Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)
1889-02-01 / 32. szám
egy percnyi habozás, tétova nélkül. Kábult agygyal, gomolygó gondolatokkal ment tovább — tovább, mintha álmában járna. Már látta az elhagyott erdészlakot oda fenn febérleni az út mellett. Ott feküdt Dánosy. Várjon hol járhat, hol járhatnak azóta ? — Nem tudott ellenállni a vágynak, a kíváncsiságnak, ami feléje vonta. Nehezen, lassan kapaszkodott fel az út meredekjén. Elhagyott, puszta volt a ház környéke. A rozzant, repedezett ajtó csak úgy volt behajtva. Betolta maga előtt. Lehorgasztott fővel ment át a piszkos pitvaron. Amikor a szobába lépve, felvetette szemeit, merevülten állott meg egy helyben, Saroltát látta maga előtt. Annyira kimerítették, megviselték az utóbbi napok eseményei, hogy minden egyebet fásultan tudott volna fogadni. De most meredt szemekkel, félig nyílt ajakkal állott meg előtte, a szó megfagyott azokon. Némán, merőn néztek egymásra percekig. — Sarolta! mondá végre Harter és nagy, heves fájdalom reszketteté meg hangját. Az csak szótlanul, szoborként nézett reá. Arca szokatlanul halvány, sápadt volt, nagy, sötétkék szemeibeesve, testén fáradtság, kimerültség látszott. Hevesen, izgatottan kezdett beszélni: — Mit akar itt ? — távozzon, kérem, távozzon innen! Őrültség, amit tesz. Ha Dánosy megtalál jönni, iszonyú jelenet lehet, menjen, mi hozza ide ? Harternek keserű mosoly ült, ajkai közé. — Hagyja Dánosyt Sarolta! én nem félek az ő haragjától. Ha megölne, tán azt is köszönettel venném. Lássa, semmi, semmi sem köt már az élethez. Elhallgattak, csodáian, ámulón tapasztva egymásra a szemeiket. Harter ott állt, ott várt, mintha még lenne valami remélni valója attól a nőtől. Pedig már nem volt épen semmi. Elmehet, itt hagyhatja, szétvezetnek az utaik messze a végtelenségbe, mint a delet két vége, észak és dél felé, soha nem találkoznak össze. (Vége köv.) Rubin Chawa. (Lengyel elbeszélés.) Írta Swientocliowski Sándor. (Vége.) Chawa, kinek mindeme fenyegetésekről semmi tudomása sem volt, bátran hordta ki a leveleket, anélkül, hogy a korasággalfölhagyott volna, miáltal olykor fél rubelre is fölszaporodott a napi jövedelme. Habár hiába várt oly Polanowkába szóló levélre, melyért, Franeknek az állítása szerint, egy rubel jutalmat kaphatott volna, mégis kapott barakását, burgonyát, lisztet, ócska ruhát sőt készpénzt is eleget. Nyilván látható bizonyítékai voltak ennek pofókosodó gyermekei, kik naponkint kétszer ehettek meleg ételt, a mellett az a kis erszény is tömöttebb lett, melyet Chawa a ruha alatt, a kebelén hordott. Ebben az erszényben tíz megtakarított rubel volt, melyet felpénz gyanánt zsugorgatott, mind a hat Rubin ünnepi öltözetére. Határozottan mondok hatot, mert Chawa eltökélte magában, hogy férjének is új hálókabátot készíttet, mit a jólétnek legékesebben szóló bizonyságának lehetett tekinteni. Amint Chawának viszonyai egyre kedvezőbbekké váltak, Franeknek ép oly mértékben hanyatlott a szerencsecsillaga. Egy nap azt vették észre, hogy a kredencből két ezüst kanál hiányzott. A polgármesterné talán másra gyanakodott volna, de a polgármester, ki az uj szolga iránt mindig ellenszenvvel viseltetett, rögtön elkergette őt a háztól. Hiába esküdözött Franek, becsületére, lelke üdvösségére, a szigorú elöljárót nem tudta meggyőzni. — Mindennek az a gonosz zsidóasszony az oka, — szólt a volt levélhordó, volt hivatalszolga, az ő volt kartársának, mikor a tanácsházat odahagyta. — Míg ez a dologba nem ártotta magát, mindenki becsületes embernek tartott engem. Eme jogosultnak vélt panaszával egyenesen a korcsmába ment, ahol ő, az ezüst kanalak eltűnte óta nem jelentéktelen hitelben részesült. Miután búfelejtésül néhány pohárka szeszt lehajtott, mélyen elérzékenyülve beszélte el a korcsmárosnénak, minő szerencsétlenség érte, panaszkodva boldogtalanságának az okozóára. Mit vétett ez az asszony ? Talán