Fővárosi Lapok 1888. augusztus (212-241. szám)

1888-08-01 / 212. szám

Szerda, 1888, augusztus 1. 212. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt Negyedévre...........................4 frt Megjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A mi husvétunL. i. Hangzott a szózat: elvégeztetett! Világot válta meg s elvérezett, Es elfeledte a világ. . . De az anya szerelme őrködött, Virasztott a sirt záró kő fölött S élő hite sirt nyílni lát. Tavasz pompája, fénye hirdeté, Az ég, a föld megreszketett belé : Pöltámadott. . . Eöltámadott! Anya szerelme diadalt arat, Tavasz nyilasa hozott dús nyarat, Üdvben, reményben gazdagot. Hangzott a szózat: elvégeztetett, Ő búnkat váltá meg : és elveszett, Hajlékunk’ pusztává teve, Az élő bánat viraszt szüntelen A sir felett, hol ő immár pihen, Esengve vár, ha fölkel-é ? Tavasz pompája, fénye hirdeti Az ég s a föld egymásnak feleli: Föltámadott. Föltámadott! De bánatunk, hajh, diadalt arat, Tavasz nyílása nem vár dús nyarat, Nekünk csupán egy sírt adott. II. Megzörrent a lánc, mely rég szivembe szakadt, Pedig már bámultam, Idő, hatalmadat, Hogy a szív sebét is Érintve zsongítod, zsongítva kötöd be, Feledés fátylával halkan úgy szövöd be, Hogy megenyhül mégis. Megzörrent a búnak szívbe szakadt lánca, Mely a szivet veri örökös rabláncra, Egy sirhoz láncolja. Egy sir újra megnyil, régi seb megsajdul, Emlékek elpihent hulláma fölzajdul És jajong zokogva. És e bús morajban, szivet metsző jajban, Omló könypatakban egyre hangosabban Panaszol a lélek; Álmatlan éjeken háborogva kérdi: Mért nyilott meg e sir, mért nyilott meg néki, A nyíló reménynek ? Kavicscsal dobáld meg óceán dagályát, Mécscsel világítsd meg éjszakának árnyát, Várd : mig a sir felel; Töltsd be panaszszóval a végtelenséget: Az idő hulláma tovább sodor téged, Mely őket vitte el. Beteg volt, virasztánk : nyugszik már, virasztunk Reményt virasztottunk, emléke vigaszunk. Mert a késő éjbe' Mintha négy kis angyal szárnya meglebbenve, Vérző szívbe szállna múló vigasz enyhe, Árny olvadna fénybe. III. Ibolyák közt feküdt. . . | Utolsó ágyát is szeretet veté meg, Tavaszát elvitte örömnek, reménynek Szerette gyermekünk. Az édes valóság éltető napfénye Halovány holdfény lesz, — marad csak emléke. Miért panaszkodtok ? A kiknek az élet szűk marokkal méri A földi örömet, csalódás kiséri Múló kivánságtok’: Üresnek mondjátok az egész világot, Ha sors nem adja meg, a mire csak vágytok. Virágot tettetek Egy gyermek utolsó, örökös ágyába, Egy darab jövendőt koporsóba zárva Látott keservetek ? Én láttam már négyszer. . . csupán négy emlékem Maradt csak s az élet még sem üres nékem. Hegedűs István. ■*<•>»- - — A káldosi élet. (Elbeszélés.) Irta Scossa Dezső. (Folytatás.) — Ah! ne nevessetek, szenvedéseim még nincse­nek kimerítve, csak most kezdődnek igazán. Délután három órakor, mikor itt még csak az ebédnél szok­tam volt ülni és a délutáni pótalvásra hintáztam el magamat, újra a hivatalba kell mennem, hol elég ' időm van hatig eltelni a kilátással, mely ablakomból kínálkozik s elém tár egy kis patakot, egy sor roz­zant házat és magasan kinyúló nyárfák nehány ide­internált példányát. Eleinte mindig elfogott a buz- góság s rendesen aludtam is egyet a hivatalos helyi­ség egyetlen divánján, de utóbb kollegáim mindig megelőztek annak,okkupálásában s rendszerint ta­láltam valakit rajta nyújtózni, kabát nélkül, lebontott kézelőkkel, melyeket asztalára helyezett. Már most képzeljétek e fölötti boszuságomat. Alig kondult ! el a megváltó hat óra, a teljhatalmi szolga söprűvel ! megjelent, ablakot, ajtót kitár és érthetővé teszi, hogy most már az ő munkaköre következik. Megváltó ez az idő arra, a kire, de hát mit csináltam volna én ? Ezek éltem legsötétebb percei voltak. Eleinte főnö­kömmel tettem egy-egy sétát a nagy tér úgynevezett promenádján, hallgatva annak kenetes szavait, meg­bámulva kiváló adminisztratív eszméit és életelveit, melyek körülbelől eme pithagorasi tételben össz­pontosultak : »tarts mértéket minden dologban, óvakodjál a kitörő vigságtól, valamint a jaj­gató kesergéstől és iparkodjál, hogy lelkes, összhang- zatos és zengzetes maradjon, mint egy jól felbangolt hárfajburjai.« És mialatt minden tizedik lépésnél meg­álltunk, elég időm volt az üde zöld gyepen sütkérező libákat nézegetni, nagy részvéttel gondolva tragikus sorsukra, mely előbb-utóbb oda fogja sodorni őket a »Bárány« asztalára s dacára vén voltuknak, meg­szerzi nekik azt a dicsőséget, hogy holtuk után mint gyönge libák szerepelnek naponkint az étlapon. Mikor utóbb főnököm ismétlésekbe bocsátkozott, szánt szán­dékosan megszöktem sétái elől. De mihez fogjak ? Igen, egy mentő gondolatom támadt, hátha körül­nézném a várost, melyhez végzetem ki tudja meddig köt. Neki indultam. Volt már némi helyismeretem. A megyeház oszlopokon nyugvó erkélyes homlokzatával, a mellette elnyúló sárga földszintes épületek, címeres kapuikkal, annak a tehetetlen szörnyetegnek vergő­dését juttatták eszembe, melynek egy része még min­dig a reakció hive, másik része pedig eszközzé törpült. Azután a bíróságok külön épületei és egy pár magán­ház, melyek vendéglőmmel együtt a nagy tért köri- ték, már ismerősek voltak előttem. Találtam aztán még egy hosszú girbe-görbe utcára, mely az egész Jacht-út. (Balatoc-füredi tárca.) Balaton-Eüred egyik legszebb fürdői vendégé­nek, egy kedves fiatal asszonynak támadt az a kalan­dos ötlete, hogy vitorlás hajón kellene kirándulást tenni Almádiba, a veszprémiek e speciális fürdőjébe, melyről a megye néhány lapja valóságos dicsérő himnuszokat zengedez, még azt is megirván hűsége­sen, hogy a fürdői részvénytársaság, — nem sajnál­ván a költségeket, — a napokban egy díszes uj séta­téri padot készíttetett. A kiránduló társaság hamar megalakult, két jókedvű fiatal asszonyból, néhány bájos leányból, kik mindent hangosan megkacagtak, s a jó kedélyű dokto­ron kivűl — kit hajó-orvossá neveztünk ki (fájdalom, szükség volt rá!) — se sorok Írójából, ki fájdalom­telt szívvel jelenti összes rokonainak és ismerőseinek, hogy abessyniai négerré perzselődve került ki az expedícióból. Nyájas olvasóm (ki árnyas szobádban ülve, könnyen lehetsz nyájas,) majd csaknem én is olyan­félét mondok, mit az egyszeri sirfölirat: bár te refe­rálnál nekem erről az útról, s én olvasnám nyugod­tan ! Romanticizmusomat tönkre tette ez a feledhe­tetlen utazás. Régen te, olvasván a Jules Verne pom­pás tengeri rajzait, hányszor dőltem hátra karosszé­kemben, s mialatt szemeim előtt megjelent a tenger zöldesbarna, piszkos víztömege, s egy hófehér vitorla, melyen a távol sziklaszigetek sirálya pihent, sokszor irigyeltem sorsát egy-egy nyers itáliai matróznak, ki idegen földek, idegen tengerek csodáit látja, s vidá­man áll ki meztelen nyakával az árbockosár szellős magaslatára, hol a vad északnyugati szél jó ismerő­seként köszönti. A vad északnyugati szél, mely szen­vedéllyel csap bele a vitorlák vaserős vászonszöve- iébe s haragos fuvalmától szinte féloldalra fordul a nehéz gálya s nyílnál