Fővárosi Lapok 1888. június (151-180. szám)

1888-06-01 / 151. szám

zúdul és meg nem áll, míg földig nem veri azt, a­mit utolér. Még csak ez hiányzott ahhoz a kínos zavar­hoz, melyet az Ilon betegsége hozott a házra. De a kétségbeeséssel nem lehetett segíteni a dolgon. Határozni kellett, még pedig gyorsan. S kö­rülbelül három hét múlva, hogy Serédy haza­tért, terjedelmes hirdetés adta tudtul majdnem minden fővárosi napilapban a tőkepénzes világnak, hogy »egy jó karban tartott, kitűnő földü nemesi birtok, fél órányira a vasúti állomástól, B. mezőváros határá­ban, benn a városban terjedelmes parkban fekvő ké­nyelmes, szép urilakkal együtt családi körülmények miatt azonnali készpénz fizetés mellett megvehető. Értekezhetni a tulajdonos Serédy Gáspárral B.-ben.« (Folyt. köv.) A boldogulás ösvénye. (Svéd elbeszélés.) Irta M a 11 i S. (Folytatás.) V. A táj köröskörül bizonyos fokig összhangzat­­ban volt Monsson Erikkel. Nagyszerű, de zord és hozzáférhetetlen vidék volt ez a keleti tenger partján. Mi egy, a tengerre ereszkedő hegyen laktunk. A lejtő, mely közvetlen a mi kapunktól kezdődött, köves volt s imitt-amott csenevész­fenyővel borítva. Terméketlen, nyomorúságos talajnak látszott ez. Lent a parton szürke kopár sziklák terültek, melyek mögött a sötét zöld víz óriási abrosza látszott. E partvidék puszta és zord volt. Akár vihar korbácsolta föl a tengert, — a mikor a szürke kő­tömböket hol eltűnni láttuk, hol ismét kibukkanni a fehér habok közül, akár tova vonult a sötét viz azok­ról, mindig nyomasztó hatású volt eme sziklák látása, melyeken a tenyészetnek semmi nyoma és semmiféle emberi lakás nem volt. Csupa kopár kövek ötlöttek a szembe, melyek részint a magasba meredeztek, részint a tenger tükre fölött emelkedtek ki, melynek szörnyű egyformaságát, a meddig a szem, a végtelen viz­sikon elhatolhatott, mi sem zavarta meg. A hegygerincet régi fenyőerdő koronázta, mely sötét falként húzódott a messzeségbe. Eme sötét háttérrrel szemben emelkedett az egyszerűen épített s vörösre festett lakház, mely előtt gyeppel benőtt terjedelmes síkság terült. Oldalt, a tenger felé e tér rácskeritéssel volt beszegve s a túlsó oldalon voltak a gazdasági épületek, szintén vörös festékkel bemázolva. A hegytől nyugat felé eső táj meglehetős vál­tozatos képet mutatott a mában. A »jószivű ember« maga az író, a minthogy a díszítés is a Jókai dolgozó szobáját ábrázolta, sa­játos alakú könyv-, csiga- és emlék­szekrényeivel, iró asztalával, tulipántos ládájával, arany koszorújával és képeivel. Sőt Újházi is a Jókai masque-jában je­lent meg, az ő beszédmódját, köhentéseit, fejbillenté­­seit utánozta igen eltalál­tan. A hangját is imitálta, de ez már a változatos­ beszéd rovására esett. A jószívű ember kényelmes ruhában hozzá fog, hogy a színpadnak jótékony célra ígért vígjáté­kot megírja. Igen ám, de Zsuska (Vizváriné,) a szo­balány, egyre-másra ront be, vendégeket jelentve be, a­kiknek neveivel sehogy sem boldogul. Először jön egy 48-diki ismerős (Xáday), ki eddig feléje se nézett a jószívű embernek, de most ugyancsak emlegeti a régi barátságot, mert képviselőjelölt akarna lenni Dunaszerdahelyen, a­hol — mint hallja — új válasz­tás lesz s ajánltatni szeretné magát. Aztán jön a kritikus (Vízvári), ki mindent leszól, mindenbe bele­köt s a jószivű embert passzióval leszólogatja. Majd egy aspiráns (Benedek) jelen meg, ki szeretne valami lenni s protekciót és ebédrevalót kér. Utána a vőle­gényjelölt (Mihályfi) lép föl, kinek a jószivű szerzett már hivatalt, de most meg feleség is kellene s mivel választottja már van, de a nevét nem tudja, pártfogó­jától kéri, hogy »széles ismeretségénél fogva« ha föl­fedezné annak kilétét. Szerencsére jön a menyasszo­nyi önkénytes is (Csillag Teréz asszony), a ki meg a férjhezmenendők jutalomdijából kér kieszközöltetni egyet s igy nemsokára ez a boldog pár összekerül. Az írót azontúl sem hagyják dolgozni, mert egyre új alakok kérik pártfogását: hat csángó (vezetőjük Szacsvay) állít be, mert haza akarnak telepedni; egy szerencsés apa (Gabányi)három nagy tehetségű lányát ajánlja a jótékonycélú hangversenyen való fölléptetés­re, az egyik (Asztaller Irma kisasszony) áriát énekel, a másik (Lánczy Ilka asszony) citerán kíséri, a k­ar-Egy felől, ott, ahol a hegy szelid lejtőben húzó­dott alá, voltak Monsson Eriknek terjedelmes szántó­földjei, bokrokkal szegélyezett rétjei, melyeken túl másoknak a földbirtokai voltak s azokon szétszórtan a szürkére és vörösre mázolt épületek, melyek egy szélvitorlával ellátott sugár, vörös toronyt foglaltak körül. A másik oldalon, ahol a hegy néhol meredek lejtőket képezett, sűrű fenyőerdő terült. Itt a vén fenyőfák ágai úgy összenőttek a gyalog ösvény fölött, hogy jó távolságra szürkületi sötétségben lehetett menni, míg egyszerre teljesen kopár, zord avar tárult a szem elé, melyet köröskörű, sötét fenyőfák szeg­tek be. Itt ott az erdő szétnyílt, hogy egy-egy kicsiny, kevéssé mély tónak engedjen helyet, melyeknek több­nyire sással benőtt medre békáknak és gyíkoknak szolgált tanyául. Partjain mohos kőtömbök s fatör­zsek hevertek. Hogy eme természeti szépség átalában nem nyújtott nekem valami vidám látványt, azon nem lehet csudálkozni. Ha e komor képtől elfordulva pártfogómra vetettem a szememet, a­kihez egyedül ragaszkodhattam a háznál — noha, mihelyt messzi­ről megpillantottam őt, önkéntesen bújtam meg előle az első legalkalmasabb tárgy mögé, — avagy ha sápadt feleségét láttam roppant nagy lábaival, melyek al­kalmilag soha sem mulasztották el, hogy engem vagy a cirmos macskát félre ne rúgják s végre, ha a fiatal Monsra pillantottam, ki csaknem oly borzalmat idé­zett elő bennem, mint a lefejezett Borkpellenre való visszaemlékezés, mindenki elképzelheti, hogy új vi­szonyaim közt az első kilátások meglehetős szomo­­morúak voltak. Mi­­ lyet folytonos mozgásban tartott, a hátam, nyakam és a fejem fölött. Eme botnak a társaságában kellett a betűkkel megismerkednem. Ily módon tanultam járni s előre haladni a tudományok ösvényén s annak bebizonyí­tásául, mily megbízhatatlanok embertársaink a fele­barátaik értelmi tehetségének a megítélésében, csak azt akarom megemlíteni, hogy engem e tekintetben szörnyű ostobának tartottak. Senki sem hitte, hogy agyamban orrvéren és könyen kívül egyéb is lehet és senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy a tojáshéj mennél vastagabb, következőleg mennél ne­hezebben törhető föl, annál nagyobb és nemesebb lesz az abból kikerülő madárfióka. A­mi a délutánjaimat illeti, azok nem igen vol­tak kellemesebbek, mint a délelőtti óráim. Délelőtt a vastag­­tálca végig kergetett vala­mennyi betűn, délután pedig Mons zaklatott át vala­mennyi tüskén és bokron. Ekkor, tudniillik, mulat­nunk kellett s mivel Monsnak pompás nyila és vado­­nat­új ostora volt, nem cselekedhettünk, az ő nézete szerint, okosabbat, mintha én vagy a lónak, vagy a nyúlnak a szerepét játszottam. Az első esetben az volt a fődolog, hogy az ostor elől menekülhessek, a másik esetben pedig hogy a nyílvesszőt kikerülhessem, így futkostunk aztán össze-vissza, hegyeken és sziklákon, én teljes erőmből szaladva, ő meg az ostor vagy nyíllal mögöttem, torkaszakadtából kacagva, mig csak ellankadva össze nem rogytam, avagy mig valamely alkalmas rejtekhelyet találhattam, a­hol aztán meglapultam. Ezáltal azonban úgy testi erőm, mint hegymá­­szási ügyességem, a sziklák közt, rendkívül kifejlő­dött, minek idő múltán az lett a következése, hogy a a foglalkozásoknak egy harmadik nemével is kísérle­tet akartak velem tenni. Ez pedig abból állt, hogy futárszolgálatot kel­lett teljesítenem. Mint már említettem, egyátalában nem tartot­tam e vidéket mosolygónak, barátságosnak s különö­sen az erdő, sötét bokraival, meg a kopár szirtek tel­jességgel nem ragadtak lelkesedésre, mikor első kül­detéseimkor azokon át kellett mennem. Valószínűleg ez volt az oka, hogy én eme sé­táimat oly szilaj gyorsasággal végeztem s küldeté­seimben oly rövid idő alatt jártam el, mi aztán ismét arra adott okot, hogy fürgeségemről tanúságot adva, a legalkalmasabb egyénnek tartottak a postai szol­gálat teljesítésére, következéskép szüntelen arra használtak föl. (Folyt. köv.) férfiak. »A capella« (zenekiséret nélküli) énekkarokat h­allunk három ízben. Először Da Vittoria régi »Je­sus dulcis memória«­-ját, Aich­inger dallamos »Ado­­ramus«-át és Liszt »Krisztus« oratóriumából a »Pater noster«-t. A műsor közepén két érdekes ma­gyar műdalt adtak elő: Kapy Gyula »Vidd el fecs­­ké«-jét (Gyulai Pál szövegére,) s Michalovich Ödön »Repülj, repülj« dalát (Endrődi Sándor költemé­nyére.) Mind a kettő tetszett s megtapsolták. A hangverseny befejezéséül pedig két olasz dalt éne­keltek : az egyszerű »Capuaná«-t és egy velencei fürge sajkadalt. Ez utóbbit sok kellemmel adták elő. Általában mind a tanár, mind énekkara teljes méltánylásban részesültek. E kardalok közben hallottuk azt a két hang­szert, mely Budapesten és még ezen kívül is igen nagy darab földön a legszebben szól. Először a Popper Dávid lágy, dallamos, poetikus gordonkáját. Három szerzeményét mutatta be. A finom érzésű »Xoc­­turne«-t, a meleg »Spanyol tánc«-ot és a bravouros h­angzatú, fürge »Fonódal«-t. Mind a három ka­binet­darab, úgy játszva, hogy a közönség egé­szen fölmelegült tőlük. Zajosan tapsolták a ki­tűnő művészt, valamint Hubay Jenőt is, ki meg a hegedűnek igazi genális mestere. Tiszta, ele­gáns, fényes és érzésben gazdag játékára büszkék lehetünk. A »Crepuscule« (Massanet művéből hege­dűre írva) csupa finomság, a »Csárda-jelenetek« pe­dig egész gyújtó hatású. Addig is tapsolták, míg meg kellett pótlani más magyar dalokkal és csárdásokkal, melyeknek lassújában szív szólt, frisében kellem ra­gyogott. Színházi saisonban egy ilyen estére bizonyára nagyon szűk lett volna a nézőtér. Különben a » Jó­­szív« pénztárának most is szép összeg fog jutni. Kö­szönet érte a jó szíveknek. 