Fővárosi Lapok 1888. március (61-91. szám)

1888-03-01 / 61. szám

helyiről mondott. Semmi közük egymáshoz. Távoli rokonok és nincsenek is jóban, a­miért Réthelyi a művészi pályára vetemedett; tegnap este meg a her­cegnőnél, a zene alatt, látta Elvirát; úgy ült ott mintha nem­ is a világon volna, és ő tudta, mikor szokott úgy ülni az ember. Azután hallott valamit valami párbajról, felzaklatott lelke ebbe is belekapasz­kodott rögtön. Jó lesz próbának, biztatónak, és sike­rült ! Azt mondta: Nem hiszem, kétszer is; az indulat,­­ a fölháborodás, a szenvedély nyelve az! Megvan tehát fogva! A bárót elűzte magától, a művészet megfogta! A sátán nem boldogult, a kígyó meg a szívébe má­szott ! Megvan tehát, megvan és olyan hirtelen, alig két nap alatt! Ez volt az öröme, azért rohant el úgy, és mikor künn volt, hátradőlt kocsijában úgy ka­cagott. És illik, nem illik, gondolhatott is az most azzal! Ment egyenesen Réthelyihez. Drágák a percek, és a szivet is akkor üssük, mikor tüzes. Mindegy, ha törik is utána. És Réthelyihez is úgy rontott be, mint a för­geteg. — Hát itt vagy ? — kérdé, és odarohant hozzá. — És meg vagy ? — és megragadta mind a két kezét. — A­mint látod. — viszonzá Réthelyi, és igye­kezett kiszabadítani kezeit. — És pedig dologban épen. — Hiszen már megyek!. — nyafogott Aranka. — Hiszen csak látni akartalak! Azt mondják,bajod van! — Nekem ? — kérdé Réthelyi. — Bizony, párbajod. — Nekem ? — kérdi újra Réthelyi, most már nevetve. — És kivel ? — Tudom is én! Báró Leberrel! — felesé Aranka tétován. — Ugyan ? — nevetett tovább Réthelyi. — És miért ? — Tudom is én, én miattam. — mondá rá a nő szemérmesen. Azt akarta mondani Elvira, de meg­gondolta magát és furfangosabbnak találta úgy. — Mi köze báró Lebernek tehozzád ? — kérdé Réthelyi, közönyösen. — Azt én nem tudom. Csak azt mondták, hogy neked van közöd hozzám. — felelé rá Aranka, ár­tatlanul. — Nekem ? álmélkodott Réthelyi. — Váljon miért ? — Tudom is én ! Atyafiságos szeretetből. — Igaz! — szólt most Réthelyi nevetve. — Hiszen rokonok volnánk! És már azt is tudják! No látod, Aranka, — fordult aztán hozzá tréfás jóakarat­tal , — azért legjobb, ha nem igen látnak minket együtt. Még hírbe találnak hozni, és mit csinálok akkor a férjeddel ? — Az a legkevesebb! — vete ellen a nő. — A­mig a hír megtalálja férjemet, és azután a­mig a fér­jem engem megtalál, rég túl leszesz te megint az operencián. Vagy nem ? Itthon­ maradsz most már ? fordult hozzá hirtelen. — Mit csinálok itt ? — kérdé Réthelyi. — Én is azt mondtam Elvirának: — feleié Aranka, könnyedén. — Micsoda, Elvirának ? — kérdi Réthelyi, óraláncát nézegetve. — Daruvárynénak, feleié a nő nyugodtan. — Tegnap este, a zene alatt. Egész oda volt tőle. Réthelyi csak tovább is az óraláncát nézegette. — És jóban vagy vele ? — Kérdé, csak úgy odavetve. — Nem épen; — viszonzá a nő, fitymálkodva; — csak a pezsgőt szeretem jégben. Réthelyi nevetett. (Bolyt. köv.) Mint a zenében a fortét és piánót, és oly biz­tosággal tudta itt is kifejezni a szerencse és pech be­nyomásait. Örömmel dörzsölte egymáshoz lábait, mintha kezek lennének, a­midőn nyert, szenvedélyesen, diadalmasan vágta ki az »a toutas«-t az asztal köze­pére, jól tudva azt, hogy az az utolsó ütés el vitázhat­­lanul az övé, de viszont aggodalmasan vakarta meg a füle tövét a malheur beálltával s lemondólag csetten­­tett a lábujjával, ha elvesztette azt a jó chance-ot, a melyre számított. Kártyajáték után csöngetett, s parancsára egy szolga bort hozott elő. Unb­an maga nyitotta föl a palackot, oly ügyesen használva lábujjait, mintha kezek lennének. Töltött vendégének s maga is ivott egy pohárkával, a csalódásig utánzott kéz­mozdulattal emelve azt ajkaihoz. S hogy fogta meg a vaskos poharat ? — kérdik önök, minthogy ez esetben magához nem szoríthatta, mint