Fővárosi Lapok 1888. április (92-120. szám)
1888-04-01 / 92. szám
Vasárnap, 1888. ápril 92. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre . . . 8 frt Negyedévre ............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda:’ Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet.. Előfizetési díj. Előfizetések ■ és szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását ajánljuk a művelt olvasó közönség ügyelmébe. A lap naponkint teljes íven jelenik meg válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal s hétfőn is ad számot. Az Ízlés, műveltség, hazafiság közlönye, különös tekintettel a nőolvasókra. Dolgozó társainak széles köre jeles régi és natal írók nagy számát foglalja magában. Kiadója , az Athenaeum-társulat. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, fél évre 8, egész évre 100 frt. Postautalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Budapest.« Ma harminc éve. . . . (Március 28.) Ma harminc éve esküvünk Egymásnak örök hűséget. Mint röpke álom-tüneményt Úgy látom e harminc évet. Mint nyári felhők szállanak Itt fényesen, ott sötéten — De a mikorra száll a nap : Mind fénylik arany színében. Hozott az élet vegyesen Búta örömet, jót s rosszat. A változástól senkisem Ment ám egy élethosszat. De ha derűre ború jött S napunk alkonyra szállott: Nézd, csillag ég felhők fölött, És tiszta fényben áll ott! Tökéletes hogy nem valók. Bevallom, hogy’ tagadnám ? Fogyatkozásom volt elég. Sokszor bántottalak tán. Hibáim’ mind elismerem. De látja, tudja Isten : Hogy szivem hozzád hűtelen Nem volt egy pillanatig sem! S te ? — lelkem üdvösségbről Ha oly biztos lehetnék. Mint a te hűséged felől : — Bár élnem is lehet még. A nagyvilági élet vértanúja. (Tárca Parisból.) Pont tizenegy óra. A halványkék selyem függönyökön keresztül tör egy vékony napsugár, bevilágít a bondokba s épen az alvó nő aranyszőke fürtjeit hinti be. Még alszik. Sápadt arca sápadtabb, mint rendesen. Színtelen, fakó. Csak szempillái s orrcimpái vörösebbek mint esténkint a lámpák világánál. Sápadt arcával, lezárt pilláival s a misztikus kékes fénynyel homloka körül olyan, mint egy kiszenvedett vértanú halotti álcája. Az életnek semmi nyoma vonásain. Valóban vértanú. . . igen, a nagyvilági élet vértanúja. A kandalló porcellán pásztor és pásztornőkkel díszített nagy órája elüti a tizenegyet. A szoba túlsó sarkán a függönyök szétválnak s megjelenik a párisi hajnal első hírnöke, a komorna, nagy tálcán behozva a reggelit úrnőjének, ki lépteinek zajára megrázkódva, fölébred, fölveti fáradt szempilláit, nagyot sóhajt, aztán ásít s igy kiált fel: »Már ?« S ezzel kezdődik az élvezettel, gyönyörrel telt nap első órája. Egy óra múlva lemegy a sötétvörös bársonynyal födött lépcsőn, harcra készen, újra életre lova s az ebédlő felé veszi útját. Most már mosolyog is. Arca rózsás, egy pár unciával rózsásabb, mint egy órával azelőtt volt. Tán még a mosoly is festett ajkain ? Belép a bondokba. A sárgás vörös, áttetsző indiai selyem szöveteken keresztül tör az elhalványított fénysugár és behinti, de szerényen (úgy a hogy illik), a szerelem és divat (vagy is inkább a divat és a szerelem) királynőjét, ki unott arccal áll meg most egy kis japáni asztal előtt s lassan feltöri az érkezett leveleket. Galambszinű és halványsárga ruháján itt-ott visszaverődik a