Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)

1888-09-01 / 242. szám

szikus metaforáival Margitnak tovább, saját állítása szerint csak azért, mert hát arca a milói Vénuséhoz hasonlít. Valószínűleg még mindig itt tartózkodik ? Jól is teszi. Sokat fog nevetni felette. És él-e még a nyers beszédű, de annál érzékenyebb szivü doktor bácsi. Oh mennyi ismeretlen ismerő­ssel fog itt talál­kozni ! Mert nem ismerőse-e minden bútordarab, min­den szoba, a kert, a tó, az erdők ? Hányszor bejárták azokat képzeletükben Margittal, beszélve róluk, így barátságuk mindig jobban erősödött . Béla érdeklődését fokozta az a körülmény, hogy látta mennyire csüng Margit rajta. Hogy felragyog arca, ha őt megpillantja s mily áhitatosan nézi őt, majd­nem elnyelve, lelke mélyére hatva szép szemeivel. Hogy aggódik érette s hogy érdekli minden tette és életviszonya. S mintha még egésségére is jó hatással volna barátsága. Erősebb lett, fürgébb s megtelt kissé arcában is, mióta megismerkedtek. Midőn egy alkalommal a fenyvesek közt kar­öltve sétálgattak, Margit egy tisztáson egyszerre megállapodott s bizonyos habozó félelemmel, zavar­tan kérdezte tőle: — Ugy­e, jobb színben vagyok, mint mikor megismert ? Szóljon őszintén, kérem... Én legalább sokkal erősebbnek érezem magamat. Nem is vagyok már beteg, csak még egy kissé gyönge. Ugy­e bár, Béla? Béla igennel válaszolt. Pedig még mindég ott csillogott szemében az a lázas tűz s ott látszott ar­cán a félelmesen élénk pir. És mégis e percben maga is azt hitte, hogy úgy van, a­hogyan mondja. Az iz­gatottság és a járás okozta felhevülés valóban egés­­ségesen rózsaszínessé tették arcát. Életkedv sugár­zott egész lényéből. Büszke és örömteljes megelége­dés látszott eltölteni szívét a Béla feleletére. S mégis ez este először jutott eszébe azon gon­dolkozni, vájjon csakugyan gyógyul-e valamit Mar­git s vájjon komoly jellegű-e a betegsége. S másnap reggel a kútnál őt felette halványnak és beteges szí­nűnek találta. Önkénytelenül is összerezzent. Zavar­tan kezdett vele társalogni. Csakhogy e zavara rövid ideig tartott. Néhány perc múlva újra csak halk csevegését élvezte s a méla kék szemébe mélyedt tekintete. Maga is azt hitte, hogy a­mit most lelké­ben érez, nem pusztán résztvevő vonzalom, hanem szerelem, komoly, igazi szerelem. Hitte, mert maga sem tudta tulajdonképen, hogy milyen a szerelem. Fiatalságát eddig —­ tanul­mányai elvégzése óta — csupa fölületes élvezetek és üres szerelmeskedések között töltötte. Csak érzékei­nek élt, szívének még nem. Minden erősebb érzelem még ismeretlen volt előtte. S természetesen éppen ezért vágyott már ilyen után, mint a szenvedélyes utazó olyan tájra, a­hol még nem fordult meg soha. Gleichenbergi időzése első napjaiban s különö­sen épp azon a tavaszi estén, mikor Margit először feltűnt neki, nagyon sokat gondolt a mélyebb vonza­lom szükségére. Néhány nap múlva megismerkedett vele. Lelke — a megelőző gondolatok kapcsán — nagyon fogékony volt minden kedvező benyomásra. Margit viszonozta érdeklődését, a többi azután ter­mészetesen folyt az előzményekből. De vallomást azért soha sem tett a lánynak. Maga sem tudta miért, de valami benső hang mindig visszatartotta őt ettől. Gyöngédség, meleg érdeklő­dés nyilatkozott minden szavában, őszinte barátság, de nem szerelem. Csupán egyszer érintett határozot­tabban ily érzelmeket. (Folyt, köv.) látta az előzőnek bálványait és szegény kiérni legyezi magát, mikor nem a tánctól piros a képe. A legyezőt nem azért emelgeti olykor-olykor a homloka felé, hogy alula sugarait szórja, széjjel egykor nedves fénynyel tündöklő szemének, hanem hogy leplezgesse a mutatkozó apró redőket. De azért kiböjtöl a »kivilágos« csárdásig, mert háta trónjától megfosztott király is felségednek cimezteti magát. Fölsegitem az átalvetőt s résztvető gyöngédség­gel szorítom meg lágy kezét. Nem fog mindjárt elaludni, de nem mint egykoron édes izgalom miatt. A koldus már a város másik végére ér, mire fölkeltik. — Kiérni, egészen