megcsalta önt ? — Miért ült ő föl a postakocsira azzal a sügérrel ? — dadogta Franek. Én keresztet vetettem magamra, de ő mégis fölkapaszkodott a kocsira... De megfojtom őt... vagy ha nem, akkor éhen fog elveszni. — Oh, neki semmi baja sincs többé, — szólt a korcsmárosné gúnyosan, — most már libapecsenyét is elletik. Ép az imént volt, itt levelet vitt Polanowkába. — Polanowkába! — kiáltott föl Franek, meredt szemmel. — Az az én rubelem — én viszem oda az uraságnak a levelet. Polanowkába! Mint a tébolyult rohant ki a korcsmából, habár támolyogva s ki a városból. Chawa aznap csakugyan ajánlott levelet vitt Polanowkába. Az uraság iránt való tiszteletből, ki oly nagylelkűleg jutalmazta a levélhordókat, elhatározta magában, hogy kissé csinosabban fog felöltözni. Épen mikor Franck a korcsmából kirohant, tért haza Chawa, ruhát változtatni. Gondosan megmosdva, új szoknyájában, szép fehér főkötőjében, oly csinos volt most, hogy aki ismerte, régi szépségére emlékezhetett vissza. Önelégültséggel, jó jutalomra számítva, megcsókolta a gyermekeit és vidáman távozott hazulról. A polanowkai országút egyik oldalán bokrokkal borított hegy emelkedett, másik oldalán a Visztula folyt. Az út felén azonban az országút magaslatra vonul, majd egy kis hegyszurdokon húzódik keresztül. Midőn Chawa a szurdokba lépett, az út mellett egy férfit látott heverészni. Kopott katonaköpenyt, ócska bőrsapkát viselt s Chawának önkéntelen Franek jutott eszébe. No de, világos nappal, ha ez volna is, nem fogja őt bántani, gondolta a szegény asszony. Néhány lépést haladva előre, nem kételkedett többé, hogy aki ott hever, az ő hivatalbeli elődje. Ez a találkozás kissé zavarba hozta Chawát s ki akarta kerülni az aludni látszó Franeket, de ez nyilván észrevette őt, mert fölkelt s közeledett hozzá. Chawának a szivét összeszorította a félelem, de elhatározta magában, hogy nem fog elfutni előle. — Hová, hová ? — kérdezte Franek rekedt hangon. — Polanowkába,— viszonzá az asszony,remegve. — Miért? — Levelet viszek. — Add ide rögtön! — Várjon miért?.. . Neked szól-e az? — Ide vele! — ordított Franek, torkon ragadva Chawát. A szegény asszony menekülni akart, de Franek még erősebben tartotta s végre, dühében oly heves ütést mért öklével a fejére, hogy összerogyott. Ekkor kikutatta a szegény asszony ruháit s megtalálta a levelet — meg az erszénykét. Valószínű, hogy Franeknek nem volt szándéka, Chawának az életét és pénzét elrabolni; de eredeti szándéka ellenére, gyilkossá és rablóvá vált, mert míg súlyos ütéseivel a szegény asszonyt földreterítette, erszényét is elvette tőle. Tulajdonkép a kielégített bosszú műve volt ez. Kezében a levéllel Polanowka felé iramodott. Csak a falunál jutott eszébe, hogy ezúttal veszélyes lehetne, mint levélhordó mutatni ott magát. Megfordult tehát, letért az országútról, melyen áldozata fekve maradt s eltűnt a bokrok közt. A félig holtra vert Chawa sokáig feküdt ott ájultan, minden segély nélkül. Csak egy óra múlva vette őt föl a kocsijára egy kazimierzi mészáros, ki még némi életjelt vett észre Chawán s haza szállította őt. Nem küldtek ki futárokat, nem futottak az orvosok a beteg megmentésére; csak a négy gyermek siránkozott, meg a mellbeteg férj jajveszékelt hiába, hogy a szegény asszonyt életre ébreszszék, felfogása a szó szoros értelmében optimisztikus. És optimistának is tünteti őt fel művei egész hosszú sorozata. Az életet szépnek és örvendetesnek találja. Miért átkozná azt ? »Have you found your life distasteful ? My life did and does smack sweet Balaam-like I bless not curse.« (A ti élteteket rossz ízűnek találtátok ? Az enyém édes volt és most is az ... Balaamként áldok és nem átkozódom). És et a halál sem ijeszti meg. »My son sets to rise again.