Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)

1888-09-01 / 242. szám

Szombat, 1888. szeptember 1. 242. szám. Huszonötödik évfolyam. Félévre................................8 frt Negyedévre .....................4 írt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések, szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az akarat hősnője. (Elbeszélés.) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) Béla csudálatos könnyűséget érezett tagjaiban. A vér szokatlan hévvel pezsgett ereiben. Alig tudta magát reászánni, hogy a szoba négy fala közé vissza­vonuljon, szűknek találta egyszerre lakását, romlott­nak és penészesnek levegőjét. Felnyitotta ablakát s azzal szemben egy székre dőlt le. Az alábukó nap pi­ros tűzgolyója világolt kívülről. Bíbor fényben úszott körülötte minden. Itt-ott a házakban kigyúltak már a lámpások, mint meg­annyi apró, kedves fénypontok. A Béla lelkében visszasugárzott valamennyi. Másnap, zivataros éj után, hűvös, verőfényes ta­vaszi reggelre ébredt. Gyorsan leöltözködött és le­sietett a kutakhoz. Vett néhány szál fehér rózsát s azután az ivókhoz csatlakozott. Csakhamar összetalálkozott Forrayékkal. Tu­dakozódott Margit éjszakai nyugodalma után s ki­fejezte örömét a fölött, hogy ma sokkal jobb színben láthatja őt. Majd felajánlotta neki a kis virágbok­rétát. Margit elfogadta s feltűzte a keblére. — Szereti ön a fehér rózsát ? — kérdezte tőle. — Én nagyon, — válaszolt Béla. — Talán kegyed nem ? • — Hogyne szeretném, — válaszolt lemondó mosolylyal, — gyöngék, illattalanok, egyszerűek, a milyen tán én is vagyok. A legkisebb szellő lerázza őket a tőről. Bánatos, de végtelenül kedves volt arca, a­mint ezt mondotta. Béla boszankodott önmagára választá­sáért. Pedig azt hitte, kedveskedni fog velük neki. Mert hiszen e rózsák valóban jelképei lehetnének. — Mondja inkább : kedvesek és tiszták, mint ön. S mikor a piros rózsák már régen elsárgultak, ezek még mindig üdén tenyésznek. — Ezzel mente­gette magát. Margit szomorú arckifejezéssel fogadta bók­ját. S egyáltalában, dacára, hogy ma sokkal jobb szinben volt s valóban jobban is érezte magát, sokkal komolyabb és mélázóbb hangulatban látszott lenni, mint tegnap. Arca csodálatos fénytől ragyogott. Bélára is hatással volt sajátszerű hangulata, a meny­nyiben őt is bizonyos lehangoltság és hallgatagság fogta el s mikor elment tőlük, nagyon elégedetlen volt magával. Néhány napig minden a rendes kerékvágásban folyt. Kétszer háromszor találkozott napjában For­­rayékkal, egyre otthonosabban érezte magát mellet­tük. Kedvesen lehetett társalogni velük s mindig igen hamar eltelt az ideje körükben. Egy szeles és viharos éj után a park közepén mosolyogva fogadta Margitot. A rózsaágyakra mu­tatott. — Emlékezik még — kérdezte — mit mondot­tam önnek minap ? Lát-e csak egyetlen szál piros rózsát valahol ? . . Valamennyit letépte az éjjeli vi­har ! .. És azok a gyönge fehér rózsák mily szépen diszlenek! Épen az ő gyengeségükben van az erejük és kedvességükEzért szeretem őket s ezért adtam ilye­neket önnek. Margit feléje nyújtotta kezét. — Ön nagyon jó és résztvevő irányomban. Kö­szönöm. Hangja reszketett, de ajkai mosolyogtak. Édes volt e mosoly, telve reménynyel és boldogsággal. Sokáig ott játszott ajkai körül. Csak egy kínos köhö­gési roham tudta letörölni róluk. E naptól kezdve ismeretségük sokkal bizalma­sabb lett. Valósággal jó barátokká váltak. Béla kez­dettől fogva igen szívesen időzött körében s saját­szerű vonzalom csatolta őt hozzája, melynek, tulaj­donképes jellegével maga sem volt tisztában. Mar­git sajátszerű kedélye erősen hatott reája. Derűs, nyájas volt ez, mint a verőfény, mégis folyton valami árny lebegett fölötte, betegségének