Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)

1888-09-01 / 242. szám

Szombat, 1888. szeptember 1. 242. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ................................8 frt N egyedévre .....................4 írt E gyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOK a SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések. szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az akarat hősnője. (Elbeszélés.) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) Béla csudálatos könnyűséget erezett tagjaiban. A vér szokatlan hévvel pezsgett ereiben. Alig tudta magát reászánni, hogy a szoba négy fala közé vissza vonuljon, szűknek találta egyszerre lakását, romlott­nak és penészesnek levegőjét. Felnyitotta ablakát s azzal szemben egy székre dőlt le. Az alábukó nap pi­ros tűzgolyója világolt kívülről. Bíbor fényben úszott körülötte minden. Itt-ott a házakban kigyúltak már a lámpások, mint meg annyi apró, kedves fénypontok. A Béla lelkében visszasugárzott valamennyi. Másnap, zivataros éj után, hűvös, verőfényes ta­vaszi reggelre ébredt. Gyorsan feöltözködött és le­sietett a kutakhoz. Vett nehány szál fehér rózsát s azután az ivókhoz csatlakozott. Csakhamar összetalálkozott Forlayékkal. Tu­dakozódott Margit éjszakai nyugodalma után s ki­fejezte örömét a fölött, hogy ma sokkal jobb színben láthatja őt. Majd felajánlotta neki a kis virágbok­rétát. Margit elfogadta s feltűzte a keblére. — Szereti ön a fehér rózsát ? — kérdezte tőle. — Én nagyon, — válaszolt Béla. — Talán kegyed nem ? • — Hogyne szeretném, — válaszolt lemondó mosolylyal, — gyöngék, illattalanok, egyszerűek, a milyen tán én is vagyok. A legkisebb szellő lerázza őket a tőről. Bánatos, de végtelenül kedves volt arca, a mint ezt mondotta. Béla boszankodott önmagára választá­sáért. Pedig azt hitte, kedveskedni fog velük neki. Mert hiszen e rózsák valóban jelképei lehetnének. — Mondja inkább : kedvesek és tiszták, mint ön. S mikor a piros rózsák már régen elsárgultak, ezek még mindig üdén tenyésznek. — Ezzel mente­gette magát. Margit szomorú arckifejezéssel fogadta bók­ját. S egyáltalában, dacára, hogy ma sokkal jobb szinben volt s valóban jobban is érezte magát, sokkal komolyabb és mélázóbb hangulatban látszott lenni. mint tegnap. Arca csodálatos fénytől ragyogott. Bélára is hatással volt sajátszerű hangulata, a meny­nyiben őt is bizonyos lehangoltság és hallgatagság fogta el s mikor elment tőlük, nagyon elégedetlen volt magával. Nehány napig minden a rendes kerékvágásban folyt. Kétszer háromszor találkozott napjában For- layékkal, egyre otthonosabban érezte magát mellet­tük. Kedvesen lehetett társalogni velők s mindig igen hamar eltelt az ideje körükben. Egy szeles és viharos éj után a park közepén mosolyogva fogadta Margitot. A rózsaágyakra mu­tatott. — Emlékezik még — kérdezte — mit mondot­tam önnek minap ? Lát-e csak egyetlen szál piros rózsát valahol ? . . Valamennyit letépte az éjjeli vi­har ! .. És azok a gyönge fehér rózsák mily szépen diszlenek! Épen az ő gyengeségükben van az erejük és kedvességükEzért szeretem őket s ezért adtam ilye­neket önnek. Margit feléje nyújtotta kezét. — On nagyon jó és résztvevő irányomban. Kö­szönöm. Hangja reszketett, de ajkai mosolyogtak. Édes volt e mosoly, telve reménynyel és boldogsággal. Sokáig ott játszott ajkai körül. Csak egy kínos köhö­gési roham tudta letörölni róluk. E naptól kezdve ismeretségük sokkal bizalma­sabb lett. Valósággal jó barátokká váltak. Béla kez­dettől fogva igen szívesen időzött körében s saját­szerű vonzalom csatolta őt hozzája, melynek, tulaj­donképem jellegével maga sem volt tisztában. Mar­git sajátszerű kedélye erősen hatott reája. Derűs, nyájas volt ez, mint a verőfény, mégis