Fővárosi Lapok 1888. április (92-120. szám)

1888-04-01 / 92. szám

Vasárnap, 1888. ápril­­ 92. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre . . . 8 frt Negyedévre ............................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda:’ Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet.. Előfizetési díj. Előfizetések ■ é­s szintúgy­ mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest,­ ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását ajánl­juk a művelt olvasó közönség ügyelmébe. A lap na­ponkint teljes íven jelenik meg válogatott szépiro­dalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal s hétfőn is ad számot. Az Ízlés, műveltség, hazafiság közlönye, különös tekintettel a nőolvasókra. Dolgozó társainak széles köre jeles régi és natal írók nagy számát foglalja magában. Ki­adója , az Athenaeum-társulat. Előfizetési ár: év­negyedre 4 frt, fél évre 8, egész évre 100 frt. Posta­­utalványok vagy pénzes levelek e címre küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Budapest.« Ma harminc éve. . . . (Március 28.) Ma harminc éve esküvünk Egymásnak örök hűséget. Mint röpke álom-tüneményt Úgy látom e harminc évet. Mint nyári felhők szállanak Itt fényesen, ott sötéten — De a mikorra száll a nap : Mind fénylik arany színében. Hozott az élet vegyesen Bút­a örömet, jót s rosszat. A változástól senkisem Ment ám egy élethosszat. De ha derűre ború jött S napunk alkonyra szállott: Nézd, csillag ég felhők fölött, És tiszta fényben áll ott! Tökéletes hogy nem valók. Bevallom, hogy’ tagadnám ? Fogyatkozásom volt elég. Sokszor bántottalak tán. Hibáim’ mind elismerem. De látja, tudja Isten : Hogy szivem hozzád hűtelen Nem volt egy pillanatig sem! S te ? — lelkem üdvösségbről Ha oly biztos lehetnék. Mint a te hűséged felől : — Bár élnem is lehet még. A nagyvilági élet vértanúja. (Tárca Parisból.) Pont tizenegy óra. A halványkék selyem füg­gönyökön keresztül tör egy vékony napsugár, bevilá­gít a bondok­ba s épen az alvó nő aranyszőke fürt­jeit hinti be. Még alszik. Sápadt arca sápadtabb, mint rendesen. Színtelen, fakó. Csak szempillái s orrcimpái vörösebbek mint esténkint a lámpák világánál. Sá­padt arcával, lezárt pilláival s a misztikus kékes fénynyel homloka körül olyan, mint egy kiszenvedett vértanú halotti álcája. Az életnek semmi nyoma vo­násain. Valóban vértanú. . . igen, a nagyvilági élet vértanúja. A kandalló porcellán pásztor és pásztornőkkel díszített nagy órája elüti a tizenegyet. A szoba túlsó sarkán a függönyök szétválnak s megjelenik a párisi hajnal első hírnöke, a komorna, nagy tálcán behozva a reggelit úrnőjének, ki lépteinek zajára megráz­kódva, fölébred, fölveti fáradt szempilláit, nagyot só­hajt, aztán ásít s igy kiált fel: »Már ?« S ezzel kezdődik az élvezettel, gyönyörrel telt nap első órája. Egy óra múlva lemegy a sötétvörös bársony­nyal födött lépcsőn, harcra készen, újra életre lova s az ebédlő felé veszi útját. Most már mosolyog is. Arca rózsás, egy pár unciával rózsásabb, mint egy órával azelőtt volt. Tán még a mosoly is festett ajkain ? Belép a bon­dok­ba. A sárgás vörös, áttetsző indiai selyem szöve­teken keresztül tör az elhalványított fénysugár és be­hinti, de­­ szerényen (úgy a hogy illik), a szerelem és divat (vagy is inkább a divat és a szerelem) ki­rálynőjét, ki unott arccal áll meg most egy kis japáni asztal előtt s lassan feltöri az érkezett leveleket. G­alambszinű és halványsárga ruháján itt-ott visszaverődik a csillogó napsugár; egy kis eltévedett csillám beragyogja még finoman festett ajkait is s azt az édes, azt a meleg mosolyt is, mely e percben még mesterkélt kifejezését is természetessé tudja vará­zsolni. Egy kis névjegyet olvas — és még mosolyog mindig.