Fővárosi Lapok 1888. március (61-91. szám)
1888-03-01 / 61. szám
helyiről mondott. Semmi közük egymáshoz. Távoli rokonok és nincsenek is jóban, amiért Réthelyi a művészi pályára vetemedett; tegnap este meg a hercegnőnél, a zene alatt, látta Elvirát; úgy ült ott mintha nem is a világon volna, és ő tudta, mikor szokott úgy ülni az ember. Azután hallott valamit valami párbajról, felzaklatott lelke ebbe is belekapaszkodott rögtön. Jó lesz próbának, biztatónak, és sikerült ! Azt mondta: Nem hiszem, kétszer is; az indulat, a fölháborodás, a szenvedély nyelve az! Megvan tehát fogva! A bárót elűzte magától, a művészet megfogta! A sátán nem boldogult, a kígyó meg a szívébe mászott ! Megvan tehát, megvan és olyan hirtelen, alig két nap alatt! Ez volt az öröme, azért rohant el úgy, és mikor künn volt, hátradőlt kocsijában úgy kacagott. És illik, nem illik, gondolhatott is az most azzal! Ment egyenesen Réthelyihez. Drágák a percek, és a szivet is akkor üssük, mikor tüzes. Mindegy, ha törik is utána. És Réthelyihez is úgy rontott be, mint a förgeteg. — Hát itt vagy ? — kérdé, és odarohant hozzá. — És meg vagy ? — és megragadta mind a két kezét. — Amint látod. — viszonzá Réthelyi, és igyekezett kiszabadítani kezeit. — És pedig dologban épen. — Hiszen már megyek!. — nyafogott Aranka. — Hiszen csak látni akartalak! Azt mondják,bajod van! — Nekem ? — kérdé Réthelyi. — Bizony, párbajod. — Nekem ? — kérdi újra Réthelyi, most már nevetve. — És kivel ? — Tudom is én! Báró Leberrel! — felesé Aranka tétován. — Ugyan ? — nevetett tovább Réthelyi. — És miért ? — Tudom is én, én miattam. — mondá rá a nő szemérmesen. Azt akarta mondani Elvira, de meggondolta magát és furfangosabbnak találta úgy. — Mi köze báró Lebernek tehozzád ? — kérdé Réthelyi, közönyösen. — Azt én nem tudom. Csak azt mondták, hogy neked van közöd hozzám. — felelé rá Aranka, ártatlanul. — Nekem ? álmélkodott Réthelyi. — Váljon miért ? — Tudom is én ! Atyafiságos szeretetből. — Igaz! — szólt most Réthelyi nevetve. — Hiszen rokonok volnánk! És már azt is tudják! No látod, Aranka, — fordult aztán hozzá tréfás jóakarattal , — azért legjobb, ha nem igen látnak minket együtt. Még hírbe találnak hozni, és mit csinálok akkor a férjeddel ? — Az a legkevesebb! — vete ellen a nő. — Amig a hír megtalálja férjemet, és azután amig a férjem engem megtalál, rég túl leszesz te megint az operencián. Vagy nem ? Itthon maradsz most már ? fordult hozzá hirtelen. — Mit csinálok itt ? — kérdé Réthelyi. — Én is azt mondtam Elvirának: — feleié Aranka, könnyedén. — Micsoda, Elvirának ? — kérdi Réthelyi, óraláncát nézegetve. — Daruvárynénak, feleié a nő nyugodtan. — Tegnap este, a zene alatt. Egész oda volt tőle. Réthelyi csak tovább is az óraláncát nézegette. — És jóban vagy vele ? — Kérdé, csak úgy odavetve. — Nem épen; — viszonzá a nő, fitymálkodva; — csak a pezsgőt szeretem jégben. Réthelyi nevetett. (Bolyt. köv.) Mint a zenében a fortét és piánót, és oly biztosággal tudta itt is kifejezni a szerencse és pech benyomásait. Örömmel dörzsölte egymáshoz lábait, mintha kezek lennének, amidőn nyert, szenvedélyesen, diadalmasan vágta ki az »a toutas«-t az asztal közepére, jól tudva azt, hogy az az utolsó ütés el vitázhatlanul az övé, de viszont aggodalmasan vakarta meg a füle tövét a malheur beálltával s lemondólag csettentett a lábujjával, ha elvesztette azt a jó chance-ot, a melyre számított. Kártyajáték után csöngetett, s parancsára egy szolga bort hozott elő. Unban maga nyitotta föl a palackot, oly ügyesen használva lábujjait, mintha kezek lennének. Töltött vendégének s maga is ivott egy pohárkával, a csalódásig utánzott kézmozdulattal emelve azt ajkaihoz. S hogy fogta meg a vaskos poharat ? — kérdik önök, minthogy ez esetben magához nem