Fővárosi Lapok 1888. április (92-120. szám)
1888-04-01 / 92. szám
Kürtös diadalmasan nézett vetélytársára, s gúnyosan mondá : — Az ön órája — úgy látszik sürgetősb, mint az enyém. A szatócs-lányka várhat, de a szolgabíró parancsol. — Ilyen billentyű-koptató engem nem sérthet, — vágott vissza Bikfi, aztán nyújtott lépésekben követte a hajdút. A zongoratanító meg hős elszántsággal vágtatott keresztül a ronda téren. A sóház előtt másik csoport gyülekezett: vegyeskereskedő, vásáros, üveges, esztergályos s rövidárus segédek képviseletében, az itteni társasélet másodrendű szereplői, mind ellenséges indulattal az imént elsorolt hangadók ellen. — Nézzétek, — szólt a rövidárus segéd, — hogy pöffeszkednek, mintha az övék volna a város, pedig akármelyikünk kifizethetné valamennyit. — Összesen sincs azoknak, — tette hozzá az üveges, — öt forint a zsebekben. — A múltkor a lövöldéi mulatságban tőlünk külön válva képeztek kört a francia négyesnél, — beszélte a vegyeskereskedő, — de estelijét egyik sem bírta kifizetni. — Pedig, — jegyző meg az esztergályos, — mig mi vadakat és sülteket ettünk s mellé somlait ittunk, ők örültek, hogy hitelben egy kis ürügulyást és karcost élvezhettek, mint a szüretelő napszámosok. — Hagyjátok el, — nevetett a vasáros, — lemegy a napjok s háttérbe lesznek szorítva, csak megérkezzék az aljárásbiró. Városunkban csak az érdekes, a mi uj, s azonfelül Pestről jő, de meg hallom : fiatal, csinos, sőt pénzes is. — Minő élvezet lesz, — kiált fel az esztergályos, — ha látjuk, mint pukkad meg mérgében ez a felfuvalkodott had. — Nézzétek, — figyelmeztető az egyik, — az a kolompáló mily gólyaléptekkel méri a piac szélességét. — És mélységét, — tette hozzá a másik. — Ne féltsétek, — élelt a harmadik, — jól úszik az, ha nem hiszitek, kérdjétek csak hitelezőit. — Lám, lám! — gúnyolódott valamelyik, — csakugyan a szép Laurához tart. Nem elég volt neki a vereség Biksitől, még az uj aljárásbirótól is ki akar kapni. — Hogy-hogy?— Hát csak úgy, hogy az a divatos uj aljárásbiró bizonyosan nem fog másnak udvarolni, mint a Mademe X.: »Mondd, mulattat ez a mulatság ?« Madame Y.: »Engem? Hát téged?« Madame X.: »Ez nem felelet.« Madame Y: »Engem egy csöppet sem.« Madame X: »De hát akkor miért bolondulunk ennyire?« Madame Y: »Ah az orvos, meg az idegeim!« »Jere a bolsb«-ba. Fél négykor. Egymás mellett ülve a kis coupéban, tarka, lármás ruhákban végig robognak a boulognei erdőn. Megkritizálják a nők ruháit, a férfiak bajuszát, s közbe-közbe elmondanak egy pár pletykát. Egy angol Miss, nevezzük Miss Mackenzie-nek (minden második angol kisasszonyt igy hívják), lóháton kiséri kocsijukat s kifejti, milyen furcsa az, hogy Madame A-nak (Páris egyik divatkirálynőjének) nincsenek gyermekei. Miss Mackenzie (egy percnyi gondolkodás után) :De hiszen ez végre is természetes. Nem volt ideje arra gondolni, hogy gyermekei is lehetnének!« —S hangosan föl nevet és megmutatja összes fogait. A parisienne is mosolyog ezen. — De midőn kinéz az emberektől, a lázas élettől hullámzó erdőbe, elkomorodik. Ez a fény, ez a napsugár, ez a zaj bevilágit egy percre a lelke sötétségébe, csöndjébe. Bevilágitl a szívének egész egész, végtelen ürességét. És eszébe jut a férje, meg az, akinek reggel irt, meg az, hogy neki sincsenek gyermekei. Most valaki megállíttatja a kocsit, azután behajol a leeresztett ablakon, az illatos bajuszú, utolsó divat szerint öltözött copurchic s elkezd a tegnapi nap nagy eseményéről, egy álarcos bálról beszélni, és a pillanat elröpül; a parisienne mosolyog ismét, s mosolya nem álarc. Most már nem gondol férjére, sem arra, hogy nincsenek gyermekei. Persze nem is igen lenne ideje gondolni rá s igy az alvó érzés sohasem tör ki a lelke mélyéből. Fél ötkor. Első látogatása délután. Illatos légkör, sok de csupa halványított színek, nincs egy sem, mely kirína. Minden homályos, előkelő, nincs