csillogó napsugár; egy kis eltévedett csillám beragyogja még finoman festett ajkait is s azt az édes, azt a meleg mosolyt is, mely e percben még mesterkélt kifejezését is természetessé tudja varázsolni. Egy kis névjegyet olvas — és még mosolyog mindig. Mikor láthat ? — susogja, — mikor ? mikor ? A levélről jegyzetkönyvére esik tekintete, végig futja, órarendjét, melyet addig osztott be, mig a komornája megfésülte. Minden órája lefoglalva éjjeli egy óráig. Nos tehát akkor. Ali nem, nem, elébb! De hol? Egy barátnőjénél talán ? Nem lehet, mert pletykát csinál. Tán addig, míg a festőnek ül? Nem, mert ha beszél, nem sikerül az arcképe. Hátha szabójánál? Ah, tán, hogy ez a többieknek elmondja majd ruhapróbálás közben. A bonlognei erdőben ? Két szóért nem érdemes, pedig ebben a tavaszias, esős időjárásban egy lépést sem lehet gyalog tenni. Hol ? hát hol? S mikor ? Ehi, este várhat! S a fiatal asszony hirtelen leül íróasztalához, egy pár sort ir, csönget a komornyiknak s elküldeti a »drága kis levélkét«. Egy pillanatig mélázva, édesen mosolyog. Mosolyogna tovább is, de hát nincs ideje. Hirtelen leveti magát a chaise longue-ra s átnézi a többi leveleket. Öt darab kifizetetlen számla, három meghívó ebédre, egy hangverseny műsora, három előfizetési felhívás, egy kiskutya-nyitó prospektusa, négy estélyre való meghívás, felszólítás különféle úgynevezett jótékony hölgyektől adakozásra, ötféle szerelmi vallomás, egy újonan alakult mentőtársaság felhívása s még vagy tíz, a különfélék rovatára sorozandó semmiség. A páris immé félóra alatt átfutja mind elég belé tekintenie a levélbe, hogy tudja, miről van szó. Alig olvas át egy-kettőt. S mind, mind, a szerelmi vallomások csak úgy, mint a kifizetetlen számlák, a papírkosárba jutnak, s a következő pillanatban máséi lesznek felejtve örök, örök időkre. Fél egy. Csöngetés a kapu alatt. A komornyik belép az ajtón, a parisienne föltekint. »Ah igaz, Mr. itthon reggeliz ?« Eszébe jutott a férje. »Nem, Monsieur a klubban van.« Megkönnyebbült sóhaj. Megérkeznek a villásreggelire hivatalos urak és hölgyek. Kölcsönös bókok. A háziasszony: »Voltak tegnap a versenyen?« Madame : »Nem, én nem. Kifogytam az időből. Tudja, a műkedvelő előadások meg a nagyvilági hölgyek hangversenyének próbái.« Társalgás erről. Közbe-közbe (s aztán az egyetlenegy tárgy, mely valamennyit szívből érdekli) mind a tíz vendég és a háziasszony arról panaszkodik, hogy milyen fáradt, mennyi a dolga, s hogy mennyi látogatást mulasztott el mindegyik tegnap, s hogy ránehezedik mindegyikre a »nagyvilági kötelesség« mázsányi terhe. Abban mind megegyeznek, hogy egyik sem jő ki az idejével. Fél kettő. Kivágott ruhaderékban, gyémántoktól csillogó nyakkal ül szalonja egyik sarkában. Vele szemben egy igen elegáns, igen divatban levő festő, ki fehér manchester kabátban festi az arcképét. Tanácsok: »Tudja édes /. ur, igyekezzék karcsúbbnak, soványabbnak festeni, mint a minő vagyok ; nyakamat kissé hosszabbra veheti, szemem alját pedig vonja meg sötétkékkel, »mert most ez a divat.