Fővárosi Lapok 1888. június (151-180. szám)
1888-06-01 / 151. szám
zúdul és meg nem áll, míg földig nem veri azt, amit utolér. Még csak ez hiányzott ahhoz a kínos zavarhoz, melyet az Ilon betegsége hozott a házra. De a kétségbeeséssel nem lehetett segíteni a dolgon. Határozni kellett, még pedig gyorsan. S körülbelül három hét múlva, hogy Serédy hazatért, terjedelmes hirdetés adta tudtul majdnem minden fővárosi napilapban a tőkepénzes világnak, hogy »egy jó karban tartott, kitűnő földü nemesi birtok, fél órányira a vasúti állomástól, B. mezőváros határában, benn a városban terjedelmes parkban fekvő kényelmes, szép urilakkal együtt családi körülmények miatt azonnali készpénz fizetés mellett megvehető. Értekezhetni a tulajdonos Serédy Gáspárral B.-ben.« (Folyt. köv.) A boldogulás ösvénye. (Svéd elbeszélés.) Irta M a 11 i S. (Folytatás.) V. A táj köröskörül bizonyos fokig összhangzatban volt Monsson Erikkel. Nagyszerű, de zord és hozzáférhetetlen vidék volt ez a keleti tenger partján. Mi egy, a tengerre ereszkedő hegyen laktunk. A lejtő, mely közvetlen a mi kapunktól kezdődött, köves volt s imitt-amott csenevészfenyővel borítva. Terméketlen, nyomorúságos talajnak látszott ez. Lent a parton szürke kopár sziklák terültek, melyek mögött a sötét zöld víz óriási abrosza látszott. E partvidék puszta és zord volt. Akár vihar korbácsolta föl a tengert, — a mikor a szürke kőtömböket hol eltűnni láttuk, hol ismét kibukkanni a fehér habok közül, akár tova vonult a sötét viz azokról, mindig nyomasztó hatású volt eme sziklák látása, melyeken a tenyészetnek semmi nyoma és semmiféle emberi lakás nem volt. Csupa kopár kövek ötlöttek a szembe, melyek részint a magasba meredeztek, részint a tenger tükre fölött emelkedtek ki, melynek szörnyű egyformaságát, a meddig a szem, a végtelen vizsikon elhatolhatott, mi sem zavarta meg. A hegygerincet régi fenyőerdő koronázta, mely sötét falként húzódott a messzeségbe. Eme sötét háttérrrel szemben emelkedett az egyszerűen épített s vörösre festett lakház, mely előtt gyeppel benőtt terjedelmes síkság terült. Oldalt, a tenger felé e tér rácskeritéssel volt beszegve s a túlsó oldalon voltak a gazdasági épületek, szintén vörös festékkel bemázolva. A hegytől nyugat felé eső táj meglehetős változatos képet mutatott a mában. A »jószivű ember« maga az író, a minthogy a díszítés is a Jókai dolgozó szobáját ábrázolta, sajátos alakú könyv-, csiga- és emlékszekrényeivel, iró asztalával, tulipántos ládájával, arany koszorújával és képeivel. Sőt Újházi is a Jókai masque-jában jelent meg, az ő beszédmódját, köhentéseit, fejbillentéseit utánozta igen eltaláltan. A hangját is imitálta, de ez már a változatos beszéd rovására esett. A jószívű ember kényelmes ruhában hozzá fog, hogy a színpadnak jótékony célra ígért vígjátékot megírja. Igen ám, de Zsuska (Vizváriné,) a szobalány, egyre-másra ront be, vendégeket jelentve be, akiknek neveivel sehogy sem boldogul. Először jön egy 48-diki ismerős (Xáday), ki eddig feléje se nézett a jószívű embernek, de most ugyancsak emlegeti a régi barátságot, mert képviselőjelölt akarna lenni Dunaszerdahelyen, ahol — mint hallja — új választás lesz s ajánltatni szeretné magát. Aztán jön a kritikus (Vízvári), ki mindent leszól, mindenbe beleköt s a jószivű embert passzióval leszólogatja. Majd egy aspiráns (Benedek) jelen meg, ki szeretne valami lenni s protekciót és ebédrevalót kér. Utána a vőlegényjelölt (Mihályfi) lép föl, kinek a jószivű szerzett már hivatalt, de most meg feleség is kellene s mivel választottja már van, de a nevét nem tudja, pártfogójától kéri, hogy »széles ismeretségénél fogva« ha fölfedezné annak kilétét. Szerencsére jön a menyasszonyi önkénytes is (Csillag Teréz asszony), a ki meg a férjhezmenendők jutalomdijából kér kieszközöltetni egyet s igy nemsokára ez a boldog pár összekerül. Az írót azontúl sem hagyják dolgozni, mert egyre új alakok kérik pártfogását: hat csángó (vezetőjük Szacsvay) állít be, mert haza akarnak telepedni; egy szerencsés apa (Gabányi)három nagy tehetségű lányát ajánlja a jótékonycélú hangversenyen való fölléptetésre, az egyik (Asztaller Irma kisasszony) áriát énekel, a másik (Lánczy