Fővárosi Lapok 1888. augusztus (212-241. szám)
1888-08-01 / 212. szám
felé, mely hirtelen s váratlanul kapott bele a »Mariska« kifeszitett main top sail-jébe, s a lelohadt vitorlát hatalmasan megdagasztotta. Micsoda uj élet keletkezett rögtön! Az utasok fölugráltak helyeikről s a lomha öreg yacht, mint egy főnix, megifjodni látszott. Alig félóra múlva már közelébe értünk az almádi öbölnek, s nyolc óra nem múlt el egészen, mikor hajónk, a hídon várakozók hurrádzása, kendőlobogtatása közben, horgonyt vetett a kikötőben. Almádi, mely a Balatonnak veszprém megyei kiszögellésén fekszik, nincs ugyan nagy kényelemmel berendezve, de viszont meg kell adnunk azt is, hogy a természet szép környékkel s dús tenyészettel áldotta meg. Fürdője, melyet különösen a megyebeliek keresnek föl nagy számmal, apró, hegyes kövekkel van teles-tele, melyek a helynek valami speciális s átkozattól kedélyes jelleget adnak. A vendéglőben, hol a vitorlázás után megpihentünk, kilenc óra tájban rendeltem meg egy borjúszeletet, (miről a benszülött vendégek valóságos extázissal beszéltek, s tizenegy óra táján jött jelentkezni egy ideges pincér, hogy borjúszelettel jelenleg nem szolgálhat, ellenben halászlét szívesen ad, kilátásba helyezvén, hogy azt még az éjszaka folyamán föltálalja. Ez estén ugyanis nagy falragaszok (talán mozsár durrogások is) hirdették mindenfelé, hogy az almádi vendéglőben halászlé készül. Halászlé itt, a Balaton mellett, bizonyára ritkaság, s igy érthető, hogy a vendégek, ez örvendetes esemény következtében, víg táncra perdültek. E táncmulatság alkalmából feltűnt nekem, hogy Almádiban valóságos klik-rendszer uralkodik s különösen a hölgyek (kik különben mind szép és kedves asszonyok, egy kissé vidékiesen, nagyon is féltékenyek arra, nehogy idegen elemek keveredjenek a társaságukba. Egy fiatal asszony mosolyogva panaszkodott, hogy míg a közvacsorákon, melyeket Almádi javára évenként rendezni szoktak, nagyon is igénybe veszik őket, magában a fürdőben — ha az illető nem tartozik szorosan a klikhoz — egyszerűen nem veszik észre. Ez — hogy is mondjam csak illő kifejezéssel ? — egy kissé antik eljárás, s okvetlenül el kell szokni tőle, ha Almádi továbbra is egy színvonalon akar maradni Ostendével. Éjféltájban szálltunk fel ismét a yachtra, mely fehér vitorláival élesen vált ki a holdfényes ezüstszínű víztükörből. Matrózaink s más szakértő vizi búvárok óva intettek bennünket: ne induljunk most, mikor legkisebb szellő sem libben s még csak egy falevél sem rezdül a parti akácok koronáján. De bennünket csábitott a víz holdfényes romantikája , s megindultunk. A homályos yachton mindinkább halkabbá lett a szó, s ahogy a fényes hold mindig fölebb és fölebb emelkedett a kékesszürke égi bolton, a beszédet lassanként fölváltotta a magába vonuló poézis, melytől éjjeli után, csak egy gyönge lépés vezet az álmok titokzatos birodalmába. S közepette e pompás éjszakának, melynek fényessége egész szivünket betöltötte, mozdulatlanul, hangtalanul hevertünk a fedélzet kemény deszkáin s hallgattuk ezer hangját e költőies éjszakának, amint elmosódva hatoltak idáig a távol partok sötétjéből. Órákig hevertünk itt, s ki sem aludt, még az a vidám kedélyű, ifjú asszony sem, kit a mi gondos angol matrózunk, a szó legszorosabb értelmében, lekötelezett, nehogy egy vigyázatlan mozdulattal a Balatonba forduljon, így ért bennünket a hajnal, s az valóban felséges látvány, melynek benyomásait sohasem fogom elfelejteni. A napkelte a Balatonon! Keleten, a kenesei agyagpartok fölött, az ég egy alig észrevehető árnyalattal vörösödni kezdett, míg a hajó másik oldalán, Tihany és a somogyi partok között, élesen vált ki a sötétszürke égi boltból a ragyogó ezüst hold. Egyik oldalon még mozdulatlan éjjel, a másikon már lengedezni kezdett az üde hajnali szellő s ismeretlen hang igok, színek uj életre keltek. S ahogy a keleti ég gyönge, szaggatott rózsaszíne mindinkább élénkebb, bíborosabb színbe fordúlt: a zalai partok erdőiben, sziklái közt fölébredtek az éneklő madarak s egyegy gém, halászmadár krákogva, sikongatva röpült a Balaton finoman hullámzó habjai fölé. A nádasokból felcsapott egy-egy vizi szárnyas s