tudata, és épen e körülmény tette vonzóan érdekessé. Hisz a méla, fél­homályos táj is gyakran sokkal jobban megragadja a képzelmet, mint a legszíngazdagabb vidék. Fájda­lommal és elégedetlenséggel gondolt az ifjú arra, hogy milyen remek és páratlan nő volna ez, ha testi gyön­­gesége le nem bilincselné lelke és kedélye szárnyait. Önkénytelenül is szánalom ébredt szívében iránta,noha ő teljességgel nem szánalomnak ítélte ez érzelmét. Rosszul esett neki, ha nem lehetett vele s örült a lelke, mihelyt halk csevegését meghallotta, vagy pajzánnak alkotott s most mégis mélabús szemeiben elmerenghetett. Rövid idő alatt teljesen bizalmasak lettek egymás iránt. Elmondták egymásnak minden gondolatukat és minden apró örömüket, bajukat, mint a gyermekek.­­ Hiszen annyi közös pont akadt itt az érintke­zésre, annyi kínálkozó alkalom a gondolatok kicseré­lésére. Csak szét kellett tekinteni maguk körül. A sokféle nemzetiség, különféle szokás, az a bábeli nyelvzavar, melynek fültanui voltak, mennyi megjegy­zésre szolgáltatott okot.... Béla magyarázott, s Margit érdekkel hallgatta. Egy-egy érdekes arc, fel­tűnő öltözet sok beszélni valót adott. Mily ször­nyen megkritizálták a hanyag tartásu angol missek pongyola öltözékét s mily versengve dicsérték egy-egy francia hölgyecske ízléses viselkedését. Azután meny­nyit beszéltek az otthoniak felől! Mikor Béla Forlára megérkezett, mindenütt teljesen ismerős helyeken járt. A dévai vasúti állo­máson coupéja ablakából kitekintve, a mint egy sö­tétzöld hajtókás tekét megpillantott, azonnal tudta, hogy az csak Miska inas lehet. A négy szép almás­szürkét is régi ismerősként simogatta meg. Mikor pedig a kastély homlokzata feltűnt előtte, kész lett volna megesküdni, hogy már látta azt valamikor. Pedig mindezeket csak a Margit elbeszéléseiből is­merte. Még a kocsiban eszébe jutott, vájjon itt van-e még a büszke Kelendy Izabella, a Margit unoka­­testvére, kiről ez mindig bizonyos tartózkodással be­szélt, mit ő alig tudott betudni a korkülönbség okozta tiszteletnek, hisz mindössze négy évvel idősebb nála. S a híres Dergey Leander báró még mindig mindennapos vendége-e a háznak? Eredeti ember lehet azok után ítélve, miket Margit beszélt felőle, sokkal jobb fiú, semhogy egyetlenegy bogarat meg­bocsátani ne lehetne, azt, hogy rajong mindenért, a­mi antik. Ezért csinált Leó keresztnevéből is Lean­dert. Ez a szegény fiú minden hónapban benyújt egy alkéoszi ódában irt leánykérést — Margithoz s a folytonos kosár sem csüggeszti el. Párisé lett mégis szép Heléna, — mondogatja mindég s udvarol klasz- Az elvirúlt. Szünóra után nehéz már. Jobb is volna, ha ak­kor hazamenne. Vagy tán az lenne a legjobb, ha egy­általán el se jönne. Mire való kirakatba tenni azt a portékát, mely kiment a divatból ? Hat-hét esztendővel, talán még négy esztendő­vel ezelőtt is egészen más volt a világ. Törte magát utána a fiatalság. A négyesekre két héttel előbb en­­gage-álva volt. És a­kinek a második, ez a nagyje­lentőségű quadrille jutott, az büszkébb volt rá, mintha a Telekidíjat kapja, akár a paragrafus nélkül. A helyi divatban övé volt az első hang s övé az utolsó szó. A varrónénak becsületszavára kellett meg­fogadni, hogy ki nem kürtöli, minő lesz az öltözéke. Ámbár,hogy aztán mégis meg ne súgja a doktoréknak, az már teljes lehetetlenség lett volna. A doktor­lá­nyok is abból a szövetből, arra a szabásra csinosítot­ták ki magukat: nem ért az semmit! Az ő személyé­ben, magában ott volt az igézet. Az igézet, melynek anyától született férfi még ellent nem tudott állani. Emlékezem, egész udvart képeztünk körülre. Egyikünkre a keztyűjét bízta, a másiknak a kabátját volt szabad lesegíteni, ennek a kendő jutott, amazt a muffal