egy hang, egy szín, mely sértő lenne. Félhangú társalgás. Itt-ott theát szürcsölő hölgyek, kik alig hallhatóan város legszebb leányának, s ez a kis kacér majd siet őt elhóditani a többiek orra elől. — Majd lesz elég min nevetnünk, mert Bikfi és Kürtös elvesztik a fejeket. — Kürtös ezalatt kifogástalan hajlongások közt Laurához ért s ilyetén kép szólt. — Hadd legyek én a nagysád Mojzese, ki szárazon vezeti át e sártengeren. — Egészen fölösleges volna, mert az Üdvösségutcában selyem cipőben is el lehetne menni, de ott két szelindek fekszik a pallón, azért tértem e kerülőre. Ezzel Tegethof ruhája alól elődugta lábacskáját, aranylakkos cipőjében, mintha mindjárt a tócsába akarna lépni. — Az istenért! — szörnyüködött a zongorász, — a drága cipő, a még drágább láb és a legdrágább egésség! — Minden kockán forog, mert sietnem kell. — Oh hát térjünk vissza az Üdvösség utcába, — indítványozta Kürtös. — De a két szelindek ? Meghalok félelmemben. — Bízzék bennem, — nyugtató meg Kürtös, én meg, gondolta magában, bízom a véletlenben, hogy tán elmentek már azóta, vagy találkozunk tán valakivel az utcában, ki a nyelvöket érti. (Folyt. köv.) 672 Vagy igy, vagy úgy. (Francia elbeszélés.) Irta J. K. Huysmans. I. A fehér porcellán-kandallós ebédlőben, melynek bútorzata csavartlábú székekből s a párisi Szent- Antal-külvárosban gyártott, ódonszerű tölgyfa pohárszékből állt, melynek üvegajtaján át látni lehetett a galvanizált ezüst ételmelegítő edényeket, egész készlet aranyozott szélű porcellán terítéket, — melyet egyébiránt soha sem vettek használatba, — az asztal mellett Le Ponsart és Lambois urak ültek, asztal kendőiket összehajtogatva, mint rendszerető emberekhez illik s midőn a nőcseléd a fekete kávét behozta, egyszerre mind a ketten elhallgattak. Miután e leány egy mahagóni fából készült sikőrökkel teli pincetokot helyezve az asztalra, ismét távozott Lambois úr fürkésző pillantást vetvén az ajtó felé, pár perc múlva megszólalt: — Kos, édes Le Ponsart, most midőn egyedül vagyunk, beszéljünk kissé arról, ami minket leginkább érdekel. Ön, mint jegyző, mondja meg nekem, jogi szempontból véve, hogy áll tulajdonképen az ügyünk? - Mindjárt fölvilágosítom önt, - válaszolta a jegyző, zsebéből gyöngyház-nyelű itollkést vonva elő, melylyel szivarjának a végét lemetszette . -— önnek a fia örökös nélkül halt meg; sem testvérei, sem ivadékai nem maradtak utána; azt a kis vagyont, amelyet boldogult anyja után örökölt, a polgári törvénykönyv 741i-dik szakasza értelmében föl kell osztani az apai és anyai ágon levő legközelebbi rokonok közt, vagyis érthetőbben szólva, ha Gyula a tőkéjét meg nem csonkította, akkor ötven-ötvenezer frank jut mindegyikünknek. Tudniillik, ha az a szegény fiú végrendeletileg nem hagyta vagyona egy részét valakinek. Ez mindenesetre oly pont, melyet okvetetlen föl kell derítenünk. Aztán, — folytatá Lambois úr — föltéve, hogy Gyulának még hiány, nélkül maradt százezer frankja és föltéve, hogy végrendelet nélkül halt meg : miképen rázhatjuk le nyakunkról azt a nőt, akivel közös háztartása volt ? Nagyon kényes dolog ez, — tévé utána némi gondolkozás után, — mert fenyegetésünk vagy zajos föllépésünk által botrányra adhatnánk alkalmat. — Ép itt van a bökemő , ám nekem megvan a saját tervem; azt hiszem minden nagy költség és feltűnés nélkül lerázhatjuk mi nyakunkról azt a nőt. — Mit ért ön azalatt, hogy »nagy költség nélkül« ? — Ejh, hát legfölebb ötven frankkal. —• Az ingóságok nélkül ? — Természetesen, az ingóságok nélkül. Én majd becsomagoltatom azokat s csakhamar visszatérek ide. Nagyon helyesen, — szólt Lambois úr, közelebb tolva székét a kandallóhoz, nehézkesen vonva maga után köszvénytől dagadt jobb lábát. Le Ponsard úr egy pohárkát emelt az ajkához, fölhörpentve az abban levő cognacot. Pompás ital ez, — mondta, — még mindig abból a régi cognacból való ez, mely