Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)

1888-11-01 / 302. szám

— Én kedves bohó angyalom, légy nyugodt. El­fogadom a békepontokat. Ella kényes szemekkel borult férje nyakába. Egymást átölelve mentek át hátsó szobájukba, hol kis angyalkájuk mosolygó ajkakkal aludt puha ván­kosai között.Kálmán boldogan búcsúzott el mindket­tejüktől s eltávozott hazulról. Ella vidáman végezte házi teendőit. De míg férje, az iménti tréfás fenyegetődzést mivel sem tart­ván többnek szeszélyes ötlet pillanatnyi bohóskodásá­­nál, azt talán már az első utca­fordulón túl elfeledte, s dolgai közben is mind azzal foglalkozott gondo­latában. Mert nagyon tévedt Kálmán, ha azt vélte, hogy ez a revanche fenyegetés csak futólagos sem­miskedés volt az ő elkényeztetett kis feleségétől. Oh koránt sem. Régóta s nem egyszer fordultak már meg az ilyes gondolatok Ella őnagysága fejében, csak a kellő pillanatra várt, hogy kimondja. Mert korán sem vélte ő ezt csekély dolognak. Azt hitte, hogy Kálmán e hírre megrettenve fog tiltakozni és leghí­­zelgőbb ígéreteivel fog igyekezni őt lemondásra bírni. És im, talán nem is vette szavait komolyan. E gondolattal emelte fejét rendezgetése közben a kis fantasie asztalkánál, mely előtt tévetegen lapoz­gatva Daude egyik legújabb regényében Rossi és Myrbach pompás rajzaiban gyönyörködött. És az a gondolat úgy bántotta. Ledobta a könyvet. Kálmán nem veszi az ő szavait komolyan ? Világos, hogy mm. Hiszen azt nagyon jól tudja, hogy férje épenséggel nem barátja a nők nyilvános sze­replésének, így hát határozottan tiltakoznia kellett volna az ő iménti szavai ellen, ha azokat komolyan számba veszi. — Jól van, — gondolta magában, — meg fo­gom mutatni, hogy komolyan beszéltem. Te engemet még mindig olyan naiv kis leánynak vélsz, kinek nem is lehet elhatározása, célja? Megmutatom, hogy van. E hevesebb hangulat azonban hamar megcsap­pant s a következő percekben zongorájához menve, már egy vidám operette ária első ütemein futottak át újjai. A szobaleány lépett be. — Nagyságos asszonyom, egy távirat a nagy­ságos úrnak. Tessék aláírni. Ella hirtelen rátekintett a kék betűkre, honnan jönnek, s csak azután írta alá a revényt. A­mint a szobaleány eltávozott, újra egészen haragos lett. — Tessék. Ez megint valami fontos közügy. A megye székhelyéről jön, nem lehet a mamáéké. Bizo­nyosan leesett egy cserép a megyeház tetejéről s azt a képviselő úr nélkül nem lehet feltenni. Jaj, csak tudnám mi van benne, —vett erőt rajta a haragos kíváncsiság. Majd hirtelen közönyösséggel mondá utána : — bizonyára nem az, hogy a képviselő úr ül­jön otthon s udvaroljon a feleségének. (Folyt, köv.) — Pedig épen a veszélytelenség biztonsága volt veszélyes. De azt akkor még nem tudtam. — Mi együtt mindig csak az élet és halál nagy rejtélyeiről beszéltünk. A túlvilág, az öröklét titkait kutattuk. — S mily kedves volt a te leányos, szép, édes hited. — S mily vigasztalanok voltak a te szomorú kétségeid. De most.. .most te már a túlvilág lakója vagy. Tudásod előtt nincs korlát. Világos előtted minden, mi akkor homályos, kétséges és sötét volt. Mi mondani valód van most ? Oh, szólj ! mit mondasz most akkori bölcselkedéseinkről? — Azt, — felelt­e, — hogy itt a sírban min­dig csak azt sajnálom, hogy mi akkor a túlvilág tit­kait kutattuk, a­helyett hogy az egymás szivét ke­restük volna. Pedig sziveink akkor oly közelben és oly egyformán dobogtak! Minden egyes szava búsan és tompán hangzott, mintha a sírból jött volna, s azok a nagy zöld szemek oly halálosan szomorúan tekintettek rám, hogy a fájdalomtól, melyet okoltak — szemeimet behunytam és elvesztettem eszméletemet. * — Az istenért!, ki adta azt a tubarózsákat a beteg kezébe ? — hallottam egyszerre egészen más hangon magam mellett. — Hisz ez a bódító illat halálát okozhatja! — Senki sem tudott a tubarózsákról. Senki sem adta. — De már jobban van ! Hála istennek jobban van! — suttogták körültem a szeretet gyöngéd hang­ján. — Pszt! most már csöndesen alszik. * Csak később tudtam meg, hogy sohasem voltam oly közel saját síromhoz, mint azon a halottak éjjelén. Vájjon fogom-e még valaha látni