« (Napom leszáll, hogy újra fölkeljen). Félni a haláltól ? (Fear death ?) — kérdi »Prospice« című költeményében és leírja páratlan szépségű versekben a halálküzdelmet, mint valódi harcot az »Arch Fear«, az ősi félelem ellen; ezt ő végig akarja küzdeni. »For sudden the worst turns the best ..................first a place out of pain Then a light, then thy breast, 0 thou soul of my soul! I shall clasp thee again And with God be the rest!« (Mert egyszerre a legrosszabb a legjobbra fordul .. . először oly hely, ahol nincs fájdalom, azután a világosság, azután a te kebled, lelkem lelke; téged újra ölellek és istennél legyen a többi!) A szerelem tág tért foglal el Browning költészetében ép úgy, mint világnézetében. Szerelem nélkül az élet nem tökéletes, de itt nem a szenvedély értendő, hanem az olyan szerelem, mely nemesit és fölemel, mely inkább kötelesség teljesítése, mint az önzés kielégítése. Legjobban festi Browning a hitvesi hűséget s költészetének valódi gyöngyei: »Woman’s Last Word« (a nőé az utolsó szó), melyben egy nőtt valami összezördülés után kétszeres szeretettel tér vissza férjéhez: »Any Wife to any Husband (egy nő férjének), hol egy haldokló nő búcsúzik férjétől. Az utóbbi két költemény a kisebb művek közé tartozik, melyek »Selections« cím alatt vannak össze-/ gyűjtve. Legtanácsosabb e gyűjteményéyel kezdeni meg Browning olvasását és így lassan kint szokni modorához; azután következhetnek »Christmas Eve and Easter Day«, »Paracelsus«, »La Saissa« és annyi más. Hisz ő igen sokat irt hosszú életében. És úgy lett a jelen Anglia legerőteljesebb és legegésségesebb költőjévé, kinek magvas szentenciáihoz hasonlót csak Shakespearnél találhatni, mig lyrai röpte a Shelleyével rokon, noha e szerencsétlen sorsú költő atheista volt, mig Brownig végső gondolatával mindenben istenhez fordul és miként a »Grammarian’s Funeral« (nyelvtudós temetése) végsoraiban is mondja: ». .. throws himself on God, and unperplexd Seeking shall find Him,« (Keresve meg fogja találni), amivel végelemzésben teljesen összevág a Madách-féle »Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!« Mily szerencsés az angol irodalom, hogy két élő nagy költője, Tennyson és Browning oly késő vénkort érhetett el. Browning hetvenhét éves. Érdekes, hogy neje, Elizabeth Barrett Browning is hazája költőnőinek első sorába küzdte föl magát. E ritka nő emlékének szentelvék a »By the Fireside« (a tűzhely mellett) gyönyörű stanzát. Dr. Darvas Móric, 230 Károly Lajos főherceg és családja. Az országos gyász fájdalmas meghatottsága közepett is fölmerül a honfigond előtt a jövő képe. A főkérdés most az, hogy kire száll majd a korona öröklési joga. Rudolf trónörökösnek tudvalevőleg nincs sem öcscse, sem fiúgyermeke. Ha nem lesz utószülött fia sem, akkor az uralkodóház szabályai s Magyarország alaptörvénye, a pragmatica sanctio értelmében, a magyar korona örököse Károly Lajos főherceg lesz, királyunk ő felségének legidősebb öcscse. Feléje s családja felé fordul tehát most az egész nemzet tekintete. Károly Lajos főherceg 1833. július 30-án született Schönbrunban, nevelése nem volt kizárólag katonai jellegű. Őt inkább államszolgálatra nevelték. 1848-ban az akkori 2. számú vértesezred most 7. számú ulánus ezred tulajdonosává neveztetett ki. 1853-ban pedig Galicziába ment, hogy ott egy nagyobb osztrák koronaország közigazgatási viszonyaival megismerkedjék. Két évet töltött Lembergben s 1855-ben Tirol helytartója lett. A legnagyobb buzgalommal szentelte magát a kis ország ügyeinek s 1859-ben, a francia háború idején, élénken részt vett a tiroli honvédelem szervezésében. Nagy érdeklődést tanúsított az irodalom, művészet és ipar ügyei iránt s a bécsi tudományos akadémia tiszteleti tagjává választotta. A főherceg számos jótékony, művészeti egylet és intézet védnöke, a vöröskereszt-egyletnek pedig védnök-helyettese s a legnagyobb odaadással szenteli magát a nagyfontosságu egylet feladatainak, melynek fejlesztése körül kiváló érdemeket szerzett. Csak néhány hónappal ezelőtt tett nejével együtt na