Fővárosi Lapok 1888. június (151-180. szám)

1888-06-01 / 151. szám

n Péntek, 1888. június 1. 151. szám. Huszonötödik évfolya Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Chamisso-ból. Atyám, oh miért bánsz így velem ? Szétzúzod szívem könyörtelen. Parancsodra őt elűztem én, De — mit titkoltam — nem feledem. Ő él még bennem, magam halott, Úgy teszek, a mint parancsolod. Megtörve e szív s az akarat, Lányodnak csak egy vágya marad : Ha lecsukódnak majd e szemek, S a tieidben tán köny remeg, Hol anyám sirján az orgonáfa, Engemet is majd temess oda. Brády Albert: Megváltva. (Elbeszélés.) Irta Gr. Balogh Arthur. (Folytatás.) — Nos hát mi köze mindezeknek az én leányomhoz ? — mondá Serédy türelmetlenül, majdnem koszosan. — Azt önnek, mint atyának kell legjobban tudnia. — Tudom, hogy semmi. A két utolsónak meg épen semmi. — Hátha mégis több, mint kegyed gondolná. — Az nem lehet képtelenség! Az a gyermek ? — hisz három férfit sem lát ebben a városban. Az orvos ! ez nagyon ferde diagnózis ! — Talán nem olyan nagyon. Nem vette ön észre, hogy valakivel rokonszenvezett volna azok közül, kikkel abban az időben összejött, ahonnan ez a búskomorság kezdődik ? Csak gondoljon utána. — Megáll az eszem, doktor. — Majd én segítek akkor. Nem gondolá, hogy hadnay Jenő iránt érzett Ilon valamit? Serédynek ajkára fagyott a szó e név hallatára. — Hadnay iránt ? — ismétlő aztán magához térve megütődéséből. — Én alig láttam, hogy két szót is szólott volna az hozzá. De még ha úgy volna is, tudja doktor, gyomot nem szoktunk ültetni a virág mellé. — De talán mégis jobb ott hagyni, mint tévestől kitépni a virágot is vele együtt. Nem tudom, honnan az ellenszenv Radnay iránt. Én egy ritka, nemes jellemű férfinak ismerem, kire a mellett még nem mindennapi jövő vár. Születését szokták gáncsul felhozni, hanem azt egyikünk sem határozhatja meg, hogy hány ágú koronával jöjjön a világra. — A nagyobb baj, Ilonna legalább az, hogy úgy látszik, Hadnay nem akarta viszonozni érzelmét. Ah! szó sem lehet róla — lépett Serédy hirtelen az orvos szavainak nyomába a sértett hiúság hangján. — Üres, beteges képzelődés az egész, semmi egyéb. Futó ábránd, minő tucat számra szokta az embert meglepni, mikor még fiatal és hevesen dobog a szíve. Egy-két nap és kész a kiábrándulás. — Az az egy-két nap már régen elmúlt, én úgy hiszem. — Nagyon érzékeny gyermek volt — az igaz — mindig, meg örökké a könyveket bújta, onnan szívta magába azt az ábrándosságot, azt a nagy érzékenységet, melynek még a titokban maradt gondolat is fáj. Azok az átkozott regények! — Mondtam mindig, hogy ne engedjék örökké a felhők közt, a csillagokban járni. íme, ez a vége! — Bizony pedig, ha így tart, oda jut a csillagok közé, igazi angyal lesz belőle. Mély gondolatokbamerülten hallgatá Serédy e szavakat. Félig kétkedőn tekintett az orvosra, hogy valóban úgy van-e, mint beszélt. De annak nyugodt, komoly arca épen nem engedte az ellenkezőt következtetni. Föltette magában, hogy a legéberebb figyelem- mel fogja kisérni a legcsekélyebb tünetet, mi leányán mutatkozik s a mikor látta, hogy állapotában nem áll be javulás, rémülten kapdosott minden után, mitől gyógyulást remélhetett. Ő maga találgatta a használandó orvosi szereket. — Talán egy kis légváltozás, orvos ? — kérdé aggódón, — most fürdőidény van, nem jó lenne a hazai nagyobb fürdők valamelyikét felkeresni, csak úgy szórakozásképen ? — Nem fog ártani, — mondá egykedvűen az orvos. A telet úgy sem töltheti itten. Köhög és fehér