Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)
1888-11-01 / 302. szám
— Én kedves bohó angyalom, légy nyugodt. Elfogadom a békepontokat. Ella kényes szemekkel borult férje nyakába. Egymást átölelve mentek át hátsó szobájukba, hol kis angyalkájuk mosolygó ajkakkal aludt puha vánkosai között.Kálmán boldogan búcsúzott el mindkettejüktől s eltávozott hazulról. Ella vidáman végezte házi teendőit. De míg férje, az iménti tréfás fenyegetődzést mivel sem tartván többnek szeszélyes ötlet pillanatnyi bohóskodásánál, azt talán már az első utcafordulón túl elfeledte, s dolgai közben is mind azzal foglalkozott gondolatában. Mert nagyon tévedt Kálmán, ha azt vélte, hogy ez a revanche fenyegetés csak futólagos semmiskedés volt az ő elkényeztetett kis feleségétől. Oh koránt sem. Régóta s nem egyszer fordultak már meg az ilyes gondolatok Ella őnagysága fejében, csak a kellő pillanatra várt, hogy kimondja. Mert korán sem vélte ő ezt csekély dolognak. Azt hitte, hogy Kálmán e hírre megrettenve fog tiltakozni és leghízelgőbb ígéreteivel fog igyekezni őt lemondásra bírni. És im, talán nem is vette szavait komolyan. E gondolattal emelte fejét rendezgetése közben a kis fantasie asztalkánál, mely előtt tévetegen lapozgatva Daude egyik legújabb regényében Rossi és Myrbach pompás rajzaiban gyönyörködött. És az a gondolat úgy bántotta. Ledobta a könyvet. Kálmán nem veszi az ő szavait komolyan ? Világos, hogy mm. Hiszen azt nagyon jól tudja, hogy férje épenséggel nem barátja a nők nyilvános szereplésének, így hát határozottan tiltakoznia kellett volna az ő iménti szavai ellen, ha azokat komolyan számba veszi. — Jól van, — gondolta magában, — meg fogom mutatni, hogy komolyan beszéltem. Te engemet még mindig olyan naiv kis leánynak vélsz, kinek nem is lehet elhatározása, célja? Megmutatom, hogy van. E hevesebb hangulat azonban hamar megcsappant s a következő percekben zongorájához menve, már egy vidám operette ária első ütemein futottak át újjai. A szobaleány lépett be. — Nagyságos asszonyom, egy távirat a nagyságos úrnak. Tessék aláírni. Ella hirtelen rátekintett a kék betűkre, honnan jönnek, s csak azután írta alá a revényt. Amint a szobaleány eltávozott, újra egészen haragos lett. — Tessék. Ez megint valami fontos közügy. A megye székhelyéről jön, nem lehet a mamáéké. Bizonyosan leesett egy cserép a megyeház tetejéről s azt a képviselő úr nélkül nem lehet feltenni. Jaj, csak tudnám mi van benne, —vett erőt rajta a haragos kíváncsiság. Majd hirtelen közönyösséggel mondá utána : — bizonyára nem az, hogy a képviselő úr üljön otthon s udvaroljon a feleségének. (Folyt, köv.) — Pedig épen a veszélytelenség biztonsága volt veszélyes. De azt akkor még nem tudtam. — Mi együtt mindig csak az élet és halál nagy rejtélyeiről beszéltünk. A túlvilág, az öröklét titkait kutattuk. — S mily kedves volt a te leányos, szép, édes hited. — S mily vigasztalanok voltak a te szomorú kétségeid. De most.. .most te már a túlvilág lakója vagy. Tudásod előtt nincs korlát. Világos előtted minden, mi akkor homályos, kétséges és sötét volt. Mi mondani valód van most ? Oh, szólj ! mit mondasz most akkori bölcselkedéseinkről? — Azt, — felelte, — hogy itt a sírban mindig csak azt sajnálom, hogy mi akkor a túlvilág titkait kutattuk, ahelyett hogy az egymás szivét kerestük volna. Pedig sziveink akkor oly közelben és oly egyformán dobogtak! Minden egyes szava búsan és tompán hangzott, mintha a sírból jött volna, s azok a nagy zöld szemek oly halálosan szomorúan tekintettek rám, hogy a fájdalomtól, melyet okoltak — szemeimet behunytam és elvesztettem eszméletemet. * — Az istenért!, ki adta azt a tubarózsákat a beteg kezébe ? — hallottam egyszerre egészen más hangon magam mellett. — Hisz ez a bódító illat halálát okozhatja! — Senki sem tudott a tubarózsákról. Senki sem adta. — De már jobban van ! Hála istennek jobban van! — suttogták körültem a szeretet gyöngéd hangján. — Pszt! most már csöndesen alszik. * Csak később tudtam meg, hogy sohasem voltam oly közel saját síromhoz, mint azon a halottak éjjelén. Vájjon fogom-e még valaha