Fővárosi Lapok 1888. május (121-150. szám)

1888-05-01 / 121. szám

Jf:'U 7 ; - ----■-. •. . ,J„-7 •/'^-,'íV'- - tvj '■' -'■'V1/ -r " o,-S « n-V';~ ' 888 — gási élvezetet teremteni. Persze az eszközök, melye­ket előadása élénkítésére használt: az utánzási ké­pesség, a táj­szólás használata, a felülmúlhatlan szem és arcjáték s mindehhez a kellemes, csengő hang — nem mindenkinek állanak rendelkezésére.... Most már jóval csöndesebb, mint a minőnek akkoriban is­mertem, mintha az élet hideg kezével végig simította volna mosolygó arcát. — Az a két lány az Amélie meg az Irma volt ugy­e, kikről Klára néni nekem máskor is beszélt ? — Ugyanazok, lelkem. Az egyik már férjnél van. Igen jó partrét csinált, habár ők maguk is na­gyon vagyonosak. Irmáról azt sugdosták, hogy egy kicsit szerelmes Delényibe. De hát egy kicsit mind­nyájan szerelmesek voltunk bele. — Klári néni is ? — Mi tűrés-tagadás, gyermekem, a magam módja szerint én is. Kedvencünk volt Delényi, ké­nyeztette őt minden asszonyi jószág. Szinte magam előtt látom, mikor szerdán este — ez volt a jour-fix Hochstädtéknél — belép a szalonba. A vörös da­­maszt bútorokra félhomályt vet a tejüveges lámpa. A háziasszony rendkívül kedvelte e félhomályt, mely bi­zonyos utánozhatlan kedélyességet kölcsönzött szo­báinak s mely mellett fesztelenül folyt a divánon, tabouretteken s támlásszékekben a társalgás. Hoch­­städtné egy barátnőjével rendesen valami furcsa kártyajátékot játszott, a minek a nevét már elfelej­tettem, csak arra emlékezem, hogy kell hozzá vagy tizenkét játszma kártya.... Belép Delényi s új élet pezsdül a társaságban. Magas kalapjából két kis bokrétát eszkamotál elő Amélie s Irma számára. A vacsora alatt ezeket fogják viselni. Csak egyetlen­egyszer emlékezem, hogy elmaradt a virág, mikor Delényi összekoccant Amélievel, kinek fehér kötény­­kéjét a következő két szerdán nem diszité ibolya és rózsa... A harmadikon valóságos örömünnepet ül­tünk, mikor megpillantottuk Amélie keblén Delényi kedvenc virágait.... De nem is érdekelnek ezek az apróságok téged, édesem. Nekem tagadhatlan fai­­ble-em van Delényi iránt s azt hiszem, hogy ez nem pusztán az öregség előszeretete azokkal szemben, kik vele udvariasak... Ez a fiatal ember ama kevesek közé tartozik, kik a szellemet alá tudják rendelni a kedélynek, s a ki ezt tudja, annak a nőknél mindig nyert ügye van. — De későre jár az idő: »jó éj­szakát !« (Folyt, köv.) öcscsét ? Ez az ártatlan, szegény ifjú az ő bűne miatt szenvedjen-e oly irtóztatón? Ezek és hasonló gondolatok űzik egymást Szaniel agyában, de végül mégis csak az önzés győz minden töprengés fölött és minden nemesebb érzel­met csírájában fojt el a félelem és rettegés. Szaniel nem tesz semmit Florentin érdekében s ennek ügye napról-napra rosszabbul áll. De ime Filisz egy nap örömtől ragyogó arccal siet Szanielhez. Ez kérdezi őt, hogy mi jó hírt hoz? Filisz elmeséli, hogy egy gutaütött asszony, ki látta Florentin arcképét, egész határozottsággal azt állítja, hogy nem ez a gyilkos. Ő ágyában fekve egy lámpa halvány fényénél az ablakon által látta a gyilkosságot, mert lakása ép a meggyilkolt uzsorás lakásával szemben van. Filisz kéri kedvesét, hogy menjen