nedves a párnád. — Egy kis vizet találtam ráönteni véletlenül, édes anyám. Révész Ernő. A papi pályáról. Mint a hanyatló közállapot egyik kiáltó jelét szokás felhozni, hogy a közép- és a főnemesség sarjai a papi pályától nálunk állandóan tartózkodnak és hogy csak a szegényebb osztályok gyermekei azok, kik az egyházi méltóságokat a maguk részére lefog­lalják, az egyszerű cingulumtól egész a bíborig. Igaz, külföldön ez állapotok másfélék. Izland­­ban a gazdag ember örvend vagyonának, mert saját költségén papot nevelhet az egyháznak. Francia-, Spanyol- és Olaszországban a magas arisztokrácia a »noblesse oblige« szabályaként követi, hogy a család tagjai közül egy mindig a papi pályára lépjen. Szo­kásnak szép szokás. Haszna van-e belőle az egyház­nak, az más kérdés. Annyi bizonyos, hogy tág tér nyílik így az egyházban is a protekciónak, a­hol pedig az igazi demokratikus elv szerint csak a tehet­ségnek volna szabad érvényesülni. Tény már külön­ben az is, hogy a mi főpapságunk, a­melynek soraiban mágnás alig található, magas tulajdonaira nézve a legelsők közé tartozik a kontinensen. A főnemességet tehát a püspöki karban, ha hiányzik is, nem nélkü­lözzük. Az egyház e tekintetben, a világi intézmények­től merőben elütő természettel bír. Hogy tekintélyét, erejét és befolyását érvényesítse, nincs szüksége se személyekre, se vagyonra, se magasabb összekötteté­sekre. Tanaiban és intézményeiben, a lét és nemlét nagy kérdéseiben, sőt magában a természettől már keresztény emberi természetben bírja erejét, befolyá­sát és tekintélyét. Sem a születés, sem a vagyon, sem a tehetség, sem a magas összeköttetések nem teremtik, nem emelik az egyházat, hanem az egyház tanításának hatalmával, üdvszerző intézményeinek erejével, hódítja szolgálatába a tehetséget, szerez vagyont és tör magának utat az álladalmi intézmé­nyek között. Szépen van ez jelezve az egyházban ama szokással, hogy a­mint valaki a püspöki karba, vagy a bíbornokok kollégiumába lép, bármily magas családból származzék is, többé semmi más címet nem viselhet. Ez állások nem szorulnak a születés fényére, hanem maguk fejedelmileg világosítanak meg minden születést. Ezért az arisztokráciának az egyházi pályáról való távolmaradása csak álladalmi szempontból saj­nálatos. Bár ez a veszteség korántsem olyan nagy ma, mikor a papság politikai szereplése csekély a régihez képest s a diplomáciai pályán is kevés fontos­sággal bír. A középosztály távolmaradása már nagyobb veszteség, bár a szegényebb osztályok a klérusba a legalkalmasabbak. A megváltó is egyszerű halászo­kat választott tanainak hirdetésére. A fensőbb hivatáson, természeti hajlamokon kívül világi körülmények is vezérlik az egyházi pályára. Az egyházban nagy áldozatokat kell a papnak hozni. Lemondani a­ családról a földön a legnagyobb áldozatok egyike. Évezredek óta ezt a lemondást a legnagyobb szentség jeléül veszik és mindenütt, hol a papi nőtlenség nyomára akadunk, nagy vagyonnal és még nagyobb tekintélylyel igyekeztek e veszteségért kárpótolni az egyházi rendet. A földi javaknak legdúsabb sokasága látszott csak elegendő ellen­súlynak. A kereszténységben is a kegyelmen kívül földi adományokkal szintén meg kellett könnyíteni e nagy kötelességek súlyos gyakorlását, nehogy megtörjék a gyarló földi lény, midőn lerójja magas áldo­zatait.­­ És éppen ebben van különös jelentősége a szegénységnek az egyházi pályán. A gazdag előtt csak a túlvilág örömei szolgálhatnak elégtételül, a rendben nem nyer semmi olyat, a­mit saját erejéből a renden kívül is meg ne szerezhetett volna. A mér­leg állása tehát egyik serpenyőjében a megtagadott földi örömek, a másikban tisztán a túlvilág. Valójában, igaz, ez volna a papság eszméje. De nagy lelkekre semmi pályán átalánosságban nem számíthatni. A szegény hálájának egész teljével tekint az egyházra. Gyermek­évekkel, földi javak hijján áll a kőszálakra emelt egyház lépcsőzetén. Visszatekint. Mi vár rá a nagy világban ? Szegénység, mesterség, a legjobb esetben egy falusi tanítóság. Ha nagyobbra látna és egész az egyetemig akarná magát fölküzdeni, nagy nélkülözés, óriási küzdelmek és sokszoros meg­aláztatás. Itt, a békesség és a tisztesség útja. Az egyház sajátjából födözve neveltetése költségeit, már azzal, hogy biztos életmódot nyújt számára, örömekben ré­szesíti. Bevezeti a legmagasabb tudományok csarno- •v-v •V" . •• -----r—TV?