Fővárosi Lapok 1888. április (92-120. szám)

1888-04-01 / 92. szám

Kürtös diadalmasan nézett vetélytársára, s gúnyosan mondá : — Az ön órája — úgy látszik sü­rgetősb, mint az enyém. A szatócs-lányka várhat, de a szolgabíró parancsol. — Ilyen billentyű-koptató engem nem sérthet, — vágott vissza Bikfi, aztán nyújtott lépésekben kö­vette a hajdút. A zongora­tanító meg hős elszánt­sággal vágtatott keresztül a ronda téren. A sóház előtt másik csoport gyülekezett: ve­gyeskereskedő, vásáros, üveges, esztergályos s rövid­árus segédek képviseletében, az itteni társasélet má­sodrendű szereplői, mind ellenséges indulattal az imént elsorolt hangadók ellen. — Nézzétek, — szólt a rövidárus segéd, — hogy pöffeszkednek, mintha az övék volna a város, pedig akármelyikünk kifizethetné valamennyit. — Összesen sincs azoknak, — tette hozzá az üveges, — öt forint a zsebekben. — A múltkor a lövöldéi mulatságban tőlünk külön válva képeztek kört a francia négyesnél, — beszélte a vegyeskereskedő, — de estelijét egyik sem bírta kifizetni. — Pedig, — jegyző meg az esztergályos, — mig mi vadakat és sülteket ettünk s mellé somlait ittunk, ők örültek, hogy hitelben egy kis ürügulyást és karcost élvezhettek, mint a szüretelő napszámosok. — Hagyjátok el, — nevetett a vasáros, — lemegy a napjok s háttérbe lesznek szorítva, csak megérkezzék az aljárásbiró. Városunkban csak az érdekes, a mi uj, s azonfelül Pestről jő, de meg hal­lom : fiatal, csinos, sőt pénzes is. — Minő élvezet lesz, — kiált fel az esztergá­lyos, — ha látjuk, mint pukkad meg mérgében ez a felfuvalkodott had. — Nézzétek, — figyelmeztető az egyik, — az a kolompáló mily gólya­léptekkel méri a piac szé­lességét. — És mélységét, — tette hozzá a másik. — Ne féltsétek, — él­elt a harmadik, — jól úszik az, ha nem hiszitek, kérdjétek csak hitelezőit. — Lám, lám! — gúnyolódott valamelyik, — csakugyan a szép Laurához tart. Nem elég volt neki a vereség Biksitől, még az uj aljárásbirótól is ki akar kapni. — Hogy-hogy?­­— Hát csak úgy, hogy az a divatos uj aljárás­biró bizonyosan nem fog másnak udvarolni, mint a Mademe X.: »Mondd, mulattat ez a mulatság ?« Madame Y.: »Engem? Hát téged?« Madame X.: »Ez nem felelet.« Madame Y: »Engem egy csöppet sem.« Madame X: »De hát akkor miért bolondulunk ennyire?« Madame Y: »Ah az orvos, meg az idegeim!« »Jere a bolsb«-ba. Fél négykor. Egymás mellett ülve a kis coupé­­ban, tarka, lármás ruhákban végig robognak a bou­­lognei erdőn. Megkritizálják a nők ruháit, a férfiak bajuszát, s közbe-közbe elmondanak egy pár pletykát. Egy angol Miss, nevezzük Miss Mackenzie-nek (minden második angol kisasszonyt igy hívják), ló­háton kiséri kocsijukat s kifejti, milyen furcsa az, hogy Madame A-nak (Páris egyik­ divatkirálynőjé­nek) nincsenek gyermekei. Miss Mackenzie (egy percnyi gondolkodás után) :De hiszen ez végre is természetes. Nem volt ideje arra gondolni, hogy gyermekei is lehetnének!« —S hangosan föl nevet és megmutatja összes fogait. A parisienne is mosolyog ezen. — De midőn ki­néz az emberektől, a lázas élettől hullámzó erdőbe, elkomorodik. Ez a fény, ez a napsugár, ez a zaj be­­világit egy percre a lelke sötétségébe, csöndjébe. Be­­világitl a szívének egész­­ egész, végtelen ürességét. És eszébe jut a férje, meg az, a­kinek reggel irt, meg az, hogy neki sincsenek gyermekei. Most valaki megállíttatja a kocsit, azután be­hajol a leeresztett ablakon, az illatos bajuszú, utolsó divat szerint öltözött copurchic s elkezd a tegnapi nap nagy eseményéről, egy álarcos bálról beszélni, é­s a pillanat elröpül; a parisienne mosolyog ismét, s mosolya nem álarc. Most már nem gondol férjére, sem arra, hogy nincsenek gyermekei. Persze nem is igen lenne ideje gondolni rá s igy az alvó érzés soha­sem tör ki a lelke mélyéből. Fél ötkor. Első látogatása délután. Illatos lég­kör, sok de csupa halványított színek, nincs egy sem, mely kirína. Minden homályos, előkelő, nincs