folyton valami árny lebegett fölötte: betegségének tudata, és épen e körülmény tette vonzóan érdekessé. Hisz a méla, fél­homályos táj is gyakran sokkal jobban megragadja a képzelmet, mint a legszingazdagabb vidék. Fájda­lommal és elégedetlenséggel gondolt az ifjú arra, hogy milyen remek és páratlan nő volna ez, ha testi gyön- gesége le nem bilincselné lelke és kedélye szárnyait. Önkénytelenül is szánalom ébredt szivében iránta,noha ő teljességgel nem szánalomnak ítélte ez érzelmét. Bosszul esett neki, ha nem lehetett vele s örült a lelke, mihelyt halk csevegését meghallotta, vagy pajzánnak alkotott s most mégis mélabús szemeiben elmerenghetett. Bövid idő alatt teljesen bizalmasak lettek egymás iránt. Elmondták egymásnak minden gondolatukat és minden apró örömüket, bajukat, mint a gyermekek. | Hiszen annyi közös pont akadt itt az érintke­zésre, annyi kínálkozó alkalom a gondolatok kicseré­lésére. Csak szét kellett tekinteni magok körül. A sokféle nemzetiség, különféle szokás, az a bábeli nyelvzavar, melynek fültanui voltak, mennyi megjegy­zésre szolgáltatott okot.... Béla magyarázott, s Margit érdekkel hallgatta. Egy-egy érdekes arc, fel­tűnő öltözet sok beszélni valót adott. Mily ször­nyen megkritizálták a hanyag tartásu angol missek pongyola öltözékét s mily versengve dicsőiték egy-egy francia hölgyecske ízléses viselkedését. Azután meny­nyit beszéltek az otthoniak felől! Mikor Béla Forlára megérkezett, mindenütt teljesen ismerős helyeken járt. A dévai vasúti állo­máson coupéja ablakából kitekintve, a mint egy sö­tétzöld hajtókás zekét megpillantott, azonnal tudta, hogy az csak Miska inas lehet. A négy szép almás­szürkét is régi ismerősként simogatta meg. Mikor pedig a kastély homlokzata feltűnt előtte, kész lett volna megesküdni, hogy már látta azt valamikor. Pedig mindezeket csak a Margit elbeszéléseiből is­merte. Még a kocsiban eszébe jutott, vájjon itt van-e még a büszke Kelendy Izabella, a Margit unoka- testvére, kiről ez mindig bizonyos tartózkodással be­szélt, mit ő alig tudott betudni a korkülönbség okozta tiszteletnek, hisz mindössze négy évvel idősebb nála. S a hires Dergey Leander báró még mindig mindennapos vendége-e a háznak? Eredeti ember lehet azok után Ítélve, miket Margit beszélt felőle; sokkal jobb fiú, semhogy egyetlenegy bogarát meg­bocsátani ne lehetne, azt, hogy rajong mindenért, a mi antik. Ezért csinált Leó keresztnevéből is Lean­dert. Ez a szegény fiú minden hónapban benyújt egy alkéoszi ódában irt leánykérést — Margithoz s a folytonos kosár sem csüggeszti el. Párisé lett mégis szép Heléna, — mondogatja mindég s udvarol klasz­Az elvirúlt. Szűnóra után nehéz már. Jobb is volna, ha ak­kor bazamenne. Vagy tán az lenne a legjobb, ha egy­általán el se jönne. Mire való kirakatba tenni azt a portékát, mely kiment a divatból ? Hat-hét esztendővel, talán még négy esztendő­vel ezelőtt is egészen más volt a világ. Törte magát utána a fiatalság. A négyesekre két héttel elébb en- gage-álva volt. Es a kinek a második, ez a nagyje­lentőségű quadrille jutott, az büszkébb volt rá, mintha a Telekidíjat kapja, akár a paragrafus nélkül. A helyi divatban övé volt az első hang s övé az utolsó szó. A varrónénak becsületszavára kellett meg­fogadni, hogy ki nem kürtöli, minő lesz az öltözéke. Ámbár,hogy aztán mégis meg ne súgja a doktoréknak, az már teljes lehetetlenség lett volna. A doktor-lá­nyok is abból a szövetből, arra a szabásra csinosítot­ták ki magukat: uem ért az semmit! Az ő személyé­ben, magában ott volt az igézet. Az igézet, melynek anyától született férfi még ellent nem tudott állani. Emlékezem, egész udvart képeztünk körülte. Egyikünkre a keztyűjét bízta, a másiknak a kabátját volt szabad lesegiteni, ennek a kendő jutott, amazt