azokat a szo­morú nagy zöld szemeket ? Ha meghalok, a végső pillanatban ő fog-e érttem jönni ? B. Büttner Lina. 2218 A szerelem halottja. (Francia elbeszélés.) Irta C. Cassot. (Folytatás.) — És saját szive soha sem sugalta ezt önnek? Nem? Se baj! Ez legkevésbbé sem hűtötte le amaz érzelmet, melyet ön iránt érzek s örökké érezni fogok minden hálátlansága mellett is. Vannak vonzalmak, melyek ellen hasztalan küzdünk s az enyém ezek közé tartozik. Mitől se féljen kegyed. Bármit tegyen, tü­relmemet nem merítheti ki. Parancsoljon s én enge­delmeskedem. El akarja küldeni Gertrudot? Elbo­csátom őt holnap.. . még ma, rögtön, ha óhajtja. Szóljon Gaetana, én a legalázatosabb szolgája va­gyok , akaratom meghajlik az öné előtt. Ön pillanatra félelmes embernek tarthatott engem, de remélem, immár meg van nyugtatva.. . Én nem óhajtok egye­bet, mint kegyednek örömet szerezni. Három év óta folyvást e fölött gondolkozom mindennap, de hiába, önnek a szíve, lelke el van zárva előttem... Várjon örökké így lesz-e ez? Válaszoljon, most egyedül va­gyunk. Én megnyitom szívemet kegyed előtt, kövesse példámat. Kegyednek a szemében, hangjában valódi kincs rejlik . . . Részesít-e engem e kincsben? Szól­jon! Önnek hatalmában van a gyógyszer és az életölő méreg .. . Hallgatása elitéléshez hasonlít. Miért nem nyerhetem meg a kegyét ? Nem szabad-e némi csekély vonzalmat remélnem ? A szerzetes halkan beszélt s a miket mondott, mélyen átérezni látszott s szeme bensőségtől ra­gyogott. Gaetana, meglepetésében csak bámult, de nem merte kifejezni azt az ijedtséget, melyet e vallomás okozott neki. A szerzetes óvatosan kerülte e szót: szerelem; de a leány a leplezett szavakban is fölfe­dezte ezt. — Higgye meg, uram, hogy meghal a jósága. . Én bizonynyal hálával tartozom önnek . . . Bocsásson meg nekem, ha ennek csak gyenge bizonyítékát adom. Ezt a választ csak rémület sugalta neki; ösz­töne arról győzte meg, hogy a dac veszedelmet hoz rá. Félt, hogy ez az ember még tűrhetetlenebbé teszi helyzetét, ha merev ellenállást tanúsít. Elgondolta hogy ha egyszer e zárdából menekülhet, semmiféle erőszak nem kényszerítheti őt arra, hogy ide vissza­térjen. Most azonban még inkább gyűlölte ezt az embert. Jóllehet a szerzetes kiolvasta a leányka sze­méből ennek legtitkosabb vágyát, most sokkal inkább el volt érzékenyülve, semhogy kikémlelhette volna azt az érzületet, mely Gaetana lelkében rejlett. Ő azt képzelte, hogy a leányka szíve meglágyult, mert elő­ször beszélt vele ily meleg hangon. — Édes Gaetana, holnap három óra tájban eljövök, hogy elvezessem önt egy kis templomba, me­lyet senki sem ismer, még ön sem. Az ajtón egy gyönge kopogtatás fölmentette Gaetanát a választól. A szerzetes összerezzent; vallomása hevében egészen megfeledkezett Célignynéről, mert ő volt. A fiatal leány hévvel vetette magát a marquise karjai közé, ki gyöngéden tekintett rá s aztán a szer­zetes felé közeledett, ki már elfoglalta helyét a kan­dalló mellett. Temetői szokások. (Halottak ünnepén.) (S. A.) A holtak iránti tisztelet oly régi, mint az emberek közt a miveltség és az erkölcs. Sőt ré­gibb. Amerika őslakói és az ausztráliai szigettenger benszülöttei közt — e világrészek felfedezése alkal­mával — a legtöbb népfajnak egyetlenegy vallási szertartása a holtakat illette. Sőt, ha a görögök mi­­thologiáját eredetének forrásához követjük, úgy ta­láljuk, hogy ez is abból a tiszteletből eredt, melylyel e nép ősei a holtak iránt viseltettek. Nem is találunk az ó­korban egyetlen polgáriasodott népet, melynek nem volt a halottak számára külön ünnepe. A katho­­likus egyház 998 óta szentel minden évben egy na­pot, november 2-dikát a halottaknak. A katholikus egyház némely ünnepének a nem­zetek nemzeties jelleget iparkodnak adni­, de egynek sem annyira, mint a halottak napjának. És valóban, egyetlen ünnep megünneplési módjából sem ítélhet­jük meg oly helyesen az illető nemzet vagy fajnak erkölcsét, mivelődését, szokásait, mint épen a halot­tak napjának megünneplési módjából. Nálunk Magyarországban, hol minden gondo­latnak és tettnek kezdete és vége a haza, hol úgy a legfényesb lakomán, mint