­­ Mikor láthat ? — susogja, — mikor ? mikor ? A levélről jegyzetkönyvére esik tekintete, végig futja, órarendjét, melyet addig osztott be, mig a ko­­mornája megfésülte. Minden órája lefoglalva éjjeli egy óráig. Nos tehát akkor. Ali nem, nem, elébb­! De h­ol? Egy barátnőjé­nél talán ? Nem lehet, mert pletykát csinál. Tán addig, míg a festőnek ül? Nem, mert ha beszél, nem sike­rül az arcképe. Hátha szabójánál? Ah, tán, hogy ez a többieknek elmondja majd ruhapróbálás közben. A bonlognei erdőben ? Két szóért nem érdemes, pedig ebben a tavaszias, esős időjárásban egy lépést sem lehet gyalog tenni. Hol ? hát hol? S mikor ? Ehi, este­­ várhat! S a fiatal asszony hirtelen leül íróasztalához, egy pár sort ir, csönget a komornyiknak s elküldeti a »drága kis levélkét«. Egy pillanatig mélázva, édesen mosolyog. Mo­solyogna tovább is, de hát nincs ideje. Hirtelen leveti magát a chaise longue-ra s átnézi a többi leveleket. Öt darab kifizetetlen számla, három meghívó ebédre, egy hangverseny műsora, három előfizetési felhívás, egy kis­kutya-nyitó pros­pektusa, négy estélyre való meghívás, felszólítás különféle úgynevezett jótékony hölgyektől adako­zásra, ötféle szerelmi vallomás, egy újonan alakult mentő­társaság felhívása s még vagy tíz, a külön­félék rovatára sorozandó semmiség. A páris immé félóra alatt átfutja mind­ elég belé tekintenie a levélbe, hogy tudja, miről van szó. Alig olvas át egy-kettőt. S mind, mind, a szerelmi vallomások csak úgy, mint a kifizetetlen számlák, a papírkosárba jutnak, s a következő pillanatban más­éi lesznek felejtve örök, örök időkre. Fél egy. Csöngetés a kapu alatt. A komornyik belép az ajtón, a parisienne föltekint. »Ah igaz, Mr. itthon reggeliz ?« Eszébe jutott a férje. »Nem, Monsieur a klubban van.« Megkönnyeb­bült sóhaj. Megérkeznek a villásreggelire hivatalos urak és hölgyek. Kölcsönös bókok. A háziasszony: »Voltak tegnap a versenyen?« Madame­­ : »Nem, én nem. Kifogytam az idő­ből. Tudja, a műkedvelő előadások meg a nagyvilági hölgyek hangversenyének próbái.« Társalgás erről. Közbe-közbe (s aztán az egyet­lenegy tárgy, mely valamennyit szívből érdekli) mind a tíz vendég és a háziasszony arról panaszkodik, hogy milyen fáradt, mennyi a dolga, s hogy mennyi látoga­tást mulasztott el mindegyik tegnap, s hogy ránehe­zedik mindegyikre a »nagyvilági kötelesség« mázsá­­nyi terhe. Abban mind megegyeznek, hogy egyik sem jő ki az idejével. Fél kettő. Kivágott ruhaderékban, gyémántok­tól csillogó nyakkal ül szalonja egyik sarkában. Vele szemben egy igen elegáns, igen divatban levő festő, ki fehér manchester kabátban festi az arcképét. Tanácsok: »Tudja édes /. ur, igyekezzék kar­csúbbnak, soványabbnak festeni, mint a minő vagyok ; nyakamat kissé hosszabbra veheti, szemem alját pedig vonja meg sötét­kékkel, »mert most ez a divat.