Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)

1888-11-01 / 302. szám

302. szám. Csütörtök, 1888. november 1. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda : Budapest, ferenclek-tere S. *z. I. emelet. Előfizetési díj r JÜOTre . . . . . > fr» «•Cycdévre • ■ . t Irt Egyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. ■ Előfizetések szintúgy mint Hirdetések b kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épüJet) küldendők. í' A halálfö-lepke. Nem vagyok babonás, Mégis megijedtem, Mikor tegnap este Egy halálfő-lepke Röpült el felettem. Elkezdtem tűnődni: Hátha nagy baj érne ? S ezer rémalak közt Megjelent előttem A halálnak réme. A halálnak réme Nyomot hagyott bennem ; Az a sötét lepke Itt röpül, itt suhog Szünetlen fölöttem. Hiába kergetem, Megjelenik újra, Mily parányi állat, S mégis hány embernek A nyugalmát dúlja. Kergesd el te, asszony ! Nélkülem mi lennél? Szegény özvegy asszony. Síromba, ki tudja, Mi mindent temetnél! Kergesd el te, gyermek, Édes fiam, kincsem! Nélkülem mi lennél ? Egy szegény kis árva, Kinek apja nincsen! Bolgár Kálmán. —---**•!♦ A revanche. (Elbeszélés.) Irta Paál Árpád. (Folytatás.) — Pedig, lásd édesem, ez az igazi »arany kö­zépszer.« Nézd csak. Egy kis elmélyedés valami mély államtudományi témába, utána egy kis vidám cau- serie, oly szellemes nőcskével, mint az én Ellám, va­lami hosszas, heves politikai vita után, derűit, han­gulatos' est a nemzetiben, a hol te nem győzöd eléggé túllicitálni előttem dicsérő szavaiddal a Jászai Mari vagy Csillag Teréz, Nagy Imre vagy Ujházy mű­vészetét; megemészthetlen parlamenti kétszersült után, ínyenc édesség a te rózsás ajkaidról; a klub- bok, körök, társaságok, egyesületek sokszor egy­hangú, majd nagyon is zajos élete után, változatos, festett-való-élet panorámája az Andrássy-úti műcsar­nok gazdag kiállításain; jourok, bankettek, estélyek fáradalmainak ezerszeresen kárpótoló drága pihe­nője itthon, kettecskén, édes együttesben, szendergő kis angyalkánk bölcsője mellett. Nos, lásd, lásd, úgy-e hogy a való nem oly egyhangú, mint az én kényes kis feleségem megítélte ? Ella érezte, hogy férjének van igaza. Persze, hogy ilyen az ő életük. Csakhogy az ő elkényeztetett énje úgy kívánta volna, hogy mindezeknek csak az együttes része legyen meg, hogy az ő Kálmánja egye­dül csak az övé legyen. Csendesen vonta be szerelmétől elragadtatott hevességének vitorláit; de mégsem akarta teljes le- győzetésre adni meg magát, — Szép, mind igen szép e magadnak3 fentartott juste-milieu, — monda hangsúlylyal, — de mindezzel csak az én fél árvaságomat bizonyítod. En nem bú- várkodhatom veled az államtudományokban, nem vi- tatkozhatom a parlamentben, nem süthetem veletek a kétszersültet, csak nem kisérgethetlek klubból, gyű­lésből értekezletre. Csak valljuk be, hogy félig nekem is igazam van. Ezt a »nekem is igazam van«-t, legalább igy felében, már nem lehetett Kálmánnak eltagadni. Voltaképen persze mosolyognia kellett volna rajta, de tudta, hogy azzal csak a vihart zúdítaná ismét maga ellen. Ella veszedelmes ellenfél, a ki nem hagyja egy könnyen meggyőzni magát,ha igaz szerelmét, angyali jóságát vélte, csak részben bár, mellőzöttnek. Tréfásan fordult hát hozzá: — így tehát szent a béke. Mind a ketten el­fogadják a kölcsönös engedményeket s megelégszünk fél-fél igazunkkal. Erre már Ella is elmosolyodott s kedvesen nyújtotta a kezét férje elé. — Jó, legyen. És a kárpótlás ? Kálmán kérdőleg nézett reá. — Igen, a kárpótlás, a