sebesebben suhan tova a hullá­mok fölkorbácsolt habtaraján. Oh, mennyiszer ál­modtam erről a viharos tengerről s betegen feküdve, ha gyötrött a láz, hányszor megigértettem odahaza, hogy nekem is ilyen hajót vesznek, ha fölgyógyúlok, s ezzel járjuk be aztán az egész tengert, az egész világot. Fiatalkori regényes álmaim, most már örökre , búcsút mondhatunk egymásnak ! A vitorlás hajók | költészete szintén elpusztúlt hangulataim közé tartó-1 zik. Ez a boszantó szélcsönd, mely az ilyen szenve­délyes hajóst, mint a minő én vagyok, idegbeteggé teheti, valóban elégséges arra, hogy az emberrel minden vizi-utat örökre meggyűlöltessen. Délután három órakor indúltunk ki a balaton­füredi kikötőből. A kis csónak, mely a yacht-klub vitorlásához elszállított bennünket, keskeny barázdát hagyott hátra a csillámló víztömegen. A partokon, mint egy-egy nápolyi lazzaroni, kéjelegve hevertek a matrózok, oly nyugodtan szundikálván itt a perzselő melegségben, hogy nincs az a bolgár fejedelem, ki függönyös ágyában ilyen édes álmot aludnék. A mozdulatlan vizfölűlet simaságát hangulatosan sza­kította meg az uszoda táján nehány cutter kifeszitett vitorlája, s az átlátszó levegőből élesen váltak ki a távol somogyi partok hegységei. E percben még len­gedezett a Balaton fölött egy kevés jótékony szellő, mely lágyan simogatta meg vitorláinkat s csöndesen tolt bennünket előre: az arácsi és a csopaki szőllő- hegyek irányában. A mozdulatlan víztükröt, mely fölött szinte izzott a lég, nagy némaság töltötte be, melyet csak nagy néha szakított meg a vizbeérő hajó­kötelek locscsanása s egy-egy kergetőző halászma­dár a paloznaki jegenyések fölött. De fél öt óra táján, mikor Alsó-Eörs irányába értünk (melyről Endrődi Sándor tavaly annyi szép tárcát irt a »Fővárosi Lapokénak) a csekélyke szellő úgyszólván egészen elpihent. A távol vizeken még csak egy fuvallat sem lengett. S a fürge cutter, mely vihar idején vígan, siklik tova a háborgó vizek fölött, lomhán, mozdulat- lanúl terpesztette ki vitorláit. Se ide, se oda. S meg­húzódva a vitorlák csekély árnyékába, hiába volt minden könyörgésünk, káromkodásunk, sóhajunk. A »Mariska« hajthatatlanabb volt, mint minden névrokona, a kihez szerelmes ifjoncok valaha lírai verseket intéztek. Eszünkbe jutott a nagy német költő verse: »Tiefe Stille herrscht im Wasser, Ohne Regung ruht das Meer, Und bekümmert sieht der Schiffer Glatte Fläche ringsumher. Keine Luft von keiner Seite ! Todesstille fürchterlich! In der ungeheuren Weite Reget keine Welle sich.« Az alsó-eörsi toronyban már hetet harangoz­tak s mi még mindig egyenlő távolságban láttuk hajónktól a kertesei agyagpartokat és Tihany kisö- tétlő ormát. A körülfekvő partokról unatkozó fürdő­vendégek részvéttel távcsövezték a mozdulatlan yachtot, melynek födélzetén sötétebben s mozdulat- lanabbúl hevertek a kirándulók, mint a bolygó hol­landi utasai. Bájos kis tolmácsunk, ki elragadó ked­vességgel törte Albion nyelvét, minden két percben pontosan kérdést intézett a melancholikus angol matrózhoz, vájjon mennyi idő alatt remél az almádi kikötőbe befuthatni ? A jó férfiú eleintén válaszolt is egy-egy rövid szóval, de hangja mindig halkabbá vált, s utóbb már csak kezeinek egy lemondó mozdulatá­val jelezte, hogy ebben az évben aligha fogjuk meg­látni többé az almádii fürdő kikötőjét. — No wind, miss, no wind! — mondá, szinte könyezve. S ime, ahogy a hét órai harangszó elcsendűlt, gyönge szellő keletkezett valahol a tihanyi hegyek

Next

/
Thumbnails
Contents