egy hang, egy szín, mely sértő lenne. Félhangú társalgás. Itt-ott theát szürcsölő hölgyek, kik alig hallhatóan város legszebb leányának, s ez a kis kacér majd siet őt elhóditani a többiek orra elől. — Majd lesz elég min nevetnünk, mert Bikfi és Kürtös elvesztik a fejeket. — Kürtös ezalatt kifogástalan hajlongások közt Laurához ért s ilyetén kép szólt. — Hadd legyek én a nagysád Mojzese, ki szá­razon vezeti át e sártengeren. — Egészen fölösleges volna, mert az Üdvösség­­utcában selyem cipőben is el lehetne menni, de ott két szelindek fekszik a pallón, azért tértem e ke­rülőre. Ezzel Tegethof­ ruhája alól elődugta lábacs­káját, aranylakkos cipőjében, mintha mindjárt a tó­csába akarna lépni. — Az istenért! — szörnyüködött a zongorász, — a drága cipő, a még drágább láb és a legdrágább egésség! — Minden kockán forog, mert sietnem kell. — Oh hát térjünk vissza az Üdvösség­ utcába, — indítványozta Kürtös. — De a két szelindek ? Meghalok félelmemben. — Bízzék bennem, — nyugtató meg Kürtös, én meg, gondolta magában, bízom a véletlenben, hogy tán elmentek már azóta, vagy találkozunk tán valakivel az utcában, ki a nyelvöket érti. (Folyt. köv.) 672 Vagy igy, vagy úgy. (Francia elbeszélés.) Irta J. K. Huysmans. I. A fehér porcellán-kandallós ebédlőben, mely­nek bútorzata csavartlábú székekből s a párisi Szent- Antal-külvárosban gyártott, ódonszerű tölgyfa pohár­székből állt, melynek üvegajtaján át látni lehetett a galvanizált ezüst ételmelegítő edényeket, egész kész­let aranyozott szélű porcellán terítéket, — melyet egyébiránt soha sem vettek használatba, — az asz­tal mellett Le Ponsart és Lambois urak ültek, asztal kendőiket összehajtogatva, mint rendszerető emberek­hez illik s midőn a nőcseléd a fekete kávét behozta, egyszerre mind a ketten elhallgattak. Miután e leány egy mahagóni­ fából készült s­­ikőrökkel teli pincetokot helyezve az asztalra, ismét távozott Lambois úr fürkésző pillantást vetvén az ajtó felé, pár perc múlva megszólalt: — Kos, édes Le Ponsart, most midőn egyedül vagyunk, beszéljünk kissé arról, a­mi minket legin­kább érdekel. Ön, mint jegyző, mondja meg nekem, jogi szempontból véve, hogy áll tulajdonképen az ügyünk? - Mindjárt fölvilágosítom önt, - válaszolta a jegyző, zsebéből gyöngyház-nyelű itollkést vonva elő, melylyel szivarjának a végét lemetszette . -— önnek a fia örökös nélkül halt meg; sem testvérei, sem ivadé­kai nem maradtak utána; azt a kis vagyont, a­melyet boldogult anyja után örökölt, a polgári törvénykönyv 741i-dik szakasza értelmében föl kell osztani az apai és anyai ágon levő legközelebbi rokonok közt, vagyis érthetőbben szólva, ha Gyula a tőkéjét meg nem csonkította, akkor ötven-ötvenezer frank jut mind­egyikünknek.­­ Tudniillik, ha az a szegény fiú végrendele­­tileg nem hagyta vagyona egy részét valakinek. Ez mindenesetre oly pont, melyet okvetetlen föl kell derítenünk. Aztán, — folytatá Lambois úr — föltéve, hogy Gyulának még hiány, nélkül maradt százezer frankja és föltéve, hogy végrendelet nélkül halt meg : miképen rázhatjuk le nyakunkról azt a nőt, a­kivel közös háztartása volt ? Nagyon kényes dolog ez, — tévé utána némi gondolkozás után, — mert fenye­getésünk vagy zajos föllépésünk által botrányra ad­hatnánk alkalmat. — Ép itt van a bökem­ő , ám nekem megvan a saját tervem; azt hiszem minden nagy költség és fel­tűnés nélkül lerázhatjuk mi nyakunkról azt a nőt. — Mit ért ön azalatt, hogy »nagy költség nélkül« ? — Ejh, hát legfölebb ötven frankkal. —• Az ingóságok nélkül ? — Természetesen, az ingóságok nélkül. Én majd becsomagoltatom azokat s csakhamar visszaté­rek ide. Nagyon helyesen, — szólt Lambois úr, kö­zelebb tolva székét a kandallóhoz, nehézkesen vonva maga után köszvénytől dagadt jobb lábát. Le Ponsard úr egy pohárkát emelt az ajkához, fölhörpentve az abban levő cognacot. Pompás ital ez, — mondta, — még mindig abból a régi cognacból való ez, mely a