Ilka asszony) citerán kíséri, a kar-Egy felől, ott, ahol a hegy szelid lejtőben húzódott alá, voltak Monsson Eriknek terjedelmes szántóföldjei, bokrokkal szegélyezett rétjei, melyeken túl másoknak a földbirtokai voltak s azokon szétszórtan a szürkére és vörösre mázolt épületek, melyek egy szélvitorlával ellátott sugár, vörös toronyt foglaltak körül. A másik oldalon, ahol a hegy néhol meredek lejtőket képezett, sűrű fenyőerdő terült. Itt a vén fenyőfák ágai úgy összenőttek a gyalog ösvény fölött, hogy jó távolságra szürkületi sötétségben lehetett menni, míg egyszerre teljesen kopár, zord avar tárult a szem elé, melyet köröskörű, sötét fenyőfák szegtek be. Itt ott az erdő szétnyílt, hogy egy-egy kicsiny, kevéssé mély tónak engedjen helyet, melyeknek többnyire sással benőtt medre békáknak és gyíkoknak szolgált tanyául. Partjain mohos kőtömbök s fatörzsek hevertek. Hogy eme természeti szépség átalában nem nyújtott nekem valami vidám látványt, azon nem lehet csudálkozni. Ha e komor képtől elfordulva pártfogómra vetettem a szememet, akihez egyedül ragaszkodhattam a háznál — noha, mihelyt messziről megpillantottam őt, önkéntesen bújtam meg előle az első legalkalmasabb tárgy mögé, — avagy ha sápadt feleségét láttam roppant nagy lábaival, melyek alkalmilag soha sem mulasztották el, hogy engem vagy a cirmos macskát félre ne rúgják s végre, ha a fiatal Monsra pillantottam, ki csaknem oly borzalmat idézett elő bennem, mint a lefejezett Borkpellenre való visszaemlékezés, mindenki elképzelheti, hogy új viszonyaim közt az első kilátások meglehetős szomomorúak voltak. Mi lyet folytonos mozgásban tartott, a hátam, nyakam és a fejem fölött. Eme botnak a társaságában kellett a betűkkel megismerkednem. Ily módon tanultam járni s előre haladni a tudományok ösvényén s annak bebizonyításául, mily megbízhatatlanok embertársaink a felebarátaik értelmi tehetségének a megítélésében, csak azt akarom megemlíteni, hogy engem e tekintetben szörnyű ostobának tartottak. Senki sem hitte, hogy agyamban orrvéren és könyen kívül egyéb is lehet és senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy a tojáshéj mennél vastagabb, következőleg mennél nehezebben törhető föl, annál nagyobb és nemesebb lesz az abból kikerülő madárfióka. Ami a délutánjaimat illeti, azok nem igen voltak kellemesebbek, mint a délelőtti óráim. Délelőtt a vastagtálca végig kergetett valamennyi betűn, délután pedig Mons zaklatott át valamennyi tüskén és bokron. Ekkor, tudniillik, mulatnunk kellett s mivel Monsnak pompás nyila és vadonatúj ostora volt, nem cselekedhettünk, az ő nézete szerint, okosabbat, mintha én vagy a lónak, vagy a nyúlnak a szerepét játszottam. Az első esetben az volt a fődolog, hogy az ostor elől menekülhessek, a másik esetben pedig hogy a nyílvesszőt kikerülhessem, így futkostunk aztán össze-vissza, hegyeken és sziklákon, én teljes erőmből szaladva, ő meg az ostor vagy nyíllal mögöttem, torkaszakadtából kacagva, mig csak ellankadva össze nem rogytam, avagy mig valamely alkalmas rejtekhelyet találhattam, ahol aztán meglapultam. Ezáltal azonban úgy testi erőm, mint hegymászási ügyességem, a sziklák közt, rendkívül kifejlődött, minek idő múltán az lett a következése, hogy a a foglalkozásoknak egy harmadik nemével is kísérletet akartak velem tenni. Ez pedig abból állt, hogy futárszolgálatot kellett teljesítenem. Mint már említettem, egyátalában nem tartottam e vidéket mosolygónak, barátságosnak s különösen az erdő, sötét bokraival, meg a kopár szirtek teljességgel nem ragadtak lelkesedésre, mikor első küldetéseimkor azokon át kellett mennem. Valószínűleg ez volt az oka, hogy én eme sétáimat oly szilaj gyorsasággal végeztem s küldetéseimben oly rövid idő alatt jártam el, mi aztán ismét arra adott okot, hogy fürgeségemről tanúságot adva, a legalkalmasabb egyénnek tartottak a postai szolgálat teljesítésére, következéskép szüntelen arra használtak föl. (Folyt. köv.) férfiak. »A capella« (zenekiséret nélküli) énekkarokat hallunk három ízben. Először Da Vittoria régi »Jesus dulcis memória«-ját, Aichinger dallamos »Adoramus«-át és Liszt »Krisztus« oratóriumából a »Pater noster«-t. A műsor közepén két