Fővárosi Lapok 1888. augusztus (212-241. szám)
1888-08-01 / 212. szám
Szerda, 1888. augusztus 1. 212. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre ....... 8 frt Negyedévre...........................4 frt Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A mi husvétunk. .. Hangzott a szózat: elvégeztetett! Világot válta meg s elvérezett, És elfeledte a világ. . . De az anya szerelme őrködött, Virasztott a sirt záró kő fölött S élő hite sirt nyílni lát. Tavasz pompája, fénye hirdeté, Az ég, a föld megreszketett belé : Föltámadott. . . Föltámadott! Anya szerelme diadalt arat, Tavasz nyilasa hozott dús nyarat, Üdvben, reményben gazdagot. Hangzott a szózat: elvégeztetett, Ő búnkat váltá meg , és elveszett, Hajlékunk’ pusztává teve, Az élő bánat viraszt szüntelen A sir felett, hol ő immár pihen, Esengve vár, ha fölkel-e ? Tavasz pompája, fénye hirdeti Az ég s a föld egymásnak feleli: Föltámadott, Föltámadott! De bánatunk, hajh, diadalt arat, Tavasz nyílása nem vár dús nyarat, Nekünk csupán egy sírt adott. II. Megzörrent a lánc, mely rég szivembe szakadt, Pedig már bámultam, Idő, hatalmadat, Hogy a szív sebét is Érintve zsongítod, zsongítva kötöd be, Feledés fátylával halkan úgy szövöd be, Hogy megenyhül mégis. Megzörrent a búnak szívbe szakadt lánca, Mely a szivet veri örökös rabláncra, Egy sirhoz láncolja. Egy sir újra megnyit, régi seb megsajdul, Emlékek elpihent hulláma fölzajdul És jajong zokogva. És e bús morajban, szivet metsző jajban, Omló könypatakban egyre hangosabban Panaszol a lélek; Álmatlan éjeken háborogva kérdi: Mért nyitott meg e sir, mért nyitott meg néki, A nyíló reménynek ? Kavicscsal dobáld meg óceán dagályát, Mécscsel világítsd meg éjszakának árnyát, Várd , mig a sir felel, Töltsd be panaszszóval a végtelenséget: Az idő hulláma tovább sodor téged, Mely őket vitte el. Beteg volt, virasztunk , nyugszik már, virasztunk Reményt virasztottunk, emléke vigaszunk. Mert a késő éjben Mintha négy kis angyal szárnya meglebbenve, Vérző szívbe szállna múló vigasz enyhe, Árny olvadna fénybe. III. Ibolyák közt feküdt. . . Utolsó ágyát is szeretet veté meg, Tavaszát elvitte örömnek, reménynek Szerette gyermekünk. Az édes valóság éltető napfénye Halovány holdfény lesz, — marad csak emléke. Miért panaszkodtok ? A kiknek az élet szűk marokkal méri A földi örömet, csalódás kiséri Múló kivánságtok’. Üresnek mondjátok az egész világot, Ha sors nem adja meg, a mire csak vágytok. Virágot tettetek Egy gyermek utolsó, örökös ágyába, Egy darab jövendőt koporsóba zárva Látott keservetek ? Én láttam már négyszer. . . csupán négy emlékem Maradt csak s az élet még sem üres nékem. Hegedűs István: Jacht-út. (Balaton-füredi tárca.) Balaton-füred egyik legszebb fürdői vendégének, egy kedves fiatal asszonynak támadt az a kalandos ötlete, hogy vitorlás hajón kellene kirándulást tenni Almádiba, a veszprémiek e speciális fürdőjébe, melyről a megye néhány lapja valóságos dicsérő himnuszokat zengedez, még azt is megirván hűségesen, hogy a fürdői részvénytársaság, — nem sajnálván a költségeket, — a napokban egy díszes új sétatéri padot készíttetett. A kiránduló társaság hamar megalakult, két jókedvű fiatal asszonyból, néhány bájos leányból, kik mindent hangosan megkacagtak, s a jó kedélyű doktoron kivűl — kit hajó-orvossá neveztünk ki (fájdalom, szükség volt rá!) — se sorok írójából, ki fájdalomteli szívvel jelenti összes rokonainak és ismerőseinek, hogy abessyniai négerré perzselődve