a kinyitandó palackot ? A pohár szélét csípte két ujja közé s ugy emelte szájához. Átalában úgy képzeljék önök, hogy e lábujjak sokkal fejlettebbek és hosszabbak a rendesnél s a foly­tonos gyakorlat mellett nagy ügyességgel bírnak s meg vagyok győződve, hogy —h­a mint mondják — Anb­an inni is tud velük. Hogy a kézszorítással járó bucsúzás ép oly ott­honossággal ment végbe, mint az elfogadás, az ön­magától értetődik , de valamivel különösebbnek hang­zik az, hogy e kartalan ember mily biztos céllövő. Öt­ezer pesetát (frank) tűz ki jutalmul annak, ki többször találja el a célt, mint ő. Tudtommal nem nyerte el még senki az öt­ezer pesetát. Az egész jelenség pedig azt bizonyítja, hogy a természet igazságos, egyéb tulajdonsággal pótolván a hiányt, melyet mostoha kézzel osztott. Ide számítható a vakok ösztönszerű finom érzéke, s a testi hiányok mellett oly gyakran föltalálható fejlettebb szellemi te­hetség. Tagadhatlan, hogy a kényszer is hozzájárul a rendkívüli ügyességek fejlesztéséhez. Barcelonában él egy szegény asszony, kinek csecsemő korában egy belopódzott sertés elrágta mind a két kezét. S most e szegény nő a két karcsonkájával fogja meg a varrótűt s hímzi a finom betűket, virágo­kat, melyek a megélhetéssel koszorúzzák az ő öröm­­telen életét. Anb­anban mind a két eset egyesül, mert bizo­nyosan csak hosszas gyakorlat árán szerezhette meg a lábbal való működés ama virtuozitását, melyet csak az érhet el, a ki érzi, hogy nincs keze s igy a kény­ezet vezeti. E mellett azonban őt a természet is megajándé­kozta ama tehetséggel, hogy igen gyakran elfeledteti a hiányt, a csalódás zománcával vonva be azt. S ez a csonkaság genialitása. Majthényi Flóra. — 440 — V i I I a I b a n a. — Kisvárosi rajzok. — irta Cagna A. G. (Folytatás.) A társalgás azután foly szorosabb összefüggés nélkül, nagyon változatosan, mindenről, a mi csak eszékbe jut. Hogy milyen drága a tojás és hát még a hús! A mészáros meg mennyi nyomtatékot ad hozzá! Hát még a mérték ! Igazán borzasztó! Ma­holnap már nem lesz mit főzni. — Azután meg a ruhakelmék, egyik drágább a másiknál! Ha az ember vödörrel me­ntené az aranyat, meg sem győzné. Tetejében meg a szabó azt sem tudja, mennyit kérjen a díszítésért! Mai nap tisztességes asszony nem tehet mást, mint hogy ki nem mozdul a házból, mert, édes iste­nem! csak nem tehetjük tönkre a családunkat a világ kedvéért! — A­ki pedig új pompon­t csináltatott magának az idén, az Scalisiné. És hogy feszít! — Bizonyosan lutriban nyert. Mert tavaly bi­zony nem akarózott még így neki, de nem is lehetett. — Azután az a szegény Scalisi! Igazán sajná­lom . . . olyan jó ember! — Tehát igaz, a­mit beszélnek ? — Nem szólhatok róla semmit! Annál hango­sabban szól azonban a sok nagy szabó-kontó. — Elég , ha ily után keresi a cifrálkodást, ak­kor már bizonyos, hogy megbomlott. — Azután meg ilyen kis városban! Igazán­­ szégyen ! — Hát Levenerné asszony ? Az talán különb ? — Oh, az meg már épen kötni való bolond! — úgy hallottam, hogy azelőtt is már nyolc­száz lírával tartozott a szabónőnek ... és nem űzet. — Kényelmesebb is igy. — Bizony, mégis hogy adja! Én pedig százszor inkább gyolcsruhában járnék. — El is hiszem ! — Az egyik Gherulfi-leány hát mégis csak menyasszony. — Úgy hallom, ideje is már. — Hogy is ne! Harmincezer lila! Gherulfi papa kinyitja az erszényt. — No bizony, az olyan három próbás kereskedő hamar kikeresi azt újra. Azután meg a vőlegény is hogy finnyáskodott és a végén is ez az atyafiság. Min­dig mondtam, hogy az egy léha ember és a­mi engem illett, akármi legyek, ha odaadnám neki a leányomat, ha úgy kérné is el, a­mint áll. A kis fiúcska most egy kicsit nyugtalankodik a széken és Lorettiné asszonyság újabb darab cukorfélét dug neki a kezébe. A szomszéd szobából Rózsika kedves hangja hallik » Telemak