szoríthatta, mint a kinyitandó palackot ? A pohár szélét csípte két ujja közé s ugy emelte szájához. Átalában úgy képzeljék önök, hogy e lábujjak sokkal fejlettebbek és hosszabbak a rendesnél s a folytonos gyakorlat mellett nagy ügyességgel bírnak s meg vagyok győződve, hogy —ha mint mondják — Anban inni is tud velük. Hogy a kézszorítással járó bucsúzás ép oly otthonossággal ment végbe, mint az elfogadás, az önmagától értetődik , de valamivel különösebbnek hangzik az, hogy e kartalan ember mily biztos céllövő. Ötezer pesetát (frank) tűz ki jutalmul annak, ki többször találja el a célt, mint ő. Tudtommal nem nyerte el még senki az ötezer pesetát. Az egész jelenség pedig azt bizonyítja, hogy a természet igazságos, egyéb tulajdonsággal pótolván a hiányt, melyet mostoha kézzel osztott. Ide számítható a vakok ösztönszerű finom érzéke, s a testi hiányok mellett oly gyakran föltalálható fejlettebb szellemi tehetség. Tagadhatlan, hogy a kényszer is hozzájárul a rendkívüli ügyességek fejlesztéséhez. Barcelonában él egy szegény asszony, kinek csecsemő korában egy belopódzott sertés elrágta mind a két kezét. S most e szegény nő a két karcsonkájával fogja meg a varrótűt s hímzi a finom betűket, virágokat, melyek a megélhetéssel koszorúzzák az ő örömtelen életét. Anbanban mind a két eset egyesül, mert bizonyosan csak hosszas gyakorlat árán szerezhette meg a lábbal való működés ama virtuozitását, melyet csak az érhet el, a ki érzi, hogy nincs keze s igy a kényezet vezeti. E mellett azonban őt a természet is megajándékozta ama tehetséggel, hogy igen gyakran elfeledteti a hiányt, a csalódás zománcával vonva be azt. S ez a csonkaság genialitása. Majthényi Flóra. — 440 — V i I I a I b a n a. — Kisvárosi rajzok. — irta Cagna A. G. (Folytatás.) A társalgás azután foly szorosabb összefüggés nélkül, nagyon változatosan, mindenről, a mi csak eszékbe jut. Hogy milyen drága a tojás és hát még a hús! A mészáros meg mennyi nyomtatékot ad hozzá! Hát még a mérték ! Igazán borzasztó! Maholnap már nem lesz mit főzni. — Azután meg a ruhakelmék, egyik drágább a másiknál! Ha az ember vödörrel mentené az aranyat, meg sem győzné. Tetejében meg a szabó azt sem tudja, mennyit kérjen a díszítésért! Mai nap tisztességes asszony nem tehet mást, mint hogy ki nem mozdul a házból, mert, édes istenem! csak nem tehetjük tönkre a családunkat a világ kedvéért! — Aki pedig új pompont csináltatott magának az idén, az Scalisiné. És hogy feszít! — Bizonyosan lutriban nyert. Mert tavaly bizony nem akarózott még így neki, de nem is lehetett. — Azután az a szegény Scalisi! Igazán sajnálom . . . olyan jó ember! — Tehát igaz, amit beszélnek ? — Nem szólhatok róla semmit! Annál hangosabban szól azonban a sok nagy szabó-kontó. — Elég , ha ily után keresi a cifrálkodást, akkor már bizonyos, hogy megbomlott. — Azután meg ilyen kis városban! Igazán szégyen ! — Hát Levenerné asszony ? Az talán különb ? — Oh, az meg már épen kötni való bolond! — úgy hallottam, hogy azelőtt is már nyolcszáz lírával tartozott a szabónőnek ... és nem űzet. — Kényelmesebb is igy. — Bizony, mégis hogy adja! Én pedig százszor inkább gyolcsruhában járnék. — El is hiszem ! — Az egyik Gherulfi-leány hát mégis csak menyasszony. — Úgy hallom, ideje is már. — Hogy is ne! Harmincezer lila! Gherulfi papa kinyitja az erszényt. — No bizony, az olyan három próbás kereskedő hamar kikeresi azt újra. Azután meg a vőlegény is hogy finnyáskodott és a végén is ez az atyafiság. Mindig mondtam, hogy az egy léha ember és ami engem illett, akármi legyek, ha odaadnám neki a leányomat, ha úgy kérné is el, amint áll. A kis fiúcska most egy kicsit nyugtalankodik a széken és Lorettiné asszonyság újabb darab cukorfélét dug neki a kezébe. A szomszéd szobából Rózsika kedves hangja hallik » Telemak viszontagságai«-t olvasva hangosan franciául, helylyel-közzel meg a mesternő igazít valamit kiejtésén. A konyhában szegény Magda úgy könnyít a lelkén, hogy elpanaszolja a pesztrának, milyen keserves az élete. A két asszonyság meg más dologra tért át ezalatt ; az egésség ellen van most nagy panaszuk. Lorettiné asszonysága gyomrával szenved, különösen este, csak egy-két harapást ha eszik, borzasztó éjjele van, és amint egy kicsit nyughatik a gyomrától, rögtön rákezdik az idegek, ki sem lehet állni. A fiatal asszonykának ellenben semmi panasza a gyomra ellen, hanem mióta meglett a kis gyermeke, az oldalában van valami baja. — Jó lesz fürdőt venni ... és csak a hüléstől óvja magát, például itt mindjárt, ez a dolmányka nagyon könnyű. — Ez is mindjárt, lássa, kedves Lorettiné lelkem, hát nem fátom ? Tavaly télen csináltatok magamnak egy bársony köpenyt és amint haza hozzák, kimelegedik az idő és ne adja isten csak egyszer is, hogy kimehettem volna benne! Az idén meg, hogy mégis egy kis jó idő járt, kapja magát, meghal a nagybátyám és most meg, hogy gyászban vagyok, nem vehetem föl a köpenyemet, mert bársony, a bársony meg gyászban nem járja , igaz-e ? — Szó sincs róla! — A sok pénz tehát ki van dobva. Most meg a nagyanyám van rosszul, az sem viszi már soká és akkor megint csak szépen gyászban járhatok egész nyáron ! És ha a nagyanyám meg talál halni, az a gond^ ——————. Egy halmaz regény. (Egy laikus kritizálása.) (P.) Nem kevesebb, mint negyvenöt kötet regényt foglalok össze e tárcában. Közülök mindenikről volt már szó a »Fővárosi Lapok«-ban, némelyikről egész tárcában, de én most az egész erdőt nézem, nem annak egyes kiemelkedő fáit. Arról a vállalatról lesz egészében szó, melyet a Singer és Wolfner cég ad ki. Feladatom nem nehéz, mert én a hibákat nem fogom keresni; én csak méltányolni akarok, mert hiszen én is csak olyan laikus vagyok, kiket az írók rendesen kedves »olvasóim«-nak címeznek. Ki ne ismerné az »Egyetemes Regénytár«-t s annak pirosan virító köteteit, melyek egyenkint igen olcsón, ötven krajcárjával kaphatók. A gyűjtemény elég nagy már arra, hogy mint vállalat biztos bírálat tárgya lehessen, s azt hiszem, hogy ez a bírálat méltánylólag üthet ki, mert — kevés kivétellel — a művek megválogatásában ízlés, a kiadásban csin, a terjesztésben pontosság nyilvánult, úgy is tapasztaltam, hogy az »Egyetemes Regénytár«ból már is elég népszerű regénytár lett. A kötetek nagyobbára első rendű írók munkái változatosan mutatva be a francia, angol, német, orosz, spanyol s — ami nekünk fő — a magyar regényirodalom termékeit. Ha van is a három tucatnyi regény közt egy-kettő, mely nem áll valami magas irodalmi színvonalon, de nincs egy sem, melynek egy-két előnyös tulajdona ne volna s melyet ne lett volna méltó megismerni. A gyűjteményben Ohner Györgynek négy regénye jelent meg: »A bánya«, »Sarah grófnő«, »Else Fleuron« és az ezeknél kevesebbet érő »A Croix-mort grófnők«. Az »Illustracion«-ban véget csak most ért »Volonte« című regénye is e »tár«-ban fog megjelenni. Alig egy évtizede, hogy Ohnet első regénye napvilágot látott, s ma már nemcsak hazájában, de az egész művelt világon a legszívesebben olvasott írókhoz tartozik. A francia közönség egyik legkedveltebb elbeszélője, kinek egy-egy újabb regényét érdeklődve várjaki. Nálunk is kapós író lett könyvben és színpadon. Alakjait érdekesen kidomborítja s rokonszenvesen jellemzi s a drámaiság által mintegy élőkké tudja tenni előttünk. Ezért érdeklődünk annyira sorsuk iránt. Még három kitűnő francia íróval találkozunk e gyűjteményben, u. m. Feuillet, Delpit és Cherbuliezvel. Ez utóbbinak legfinomabb és legbájosabb elbeszélését kaptuk az »Egyetemes Regénytár«-ban a »Holden is Metá«-t. Főleg ennek köszönheti Cherbuliez.