különös hangokkal tűnt el a ködbe olvadó somogyi partok felé. S amikor, valahol a messze Somogyban, még bizonytalan homályban robogott tova az éjszakai gyorsvonat, az egyenletes, zakatoló döngés közben szemünk önkénytelenül a kelet ragyogó színárnyalata felé fordult, melyet a »rózsaszín« fogalma csak szegényül, hiányosan fejez ki. A partok fölött, kiemelkedve a vízzel határos hegyek mögül, egyszer csak megjelent ez a narancsnál sárga-vörösebb fényességű, életrekeltő gömb, ez a csodálnivaló, hatalmas égitest, s ahogy sugarai lassanként az egész égi boltot döntötték, mindinkább elsápadt, elhalaványult az éjszakának ragyogó vándora, a hold. Reggel hét óra volt, mikor Balaton-Füred épületeit újra megpillantottuk. Még ekkor is oly teljes szélcsend uralkodott, hogy Arács táján, körülbelől húsz percnyire a fürdőtől, csónakba kellett szállnunk, s úgy eveznünk be a kikötőbe. Hagyományos szerencsémnek tulajdonítom, hogy alig félórára a partraszállás után oly hatalmas szél kerekedett, minőre a legöregebb magyar-tengeri patkányok sem emlékeznek. Szomaházy István: a várost átszeli s melyen keskeny emeletes házak mellett hosszú földszintes, sokablaki úrilakások sorakoznak, nagy részt alacsony ablakokkal, melyeknek majdnem mindenikében ül valaki. Ugyan mit tehetnek, mikor ezen az utcán sohasem történik semmi ? Nem is gondoltam rá, hogy a kisasszonykák bizonyosan gavallérjaik köszöntését várják, a koros aszszonyok pedig a járókelők lépteit ellenőrzik, és hogy nekik ez is mulatság lehet. Egyszerre rettenetes zaj keletkezett, az utca végén feltűnt porfelleg rohanva közelített felém. Mi lehet ez ? Nem volt menekvésem, végig kellett élveznem a malacok és idősebb fajrokonaik bevonulásának impozáns látványát. Gyermekkoromban hallottam egy pártában maradt leányzóról, hogy akkor megy férjhez, ha lépést jön haza a csürke. Káldásba kellett jutnom, hogy ennek mély értelmét megértsem, mert a csürke mindig rohanva vonul haza, útjában felborítva, amit csak talál s alig éltem át ezt a nagy ijedtséget, mikor már ismét hasonló új kép tárult elém: a tehenek bevonulása. Egy okos embertől hallottam egy ízben, hogy ő ha szép tehenet lát, kalapot emel, nem is vonom kétségbe és higyjétek el ti is, hogy a tehén nagyon hasznos állat és a fejét mindenki szereti, de ilyen közeli érintkezésbe lépni, amire a szűk utca okvetlen kényszerített volna, mégsem akartam velük, s az első kínálkozó mellékutcába rohantam. Talán a végzet vezetett arra, mert tudjátok-e mit találtam ott ? — Nos? — A grófi park hátsó bejáratát, mely a káldosiak részére nyitva áll. Branszky grófot személyesen is ismerem s azonnal tudakozódtam, ha nem találom-e otthon. Persze jobb dolga van, hogy sem itt lakjék és igy a kastély állandóan üres, a park gesztenye fasorai elhanyagoltak s a végében elterülő tó birkausztatóul szolgál, azzal a kellemes változatossággal, hogy befagyott tükrén télen a káldosi szépek szoktak korcsolyázni. Kívánjátok még, hogy többet is beszéljek új lakóhelyemről ? Mindent elmondtam, ami említést érdemel, a többi utca csak amolyan zig-zúg, talán kövezve sincs s a járdát deszkapadló helyettesíti, melynek jóságáról élclapi rajzokból fogalmatok lehet. Első tanulmányi utamból visszatérve még érdekes jeleneteknek is voltam szemtanúja a nagy utcán, amit a kép teljességéért nem akarok elmondatlanul hagyni. Ugyanis eltévelyedett malacokat kergetett egy sereg gyerkőc és a lapáttal, seprővel felfegyverkezett cselédség s mig hangos »rrrr!«-el igyekezett azokon kifogni, a kószára hajlandó tehenek vézna bordáit nagy puffantásokkal hajtották haza a kék kötényes kocsisok. Meg voltam őszülve, mire hazaértem, nem a gondtól, mely reám nehezült, hanem a portól s rezignáltan hallgattam este a cigányt, a ki ott húzta a sátor alatt, nem valami szépen, de annál ha- misabban. — Szegény Ajsa! — mondá Apor Géza, fölkelve s nagyot nyújtózva, — mért kellett épen neked ily szomorú sorsra jutnod! Petrányi Elemér felkacagott: — Hahaha! Miért sajnáljátok? Hiszen nagy selma ő kegyelme, elmondta nekünk töviről hegyére, hogy milyen házak, milyen állatok vannak Káldoson, de szólt-e csak egy szót is a lakosságról, a hölgyekről ? Bizonyos, hogy