került ki az expedícióból. Nyájas olvasóm (ki árnyas szobádban ülve, könnyen lehetsz nyájas,) majd csaknem én is olyanfélét mondok, mit az egyszeri sírfölirat: bár te referálnál nekem erről az útról, s én olvasnám nyugodtan ! Romanticizmusomat tönkre tette ez a feledhetetlen utazás. Régen te, olvasván a Jules Verne pompás tengeri rajzait, hányszor dőltem hátra karosszékemben, s mialatt szemeim előtt megjelent a tenger zöldesbarna, piszkos víztömege, s egy hófehér vitorla, melyen a távol sziklaszigetek sirálya pihent, sokszor irigyeltem sorsát egy-egy nyers itáliai matróznak, ki idegen földek, idegen tengerek csodáit látja, s vidáman áll ki meztelen nyakával az árbockosár szellős magaslatára, hol a vad északnyugati szél jó ismerőseként köszönti. A vad északnyugati szél, mely szenvedéllyel csap bele a vitorlák vaserős vászonszövetébe s haragos fuvalmától szinte féloldalra fordul a nehéz gálya s nyílnál sebesebben suhan tova a hullámok fölkorbácsolt habtaraján. Oh, mennyiszer álmodtam erről a viharos tengerről s betegen feküdve, ha gyötrött a láz, hányszor megigértettem odahaza, hogy nekem is ilyen hajót vesznek, ha fölgyógyulok, s ezzel járjuk be aztán az egész tengert, az egész világot. Fiatalkori regényes álmaim, most már örökre , búcsút mondhatunk egymásnak ! A vitorlás hajók költészete szintén elpusztult hangulataim közé tartozik. Ez a boszantó szélcsönd, mely az ilyen szenvedélyes hajóst, mint a minő én vagyok, idegbeteggé teheti, valóban elégséges arra, hogy az emberrel minden vízi utat örökre meggyűlöltessen. Délután három órakor indultunk ki a balatonfüredi kikötőből. A kis csónak, mely a yacht-klub vitorlásához elszállított bennünket, keskeny barázdát hagyott hátra a csillámló víztömegen. A partokon, mint egy-egy nápolyi lazzaroni, kéjelegve hevertek a matrózok, oly nyugodtan szundikálván itt a perzselő melegségben, hogy nincs az a bolgár fejedelem, ki függönyös ágyában ilyen édes álmot aludnék. A mozdulatlan vízfelület simaságát hangulatosan szakította meg az uszoda táján néhány cutter kifeszített vitorlája, s az átlátszó levegőből élesen váltak ki a távol somogyi partok hegységei. E percben még lengedezett a Balaton fölött egy kevés jótékony szellő, mely lágyan simogatta meg vitorláinkat s csöndesen tolt bennünket előre, az arácsi és a csopaki szőllőhegyek irányában. A mozdulatlan víztükröt, mely fölött szinte izzott a jég, nagy némaság töltötte be, melyet csak nagy néha szakított meg a vizbeérő hajókötelek locscsanása s egy-egy kergetőző halászmadár a paloznaki jegenyések fölött. De fél öt óra táján, mikor Alsó-Eörs irányába értünk (melyről Endrődi Sándor tavaly annyi szép tárcát irt aFővárosi Lapokénak) a csekélyke szellő úgyszólván egészen elpihent. A távol vizeken még csak egy fuvallat sem lengett. S a fürge cutter, mely vihar idején vígan, siklik tova a háborgó vizek fölött, lomhán, mozdulatlanul terpesztette ki vitorláit. Se ide, se oda. S meghúzódva a vitorlák csekély árnyékába, hiába volt minden könyörgésünk, káromkodásunk, sóhajunk. A »Mariska« hajthatatlanabb volt, mint minden névrokona, akihez szerelmes ifjoncok valaha lírai verseket intéztek. Eszünkbe jutott a nagy német költő verse: »Tiefe Stille herrscht im Wasser, Ohne Regung ruht das Meer, Und bekümmert sieht der Schiffer Glatte Flächeringsumher. Keine Luft von keiner Seite ! Todesstille fürchterlich! In der ungeheuren Weite Reget keine Welle sich.