hadisarc. — Mi a manó! — kiáltott az fel, — hát még ez is? — Térmészetesen, hisz le vagy győzve. ^ Yészédelmes kis diplomata. Szépen vagyunk N os hát, mi legyen az ? Egy csók ? — Oh, nem, nem; az kevés. Hát kettő, három.. .tiz. . . száz ? — Nem, nem, nem; az mind kevés. — Mind kevés ? — csodálkozott el Kálmán. — Mi legyen hát ? — Komoly, erős ígéret, hogy ezután többet leszel az enyim és kis angyalkánké, nemcsak azé a csúf, telhetetlen közügyé. Kálmán édesen vonta kehiére neje fejét s for­rón megcsókolta. — Hiszen egész életem a tiétek. Ella boldogan csókolta vissza ajkát; aztán hir­telen, tréfás fenyegetéssel mondá : — De úgy legyen, mert... mert különben.. . Érdeklődést keltve hallgatott el. — Mert?... mosolygott rá férje. — Mert különben a saját ellenségem táborába állok én is. — Hogy hogy? Ella komoly arcot öltött s gracieuse taglejtés­sel mondá: — Én is a közügyé leszek. Kálmán fölnevetett. Az én szelíd, házias kis feleségem ? — Igen, a te szelíd, házias kis feleséged, — is- métlé Ella s aztán azzal az ellenálhatatlan kedves- ségű csevegéssel folytatta: — heválasztatom maga­mat minden néven nevezendő nőegyletes, árvaházas, gyermekkertes, k ulturegyletes, veres-keresztes női választmányba. Rendezek fillér estélyeket, tombolákat, szerencsekosaras majálisokat, jótékonysági bazárokat. Eljárok gyűlésekre, értekezletekre, bálokra, koncer­tekre, műkedvelői előadásokra, jégre, vízre, szóval mindenhova, mint az a jótékony hölgyekhez illik. — Hangja majdnem a siránkozásig megcsappant, a mint befejezte: — Akkor talán jobban fogsz szeretni, hisz én is közügyes leszek. Kálmán egész leikéből kacagott. Halottak éjjelén. Hosszú álmatlan éj volt az, egy hosszú lázas nap után. Beteg szivem nem hagyott aludni, ott érez­tem dohogni forró fejemben, mely minden dobbanás után még jobban égett, fájt. S ez addig fokozódott, mig végre szivem már oly rombolólag dobogott, hogy azt hittem, meg akar ölni. Nem védekeztem, de nem is védekezhettem; csak vártam, — mint szabadulást — az utolsó, a ha­lálos dobbanást. De akkor, mintha szivem kifáradt yolna, nem vert többé oly rohamosan, s lassanként elcsöndesülve, haza ment keblembe, megpihenni. Már talán el is aludtam, — de akkor meg egy nagy éji lepke szállt le fáradt szivemre, s mint va­lami nagy hervadt virág fölött, úgy kezdett ott fél­álomban rezegni, hogy sötét szárnyainak gyors zize- gése, helezúgott kábult fejembe. Oh. mily soká rezgett az a sötét éji lepke re­megő szivemen ! Elűzte szememről az álmot. Csak elpihenne, csak összetenné már szárnyait, — vergődött a bágyadt gondolat szédülő fejemben. — Istenem, csak elaludna, hogy én is alhatnék! De az csak rezgett, rezgett tovább, azt hittem meg kell halnom a fáradtságtól. Mái alig eszméltem, mikor végre a nagy fekete lepke csöndesebben kezdett rezegni, zizegése halkabb és halkabbá lett, mig aztán lassan összetette sötét szárnyait és ebdudt. Alma ráborult szivemre, és én is elaludtam. Vagy föléhredtem? Fehér holdfény világította meg az utat, melyen előre siettüuk. — Hová vezetsz ? — kérdém a mellettem ha­ladó ismeretlen sötét alakot, ki felém fordult s nagy zöld szemeivel oly szomorúan nézett rám, hogy te­kintete fájdalmat okozott. Ekkor egyszerre ráismertem. Megismertem ezeket á nagy szomorú zöld.szemeket, melyek egykor régen midőn ő maga borította rájok a szemfedőt, —*• oly'nágje fájdálniát' okoztak szivéínnék. Régi tíá­i nat volt az, de azóta minden új szenvedés — bár hon-1 nan s bárkitől is ért, — mind csak azt a régi nagy