1110 Új életmódom kissé változatosabb lett, mint egykor otthon, a szűk, szennyes utcában. Reggelenkint, könyvvel a kezemben, elküldték Mons-szal — a­kitől tisztes távolban iparkodtam tartózkodni — a mezőkön át ama zöldre és vörösre festett házcsoporthoz, melyből egy épület arra volt hivatva, hogy abban olvasni tanuljak. Itt töltöttem a délelőtti órákat, nem mondha­tom, hogy nagyon kellemesen. Már az ábécénél amaz első keserű tapasztalást szereztem, hogy a tudáshoz vezető ösvény nincs ró­zsákkal behintve s hogy valóban nem tréfa, a tudás fájának a gyümölcsébe harapni. Mihelyt a kedves hetükre pillantottam, elkezd­tek azok közben táncolni a szemem előtt s én csak bámultam ezekre, azt hívén, hogy valamennyien ha­sonlók egymáshoz. Mellettem állt a tanító, ki nagyon kicsiny ember volt s kezében nagybot lévén, ne­modik (Rákosi Szidi asszony) gondolat-olvasónő, kik az újra megjelenő vőlegényjelöltet is ugyancsak os­trom alá veszik. Jön a titkos drámairó is (Gyenes igazi Titán Laci masque-ban és ruhában,) nagy büsz­kén ajánlva az akadémiánál visszautasított darabjait. Egy félreismert lángész (Szigeti Imre) szintén meg­jelenik keresni három évvel ezelőtt javítás végett itt hagyott színdarabját. Egy igen régi ideál (Felekiné asszony,) az ifjúkori vonzalmat törekszik kacéran meg­újítani, mert hát most mind a ketten özvegyek, egymá­séi lehetnének. Egy ábrándos honleány (Helvey Laura asszony) a legyezőjére kér írni valamit s végül hódolat­ból puszit óhajt, s a jószivű embernek végig kell csó­kolni az egész női kompániát. S még ezzel sincs vége a zaklatásnak. Fotográfus (Kőrösmezei) ront be gépé­vel, hogy fölvegye a szobát s egy feltaláló (Hetényi) is hozza röpülő gépe mintáját, melyet föleresztve a légbe, attól az egész nagy társaság riadva fut el. Hála is­tennek, sóhajtja a jószivű, most már irhat. Dehogy! A kritikust a röpülő gép sem riasztá el, az leült kritikát írni az asztalhoz e sok bolondságról. Jön végül a színigazgató (Egressy,) kérdve: megvan-e a a vígjáték? Meg —feleli a jószívű ember — ép most játszottuk el. A kritikus pedig hozzáteszi: »És én kifü­tyültem, itt van róla a kritika!« Ezzel végződik a tarka, mulatságos darab, mely után a közönség háromszor­­négyszer hivta ki Újházit s kivánta látni a szerzőt, ki a s sok zajra végül egy emeleti páholyban állt föl, több­ször meghajtva magát. Mindenki tapsolta, mert gazdag humorával mindenkinek vidám estét szerzett. Hozzá kell tennünk, hogy e humornak az előadók is mind jókedvű tolmácsolói voltak. Az est másik része a zenéé, a zeneakadémiáé volt. Ez intézet három jeles tanára mutatta be ma­gát. A műsorban legtöbb tért foglalt el Koessler Já­nos­, kinek hangszere a soktagú énekkar, melyben a szép nem sokkal erősebben van képviselve, mint a

Next