« Az alsó-eörsi toronyban már hetet harangoztak s mi még mindig egyenlő távolságban láttuk hajónktól a kertesei agyagpartokat és Tihany kisötétlő ormát. A körülfekvő partokról unatkozó fürdővendégek részvéttel távcsövezték a mozdulatlan yachtot, melynek fedélzetén sötétebben s mozdulatlanabbul hevertek a kirándulók, mint a bolygó hollandi utasai. Bájos kis tolmácsunk, ki elragadó kedvességgel törte Albion nyelvét, minden két percben pontosan kérdést intézett a melancholikus angol matrózhoz, várjon mennyi idő alatt remél az almádi kikötőbe befuthatni ? A jó férfiú eleintén válaszolt is egy-egy rövid szóval, de hangja mindig halkabbá vált, s utóbb már csak kezeinek egy lemondó mozdulatával jelezte, hogy ebben az évben aligha fogjuk meglátni többé az almádii fürdő kikötőjét. — No wind, miss, no wind! — mondá, szinte könyezve. S ime, ahogy a hét órai harangszó elcsendült, gyönge szellő keletkezett valahol a tihanyi hegyek ■*‚•ο»- - — A káldosi élet. (Elbeszélés.) Írta Scossa Dezső. (Folytatás.) — Ah! ne nevessetek, szenvedéseim még nincsenek kimerítve, csak most kezdődnek igazán. Délután három órakor, mikor itt még csak az ebédnél szoktam volt ülni és a délutáni pótalvásra hintáztam el magamat, újra a hivatalba kell mennem, hol elég időm van hatig eltelni a kilátással, mely ablakomból kínálkozik s elém tár egy kis patakot, egy sor rozzant házat és magasan kinyúló nyárfák néhány ideinternált példányát. Eleinte mindig elfogott a buzgóság s rendesen aludtam is egyet a hivatalos helyiség egyetlen divánján, de utóbb kollegáim mindig megelőztek annak,okkupálásában s rendszerint találtam valakit rajta nyújtózni, kabát nélkül, lebontott kézelőkkel, melyeket asztalára helyezett. Már most képzeljétek e fölötti boszúságomat. Alig kondult el a megváltó hat óra, a teljhatalmi szolga söprűvel megjelent, ablakot, ajtót kitár és érthetővé teszi, hogy most már az ő munkaköre következik. Megváltó ez az idő arra, a kire, de hát mit csináltam volna én ? Ezek éltem legsötétebb percei voltak. Eleinte főnökömmel tettem egy-egy sétát a nagy tér úgynevezett promenádján, hallgatva annak kenetes szavait, megbámulva kiváló adminisztratív eszméit és életelveit, melyek körülbelől eme pithagorási tételben összpontosultak : »tarts mértéket minden dologban, óvakodjál a kitörő vigságtól, valamint a jajgató kesergéstől és iparkodjál, hogy lelkes, összhangzatos és zengzetes maradjon, mint egy jól felhangolt hárfajburjai.« És mialatt minden tizedik lépésnél megálltunk, elég időm volt az üde zöld gyepen sütkérező libákat nézegetni, nagy részvéttel gondolva tragikus sorsukra, mely előbb-utóbb oda fogja sodorni őket a »Bárány« asztalára s dacára vén voltuknak, megszerzi nekik azt a dicsőséget, hogy holtuk után mint gyönge libák szerepelnek naponkint az étlapon. Mikor utóbb főnököm ismétlésekbe bocsátkozott, szánt szándékosan megszöktem sétái elől. De mihez fogjak ? Igen, egy mentő gondolatom támadt, hátha körülnézném a várost, melyhez végzetem ki tudja meddig köt. Neki indultam. Volt már némi helyismeretem. A megyeház oszlopokon nyugvó erkélyes homlokzatával, a mellette elnyúló sárga földszintes épületek, címeres kapuikkal, annak a tehetetlen szörnyetegnek vergődését juttatták eszembe, melynek egy része még mindig a reakció hive, másik része pedig eszközzé törpült. Azután a bíróságok külön épületei és egy pár magánház, melyek vendéglőmmel együtt a nagy tért körték, már ismerősek voltak előttem. Találtam aztán még egy hosszú girbe-görbe utcára, mely az egész