölaggatva. Korát nehéz lenne meghatározni, mert öreg fia­talságot, vagyis éretlen férfikort mutat. Azt mondják, hogy ötven év körül jár. Ügyes otthonossággal hajol meg, azután leül a székre, lábait a papucsokból kihúzza s a zenekar által jelzett hang szerint elkezdi hegedűjét hangolni. A természet csakugyan iparkodik minden hiányt síkba, nem is lenne szórakozás, Daruvárynak meg már épen; az a feltűnés, a mit az ő neje kelt. Elvirának, az ő egyszerű igénytelensége mellett, nem nagy öröme telt benne, Daruvárynak azonban valóságos diadalut volt, valósággal boldog volt, hogy az ő nejét úgy ün­nepük mindenütt; és hallottuk is, még a tündérszép Firenzéből is hazakivánkozott már Elvira, Daruváry meg csak úgy tudta megnyugtatni, hogy csak azt a pár hetet még és azért — fájdalom — még mindig nincs vége ama medaillon történetének. Y. Másnap reggel, azaz hogy délben, — mert foga­dás után akkor van reggel, — Elvira fölébredt azzal a jó érzéssel, hogy nem fáj már neki sem a maga feje, sem a férjéé, mikor a komorna meglepte azzal a hir- rel, hogy a méltóságos ur jókor reggel már elment és meghagyta, hogy ne várjanak rá, sürgős dolga van és nem tudja mikor fog haza jönni. Elvira el nem tudta gondolni, mi lehet az a sürgős dolga, a miről egy szót sem szólt neki ? De nem is igen volt ideje gondolkozni rajta, mert még a reggeli előtt megint nála volt Aranka és megint úgy rontott be hozzá, és megint egész ki volt kelve a képe. — Ugy-e mondtam? Vagy nem? Akkor a her­cegnőnek ! — voltak első szavai. — Mit ? — kérdé Elvira, és úgy találta, hogy ez az asszony egy kicsit a kuvikra emlékeztet. — Vívnak! Párbajt! Még az este hallottam! Mindjárt meg akartam mondani, de nem találtalak. Nincs itthon a férjed ? Ugy-e hogy nincs ? — A férjem ? — kérdé ijedten Elvira. — Dehogy! — monda rá Aranka. — Az csak a segéd! — és nézte, hogy derül ki az arca. — Hát nem mondta ? Ugy-e, hogy nem ? — Nem mondják azok azt a feleségnek! — nevetett idegesen. — És te honnan tudod ? — kérdi Elvira. — Az én titkom; — mondja Aranka. — És az is, hogy kik vívnak ? — - Sőt; az meg a tiéd; — nevetett Aranka. — A te báró Lebered! — Az én báró Leberem ? — nevetett Elvira, is. — Nem ? Akkor hát az enyém, — folytatá Aranka. — És úgy sajnálom szegényt! — Pedig ráférne egy kis emlék; — jegyzó meg rá Elvira komolyan. pótolni; itt is a csalódásig azt hisszük, hogy kezek működnek a húrok és a vonó körül. Kötött félkeztyűkböl — vagyis fekete haris­nyákból — hajlékony hosszú ujjak fehérlenek és hangolják otthonos ügyességgel a zsámolyon fekvő hangszert. Ezalatt időnk van találgatni, hogy ugyan minő lesz ez a szokatlan zenészeti előadás ?! Én részemről azt gondoltam, hogy olyanforma lehet mint ama kartalan ifjú nőé, kit Barcelonában hallotam zongorázni, egy olyan kis hangszeren, mely egy alacsony asztalon eléje volt helyezve, s az eszköz tökéletlenségénél csak az előadás volt még tökéletle­nebb, mely hasonlított egy kezdő gyermek első da­rabjaihoz. De mit is lehet attól kívánni, ki gyakorlott ke­zek helyett esetleD, ügyetlen két lábbal játszik ? Mig ezekt gondoltam; a zenekar megszólalt, kí­séretéül ama dalnak, mely az Unthan hegedűjén kez­dett énekelve támadni. Az egész kép nagyon visszás volt, mert nem elég, hogy kezek helyett is lábak működtek, de ezeknek jobbja helyett a balláb vezette a hangszer vonóját. S milyen volt a játék maga ? fogják olvasóim kérdezni. Ha szemét behunyta a hallgató; azt hihette, hogy ama nagyszámú középszerű hegedűsök egyike játszik, kik kitünőbb zenei tehetség