a faluvégi korcsma össze­jövetelén, éltetik a hazát, a halottak napjának is egyik fő kelléke, úgy a fővárosban, mint a vidék na­gyobb városaiban a hazafias szónoklatok az elhúnyt nagyok sírja fölött. Lehet-e a nagyok emlékét mél­tóbban megünnepelni, mint sírjukon mondani el, hogy nem hiába éltek, nem hiába haltak. Elveszti a halál ilyenkor minden borzasztóságát s mint a béke és szeretet géniusza mosolyog alá. Míg a nagyok felko­­szorúzott és fényben úszó sírjánál a hazafias hála és lelkesülés virraszt, a többi sír sem áll elhagyottan. A ragyogó gránit és a korhadó fakereszt fölött egy­aránt virraszt a szeretet és foly a köny. Németország művészvárosában, az izárparti Athénben, a holtak birodalmára is a művészet ter­jeszti ki gazdag, kedélyes életét. A művészies emlé­kek és oszlopsorok közt úgy jár az ember, akár csak műtárlatban volna. Itt-ott egy zokogás, a virággal elfedett sírok, az égő viaszgyertyák és a hűs őszi szél juttatják csak eszünkbe, hogy temetőben vagyunk. Kinn találjuk egész Münchent, a legszegényebbet és legelőkelőbbet, sőt a királyi család is elmegy oda egy órára. Csupán a király, ki maga is halott, ma­rad távol virágos börtönében. Páratlan a maga nemében a fényűzés, melyet a fényűzés székhelyén, Párisban, az élők a holtak felett kifejtenek. A Père Lachaise már fekvésénél fogva is a világ legszebb temetkezési helye. Mérsékelten emel­kedő hegyen fekszik a városon belül, úgy hogy végig­látni róla a világvároson és túl rajta a távolban kéklő hegyekig. A­ki nem tudná, hogy temetőben van, azt hinné, hogy valamely mesebeli művészi világ­város utcáin sétál. Egyik ragyogó márványpalota a másikat éri, bizanti templomok, görög oszlopok, góth faragványok, ind erkélyek, a hová csak tekint a szem. Közbe-közbe, az utak végein, a terek közepén fényes szobrok, ki állva, ki ülve, ki lóháton, a mint a mű­vész kedve tartotta. A széles, terebélyes fákkal sze­gélyezett utakat jobbról balról kövezett járda díszíti; meg is keresztelték valamennyit: »boulevard Ledru Rollin«, »Avenue Macdonald«, »place Casimir Per­rier«, »rue Michelet« sat. Minden egyes épület hom­lokzatába bevésve a boldogultnak neve, ki benne lakik. De nemcsak a holtak fényűzése, hanem az élők áldo­zatkészsége, vagy talán közelebb járunk az igazság­hoz : hiúsága is páratlan. Az üzérkedési szellem sem hiányzik e városból. Egy pusztán fayence oszlopokon nyugvó kápolnának freskóval díszített belsejében ol­vashatjuk : »Itt nyugszik George Lessage. A legfino­mabb fay­nce kapható George Lessage utódainál, 57, rue de Provence.« De nemcsak fayencet, kaphatunk itt zongorát és k­ótollat, kalapot és bútort is; min­dent a­mi egy halott kényelméhez és szórakoztatásá­hoz szükséges. Eszünkbe jut a Balzac találó mon­dása: »A Pére Lachaise nem más, mint Páris kicsi­nyítő üvegen át nézve.« E fényes paloták közt a leg­fényesebben, Michelet lakik, s nyughelye egyik felira­ XVIII. Florimond azalatt visszanyerte szokott hideg­vérét s a marquiset az őt jellemző tisztelettel fogadta. — Micsoda ? Hát még nem készült el kegyed ? — kérdé a marquise, Gaetanához fordulva. A fiatal asszony különösen mosolygott, nagyon szórakozott és halvány volt. Gaetana nem vette le róla a szemét s ezt látszott neki mondani: »Ne hagy­jon itt engem, vigyen magával!« A marquise rögtön megértette a leányka óhaját. — Kissé késtem is már; talán azt képzelte ke­gyed, hogy már megfeledkeztem ígéretemről ? — Azt gondoltam, hogy a divatárusnőnél to­vább kellett időznie, sem mint akarta. A szerzetes szemügyre vette a nőket, kik, úgy látszott, nagyon jól értik egymást. — Tökéletesen eltalálta, kis boszorkány.... Tisztelendő úr, — szólt azt­án, — mint tudja ön, van egy szalon, mely különösen a barátoknak van szen­telve. A zene zaja nem hat el oda. Egészen otthono­san érezheti kiki magát. Kapta-e ön a marquis meg­­hívó­jegyét ? — Kaptam, asszonyom, de aligha használha­tom föl ezt az alkalmat. Mi gyakran kötelességünk­nek érezzük, részt venni oly mulatságban, melynek a célja jótékonyság. De itt ez az eset nem fordul elő, a tévé utána kissé kedvetlenül. — Ez családi mulatság, tisztelendő úr ! ön

Next