azon a gazdag vidéken sok a jó parthie s a mi önzetlen cimboránk szépen elriaszt bennünket sárral, porral, hogy aztán szabadon válogathasson. Az ötlet fölött nagyot kacagtak. — Nem, ne gondoljátok. El fogom nektek mondani az ottani életet is, de most engedjétek megpihennem, olyan jól esik az a tudat, hogy ismét itt lehetek köztetek, a főváros feledhetlen légkörében, melyet annyira nélkülöznöm kell. Jertek, élvezzük a rám nézve ritka gyönyöröket, hiszen minden percemet drágává teszi, hogy csak néhány napig maradhatok. A fiatalság fölkészült s csakhamar a lépcsőházban leereszkedve az utcán hangzott el vidám beszélgetésük. (Folyt. köv.) 1554 — Az utcai bohóc. (Francia beszély.) Irta Jules Clarette. (Folytatás.) II. Mari elsápadt, megrémült, borzadálylyal nézett rám s olyan mozdulatot tett, mintha futni akarna, de én visszatartottam. — Maradj! Tudnod kell, ki vagyok. Mint láthatod, a nevemet nem hordhatod. György szemed közé nevetne. Jobb, ha semmi névvel sem állsz elő, mint az enyémmel. Én csak utcai bohóc vagyok. Eddig a véletlen tartott fenn. Kézen jártam a nézőközönség előtt, hogy megszerezhessem a mindennapi kenyeret. Te engem egyszerű, de gazdagon fizetett munkásnak, főfelügyelőnek, talán gyárvezetőnek tartottál. De mint most mondom, utcai komédiás, közönséges bohóc, kötéltáncos vagyok s azon emberek sorába tartozom, kik egy fillérért dacolnak a halállal s egy darab kenyérért játszanak életükkel. Kisaszszony, ilyen ember vagyok én. Most már tudja, ki az az ember, kit tizenhét éven át atyjának nevezett. Fogadni mernék, hogy ez iszonyt szül önben s szégyenel engemet. Mennyire élüt ettől választottja családjának állása? De Villevieux kisasszony grófnő, s atyja gróf, fivére vicomte, mig a szegény Lagamache Hektort mindenki utcai bohócnak ismeri. De azért ne piruljon miattam. Ha büszkesége azt sugalja, hiszen atyád szemfényvesztő, felelje vissza: »Nekem nem atyám!« S igaza van. Lássa kedvesem, az őrülés jelei mutatkoznak rajtam, mennyi badarságot fecsegek össze. De bocsásson meg, mert szenvedek. Én rendkívül szeretem önt. Könyörgöm, ne vessen meg. Én gondját viseltem, neveltem önt. Ön gyakran volt beteg, az orvosok már lemondtak, de én bíztam s mindig megmentem az életnek. Fontolja meg, hogy nekem köszönheti, ha oly csábító szépség, én fáradtam azon műveltségnek megfizetéséért, melyre most büszke. De mégsem! Ön semmivel sem tartozik nekem. Boldog vagyok, hogy koldus létemre tizenkét éven át szívhattam magamba az ön lélekzetét s meríthettem erőt mosolyából és bájaiból. Még én tartozom önnek. Istenem, ön nélkül mivé lettem volna ? Henyélő, részeges, sőt talán rosszabb. Én tartozom neked, gyermekem. Te vagy életem, boldogságom, családom, egy szóval mindenem. Térdre estem előtte. Kezét a magaméba tettem, csókokkal boritám s könyekkel áztattam. Ő lehajolt, fölemelt és édes hangon susogá: — Nekem kell ön előtt térdelnem. S térdre ereszkedett. — Hálás szívből mondok köszönetet jótéteményeiért és szerető gondosságáért. Legyen meggyőződve, hogy utolsó percemig szeretem. Ezzel kiment. Nemsokára egy levéllel tért vissza, átadta. E levélből a következőket olvasom: »Uram! Terveink megsemmisültek, mert nem vagyok méltó önhöz. Talált gyermek vagyok, szeretetből nőttem fel s jótevőm nevét nem hordhatom, György felejtsünk. Minden összeköttetés lehetetlenné vált közöttünk. Ön gazdag s nemes család sarja. Adja isten, hogy egy másik leány, ki ép oly előkelő és gazdag, mint ön, felejtesse azt, ki annyira szerette önt, s ki egyedül az itt alájegyzett névvel nevezheti magát — Mari.« Midőn az olvasást bevégeztem, szó nélkül adtam át neki. Összehajtá, címet irt rá s e szavakkal távozott: — Szivem zúzom szét ezzel. Csöndes szobámban fájdalommal hallgattam, mily keserves sírással törté az éjét. Másnap észrevettem arcáról, hogy semmit sem aludt. Reggel hozzám jött s szokás szerint homlokát tartá. Megöleltem s megcsókoltam. Mily változást tett rajta egy éj. Sápadt, kimerült volt, szeme alatt fekete kör képződött. Még ak A fürdői kasztokról. (Erdélyből.) Nem megyek a királyhágón túl s arról írok most is, ami teljesen ismert látvány előttem, mert naponként megújul szemeim előtt.