érdekes magyar műdalt adtak elő: Kapy Gyula »Vidd el fecské«-jét (Gyulai Pál szövegére,) s Michalovich Ödön »Repülj, repülj« dalát (Endrődi Sándor költeményére.) Mind a kettő tetszett s megtapsolták. A hangverseny befejezéséül pedig két olasz dalt énekeltek : az egyszerű »Capuaná«-t és egy velencei fürge sajkadalt. Ez utóbbit sok kellemmel adták elő. Általában mind a tanár, mind énekkara teljes méltánylásban részesültek. E kardalok közben hallottuk azt a két hangszert, mely Budapesten és még ezen kívül is igen nagy darab földön a legszebben szól. Először a Popper Dávid lágy, dallamos, poetikus gordonkáját. Három szerzeményét mutatta be. A finom érzésű »Xocturne«-t, a meleg »Spanyol tánc«-ot és a bravouros hangzatú, fürge »Fonódal«-t. Mind a három kabinetdarab, úgy játszva, hogy a közönség egészen fölmelegült tőlük. Zajosan tapsolták a kitűnő művészt, valamint Hubay Jenőt is, ki meg a hegedűnek igazi genális mestere. Tiszta, elegáns, fényes és érzésben gazdag játékára büszkék lehetünk. A »Crepuscule« (Massanet művéből hegedűre írva) csupa finomság, a »Csárda-jelenetek« pedig egész gyújtó hatású. Addig is tapsolták, míg meg kellett pótlani más magyar dalokkal és csárdásokkal, melyeknek lassújában szív szólt, frisében kellem ragyogott. Színházi saisonban egy ilyen estére bizonyára nagyon szűk lett volna a nézőtér. Különben a » Jószív« pénztárának most is szép összeg fog jutni. Köszönet érte a jó szíveknek. 1110 Új életmódom kissé változatosabb lett, mint egykor otthon, a szűk, szennyes utcában. Reggelenkint, könyvvel a kezemben, elküldték Mons-szal — akitől tisztes távolban iparkodtam tartózkodni — a mezőkön át ama zöldre és vörösre festett házcsoporthoz, melyből egy épület arra volt hivatva, hogy abban olvasni tanuljak. Itt töltöttem a délelőtti órákat, nem mondhatom, hogy nagyon kellemesen. Már az ábécénél amaz első keserű tapasztalást szereztem, hogy a tudáshoz vezető ösvény nincs rózsákkal behintve s hogy valóban nem tréfa, a tudás fájának a gyümölcsébe harapni. Mihelyt a kedves hetükre pillantottam, elkezdtek azok közben táncolni a szemem előtt s én csak bámultam ezekre, azt hívén, hogy valamennyien hasonlók egymáshoz. Mellettem állt a tanító, ki nagyon kicsiny ember volt s kezében nagybot lévén, nemodik (Rákosi Szidi asszony) gondolat-olvasónő, kik az újra megjelenő vőlegényjelöltet is ugyancsak ostrom alá veszik. Jön a titkos drámairó is (Gyenes igazi Titán Laci masque-ban és ruhában,) nagy büszkén ajánlva az akadémiánál visszautasított darabjait. Egy félreismert lángész (Szigeti Imre) szintén megjelenik keresni három évvel ezelőtt javítás végett itt hagyott színdarabját. Egy igen régi ideál (Felekiné asszony,) az ifjúkori vonzalmat törekszik kacéran megújítani, mert hát most mind a ketten özvegyek, egymáséi lehetnének. Egy ábrándos honleány (Helvey Laura asszony) a legyezőjére kér írni valamit s végül hódolatból puszit óhajt, s a jószivű embernek végig kell csókolni az egész női kompániát. S még ezzel sincs vége a zaklatásnak. Fotográfus (Kőrösmezei) ront be gépével, hogy fölvegye a szobát s egy feltaláló (Hetényi) is hozza röpülő gépe mintáját, melyet föleresztve a légbe, attól az egész nagy társaság riadva fut el. Hála istennek, sóhajtja a jószivű, most már irhat. Dehogy! A kritikust a röpülő gép sem riasztá el, az leült kritikát írni az asztalhoz e sok bolondságról. Jön végül a színigazgató (Egressy,) kérdve: megvan-e a a vígjáték? Meg —feleli a jószívű ember — ép most játszottuk el. A kritikus pedig hozzáteszi: »És én kifütyültem, itt van róla a kritika!« Ezzel végződik a tarka, mulatságos darab, mely után a közönség háromszornégyszer hivta ki Újházit s kivánta látni a szerzőt, ki a s sok zajra végül egy emeleti páholyban állt föl, többször meghajtva magát. Mindenki tapsolta, mert gazdag humorával mindenkinek vidám estét szerzett. Hozzá kell tennünk, hogy e humornak az előadók is mind jókedvű tolmácsolói voltak. Az est másik része a zenéé, a zeneakadémiáé volt. Ez intézet három jeles tanára mutatta be magát. A műsorban legtöbb tért foglalt el Koessler János, kinek hangszere a soktagú énekkar, melyben a szép nem sokkal erősebben van képviselve, mint a