látni azokat a szomorú nagy zöld szemeket ? Ha meghalok, a végső pillanatban ő fog-e érttem jönni ? B. Büttner Lina. 2218 A szerelem halottja. (Francia elbeszélés.) Irta C. Cassot. (Folytatás.) — És saját szive soha sem sugalta ezt önnek? Nem? Se baj! Ez legkevésbbé sem hűtötte le amaz érzelmet, melyet ön iránt érzek s örökké érezni fogok minden hálátlansága mellett is. Vannak vonzalmak, melyek ellen hasztalan küzdünk s az enyém ezek közé tartozik. Mitől se féljen kegyed. Bármit tegyen, türelmemet nem merítheti ki. Parancsoljon s én engedelmeskedem. El akarja küldeni Gertrudot? Elbocsátom őt holnap.. . még ma, rögtön, ha óhajtja. Szóljon Gaetana, én a legalázatosabb szolgája vagyok , akaratom meghajlik az öné előtt. Ön pillanatra félelmes embernek tarthatott engem, de remélem, immár meg van nyugtatva.. . Én nem óhajtok egyebet, mint kegyednek örömet szerezni. Három év óta folyvást e fölött gondolkozom mindennap, de hiába, önnek a szíve, lelke el van zárva előttem... Várjon örökké így lesz-e ez? Válaszoljon, most egyedül vagyunk. Én megnyitom szívemet kegyed előtt, kövesse példámat. Kegyednek a szemében, hangjában valódi kincs rejlik . . . Részesít-e engem e kincsben? Szóljon! Önnek hatalmában van a gyógyszer és az életölő méreg .. . Hallgatása elitéléshez hasonlít. Miért nem nyerhetem meg a kegyét ? Nem szabad-e némi csekély vonzalmat remélnem ? A szerzetes halkan beszélt s a miket mondott, mélyen átérezni látszott s szeme bensőségtől ragyogott. Gaetana, meglepetésében csak bámult, de nem merte kifejezni azt az ijedtséget, melyet e vallomás okozott neki. A szerzetes óvatosan kerülte e szót: szerelem; de a leány a leplezett szavakban is fölfedezte ezt. — Higgye meg, uram, hogy meghal a jósága. . Én bizonynyal hálával tartozom önnek . . . Bocsásson meg nekem, ha ennek csak gyenge bizonyítékát adom. Ezt a választ csak rémület sugalta neki; ösztöne arról győzte meg, hogy a dac veszedelmet hoz rá. Félt, hogy ez az ember még tűrhetetlenebbé teszi helyzetét, ha merev ellenállást tanúsít. Elgondolta hogy ha egyszer e zárdából menekülhet, semmiféle erőszak nem kényszerítheti őt arra, hogy ide visszatérjen. Most azonban még inkább gyűlölte ezt az embert. Jóllehet a szerzetes kiolvasta a leányka szeméből ennek legtitkosabb vágyát, most sokkal inkább el volt érzékenyülve, semhogy kikémlelhette volna azt az érzületet, mely Gaetana lelkében rejlett. Ő azt képzelte, hogy a leányka szíve meglágyult, mert először beszélt vele ily meleg hangon. — Édes Gaetana, holnap három óra tájban eljövök, hogy elvezessem önt egy kis templomba, melyet senki sem ismer, még ön sem. Az ajtón egy gyönge kopogtatás fölmentette Gaetanát a választól. A szerzetes összerezzent; vallomása hevében egészen megfeledkezett Célignynéről, mert ő volt. A fiatal leány hévvel vetette magát a marquise karjai közé, ki gyöngéden tekintett rá s aztán a szerzetes felé közeledett, ki már elfoglalta helyét a kandalló mellett. Temetői szokások. (Halottak ünnepén.) (S. A.) A holtak iránti tisztelet oly régi, mint az emberek közt a miveltség és az erkölcs. Sőt régibb. Amerika őslakói és az ausztráliai szigettenger benszülöttei közt — e világrészek felfedezése alkalmával — a legtöbb népfajnak egyetlenegy vallási szertartása a holtakat illette. Sőt, ha a görögök mithologiáját eredetének forrásához követjük, úgy találjuk, hogy ez is abból a tiszteletből eredt, melylyel e nép ősei a holtak iránt viseltettek. Nem is találunk az ókorban egyetlen polgáriasodott népet, melynek nem volt a halottak számára külön ünnepe. A katholikus egyház 998 óta szentel minden évben egy napot, november 2-dikát a halottaknak. A katholikus egyház némely ünnepének a nemzetek nemzeties jelleget iparkodnak adni, de egynek sem annyira, mint a halottak napjának. És valóban, egyetlen ünnep megünneplési módjából sem ítélhetjük meg oly helyesen az illető nemzet vagy fajnak erkölcsét, mivelődését, szokásait, mint épen a halottak napjának megünneplési módjából. Nálunk Magyarországban, hol minden gondolatnak és tettnek kezdete és vége a haza, hol úgy a legfényesb