----Vtt------------— yv —­ — 1772 — Ború után. (Francia elbeszélés.) Irta T. Combé. (Folytatás.) — Épen most érkeztem haza s csak egy jónapot akartam a kecskének mondani,­­— viszonzá Marcel, az udvarba lépve. — Hogy naplopónak csúfoljon gazdájam, ahhoz nincs joga, mert én egész nap dol­goztam ! Marcel ezt oly nyugodtan mondta, de a nélkül, hogy a gazda haragos pillantása elől félre fordította volna a szemét. — Úm! — mormogott Prenel. — Eredj most a szobádba s öltözködjél, ha ideje lesz az indulás­nak, majd szólitlak. Ha Teréz ott nincs, nem beszélt volna Prenel oly haragosan Marcellel, de félt ma attól, hogy Te­réz Marcellel beszél s azért küldte ezt be öltözködni; föltette azonban magában, hogy alkalmilag annál nyá­jasabban fog vele beszélni. — Szeretnék a faluban lent lenni, mikorra be­sötétül, — szólt Teréz az atyjához. — Remélem, hogy korán elbocsátanak a mulatságból, mert reggel sok dolgunk lesz a fehérruhák öblögetésével.­­— Én meg azt hiszem, hogy téged nem bocsá­tanak el, — szólt az apa. — Ugyan élvezd már egy­szer fiatalságodat! Te mindig elrejted azt, hogy négy leánycseléd dolgozik helyetted! Amott jó valaki, a­ki szintén az én véleményemen van, — kérdezd meg csak tőle. Teréz megfordulva, Thorin Leó ragyogó, fe­kete szemével találkozott a pillantása. A leányka be­sietett a házba s addig nyújtotta a dolgait a szobá­ban, a meddig csak lehetett, újra megsimitotta a haját s köpenykéjét kezdte kefélgetni, remélve, hogy Leó türelmét veszti s nélküle távozik el. Atyjának a kiál­tása azonban tudatta vele, hogy már sokáig várat magára s Teréz egy sóhajjal hagyta oda a szobáját s lépdelt lefelé a lépcsőkön. A csempészek jó adag türelemmel vannak meg­áldva s igy Thomin León sem lehetett csudálkozni, hogy még mindig ott állt előbb elfoglalt helyén , annyi igaz, hogy arca kedvetlenséget­ fejezett ki. — Mily szép ön! — szólt, mikor Teréz a ka­pun kilépett. — Az bizonyos, hogy elég ideje volt, magát kicsinosítani. Teréz mit sem válaszolt s elbúcsúzott az ap­jától. — Olyan büszke, mint egy hercegnő! — gon­dolta magában Leó. — No de, majd megszelídí­tem én. Teréz nem olvashatta ugyan ki a fiatal­ember gondolatait, de látta haragtól égő szemét s pillantása vészjóslónak rémlett neki. — Ennek rossz vége lesz! — gondolta magá­ban. — Én nem tűröm azt, hogy Leót csak úgy, aka­ratom ellen, rám tukmálják s ezt holnap ki is jelen­tem atyám előtt. Boszuságtól és bizonyos félelemtől ösztönözve oly gyorsan sietett Teréz a lejtőn alá, hogy kísérőjé­nek nem csekély fáradságába került őt követni s már a falu első házához érkeztek, a nélkül hogy egyetlen egy szót váltottak volna egymással. — Teréz! Szólalt meg egyszerre a fiatal­ember. A leány a fiatal­ember lihegését hallotta a háta mögött, megállt s szigorú pillantást vetett rá. — Eddig mindenkire nézve Teréz kisasszony voltam, — szólt hidegen. — Mit akar ön ? * Közelben hangokat lehetett hallani. Az ácsnak az udvarán gyermekek játszottak és­­nevetgéltek s ez némi bátorságot öntött a leány lelkébe. — Kell-e még önnek mondanom, hogy mit akarok ? kérdé a fiatal ember, haragtól remegő han­gon. — Ön engem egészen megtébolyit! — Tartok tőle, hogy máris megtébolyult, — viszonzá a leány. — És ki annak az oka, Prenel Teréz ? Kiért foly­tatom én ezt a nyomorult rabszolga­ életet ? Kiért töltöm az éjszakákat szabad ég alatt, nyaktörő ösvé­nyeken, üldöztetve amaz átkozott vámőrök által, min­den pillanatban attól tartva, hogy golyót röpitnek a fejembe? Kiért tűröm én az ily életet, ha szabad kérdenem? Bizonynyal nem az édes­apjának a szép szeméért! — De nem is az enyémért! — válaszolta Te­

Next