a nagybácsitól maradt ? — Ugyanabból. Ehhez hasonlót nem isznak Párisban, — tévé utána dicsekedve Lambois úr. — Valóban nem! — De, lássuk csak, — szólalt meg ismét a susogva érdektelen dolgokat mondanak el szomszédjaiknak. Vannak, kik irodalomról kezdenek beszélni, s az egyik hölgy a karmantyújából Bourget utolsó regényét húzza ki, melyről dicsénekeket zengedez. Egy úr a kandalló mellett félhangon megkockáztatja a kérdést: vájjon azért kedvelik annyira az asszonyok mind Bourget-t, mert még írásban senki sem mondott róluk ennyi rosszat ? A hölgyek erre önmaguk és bálványuk, Bourget védelmére kelnek. A parisienne hevesen kezd érvelni, aztán ijedten tekint az órájára, halkan fölszisszent, két szóval összeszidja azt az urat, ki a vitát provokálta, kezet ad a háziasszonynak és suhogó uszályát maga után vonva, eltűnik. Még arra sem volt ideje, hogy szemét és bálványát , Bourget-t megvédelmezze, mert hiszen folytatnia kell kiszabott látogatásait. Fél hatkor. A hetedik látogatását végzi el. Belépve a szalonba, majdnem összeütközik egy úrral, ki szintén nagyon siet elmenni. — Nini, maga itt járt? — Hogy van ? — Elég jól, honnan? — Látja édesem, és maga ? — Velem ebédel? — Nem lehet, hiszen tudja, a klubban gyűlöl. — Úgy ! Mikor látom? — Tán holnap együtt reggelizhetünk, ha úgy akarja. — Nekem nincs ellenemre, sőt — Egy kézszorítás, egy félmosoly, aztán folytatják ellenkező irányban futó útjaikat. Ez az udvarias úriember, kivel az »űrben« így találkozott a —férje volt. Fél hétkor. Ismét a nagy álló tükör előtt. A hideg fénylő lap visszaveri a mélyen kivágott derékból kiemelkedő fehér nyakat, vissza a finom rizspor-réteget, mely mindent elfed, még azt a keserű, fáradt vonást is az ajk fölött. És az a halványsárga selyem derék, mely oly gyönyörűen emeli ki a hófehér vállakat, egyúttal biztosan megvédi a dobogó szivet is az álmodozás veszedelmétől. Gyöngyök, gyémántok a hajban, virágok a mellen, még egy tekintet, egy futó tekintet a nagy tükörbe, egy elfojtott ásitás, melyet tán sóhajnak is lehetne magyarázni s a modern vértanú folytatja a kálvária oly rózsát útját. Éjjeli egy óra. Ebéd után a harmadik estély. A századik bókot susogják a fülébe; tízféle szerelmi vallomást hallott ez este, ugyanannyifélekép védekezett ez unalmas támadások ellenében; széttépte egy távollevő barátnőjét — szellemileg beszélt zenéről, könyvről, festészetről, lovakról, ruhaderekakról, villanyozásról, gyermeknevelésről és spirituzmusról; beszívta húszféle virág illatát; ebéd alatt megkóstolt tízféle bort; végig evett egy ugyanannyi fogásból álló lakomát; megbeszélte szomszédjával (elköltve a második tucat osztrigát) a keleti kérdést; hallott egy pár olyan adomát, melyet ha nem párisi ad elő, megpirít vele egy majmot; kivégezte (ismét szellemileg) egy intim ellenségét; kifizetett apró pénzzel egy goromba tábornokot, ki a harmadik köztársaság ízlésében készült bókot súgott a fülébe; játszott egy kártyaasztalnál s elvesztett egy pár aranyat; védbeszédet tartott a totalisateur mellett és — vagy ezer ásítást nyomott vagy rejtett el nagy toll-legyezőjével. S végre — eszébe jutott légyottja. Már egy óra, s az, a kit theára vár, fél kettőkor érkezik. Fáradtan, megtörve ül most kocsija selymes, illatos, puha párnái között s megy haza — álmosan. Fél kettőkor éjjel. A kis indiai boudok, mint háttér halvány elhaló lila szin világítás, kellemes illat. Gyémántjain a kandalló, fénye tükröződik vissza. Ott ül báli ruhájában, illatosan, egész bűbáját kifejtve, mint egy kinyílt, keleti szinpompájú ritka virág, mely közel érzi a tarka pillangót. A bágyadó kandallótűz most ajkait világítja meg s behinti egész arcát, behinti álmatag szempilláit, de édes mosolyát. Előtte Öl a pillangó. »Ha tudná, hogy szeretem, hogy vártam e percet, hogy tölti be egész szívemet a szerelem.« Ismétli ezt a frázist, amelynek hatását már