Fővárosi Lapok 1889. február (32-58. szám)

1889-02-01 / 32. szám

egy percnyi habozás, tétova nélkül. Kábult agygyal, gomolygó gondolatokkal ment tovább — tovább, mintha álmában járna. Már látta az elhagyott er­dészlakot oda fenn febérleni az út mellett. Ott feküdt Dánosy. Várjon hol járhat, hol járhatnak azóta ? — Nem tudott ellenállni a vágynak, a kíváncsiságnak, a­mi feléje vonta. Nehezen, lassan kapaszkodott fel az út meredekjén. Elhagyott, puszta volt a ház kör­nyéke. A rozzant, repedezett ajtó csak úgy volt be­hajtva. Betolta maga előtt. Lehorgasztott fővel ment át a piszkos pitvaron. A­mikor a szobába lépve, fel­vetette szemeit, merevülten állott meg egy helyben, Saroltát látta maga előtt. Annyira kimerítették, megviselték az utóbbi napok eseményei, hogy minden egyebet fásultan tudott volna fogadni. De most meredt szemekkel, félig nyílt ajakkal állott meg előtte, a szó megfa­gyott azokon. Némán, merőn néztek egymásra percekig. — Sarolta! mondá végre Harter és nagy, heves fájdalom reszketteté meg hangját. Az csak szótlanul, szoborként nézett reá. Arca szokatlanul halvány, sápadt volt, nagy, sötétkék szemei­beesve, testén fáradtság, kimerültség lát­szott. Hevesen, izgatottan kezdett beszélni: — Mit akar itt ? — távozzon, kérem, távozzon innen! Őrültség, a­mit tesz. Ha Dánosy megtalál jönni, iszonyú jelenet lehet, menjen, mi hozza ide ?­­ Harternek keserű mosoly ült, ajkai közé. — Hagyja Dánosyt Sarolta! én nem félek az­­ ő haragjától. Ha megölne, tán azt is köszönettel­­ venném. Lássa, semmi, semmi sem köt már az élethez. Elhallgattak, csodáian, ámulón tapasztva egy­másra a szemeiket. Harter ott állt, ott várt, mintha még lenne valami remélni valója attól a nőtől. Pedig már nem volt épen semmi. Elmehet, itt hagyhatja, szét­vezetnek az utaik messze a végtelenségbe, mint a delet két vége, észak és dél felé, soha nem találkoz­nak össze. (Vége köv.) Rubin Chaw­a. (Lengyel elbeszélés.) Írta Swientocliowski Sándor. (Vége.) Chawa, kinek mindeme fenyegetésekről semmi tudomása sem volt, bátran hordta ki a leveleket, a­nélkül, hogy a korasággal­­fölhagyott volna, miáltal olykor fél rubelre is fölszaporodott a napi jöve­delme. Habár hiába várt oly Polanowkába szóló le­vélre, melyért, Franeknek az állítása szerint, egy rubel jutalmat kaphatott volna, mégis kapott barakását, burgonyát, lisztet, ócska ruhát sőt készpénzt is eleget. Nyilván látható bizonyítékai voltak ennek pofókosodó gyermekei, kik naponkint kétszer ehettek meleg ételt, a mellett az a kis erszény is tömöttebb lett, melyet Chawa a ruha alatt, a kebelén hordott. Ebben az er­szényben tíz megtakarított rubel volt, melyet felpénz gyanánt zsugorgatott, mind a hat Rubin ünnepi öltö­zetére. Határozottan mondok hatot, mert Chawa el­tökélte magában, hogy férjének is új hálókabátot ké­szíttet, mit a jólétnek legékesebben szóló bizonyságá­nak lehetett tekinteni. A­mint Chawának viszonyai egyre kedvezőb­bekké váltak, Franeknek ép oly mértékben hanyatlott a szerencsecsillaga. Egy nap azt vették észre, hogy a kredencből két ezüst kanál hiányzott. A polgármesterné talán másra gyanakodott volna, de a polgármester, ki az uj szolga iránt mindig ellenszenvvel viseltetett, rögtön elkergette őt a háztól. Hiába esküdözött Franek, be­csületére, lelke üdvösségére, a szigorú elöljárót nem tudta meggyőzni. — Mindennek az a gonosz zsidóasszony az oka, — szólt a volt levélhordó, volt hivatalszolga, az ő volt­ kartársának, mikor a tanácsházat odahagyta. — Míg ez a dologba nem ártotta magát, mindenki be­csületes embernek tartott engem. Eme jogosultnak vélt panaszával egyenesen a korcsmába ment, a­hol ő, az ezüst kanalak eltűnte óta nem jelentéktelen hitelben részesült. Miután búfelejtésül néhány pohárka szeszt le­hajtott, mélyen elérzékenyülve beszélte el a korcsmá­­rosnénak, minő szerencsétlenség érte, panaszkodva boldogtalanságának az okoz­óára. Mit vétett ez az asszony ? Talán megcsalta önt ? — Miért ült ő föl a postakocsira azzal a sü­gérrel ? — dadogta Franek. Én keresztet vetettem magamra, de ő mégis fölkapaszkodott a kocsira... De megfojtom őt... vagy ha nem, akkor éhen fog elveszni. — Oh, neki semmi baja sincs többé, — szólt a korcsmárosné gúnyosan, — most már