« (Kellemes mosoly mind a minta, mind a festő részéről.) Félórás ülés után fölkel s félbe szakítja a művészetnek való áldozást, illetőleg a művészet föláldozását, mert siet, egy negyed óra múlva — vívó órája van. Fél három. Testhez álló flanel kabát, melynek szárnyai térdig fedik. Ugyanolyan szövetből kamáslik. Sodrony álarc a fején, szarvasbőr derék a mellén és vállain. Szemben vele egy hozzá hasonló ruházatú hölgy. Villogó, csattogó vízőrök, néha-néha egy-egy csengő kacaj, néha egy-egy siker. Egy percre pihennek. De meg is halnék szívesen. Mert egyenest az égbe Röpülnénk, ugye kedvesem. Az örök üdvösségbe ! Szász Károly. -------«•-*----- A kudarcok hősei. (Beszély.) Degré Alajostól. Nagy izgalom, sürgés-forgás volt Kőkaró városkában. Az előkelőbb ifjúság, mint a tiszteletbeli segédszolgabiró, kit kétszer vetettek vissza az érettséginél, s most jegyzői vizsgálatra készül, izgalomban van. A segédszolgabiró nagy arszlán, ki szűk rövidke kockás kabátot, magastetejü kalapot, csiptető szemüveget és az ujjak végén megkérgesedett keztyűket visel. A hangadásban vetekedik a zongoratanárral. Csak ők ketten viselnek az egész városban magastetejű kalapot. A városi dijnok, sarkantyús csizmával, darutollas kalappal, az uradalmi ellenőr, nyakig begombolódzva vitorlavászon zubbonyában, a gyógyszerész úa, ki szabadalmazott naplopó, az éji tivornyák hőse s a cigányok eszménye, a végrehajtó, ki végzett földesür létére maga körül mindent kicsinyel, de azért szívesen elfogad egy szivart s nagyon népember, ha parasztlakodalomba mehet — ez a társaság a gyógyszertár előtt csoportosért. Esemény van! Az újonnan kinevezett aljárásbiró ma megérkezik. Sietett mindenki elmondani, amit tud, vagy hallott róla ? — Beszélik, hogy fiatal s igen szerencsés udvarló, — mond Kürtös, a zongoratanár. Bildi, a segédszolgabiró, erre fölütötte fejét, a csiptetőt a szemére szúrta, s a bajuszát megpederve elbizakodottan odaveté: — Majd meglássuk. — Az ismeretlenben, — jegyzé meg a zongoratanító, — tán már látatlanul is vetélytársat sejt? A tiszteletbéli segédszólgabíró a toronyra tekintett s gúnyosan szólt: Elmulasztja az órát! Tanítványa, a kis szatócslány már bizonyosan várja. Kürtös az ajkába harapott, s kis vártatra felelt ! — A mulasztást hamarább kipótolom, mint harmadszorra egy érettségi vizsgát lehetne. Ezt kárban nevették. — Ha zongoráján is ily hamis hangokat ad, kidobják az ajtón, — mondja Bikó, — amint én kidobtam a nyeregből. — Ah! — nevetett Csákány Laci, a városi dijnok, — hát szerelmi viszály? — Azt jó lesz, — ajánló Szalmásy, az ellenőr, néhány üveg bor mellett kiegyenlíteni. — Becsületbeli dolgot, — mond Taposzi, a gyógyszerész fia, — nem lehet ily rövid uton elintézni, s azért indítványozom, hogy reggelig húzza a cigány. — Na csak kezdjük a Szaknásy indítványán, — tanácsoló Hordósy, a végrehajtó, — a többi majd magától jő. Ezalatt a kis piperkőe egymást tetőtől talpig méregette. Ezek villámai voltak egy mennydörgő szóváltásnak, mely nyomban következett volna, ha figyelmöket hirtelen el nem vonja egy jelenet a tér túlsó oldalán. Messze elágazó tócsa előtt, aggodalmasan ideoda tekingetve, kiválóan csinos hölgy állt. Fején lángvörös kalap, kezében hasonló szinű napernyő; öltözéke — nem tekintve, hogy a jobb ízlést sértő bizonyos divat túlozva tűnt föl rajta, választékosnak mondható. Bikfi és Kürtös — mintha csak vezényszóra történt volna, — egyszerre indultak meg arrafelé. Ebben a pillanatban sárgazsinóros hajdú lelkendezve érkezett oda, azzal az üzenettel, hogy Bikfi úr rögtön jöjjön, mert a szolgabíró úr várja. Vas számunk 12 oldalra terjed.