Fővárosi Lapok 1888. december (332-360. szám)

1888-12-01 / 332. szám

gondolataikkal, mintha azoknak is nyughelyet talál­nának itt, ha nem is a földben, legalább a csendes, nyugodt légben. A temető­őrzőt ott találta csendes kis lakásá­nak fala mellé cövekelt padon nyugodalmasan pipáz­­gatva. A halottak városának polgármestere igen békés hivatalban van, soha sem háborgatják a város lakosai, kiknek száma napról napra nő, de soha sem csökken. Zárni ügyvéd csaknem bizonyosra vette, hogy a fiú, a­ki anyjáról oly rajongó szeretettel emlékezett meg, gyakran látogatja a felejthetetlennek sírját, és számított arra, hogy a fáradtan, levertten visszatért fiú az alkony csendes óráiba anyja sírjánál­ temeti el újra meg újra születő bánatát. Odafordult a temető­őrzőhöz: — Ugyan kérem, nem tudná-e megmondani ne­kem, hogy hol van a Havadi Karolina sírja ? Kis városokban a halottak városának utcái nincsenek házszámokkal ellátva, a lakások nincsenek ilyen pontos számban tartva, hanem a temető-őr em­lékező tehetsége könnyen útbaigazít. — De úgy gondolom, hogy megmondhatom, felelt a temető-őr, a pipát kivéve szájából s kissé el­gondolkozva, — ha jól sejtem, valami szegény varró­asszony volt ő ? — úgy van, — felelt Zárni. — Tudom már. Tessék csak itt a főúton egye­nesen felmenni, addig a magas oszlopos sírkőig, a melynek a tetején az a kígyó van, ott egy mellék-út tér be balra, ott tessék betérni s a jobb oldalon, mindjárt az út szélén van egy kis közönséges fehér sírkő, a név fekete betűkkel van belevésve. Jól isme­rem, mert a sírkövet ezelőtt fél évvel tették oda. Egy fiatal úr tétette, most is gyakran eljön oda, csaknem minden nap; ki tudja mije volt, talán anyja, vagy testvére, vagy épen szeretője.. . Zárni ez utóbbi szavakat már nem hallotta; a­mint az útbaigazítást teljesen megértette, köszönetül fejével biccentett és a kijelölt irányba indult, a fá­rasztó utazás után, a testi és szellemi kimerültség tetőpontján is, mint egy utolsó fellobanás gyor­saságával haladt; szive úgy dobogott, mint mi­kor — még fiatal korában — szerelmi talál­kára sietett ugyanahhoz, kinek most már porladozó hamvainak felkeresésére vezette ő a végzet csodála­tos intézkedése. Léptei a sietségben is ingadoztak; gondolatai, melyek a múlt napok folyamában annyi akadálylyal küzdve, csak alig hatoltak át a bánat és kétségbeesés sűrű ködén, most egészen megtisztulva, de a fáradtságtól elalélva, csak a­ közvetlenül előttük lebegő cél felé törtek: a megcsalt nő sírja és az elha­gyott fiú­­felé. A­mint a dombon felhaladt és a kanyarulatnál balra fordult, a jobbfelől levő soron, néhány lépésnyire, szegényesen, de gonddal ápolt sírdomb mellett, egy­szerű fapadon egy férfi-alakot látott, az útnak h­áttal ülve. Első tekintetre felismerte benne Havadi Endrét. Ott ült nyugodtan, gondolatokba merülve s a köze­ledő léptekre, melyek iránt nem érdeklődött, semmi figyelmet sem fordítva. (Folyt, kör.)­mányától teljesen elválasztott minisztériumot erő­szakolt ki, melylyel a vármegyék municipális szabad­ságának fönállása megférhetlen. A mi a magyar al­kotmányból a királyra és a monarchiára nézve fön­­maradt, azt megrontotta a Kossuth-Batth­yány-féle minisztérium és a pesti diéta, mely félig rossz szán­dékú, félig terrorizált volt. A magyaroknak a prag­ma­tica sanctio által engedélyezett jogok utolsó nyoma is eltöröltetett a nemes gróf Lamberg meggyilkolta­tása óta, Kossuth dictátorságának terrorizmusa és a törvénytelen diéta forradalmi szabályai által, mely az október 3-diki manifesztum ellenére is folytatta üléseit, és mely pártütő végzései által a legvakmerőbb módon lábbal tapodta a pragmatica sanctiótu­sat. A december 2-diki két manifesztumot az or­szággyűlés december 6-dikán zárt ülésben vette ta­nácskozás alá. A békepárt élén a világtalan báró Wesselényi Miklós, a­kit tíz évvel azelőtt felség­sértés miatt a kúria elítélt, — szólalt föl, beszédét azzal a tanácscsal végezte be: ne kockáztassa a nem­zet kétes kimenetelű háborúban politikai életét, hanem meghajolva a kénytelenség hatalma előtt, fogadja el a manifesztumokat, ismerje el királyul Ferenc Józsefet, s ezáltal tegye meg az első lépést a még nem lehetlen békés kiegyenlítésre. Ellenben Kossuth indítványára az egyesült két ház többsége