lakomán, mint a faluvégi korcsma összejövetelén, éltetik a hazát, a halottak napjának is egyik fő kelléke, úgy a fővárosban, mint a vidék nagyobb városaiban a hazafias szónoklatok az elhúnyt nagyok sírja fölött. Lehet-e a nagyok emlékét méltóbban megünnepelni, mint sírjukon mondani el, hogy nem hiába éltek, nem hiába haltak. Elveszti a halál ilyenkor minden borzasztóságát s mint a béke és szeretet géniusza mosolyog alá. Míg a nagyok felkoszorúzott és fényben úszó sírjánál a hazafias hála és lelkesülés virraszt, a többi sír sem áll elhagyottan. A ragyogó gránit és a korhadó fakereszt fölött egyaránt virraszt a szeretet és foly a köny. Németország művészvárosában, az izárparti Athénben, a holtak birodalmára is a művészet terjeszti ki gazdag, kedélyes életét. A művészies emlékek és oszlopsorok közt úgy jár az ember, akár csak műtárlatban volna. Itt-ott egy zokogás, a virággal elfedett sírok, az égő viaszgyertyák és a hűs őszi szél juttatják csak eszünkbe, hogy temetőben vagyunk. Kinn találjuk egész Münchent, a legszegényebbet és legelőkelőbbet, sőt a királyi család is elmegy oda egy órára. Csupán a király, ki maga is halott, marad távol virágos börtönében. Páratlan a maga nemében a fényűzés, melyet a fényűzés székhelyén, Párisban, az élők a holtak felett kifejtenek. A Père Lachaise már fekvésénél fogva is a világ legszebb temetkezési helye. Mérsékelten emelkedő hegyen fekszik a városon belül, úgy hogy végiglátni róla a világvároson és túl rajta a távolban kéklő hegyekig. Aki nem tudná, hogy temetőben van, azt hinné, hogy valamely mesebeli művészi világváros utcáin sétál. Egyik ragyogó márványpalota a másikat éri, bizanti templomok, görög oszlopok, góth faragványok, ind erkélyek, a hová csak tekint a szem. Közbe-közbe, az utak végein, a terek közepén fényes szobrok, ki állva, ki ülve, ki lóháton, a mint a művész kedve tartotta. A széles, terebélyes fákkal szegélyezett utakat jobbról balról kövezett járda díszíti; meg is keresztelték valamennyit: »boulevard Ledru Rollin«, »Avenue Macdonald«, »place Casimir Perrier«, »rue Michelet« sat. Minden egyes épület homlokzatába bevésve a boldogultnak neve, ki benne lakik. De nemcsak a holtak fényűzése, hanem az élők áldozatkészsége, vagy talán közelebb járunk az igazsághoz : hiúsága is páratlan. Az üzérkedési szellem sem hiányzik e városból. Egy pusztán fayence oszlopokon nyugvó kápolnának freskóval díszített belsejében olvashatjuk : »Itt nyugszik George Lessage. A legfinomabb faynce kapható George Lessage utódainál, 57, rue de Provence.« De nemcsak fayencet, kaphatunk itt zongorát és kótollat, kalapot és bútort is; mindent ami egy halott kényelméhez és szórakoztatásához szükséges. Eszünkbe jut a Balzac találó mondása: »A Pére Lachaise nem más, mint Páris kicsinyítő üvegen át nézve.« E fényes paloták közt a legfényesebben, Michelet lakik, s nyughelye egyik felira XVIII. Florimond azalatt visszanyerte szokott hidegvérét s a marquiset az őt jellemző tisztelettel fogadta. — Micsoda ? Hát még nem készült el kegyed ? — kérdé a marquise, Gaetanához fordulva. A fiatal asszony különösen mosolygott, nagyon szórakozott és halvány volt. Gaetana nem vette le róla a szemét s ezt látszott neki mondani: »Ne hagyjon itt engem, vigyen magával!« A marquise rögtön megértette a leányka óhaját. — Kissé késtem is már; talán azt képzelte kegyed, hogy már megfeledkeztem ígéretemről ? — Azt gondoltam, hogy a divatárusnőnél tovább kellett időznie, sem mint akarta. A szerzetes szemügyre vette a nőket, kik, úgy látszott, nagyon jól értik egymást. — Tökéletesen eltalálta, kis boszorkány.... Tisztelendő úr, — szólt aztán, — mint tudja ön, van egy szalon, mely különösen a barátoknak van szentelve. A zene zaja nem hat el oda. Egészen otthonosan érezheti kiki magát. Kapta-e ön a marquis meghívójegyét ? — Kaptam, asszonyom, de aligha használhatom föl ezt az alkalmat. Mi gyakran kötelességünknek érezzük, részt venni oly mulatságban, melynek a célja jótékonyság. De itt ez az eset nem fordul elő, a tévé utána kissé kedvetlenül. — Ez családi mulatság, tisztelendő úr ! ön