a muffal fizette ki. Fiatalok voltunk: ha vissza nem követelte az elejtett kaméliát, kész gyönyörűség volt. A limonáde-os poharat magunk vittük ki, bogy a maradékot — persze »mennyei kéjjel« —felszürcsöl- hessük s akinek a vállára valami megengedhető paj- kosság miatt gyöngén rávert a legyezőjével, mintha lovaggá ütötték volna arra az estére. . Csak az a karcsú jogász nem kapott tőle sem­mit. Keztyűt sem bízott rá, virágot sem hagyott meg nála: annak a szivét adta. Szerették egymást igazán. S hitték, hogy örö­kösen is, mert minden igaz szerelem magát örökösnek tartja. Az emberek fiatal korukban, ártatlanságukban csalják egymást leginkább. Ártatlanul — mondom — mert maguk is meg vannak csalva. Ismertem mindkettejüket. A leányt is, kinek képe az én kamaszkorom álmaiba szintén beleszövő­dött, Dénest is, a ki mellett ott ültem a padban, mi­kor kifaragta a K betűt áhítattal és egy gyöngyhá­zas nyelű tollkéssel, s guirlandokat teremtett köréje a közben, mig a tanár ur Carnot tantételét »vezette le« a táblán. Később semmivel se árulta el szerelmét. Tudom magamról: az ember nem beszél róla, úgy van vele, mintha akkor profanálná. Az egyetemi esztendők elején Dénes maradt a régi Dénes. A levelek szorgalmasan jöttek-mentek s a régi ígéretet sokszor újították meg. Utóbb már csak szokásból, konvenienciából. Göthének igaza van: »Hatalmas istennő a jelenva- lóság.« Gondoljátok meg jól ezt a mondást, nők, kik örök szerelemre építitek reményeteket! Közelről gyújt a tapló is, távolról a házégés sem. A férfi szerelme földön járó szerelem. Hogy ég­jen — mint a lámpának — olajra van szüksége, a ta­lálkozás az együttlét olajára. Látni kell, hallania, kezet fogni vele: a férfi szerelmében nagyobb szerep jut az érzékeknek. S az ígéret, a fogadalom ? A jelenre fölösleges, a jövőre illuziórius. »A szerelmesek és a kocsmárosok esküje ha­mis számadást erősitget.« Voltaire mondja: »A válás jóformán egyidős az összeházasodással; azt hiszem, emez tán egy pár héttel korosabb.« Erre az analógiára mondhatom: a fogadalom megszegése jóformán akkor születik, mikor maga a fogadalom; talán valamicskével később. Az asszony ingatag, — tudtuk ezt a »Bigo- letto«-ária előtt is. De ha egyszer egészen,„egész szi­vével ide adta magát, szivósabb mint mi. Ők többet tudnak csalni és mi többször tudunk csalódni. Azért kapaszkodnak ők oly görcsös erőszakossággal belénk, ha mikor egyszer meg fogóztak. Ök természetük idealizmusát beleviszik a szere­lembe is és ez idealismus, mely mibennünk bizonyos fokig, csak véletlen szerencse, őbennök szabályszerű­ség. Ók sokkal jobban tudnak bízni, mint mi, saját- magúkban is, mibennünk is. Klementin várt és -— hoppon maradt. A pesti élet Dénes szivében is meghozta gyü- melcseit. Mennél jobban duzzad erőtől a férfijellem, annál könnyebben fajzik el fiatal korában a szabad­sága szabadoncsággá. S az alkalom tolvajokat teremt és — szerelme­seket. A távoli szépséggel győzelmesen ví meg a kö­zeli kacérság és Dénes kénytelen volt vétkezni Kle­mentin ellen, hogy Pesten helyreüsse egy másik, na­gyobb beszámítás alá eső vétkét. Ez az a história, mely nem eshetik meg elég gyakran, hogy a gyakorisága elvegye szomorúságát. A kiket Klémike elküldött, azok Klementinhez vissza nem jöttek és — ah! csak a percek, órák múl­nak lassan, az esztendők repülve repülnek ............ » Hóditó szépséged csodája Még rajtad, élőn, elenyész« — énekli Vajda János az ő »gigási« modorában. A női szépség — mint a boldogság — sokkal filigránabb, sem hogy tartós lehetne. A rózsa sem pompáz bete­kig : és mikor kifeslik, mikor még szélié válik, már a déca-dence-hoz lát. Mi még csak eljárunk vele egy-egy táncot a régi idők emlékezetéért; de az uj nemzedék nem

Next

/
Thumbnails
Contents