december 7-dikén elhatározta, hogy Magyarország és a hozzákapcsolt országok és részek az ausztriai birodalomnak valamint részei sohasem voltak, most sem azok, hanem független önálló országot képeznek, mely saját alkotmánynyal bír, és csak a nemzet meg­egyezésével alkotott saját törvényeivel kormányoz­­tatható. Miután a nemzet előleges hozzájárulása nélkül egyik fejedelem életében más senki magának királyi jogokat nem tulajdoníthat, az öröklési rend családi magánegyezkedésekkel még kevésbbé változ­tatható meg. Miután a magyar királyság két oldal­kötésen alapul, melynek egyik sarkalatos oldala az,­­ hogy törvényes királynak csak az tekinthető, ki a nemzettel országgyűlési egyezkedés útján koronázási egyezséglevelet kötött,az ország alkotmányára, jogaira s törvényeire megesküdött, s ezen eskü következtében Szent István koronájával megkoronáztatott (mi, nem előbb mint 17 viszontagságos év múlva 1867. junius 8-dikán történt meg,) annálfogva az ausztriai csá­szári székről lemondás Magyarország alkotmányán semmit sem változtathatván, az országgyűlés, mint Magyarország törvényes orgánuma, ezennel kinyilat­koztatja, hogy az ő hite, tudta és megegyezése nélkül, a magyar királyi szék birtokával senki sem rendelkezhetik. A Windischgrätz értesülvén a magyar ország­gyűlés e határozatáról, december közepén megkezdé Magyarország ellen hódító hadjáratát. Görgey Arthur hadteste jobbról Nagyszomba­tig, balról a Fertőig terjeszkedett. Windischgrätz Parndorfnál kezdé meg a támadást, honnan Kmety a nagyobb erő elől Győr felé hátrált, hová Görgey is tartott. Nagyszombatnál Simunics tábornok Guyont (holtakban, sebesültek és átpártoltakban 800 embe­rének veszteségével) Komárom felé hátravonulni kényszerité. A vizekkel és sáncokkal környezett hadállás Győrnél, hol Görgey az ellenséget elfogadni tervezte, minthogy a nagyfokú hidegben a vizek annyira be­fagytak, hogy az ágyukat is megbirták, nem látszott eléggé biztosnak, nehogy a nyomában üldöző ellenség által bekerittessék. Buda felé Vértes-Bicskének hú­zódott, miközben utóhada Bábolnánál az ellenség­gel összecsapott s holtakban 300, foglyokban 700 embert vesztett. E csatavesztés megdöbbenté az országgyűlést. A fővárost s vele az országgyűlést egy újabb csata­vesztésnek kitenni nem volt tanácsos, noha Görgey Érd, Bia, Sóskút közt csatakészen várta az ellenső­országgyűlés Debrecenbe tegye át üléseit. »A­ki nem jön, főbe kell lőni!«— kiáltá Huszár Antal Veszprém főispánja. Batthyány Lajos indítványára végkisérletül egy öttagi­ békekövetséget küldött az országgyűlés Windischgrätzhez, hogy Magyarország becsületének, szabadságának s jólétének megóvásával békét s hó­dolatot ajánljanak az uj fejdelemnek. E küldöttség tagjai voltak; gróf Majláth Antal volt kancellár, idősb Majláth György országbíró, gróf Batthyány Lajos, Lonovics József egri érsek és Deák Ferenc. Gróf Batthyánynak ama másik indítványát, hogy az országgyűlés egy része Pesten maradjon nem fo­gadták el. A Windischgrätz az országos küldöttséget igen büszkén fogadta s Batthyányt nem is bocsátotta maga elé. Később a fővárosban el is fogadta. A kül­döttségnek kereken kijelenté, hogy ő lázadókkal nem alkuszik, s minthogy a magyar országgyűlést V-dik Ferdinánd király még október 3-dikán föloszlatta, a küldötteket a magyar országgyűlés követeiül el nem ismeri, egyébként az országtól föltétlen hódolatot követel. Mindamellett A Vindischgrätz a maga támadó hadserege katonáinak csákóján és sisakján a ke­resztbe vont fehér szalagot, az ország népe előtt, a békés szándék jelvényéül kívánta föltüntetni. A Windischgrätz, miután január 5-dikén Budán a királyi palotában ütötte föl főhadiszállását, ezzel lépett be: »Na vége a komédiának!« Az alatt pedig Görgey vitte seregét egy csodá­latos hátráló után a bányavárosok felé, s nem sokan lehettek akkor, kik elhitték volna, ha azt mondják, a­mi később megtörtént, hogy ez a sereg tavaszszal nagy diadalokat fog aratni s Windischgrätz herceg megverve, megalázva, a vezérségről letéve fog kitaka­rodni az országból. Az a »komédia« neki utóbb »tragédia« lett. De a december hó ezelőtt negyven esztendővel — 2438 — Anya és fiú. (Olasz elbeszélés.) Irta Cordelia. I. — Mily hiú lett az én asszonyom, szinte hihe­tetlen az ő korában! — mondta Marietta, Orlandi Klára asszonyságnak a komornája, az ablakból be­szélgetve egyik barátnőjével, a­ki épen szemközt la­kott vele. — Kár ez a fölösleges panaszkodás,­­ viszonzá a másik.