orcain beteges pirosság ül ki olykor, az egy új baj szimptómája. Még az is! — gondolá Serédy zúgó, kábult agygyal, kétségbeesetten. Közelgett az aratás ideje. Eszébe sem jutott az most Serédynek. Siettek a készülődéssel és pár nap múlva útban volt leányával egyik hazai déli fürdő felé. Onnan a kellemetlen, esős időjárás űzte el őket. Sorra vettek egy párat a hazai fürdőkből s a mikor Serédy látta, hogy azokban még alig indult meg a mozgalmasabb élet, idegen földön keresett azt, mit még ide benn nem adhatott: szórakozást, feledést. Cleichenberg, Abbázia, Arco, Isiva sorra következtek. De a fiatal leány olyan álmatagon, fáradtan tekintett mindent, mintha mindegy volna teljesen neki, bárhová viszik is. S egy havi vándorlás után, mikor hazatértek, az utazás kimerültsége csak növelte betegségét. Serédy vigasztalhatatlan volt. Egy pazar költekezéseiről dúsgazdagnak hitt megyebeli úriember váratlan bukása hozta és ekkor nagy izgalomba a kedélyeket, mikor Serédy a leányával haza tért. Amint rebesgették, többen is követni fogják a bukásban a bőkezű gavallért, csupa jó emberei, kik barátságból meg nem tagadhatták, hogy egy csomó váltó alá oda ne írják a neveket. Serédy is ott volt ezek közt a jó barátok közt, kik most »barátságból« a zavarok szélére jutottak. Egyik fizetési határidő a másik után jött, azzal eleinte komoly felhívások, majd perrel, végrehajtással való fenyegetések. Serédy nagyon hamar tisztában volt a helyzettel. Tudta, mi fog bekövetkezni előbb-utóbb, miután arra nagyon büszke volt, hogy bárkinek is segélyét igénybe vegye, de egy ideig még neje előtt titkolni igyekezett a valót. De nem sokáig lehetett. S egy napon kijelenté nejének, hogy nincs menekvés, a bői birtok eladása az egyedüli mentő eszköz. Ha tisztességes árt adnak érte, megvonulnak a túl kisebb jószágon s talán még idővel ki lehet köszörülni a csorbát, mely vagyonokon esett. Jobb önként megtenni, mint kényszerűségből, potom áron bocsátani kótyavetyére. Serédyné kétségbeesett. Igazán úgy jő a balsors, mint a jégeső. Elébb egy-két szem, aztán rá-I — ----Veszprém uj püspöke. (Báró Hornig.) (II.) Püspöknek még fiatal férfi, csak negyvennyolcas , de tetőtűl talpig komoly férfi volt már ifjúkorában is. Vallásos, tudományos, higgadt gondolkozásig alapos műveltségű, kötelességeit erősen érező, az emberekkel bánni tudó férfi. Ezért lett a primás bizalmi férfiává s ezért szolgált úgy hatodfél éven át a vallásügyi minisztérium tárcájánál, a kath. ügyeket előadó tanácsosi állásban, hogy a kormány és a főpapság egyaránt meg voltak elégedve működésével. Ezért emlegették az utóbbi időkben, valahányszor egy püspöki szék megürült, őt is a kinevezendő jelöltek közt mindig. Mert a kormánynál rendszerezett ez állás hagyományos lépcső már a püspökséghez. Onnan lépett Lipovniczky István a nagyváradi püspöki székre, Samassa József a szepesire, Dulánszky Nándor a pécsire, Szabó Imre és Hidassy Kornél a szombathelyire. Csak egy volt még, ki nem kapott onnan megyés püspökséget, az egykor száműzetésben élt Rónay Jácint, de ő is megkapta a püspöki címet és a fiatalabb királykisasszony tudományi nevelője lett. Az új püspököt a tárca hivatalnokai nagyon szerették, s bár örvendenek előmenetelének, sajnálkozva válnak meg tőle. Mert jó kortárs, rokonszenves férfi és kiváló munkaerő volt. Távol van természetétől minden csillogási, szereplési vágy s az a mindenhol feltűnni törekvő izgékonyság, ami sehogy sem összhangzik a főpapi működés komolyságával. Még a ki