fizette ki. Fiatalok voltunk, ha vissza nem követelte az elejtett kaméliát, kész gyönyörűség volt. A limonáde-os poharat magunk vittük ki, hogy a maradékot — persze »mennyei kéjjel« —felszürcsöl­­hessük s akinek a vállára valami megengedhető paj­­kosság miatt gyöngén rávert a legyezőjével, mintha lovaggá ütötték volna arra az estére. . Csak az a karcsú jogász nem kapott tőle sem­mit. Keztyűt sem bízott rá, virágot sem hagyott meg nála, annak a szívét adta. Szerették egymást igazán. S hitték, hogy örö­kösen is, mert minden igaz szerelem magát örökösnek tartja. Az emberek fiatal korukban, ártatlanságukban csalják egymást leginkább. Ártatlanul — mondom — mert maguk is meg vannak csalva. Ismertem mindkettejüket. A leányt is, kinek képe az én kamaszkorom álmaiba szintén beleszövő­dött, Dénest is, a­ki mellett ott ültem a padban, mi­kor kifaragta a K betűt áhítattal és egy gyöngyhá­zas nyelű tollkéssel, s guirlandokat teremtett köréje a közben, míg a tanár úr Carnot tantételét »vezette le« a táblán. Később semmivel se árulta el szerelmét. Tudom magamról: az ember nem beszél róla, úgy van vele, mintha akkor profanálná. Az egyetemi esztendők elején Dénes maradt a régi Dénes. A levelek szorgalmasan jöttek-mentek s a régi ígéretet sokszor újították meg. Utóbb már csak szokásból, konvenienciából. Göthének igaza van: »Hatalmas istennő a jelenva­­lóság.« Gondoljátok meg jól ezt a mondást, nők, kik örök szerelemre építitek reményeteket! Közelről gyújt a tapló is, távolról a házégés sem. A férfi szerelme földön járó szerelem. Hogy ég­jen — mint a lámpának — olajra van szüksége, a ta­lálkozás az együttlét olajára. Látni kell, hallania, kezet fogni vele: a férfi szerelmében nagyobb szerep jut az érzékeknek. S az ígéret, a fogadalom ? A jelenre fölösleges, a jövőre illuziór­us. »A szerelmesek és a kocsmárosok esküje ha­mis számadást erősítget.« Voltaire mondja: »A válás jóformán egyidős az összeházasodással; azt hiszem, emez tán egy pár héttel korosabb.« Erre az analógiára mondhatom: a fogadalom megszegése jóformán akkor születik, mikor maga a fogadalom, talán valamicskével később. Az asszony ingatag, — tudtuk ezt a »Rigo­­letto«-ária előtt is. De ha egyszer egészen,„egész szi­vével ide adta magát, szivósabb mint mi. Ők többet tudnak csalni és mi többször tudunk csalódni. Azért kapaszkodnak ők oly görcsös erőszakossággal belénk, ha mikor egyszer meg­fogaztak. Ők természetük idealizmusát beleviszik a szere­lembe is és ez idealismus, mely mibennünk bizonyos fokig, csak véletlen szerencse, ők ennek szabályszerű­ség. Ők sokkal jobban tudnak bízni, mint mi, saját­­magukban is, mibennünk is. Klementin várt és -­ hoppon maradt. A pesti élet Dénes szivében is meghozta gyü­­mölcseit. Mennél jobban duzzad erőtől a férfijellem, annál könnyebben rajzik el fiatal korában a szabad­sága szabadon­sággá. S az alkalom tolvajokat teremt és a szerelme­seket. A távoli szépséggel győzelmesen ül meg a kö­zeli kacérság és Dénes kénytelen volt vétkezni Kle­mentin ellen, hogy Pesten helyreüsse egy másik, na­gyobb beszámítás alá eső vétkét. Ez az a história, mely nem eshetik meg elég gyakran, hogy a gyakorisága elvegye szomorúságát. A­kiket Klémike elküldött, azok Klementinhez vissza nem jöttek és — ah­ csak a percek, órák múl­nak lassan, az esztendők repülve repülnek............ »Hóditó szépséged csodája Még rajtad, élőn, elenyész« — énekli Vajda János az ő »gigási« modorában. A női szépség — mint a boldogság — sokkal filigránabb, sem hogy tartós lehetne. A rózsa sem pompáz hete­kig , és mikor kifeslik, mikor még széllé válik, már a déca­dence-hoz lát. Mi még csak eljárunk vele egy-egy táncot a régi idők emlékezetéért, de az új nemzedék nem

Next