­­ Hiszen mondtam én már neked, hogy nem érted, mit mindent követel mai napság a divat az úri rendnél. S az Orlandi-ház a legjobbak egyike. Tudnunk kell, hogy eme párbeszéd Velencének egyik szűk utcácskájában folyt, hol az egymással szemben lakók az ablakokból kezet nyújthatnak s elég kényelmesen társaloghatnak egymással, a nélkül hogy hangjukat nagyon meg kellene erőltetniük. — Ha tudnád, mennyit kell nekem tűrnöm az asszonyomtól! — folytatta Marietta; — látni kell azt, hogy elhinni lehessen. Képzeld csak, ő egész nap a tükör előtt piperezgeti magát s jaj nekem, ha a ruha nem úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna, ha egy-egy ősz haja a többi közül kikandikál vagy ha az alsó szoknyák nincsenek eléggé kikeményítve! És nekem minden időmet efféle bolondságokra kell szen­telnem, úgy hogy lélekzetet is alig vehetek s arra sem érek, hogy napjában legalább egyszer ide jöhes­sek, szemlét tartani a járók-kelők fölött, vagy veled néhány szót cseveghessek. — Hát ily csekélységek miatt panaszkodol te ? Ismernéd csak kissé jobban Katalin asszonyt! Én csak azt mondom neked, hogy itt te egy napig sem maradnál. Különben, ha jobb helyet kapok, magam is szépen megköszönöm itt a szolgálatot. Csak azt gondold meg, hogy az asszony egész nap egyebet nem tesz, mint folyvást zsémbel és soha semmivel sincs megelégedve. A mellett szörnyű fösvény, kiméri nemcsak a kávét, de még a kenyeret is s nem pirul egy-egy öltöző ruháját négyszer-ötször átalakítattni. No, azt ugyan senki se várja tőle, hogy valamit va­lakinek ajándékozzon, szóval oly fukar ő, hogy szinte undorodik tőle az ember. De, most mennem kell, Ma­rietta , ha valamely jó családról hallasz, a­kinek szo­baleányra van szüksége, add hírül nekem. — Nagyon szívesen, csakhogy a mai napság a jó házak oly ritkák, akár a fehér legyek.. .Hallod-e, hogy zajong már is az asszonyom, mintha elérkezett volna az ítélet napja!.. .Megyek, megyek már, sig­nora, — kiáltott, befelé fordulva. — A viszontlátá­sig, Brigida, nem sokára visszatérek, mert tudom, hogy a fiatal urnak van ismét valami kívánsága. Ha ő itthon van, bezzeg van dolga a csengetyűnek, sza­kadatlanul. Ha még egyszer világra kerülnék vagy uraság szeretnék lenni, vagy semmi! S ezt mondva, odahagyta az ablakot. II. Klára asszony, komornájának minden állítása mellett sem volt hiú legkevésbbé sem, sőt eme hibá­ban soha sem lélekzett. S mégis mindenki bámulta a szépségét. Mint kis gyermek, szép, sötét, nagy szemé­vel s barna hajfürtéivel, melyek a homlokát körül­vették, olyan volt akár egy kis Amor, mint fiatal leány, kifejlett rózsához hasonlított, mint asszony olyan volt, mint egy istennő. Szépsége iránt azonban közönyös volt, hiszen gyermeksége óta megszokta, folyvást hallani, hogy ő mily szép ; mindenféle hang­nemben énekelték ezt előtte, úgyhogy azt a világon a legtermészetesebb dolognak tartotta és szépségének semmi fontosságot nem tulajdonított. Tudta ő, hogy a ruha sem nem emeli szépségét, sem el nem vesz semmit abból; tehát a legnagyobb egyszerűséggel öl­tözködött és soha sem szentelt sok időt a tükörnek. Hajadon korában az imádók egész serege forgolódott körülte, de ő egyik iránt sem hevült s végre is férj­hez ment ahhoz, a ki leginkább családjának az inge szerint való volt: Orlandi ügyvédhez. Szerette, be­csülte férjét, de minden szenvedélyesség nélkül; jó, engedelmes, gyöngéd volt, de nem több. Úgy látszott, mintha vér helyett hideg víz keringene ereiben, de szivében rejtett tűz égett, mint valamely tűzhányó hegy belsejében, mely csak alkalomra vár, hogy na­gyobb erővel törjön ki, mint valaha. S ez az alkalom elérkezett, fiának a születése­kor. Ez volt a kanóc, mely az aknát fölrobbantotta. Klára asszony teljesen megváltozott s az ő kedves Marióját lelkének forró, magasztos szeretetével ölelte át. Először ő maga is gyermekké vált, hogy kis fiával játszhassék; ezerféle játékot gondolt ki gyermekének a szórakoztatása végett; félig gyermeknyelvet be­szélt, hogy a kis­fiú megérthesse; futkosott, ugrándo­zott s újra valóságos gyermek lett.

Next