el a beteg nőhöz, kérdezze ki őt mindenről körülménye­sen, s így ha lehet, mentse meg Florentint. A most következő jelenetek rendkívül hatáso­sak. Mint keresget Szaniel érveket a maradásra, mint igyekszik a józan ész ellenére azt bizonyítani be, hogy Florentin érdekei ellen volna, ha ő elmenne ahhoz a beteg nőhöz. Egész teste remeg a fölindulás­tól és félelemtől, szervezete és idegzete megrendül az izgalmak következtében. De hiába volt minden ellen­vetése és érvelése, Filisz nem tágított. Ha nem akart gyanút kelteni, el kellett mennie ahhoz a nőhöz. Nagy nehezen tehát elhatározta magát e lépésre és izgatot­tan keresi föl a beteg asszonyt. Ez még mindig ágyá­ban feküdt, s a­mint Szaniel belépett, hirtelen önkén­telenül összerezzen, tiltólag nyújtja ki karjait feléje s ijedten kiált fel: »Az uzsorás gyilkosa!« Szaniel visszahökken, de rögtön visszanyeri nyugalmát. A helyzet világos volt előtte. Tovább kell haladnia a lejtőn lefelé. Nincs más mentség. Érezte, hogy e nőt is meg kell ölnie, ha meg akarja menteni magát. De a beteg nő kitalálni látszott­a Szaniel gondolatait. Ke­zébe vette a csengetyű zsinórját, ha Szaniel közeledik feléje, megrántja azt s a cselédség berohan. Szaniel tudta ezt. Körültekint a szobában. Ez igen egysze­rűen volt berendezve. Semmi különöst nem vett észre. De hirtelen meglátja maga mellett a jól befűtött kályhát, mely az ételre tele volt töltve kőszénnel. Szaniel észrevétlenül megfordítja a kályha kulcsát, azután illedelmesen meghajtja magát és távozik. A beteg könnyebbülten lélegzik fel, de még az éjjel meghalt. A kályhából kiömlő széngőz megfojtotta őt. Szaniel meg volt mentve, de Florentint húsz évi fogházra ítélték. Szaniel nőül vette Filiszt. Nem akarta egyedül tölteni napjait, vágyott valaki után, a­ki szereti őt, a­ki ragaszkodik hozzá. A gonosztevőnek jól esett az ár­tatlan Filisznek bizalma, gyöngéd odaadása. Bűntet­teire gyakran gondolt, de nem érzett lelkifurdalást, a lelkiismeret nem bántotta. S ereje mégis napról­­napra hanyatlott. Egész szervezete lassan-lassan fel­bomlik, nem tud már aludni, nem enni és végső kimerüléssel vivődik a lassú halállal. Filisz kétségbe­esve látja ezt, mert ő szereti férjét, s nem tud rájönni bajának okára.’ Előttünk is rejtély Szaniel e beteg­sége, s nem értjük azt, hogy miért tulajdonkép ilyen nagyon beteg, ha nem bántja őt a lelkiismereti Filisz szerető gonddal ápolja őt, míg Szaniel egyszer lázas álmában elárulja bűntetteit. Filisz megijedt, egész lénye megrendül. Mit tegyen most? Följelentse-e férjét s megmentse öcscsét ? Vagy kiszabadítsa Flo­rentint s vérpadra vigye azt, a­kit szeret ? Oh a szere­lem különös és csodálatos hatalom! Filisz mégis, még mindig, undok bűnei dacára is szereti Szanielt. Nem jelenti fel őt, de elhagyja. Menekül előle és ezentúl csakis a szerencsétlen Florentinnak akarja szentelni életét, elmerülve régi szerelmének édes képein. Az iszonyú jelenből az édes múltba menekül, hol még tiszta és szeplőtlen volt szerelmének tárgya. Szaniel magára marad. Teste egyre küzd még a halállal. Tisztelet és becsület környezék őt, min­denki sajnálkozik betegsége fölött, sőt az a dicsőség is éri, hogy megválasztják az »Insitute« tagjának. Szaniel azonban nem gyógyul ki betegségéből, ő bű­neinek áldozatává lesz. A »Lelkiismeret« igen hatásos és érdekfeszítő regény/ S én e jelzőket nem a közönségesen használt értelemben akartam mondani, de értettem alattuk a művészi hatást és a művészi érdeket. S különösen az ilyen tárgyú regényeknél, mint a »Lelkiismeret« is, ez sokat mond. Mert a szerzőnek nagyon kell óva­kodni attól, hogy a gyilkosság és más bűntettek az olvasót ne rettentsék vissza s hogy a hatást ne a mű­vészi cél és az eszthetikai szép rovására érje el. Malot­­nak ez sikerült. A rémes dolgokat ő költőiségének szelíd fényével enyhité, a visszatetsző jeleneteket kép­­zelmének gyönyörű képeivel elfeledteti. Leírása élénk, hatásos. Nyelve nemes s minden egyszerűsége dacára bámulatosan szép. De hát hol van a »Lelkiismeret«-ben tulajdon­kép a lelkiismeret ? Szanielt a törvényszék büntető keze nem érte utól, de hát hol maradt a lélek titkos, megfejthetetlen, kérlelhetetlen és iszonyú büntetése? Hol maradtak a lelkifurdalás szörnyű kínjai ? Mert Szanielt mindezek nem bántják, benne nem szólal meg a lelkiismeret s a megbánás és bűnbánás nyo­mait sem vesszük észre rajta. Ő ugyan beteg lesz, de e betegség nem lelki kínok következménye. Nála megfordítva áll a dolog. Ha megszólal néha-néha a lelkiismeret benne, úgy ez nem lelkifurdalás, hanem félelem a büntetés miatt, és ha van némi kis látszata a lelkiismeretnek benne, úgy ez csak az elgyengült test betegségének következménye. Szanielnak lelkiismere­tét idegessége képezi és lelkifurdalása nem egyéb, mint a test betegségének egyik öntudatlan nyilatkozata. Ez sarkalatos hibája a Malot regényének s ezt a megoldást az általa fölvetett kérdésnek mi nem fo­gadhatjuk el. Ez ellenkezik a közfelfogással, ez ellen­kezik érzéseinkkel. Ez egészen téves megoldása a problémának, tagadása az erkölcsiségnek, fitymálása a lélektannak és megsértése a költői igazságnak. Ez a Szaniel nem nyerheti meg érdeklődésün­ket, ő szemünkben nem egyéb közönséges gonosztevő­nél, kinek bűneit sem a megbánás, sem a magábaté­­rés nem enyhítik. Ha őt lelki kínok mardosnák, luv­ a A lemondás. (Francia elbeszélés.) Irta M. Calm­on. (Folytatás.) Mily szépnek, mily fiatalnak látszott most a grófnő! Máskor mindig oda törekedett e fiatal öz­vegy, hogy a Bernard körében ne mutasson oly igéző kellemet, mint a minővel megáldva volt. A betegnek a köhögésére Marianna fölkelt s az ágyhoz közeledett. Nyájas szavakkal nyújtotta a her­cegné ajkához az orvosságot; aztán megigazította a hercegné vánkosát s lábujjhegyen tért vissza karszé­kéhez. Csak ekkor vette észre Bernardot. — Ön itt! — kérdé, a mint a fiatal embert megpillantotta. — Bocsánat, rögtön visszatérek. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van anyám. — Tűrhetőleg. Azt hiszem, az­ért jól fogja el­tölteni. — És kegyed ? Nem lesz-e ártalmára e virrasz­tás ? Eléggé meleg van-e itt ? Bernard egy nagy kendőt helyezett a grófné térdére. — Köszönöm, Bernard; én jól érzem magamat. Oly elégült vagyok, hogy itt lehetek, — tévé utána, szemét a fiatal emberre emelve föl. S midőn az ifjú, kezét megfogva, hozzá hajolt, mintha szólni akart volna valamit, a grófné folytató: — Oh, ne szóljon semmit. Azt, a­mit ön mon­dani akarna, arcából kitalálom. Engedje, hogy mit sem gondolva a jövővel, élvezhessem azt a végtelen boldogságot, melyet érzek önök körében, mintha csak leánya volnék a hercegnének; engedje meg, hogy eme kellemes illúzióban élhessek. Önnek a szavai engem ábrándomból a kínos valóra ébresztenének. Ne szól­jon, Bernard... — Akkor futnom kell innen, mert e pillanatban nem tudnék hallgatni. — Gyötrelmet okozok önnek ? — Ne is gondoljon kegyed arra. — Pedig én azt óhajtanám, hogy önnek lelki nyugodalma visszatérjen. . . —­ Ne aggódjék miattam. Kegyed oly igéző volt most s ime egyszerre elszomorodott. Legyen ismét vidám, hogy egy pillanatra boldognak láthassam! A grófné odanyuj­totta mind a két kezét s a fiatal ember megcsókolta mind a kettőt. — Jó éjt, Bernard. A fiatal ember meghajtva magát eltávozott. Az ápolónő néhány órai nyugvás után korán fölkelt, hogy fölváltsa Mariannát a betegnél.­ A grófné kissé lefeküdt s kinyugodva magát, fölkelt, a Szt.­Fülöp templomába sietve, hol misét akart hallgatni. Már rég nem imádkozott máshol, mint falusi templomban s eleinte a sok jövő-menő nagyon za­varta őt imádkozásában. Lassankint azonban csönd szállta meg a lelkét, habár körülte folyvást nesz volt. Azonban, mint a ki nincs szokva ama gyorsasághoz, melylyel Párisban a papok az istentiszteletet végzik, a grófné meglepetve látta, hogy már vége a misének, a nép kifelé sietett az egyházból s ő csaknem egye­dül maradt már. Ő is fölkelt s még egy rövid imát rebegve el, eltávozott s visszatért a Fréneuse palo­tába. Gyönyörű tavaszi reggel volt, ama szép tavaszi napok egyike, melyen a nagyváros előkelő hölgyei oly örömest tesznek gyalogsétát, egyszerű toilette­­ben, megállva a boltok előtt, biztosak lévén a felől, hogy a reggeli órákban nem találkoznak ismerősök­kel s ismeretlenül maradnak, mint azok a varró­leánykák, kik munkálkodni menve gyönyörködnek az újabb kirakatok látványában, melyek különböznek a délutáni kirakatoktól. Marianna lassú léptekben tért haza e sétájá­ból, kezében tartva egy nagy ibolyabokrétát, melyet útközben vásárolt. Bernard az ablakból mosolyogva szemlélte a fiatal asszonyt. — Asszonyom, föl van tálalva, — szólt a fia­tal házi­gazda egy negyed órával később, fölnyitva a szalon ajtaját. Aztán karját nyújtva,, asztalhoz ve­zette a grófnét. A tágas ebédlőben, hol csak két személyre volt terítve, helyet foglalt Marianna Bernarddal szem­közt, azon a helyen, a hol nehány nappal ezelőtt még a hercegné ült. Az ablak a kertre nyílt s jobbról­­balról a szomszédos kerteket is át lehetett tekinteni, egészen a Gabriel-avenueig, melyet csak egy, boros­tyánnal borított vasrácsozat választott el a teljes díszben pompázó kertektől. A terjedelmes pázsiton magnóliák virágzottak ; a falakat is virágzásban levő akácfák és lapdarózsák takarták el. Mindenütt virá­gokkal kacérkodtak a kikelet enyhe sugarai. Az ebédlőben csak ketten voltak s a grófnénak úgy tetszett most, mintha Bernardnak a felesége lett volna; hiszen csak tőle függött különben is, hogy valóban az legyen. Ez az illúzió oly élénk volt, hogy pillanatonkint egészen beléképzelte magát. Midőn az­ XIX.

Next