viszontagságai«-t ol­vasva hangosan franciául, helylyel-közzel meg a mes­­ternő igazít valamit kiejtésén. A konyhában szegény Magda úgy könnyít a lelkén, hogy elpanaszolja a pesztrának, milyen keser­ves az élete. A két asszonyság meg más dologra tért át ez­alatt ; az egésség ellen van most nagy panaszuk. Lo­rettiné asszonyság­a gyomrával szenved, különösen este, csak egy-két harapást ha eszik, borzasztó éjjele van, és a­mint egy kicsit nyughatik a gyomrától, rögtön rákezdik az idegek, ki sem lehet állni. A fia­tal asszonykának ellenben semmi panasza a gyomra ellen, hanem mióta meglett a kis gyermeke, az olda­lában van valami baja. — Jó lesz fürdőt venni ... és csak a hüléstől óvja magát, például itt mindjárt, ez a dolmányka na­gyon könnyű. — Ez is mindjárt, lássa, kedves Lorettiné lel­kem, hát nem fátom ? Tavaly télen csináltatok ma­gamnak egy bársony köpenyt és a­mint haza hozzák, kimelegedik az idő és ne adja isten csak egyszer is, hogy kimehettem volna benne! Az idén meg, hogy mégis egy kis jó idő járt, kapja magát, meghal a nagybátyám és most meg, hogy gyászban vagyok, nem vehetem föl a köpenyemet, mert bársony, a bársony meg gyászban nem járja , igaz-e ? — Szó sincs róla! — A sok pénz tehát ki van dobva. Most meg a nagyanyám van rosszul, az sem viszi már soká és ak­kor megint csak szépen gyászban járhatok egész nyá­ron ! És ha a nagyanyám meg talál halni, az a gond^ ——————. Egy halmaz regény. (Egy laikus kritizálása.) (P.) Nem kevesebb, mint negyvenöt kötet regényt foglalok össze e tárcában. Közülök mindenikről volt már szó a »Fővárosi Lapok«-ban, némelyikről egész tárcában, de én most az egész erdőt nézem, nem annak egyes kiemelkedő fáit. Arról a vállalatról lesz egészében szó, melyet a Singer és Wolfner cég ad ki. Feladatom nem nehéz, mert én a hibákat nem fogom keresni; én csak mél­tányolni akarok, mert hiszen én is csak olyan laikus vagyok, kiket az írók rendesen kedves »olvasóim«-nak címeznek. Ki ne ismerné az »Egyetemes Regénytár«-t s annak pirosan virító köteteit, melyek egyenkint igen olcsón, ötven krajcárjával kaphatók. A gyűjtemény elég nagy már arra, hogy mint vállalat biztos bírálat tárgya lehessen, s azt hiszem, hogy ez a bírálat méltánylólag üthet ki, mert — kevés kivétellel — a művek megválogatásában ízlés, a kiadásban csin, a terjesztésben pontosság nyilvánult, úgy is tapasztaltam, hogy az »Egyetemes Regénytár«­­ból már is elég népszerű regénytár lett. A kötetek nagyobbára első rendű írók munkái változatosan mutatva be a francia, angol, német, orosz, spanyol s — a­mi nekünk fő­ — a magyar regény­­irodalom termékeit. Ha van is a három tucatnyi re­gény közt egy-kettő, mely nem áll valami magas iro­dalmi színvonalon, de nincs egy sem, melynek egy-két előnyös tulajdona ne volna s melyet ne lett volna méltó megismerni. A gyűjteményben Ohner Györgynek négy regénye jelent meg: »A bánya«, »Sarah grófnő«, »Else Fleu­­ron« és az ezeknél kevesebbet érő »A Croix-mort gróf­nők«. Az »Illustracion«-ban véget csak most ért »Volonte« című regénye is e »tár«-ban fog megje­lenni. Alig egy évtizede, hogy Ohnet első regénye nap­világot látott, s ma már nemcsak hazájában, de az egész művelt világon a legszívesebben olvasott írók­hoz tartozik. A francia közönség egyik legkedveltebb elbeszélője, kinek egy-egy újabb regényét érdeklődve várjaki. Nálunk is kapós író lett könyvben és szín­padon. Alakjait érdekesen kidomborítja s rokonszen­vesen jellemzi s a drámaiság által mintegy élőkké tudja tenni előttünk. Ezért érdeklődünk annyira sorsuk iránt. Még három kitűnő francia íróval találkozunk e gyűjteményben, u. m. Feuillet, Delpit és Cherbuliez­­vel. Ez utóbbinak legfinomabb és legbájosabb elbeszé­lését kaptuk az »Egyetemes Regénytár«-ban a »Hol­den is Metá«-t. Főleg ennek köszönheti Cherbuliez.

Next