áskálódott is előmenetele miatt, csak oly vádakat tudott ő rá fogni, melyek csak mosolyt ébresztettek. Mikor a váci püspöki szék jelöltjeként emlegették, valaki elterjeszté róla, hogy poroszországi szülött, ki nem tud magyarul. Pedig mennyi vallástudományi magyar tanulmánya jelent meg már sok évvel azelőtt a »Religió«-ban s hányszor tartott jó magyar hitbeszédet a templomi szószéken. Voltakép Budán született 1840-ben, hol atyja akkor mint mérnök foglalkozott, az osztrák államvasút társaság szolgálatában, vasúti előmunkálatokban véve részt. A Hornig-családnak voltakép Komáromban van a családi kúriája és ódon épülete. A püspök atyjának változatos élete volt. A harmincas években mint osztrák katona szolgált Milanóban s valami kisebb fegyelmi hiba miatt hátat fordított Milánónak s gyalog ment Franciaországba. Nem sokára az Algírt elfoglaló francia seregben mint önkénytes szolgált. Majd Franciaországba visszatérve, mérnök lett s úgy került vissza Budára. Két fia lett, egyik, mint a magyar államvasut derék, szorgalmas felügyelője, néhány évvel ezelőtt halt meg. A másik most láp a veszprémi püspökség fényes állására. Már a középiskolákban, Bécsben, Budán, Nagy- Szombaton kitűnt szorgalma és eszessége által. Papnak készült a pesti egyetemen s a bécsi Augustineumban s mikor hittudorrá avatták, csakhamar a pesti papnevelő-intézet tanulmányi felügyelője lett. Négy évvel később, 1870-ben, az újszövetségi szentirás tanulmányainak rendes tanárává nevezték ki s e tanszéken nyolc évig működött, miközben hat évig szerkesztette a »Religió«-t. A primás rokonszenvét ez időben nagyon megnyerte s 1878-ban esztergomi kanonokságra emelte, rábízva a primási iroda vezetését. Onnan jött Budára a kath. vallási ügyek osztálytanácsosának. Ez állásában is számos kitüntetésben részesült: babolcsai címzetes apát s majd scardoniai választott püspök lett, sőt osztálytanácsosi állásához megkapta a miniszteri tanácsosi rangot is, a melylyel eddig ez állásban csak Lipovniczky Istvánt ruházták fel. Ez volt eddigi pályája. Most még sokkal nagyobb állás, de nehéz munka is vár rá, mert a püspökség anyagilag nincs rendben. De remélhető, hogy ő néhány év alatt rendbe hozza, mert gazdálkodás tekintetében is a primás tanítványa, ki — mint mondják — jelen lesz püspöki beiktatásán is. Mindenki joggal reméli, hogy jeles püspöke lesz Veszprémnek s egyszersmind pártolója a tudományoknak, irodalomnak és a művészetnek is. A „Jósziv“ a színpadon. (Nemzeti szinház, május .'51-dikén: »A jószivü, ember«, Jókai Mórtól, s zeneakadémiai hangverseny.) (R.) A májusi természet vonzó erejével, kivált napfényes, meleg ünnepnap estjén, a legélénkebb színi előadásé s a legművészibb hangversenyé sem versenyezhet. Ez magyarázza meg — és csupán ez is teszi megbocsáthatóvá, hogy midőn a »Jó szív« színi bizottsága tegnap a nemzeti színházban szerfölött érdekes előadást rendezett a leggeniálisabb humoristánk alkalmi új vígjátékával és két európai hírű zeneművészünk magánjátékával, a nézőtéren üres páholyok és még nagyobb számmal üres zártszékek is maradhattak. Azt szerettük volna hirdetni, annyian voltak, a mennyien befértek. De csak szép számmal voltak s a páholyokban és földszinten közéletünk számos kitűnőségét lehetett látni. Az est fele az általános jó kedvé volt. Jókai Mór vígjátéka: »A jószivü ember fris ötleteivel, egymást gyorsan váltó tarka jeleneteivel s mindig növekedő csoportozatával folyvást nevettető a közönséget. Szerencsés alkalmi ötlet az egész, kerek sor-