hiányában csak ennél nagyobb szorgalommal érhették el ama fokot, mely nekik kenyérkeresetül szolgál. így szolgál most Unthannak is, de csak mellé­kesen, mert ő a többi ügyességi mutatványokból is meg bírna élni. Hegedű-játékát, a középszerű technika mellett érzés jellemzi, mely a tisztán vezetett dalokban tűnik — Épen azért, — szólt Aranka. — Azt mondják úgy néz mint egy gladiator, és attól tartok, hogy nem lesz semmi haja. — És a másik ? — kérdi most Elvira. — Nem akarta megmondani a forrásom, de úgy vettem ki. — Nos ? — Nő. Elvira nevetett. — Már a kiért vívnak; igazitá ki a másik. — Nagy újság ! — nevetett Elvira. — Akkor hát a hercegnő! — Ugyan Aranka! — tiltakozott feddően Elvira. Aranka még csak nevetett. — Haragszol ? Ugyan ? Hiszen csak tréfa! Tu­dod, a miért olyan jó kedvem van. Tudod, a miért nagy a félelmem, hogy én vagyok az a boldogtalan. — Az már más! — szólt most Elvira vidá­man. — Tehát mégis csak a te dolgod! És kicsoda a másik ? — Mondom, nem tudom, de gyanítom; —• mondja Aranka. — Nos ? — sürgeté Elvira. — Kéthelyi; — viszonzá Aranka, nyugodtan. Elvira nem szólt rá semmit. Aranka szintén hallgatott. Csak babrált a csipkefodrán az ujján, és nézte Elvirát, hogy az mint vívódik magában. Egy másodpercig tartott az egész. — Nos, hogy tetszik ? — kérdé aztán Aranka könnyedén. — Nem hiszem; — feleié Elvira. — Miért ? — kérdé Aranka élénken. — Csak ; nem hiszem ; — mondja újra Elvira, most már nyugodtan; csak a hangja reszketett egy kevéssé. A két nő szótlanul ült most egymás mellett, megint vagy egy másod percnyi időig. Akkor Aranka fölkelt, kezet nyújtott Elvirának és ment. Most jutott eszébe, dolga van. Elvira hagyta menni; azt hitte, megvan bántva, a miért nem tudja elhinni, hogy Kéthelyi párbajt vív érte. Holott a nagy örömtől nem volt tovább mara­dása, Mert egy igaz szó nem volt abban, a mit Két­ki legjobban. S ezekre díszítésül egy-egy trillát vagy egyéb hangcifrát is helyez, mint cukrász tarkabarka finom cifrázatot a tortára. De mint emlitém, ez nem egyedüli ügyessége a kezetlen embernek. A hegedű eltávolítása után hoztak egy posztóval beterített asztalt s oda helyezték a szín­pad közepére. A földig érő lepel egészen eltakarta a szemközt ülő Unthan lábait s most a csalódás tökéletes volt. Azt hitte a néző, hogy két kéz nyúlik föl az asztalra, ajkához emelve az ott fekvő cornetint; holott ő e fúvó hangszer billentyűit is »lábalja«, mivel kezelnie nem lehet. Az eredmény azonban már sokkal kezdetlege­sebb, mint a hegedűnél s inkább hasonlit a gyermek- játékhoz. Midőn ezt is befejezte, elhagyva helyét a közön­séghez fordult, s tiszta spanyol nyelven értésére adta, hogy most azt fogja bemutatni, hogy mint szokta ő otthon barátait s az őt meglátogató idegeneket fogadni. Aztán újra leült, s látszólag újra kezekkel he­lyezett az asztalra gyufa dobozt, zsebkendőt s több apróságot. Megigazította haját, végig simította arcát s a folytonos csalódás mellett mégis csak két láb volt az, mely ily ügyesen működött. Belépett egy látogató: Unthan a legnagyobb előzékenységgel sietett eléje, visszatért vele az asztal­hoz, s helyet foglalva, üléssel kínálta meg, egy másik székre mutatva lábával. Azután kinyitotta az asztalfiókot, fesztelen cse­vegéssel szivartárcát vett elé, zsebkést nyitva ki a szi­var végét metszette el, s oda nyújtva azt vendégének, egyúttal égő gyufával is szolgált neki. A saját szivar­ját is ép ilyen ügyességgel készítette elő, s majd kár­tyát véve ki a fiókból, kártyázni kezdett.

Next

/
Thumbnails
Contents