bánatot nagyobbitotta. Pedig nem végettem záródtak be örökre e szo­morú zöld szemek De én meggátolhattam volna. Meg­foghattam volna a kezet, melyet saját szive ellen emelt, midőn erővel törte át a túlvilág ajtaját, mely előtte még zárva volt. Nem lett volna szabad őt ak­kor egyedül hagynom a boldogtalanság rémes éjsza­kájában ! Nem menthettem meg. Beteg voltam. Akkor is beteg. Mindég és mindég beteg. És most? Vájjon érttem nyiltak-e föl ismét ezek a szomorú nagy zöld szemek? Oly kérdőleg néztem rá, mint egykor, azokon a kedves estéken, mikor a nyugvó nap lángoló sugarai­nál, pacsirta dal mellett sétáltunk a parti füzek alatt, vagy titokzatos csillagfénynél a csalogány énekét hallgatva, ültünk egymás mellett a kakukfüves par­ton, — a midőn mi, mindég és mindég a lét nagy kérdéseiről, az élet és halál nagy rejtélyeiről be­széltünk. Hanem ő most némán fogta meg a kezemet s gyorsan vezetett a holdvilágitotta utón, melyen előt­tünk s körültünk mindenfelé a fény és árny folytonos váltakozása, fantasztikus imbolygó alakokat vetett a földre. De amint tovább haladtunk a néma éjben ész­revettem, hogy e halkan mozgó árnyak nem a hold szertetördelt sugarainak játéka, mert azok mind ingó vagy elsuhanó emberi alakok. — Ezek a halottak árnyai, — szólt ő szokott gyöngéd bús hangján ; — a halottak, kik mind fői­kéinek ezen az éjjelen s mindenik visszatér arra a helyre, ahol meghalt. Bámulva néztem körűi, mert nem volt hely, bár­merre tekintettem is, hol ne lettek volna árnyak. Sze­meim belemerültek az éj sötétébe és távolabb és még tá­volabb is, mindenfelé, mindenütt a meghaltak árnyait láttam mozogni. Némelyek oly fényesek voltak,, szinte ragyogtak; mig mások homályosak, ismét mások egé­szen sötétek, mintha csak a sors, mely életünk osz­tályrésze volt, elkísérné őket a túlvilágra is. Megálltam. Hisz egészen körűi voltunk véve. — Hát nincs már hely e földön, melyet egy ha­láleset gyászhelylyé ne szentelt volna ? Nincsen rög, mely már egyszer ne élt, ne érzett s ne gondolkozott volna ? — kérdém vezetőmet. — S ezek mind ott vannak, vagy odamennek, hol földi életük megsza­kadt? — Ott vannak, hol meghaltak, vagy oda men­nek, hová lelköket még valami vágy köti. — És te hozzám jöttél ? — kérdém meghatva ; s e kérdésben benne volt egész lelkem. Válasz helyett azok a szomorú zöld szemek a régi gyöngédséggel tekintettek rám. Aztán sietve mentünk tovább. Régi temetőhöz értünk. Korhadt keresztek, be­horpadt sirok, leveleden remegő bokrok s imbolygó árnyak közt vezetett az elhagyott kápolnához. A mellett volt a sir, nagy fekete márvány keresztjével, melyen arany betűkkel állt a név fehér virágkoszo­rúval körülvéve. — A te neved, — szóltam, szeretettel megsi­mogatva a betűket. — A te örök nyughelyed, — s kezemet gyöngéden tettem a gyepes sírra. — Áz, de a hol én nem pihenhettem; mert nyugtalanított az óhajtás, hogy te egyszer eljöjj sí­romhoz. — Most itt vagyok. De nem hoztam virágot.-— Minek ? hisz hozott az, akiért meghaltam. Nézd! — s a koszorúból, mely a kereszten függött, kiszakított egy csomó fehér virágot s nekem nyúj­totta. Kedvenc virága volt, a tubarózsák fehér csil­lagai. Kábító édes illatuk elárasztott. —r S most pihenj meg itt a síromon s én lá­baidhoz ülök a régi barátsággal. — Mint egykor régen. Tudod te akkor még reménytelenül szerelted azt az ünnepelt szépséget s nekem is más volt az ideálom. így tuíltuk, hogy barát­ságiiul* veszélytelen: s annál boldogabbak voltunk I egymás körében..

Next

/
Thumbnails
Contents