« (Kellemes mosoly mind a minta, mind a festő részéről.) Félórás ülés után fölkel s félbe szakítja a mű­vészetnek való áldozást, illetőleg a művészet fölál­dozását, mert siet, egy negyed óra múlva — vívó órája van. Fél három. Testhez álló flanel kabát, melynek szárnyai térdig fedik. Ugyanolyan szövetből kamáslik. Sodrony álarc a fején, szarvasbőr derék a mellén és válla­in. Szemben vele egy hozzá hasonló ruházatú hölgy. Villogó, csattogó vízőrök, néha-néha egy-egy csengő kacaj, néha egy-egy siker. Egy percre pihennek. De meg is halnék szívesen. Mert egyenest az égbe Röpülnénk, ugy­e kedvesem. Az örök üdvösségbe ! Szász Károly. -------«•-*-----­ A kudarcok hősei. (Beszély.) Degré Alajostól. Nagy izgalom, sürgés-forgás volt Kőkaró vá­roskában. Az előkelőbb ifjúság, mint a tiszteletbeli segédszolgabiró, kit kétszer vetettek vissza az érett­séginél, s most jegyzői vizsgálatra készül, izgalom­ban van. A segédszolgabiró nagy arszlán, ki szűk rövidke kockás kabátot, magastetejü kalapot, csiptető szemüveget és az ujjak végén megkérgesedett kez­­tyűket visel. A hangadásban vetekedik a zongorata­nárral. Csak ők ketten viselnek az egész városban magastetejű kalapot. A városi dijnok, sarkantyús csizmával, darutollas kalappal, az uradalmi ellenőr, nyakig begombolódzva vitorlavászon zubbonyában, a gyógyszerész úa, ki szabadalmazott naplopó, az éji tivornyák hőse s a cigányok eszménye, a végrehajtó, ki végzett földesür­ létére maga körül mindent kicsi­nyel, de azért szívesen elfogad egy szivart s nagyon népember, ha parasztlakodalomba mehet — ez a tár­saság a gyógyszertár előtt csoportosért. Esemény van! Az újonnan kinevezett aljárásbiró ma meg­érkezik. Sietett mindenki elmondani, a­mit tud, vagy hallott róla ? — Beszélik, hogy fiatal s igen szerencsés ud­varló, — mond Kürtös, a zongoratanár. Bildi, a segédszolgabiró, erre fölütötte fejét, a csiptetőt a szemére szúrta, s a bajuszát megpe­derve elbizakodottan odaveté: — Majd meglássuk. — Az ismeretlenben, — jegyzé meg a zongo­­ratanító, — tán már látatlanul is vetélytársat sejt? A tiszteletbéli segédszólgabíró a toronyra te­kintett s gúnyosan szólt: Elmulasztja az órát! Tanítványa, a kis sza­tócs­lány már bizonyosan várja. Kürtös az ajkába harapott, s kis vártatra felelt ! — A mulasztást hamarább kipótolom, mint harmadszorra egy érettségi vizsgát lehetne. Ezt kárban nevették. — Ha zongoráján is ily hamis hangokat ad, kidobják az ajtón, — mondja Bikó, — a­mint én ki­dobtam a nyeregből. — Ah! — nevetett Csákány Laci, a városi dijnok, — hát szerelmi viszály? — Azt jó lesz, — ajánló Szalmásy, az ellenőr,­­ néhány üveg bor mellett kiegyenlíteni. — Becsületbeli dolgot, — mond Taposzi, a gyógyszerész fia, — nem lehet ily rövid uton elin­tézni, s azért indítványozom, hogy reggelig húzza a cigány. — Na csak kezdjük a Szaknásy indítványán, — tanácsoló Hordósy, a végrehajtó, — a többi majd magától jő. Ezalatt a kis piperkőe egymást tetőtől talpig méregette. Ezek villámai voltak egy mennydörgő szó­váltásnak, mely nyomban következett volna, ha figyel­­möket hirtelen el nem vonja egy jelenet a tér túlsó oldalán. Messze elágazó tócsa előtt, aggodalmasan ide­­oda tekingetve, kiválóan csinos hölgy állt. Fején lángvörös kalap, kezében hasonló szinű­ napernyő; öltözéke — nem tekintve, hogy a jobb ízlést sértő bizonyos divat túlozva tűnt föl rajta, választékos­­nak mondható. Bikfi és Kürtös — mintha csak vezényszóra történt volna, — egyszerre indultak meg arrafelé. Ebben a pillanatban sárgazsinóros hajdú lel­kendezve érkezett oda, azzal az üzenettel, hogy Bikfi úr rögtön jöjjön, mert a szolgabíró úr várja. Vas számunk 12 oldalra terjed.

Next