nagybácsitól maradt ? — Ugyanabból. Ehhez hasonlót nem isznak Párisban, — tévé utána dicsekedve Lambois úr. — Valóban nem! — De, lássuk csak, — szólalt meg ismét a susogva érdektelen dolgokat mondanak el szomszéd­jaiknak. Vannak, kik irodalomról kezdenek beszélni, s az egyik hölgy a karmantyújából Bourget utolsó re­gényét húzza ki, melyről dicsénekeket zengedez. Egy úr a kandalló mellett félhangon megkoc­káztatja a kérdést: vájjon azért kedvelik annyira az asszonyok mind Bourget-t, mert még írásban senki sem mondott róluk ennyi rosszat ? A hölgyek erre önmaguk és bálványuk, Bour­get védelmére kelnek. A parisienne hevesen kezd érvelni, aztán ijed­ten tekint az órájára, halkan fölszisszent, két szóval összeszidja azt az urat, ki a vitát provokálta, kezet ad a házi­asszonynak és suhogó uszályát maga után vonva, eltűnik. Még arra sem volt ideje, hogy szemét és bálvá­nyát , Bourget-t megvédelmezze, mert hiszen folytat­nia kell kiszabott látogatásait. Fél hatkor. A hetedik látogatását végzi el. Be­lépve a szalonba, majdnem összeütközik egy úrral, ki szintén nagyon siet­­ elmenni. — Ni­ni, maga itt járt? — Hogy van ? — Elég jól, honnan? — Látja édesem, és maga ? — Velem ebédel? — Nem lehet, hiszen tudja, a klubban gyűlöl. — Úgy ! Mikor látom? — Tán holnap együtt reggelizhetünk, ha úgy akarja. —­ Nekem nincs ellenemre, sőt — Egy kézszorítás, egy félmosoly, aztán folytatják ellenkező irányban futó útjaikat. Ez az udvarias úri­ember, kivel az »űrben« így találkozott a —férje volt. Fél hétkor. Ismét a nagy álló tükör előtt. A hideg fénylő lap visszaveri a mélyen kivágott derékból kiemelkedő fehér nyakat, vissza a finom rizspor-réte­­get, mely mindent elfed, még azt a keserű, fáradt vo­nást is­ az ajk fölött. És az a halványsárga selyem derék, mely oly gyönyörűen emeli ki a hófehér vállakat, egyúttal biz­tosan megvédi a dobogó szivet is az álmodozás vesze­delmétől. Gyöngyök, gyémántok a hajban, virágok a mellen, még egy tekintet, egy futó tekintet a nagy tükörbe, egy elfojtott ásitás, melyet tán sóhajnak is lehetne magyarázni s a modern vértanú folytatja a kálvária oly rózsát útját. Éjjeli egy óra. Ebéd után a harmadik estély. A századik bókot susogják a fülébe; tízféle szerelmi vallomást hallott ez este, ugyanannyifélekép védeke­zett ez unalmas támadások ellenében; széttépte egy távollevő barátnőjét — szellemileg­ beszélt zenéről, könyvről, festészetről, lovakról, ruhaderekakról, villa­nyozásról, gyermeknevelésről és spirituzmusról; be­­szívta húszféle virág illatát; ebéd alatt megkóstolt tízféle bort; végig evett egy ugyanannyi fogásból álló lakomát; megbeszélte szomszédjával (elköltve a második tucat osztrigát) a keleti kérdést; hallott egy pár olyan adomát, melyet ha nem párisi ad elő, meg­pirít vele egy majmot; kivégezte (ismét szellemileg) egy intim ellenségét; kifizetett apró pénzzel egy go­romba tábornokot, ki a harmadik köztársaság ízlésé­ben készült bókot súgott a fülébe; játszott egy kár­tyaasztalnál s elvesztett egy pár aranyat; védbeszé­­det tartott a totalisateur mellett és — vagy ezer ásí­tást nyomott vagy rejtett el nagy toll-legyezőjével. S végre — eszébe jutott légyottja. Már egy óra, s az, a kit theára vár, fél kettőkor érkezik. Fáradtan, megtörve ül most kocsija selymes, illatos, puha párnái között s megy haza — álmosan. Fél kettőkor éjjel. A kis indiai boudok­, mint háttér halvány elhaló lila szin világítás, kellemes illat. Gyémántjain a kandalló, fénye tükröződik vissza. Ott ül báli ruhájában, illatosan, egész bűbáját kifejtve, mint egy kinyílt, keleti szinpompájú ritka virág, mely közel érzi a tarka pillangót. A bágyadó kandallótűz most ajkait világítja meg s behinti egész arcát, behinti álmatag szempil­láit, de édes mosolyát. Előtte Ö­l a pillangó. »Ha tudná, hogy szere­tem, hogy vártam e percet, hogy tölti be egész szí­vemet a szerelem.« Ismétli ezt a frázist, a­melynek hatását már

Next