libapecsenyét is elletik. Ép az imént volt, itt­ levelet vitt Pola­­nowkába. — Polanowkába! — kiáltott föl Franek, me­redt szemmel. — Az az én rubelem — én viszem oda az uraságnak a levelet. Polanowkába! Mint a tébolyult rohant ki a korcsmából, habár támolyogva s ki a városból. Chawa aznap csakugyan ajánlott levelet vitt Polanowkába. Az uraság iránt való tiszteletből, ki oly nagylelkűleg jutalmazta a levélhordókat, elha­tározta magában, hogy kissé csinosabban fog felöl­tözni. Épen mikor Franck a korcsmából kirohant, tért haza Chawa, ruhát változtatni. Gondosan meg­mosdva, új szoknyájában, szép fehér főkötőjében, oly csinos volt most, hogy a­ki ismerte, régi szépségére emlékezhetett vissza. Önelégültséggel, jó jutalomra számítva, megcsókolta a gyermekeit és vidáman tá­vozott hazulról. A polanowkai országút egyik oldalán bokrok­kal borított hegy emelkedett, másik oldalán a Visz­tula folyt. Az út felén azonban az országút magas­latra vonul, majd egy kis hegyszurdokon húzódik keresztül. Midőn Chawa a szurdokba lépett, az út mellett egy férfit látott heverészni. Kopott katona­köpenyt, ócska bőrsapkát viselt s Chawának önkén­telen Franek jutott eszébe. No de, világos nappal, ha ez volna is, nem fogja őt bántani, gondolta a szegény asszony. Néhány lépést haladva előre, nem kételkedett többé, hogy a­ki ott hever, az ő hivatalbeli elődje. Ez a találkozás kissé zavarba hozta Chaw­át s ki akarta kerülni az aludni látszó Franeket, de ez nyilván észrevette őt, mert fölkelt s közeledett hozzá. Chawának a szivét összeszorította a félelem, de elhatározta magában, hogy nem fog elfutni előle. — Hová, hová ? — kérdezte Franek rekedt hangon. — Polanowkába,— viszonzá az asszony,remegve. — Miért? — Levelet viszek. — Add ide rögtön! — Várjon miért?.. . Neked szól-e az? — Ide vele! — ordított Franek, torkon ra­gadva Chawát. A szegény asszony menekülni akart, de Fra­nek még erősebben tartotta s végre, dühében oly he­ves ütést mért öklével a fejére, hogy összerogyott. Ekkor kikutatta a szegény asszony ruháit s megtalálta a levelet — meg az erszénykét. Valószínű, hogy Franeknek nem volt szándéka, Chawának az életét és pénzét elrabolni; de eredeti szándéka ellenére, gyilkossá és rablóvá vált, mert míg súlyos ütéseivel a szegény asszonyt földreterí­­tette, erszényét is elvette tőle. Tulajdonkép a kielégí­tett bosszú műve volt ez. Kezében a levéllel Pola­­nowka felé iramodott. Csak a falunál jutott eszébe, hogy ezúttal veszélyes lehetne, mint levélhordó mu­tatni ott magát. Megfordult tehát, letért az országútról, melyen áldozata fekve maradt s eltűnt a bokrok közt. A félig holtra vert Chawa sokáig feküdt ott ájultan, minden segély nélkül. Csak egy óra múlva vette őt föl a kocsijára egy kazimierzi mészáros, ki még némi életjelt vett észre Chawán s haza szállította őt. Nem küldtek ki futárokat, nem futottak az or­vosok a beteg megmentésére; csak a négy gyermek siránkozott, meg a mellbeteg férj jajveszékelt hiába, hogy a szegény asszonyt életre ébreszszék, felfogása a szó szoros értelmében optimisztikus. És optimistának is tünteti őt fel művei egész hosszú so­rozata. Az életet szépnek és örvendetesnek találja. Miért átkozná azt ? »Have you found your life distasteful ? My life did and does smack sweet Balaam-like I bless not curse.« (A ti élteteket rossz ízűnek találtátok ? Az enyém édes volt és most is az ... Balaamként áldok és nem átkozódom). És et a halál sem ijeszti meg. »My son sets to rise again.« (Napom leszáll, hogy újra fölkel­jen). Félni a haláltól ? (Fear death ?) — kérdi »Pros­­pice« című költeményében és leírj­a páratlan szépségű versekben a halálküzdelmet, mint valódi harcot az »Arch Fear«, az ősi félelem ellen; ezt ő végig akarja küzdeni. »For sudden the worst turns the best ..................first a place out of pain Then a light, then thy breast, 0 thou soul of my soul! I shall clasp thee again And with God be the rest!« (Mert egyszerre a legrosszabb a legjobbra for­dul .. . először oly hely, a­hol nincs fájdalom, azután a világosság, azután a te kebled, lelkem lelke; téged újra ölellek és istennél legyen a többi!) A szerelem tág tért foglal el Browning költé­szetében ép úgy, mint világnézetében. Szerelem nélkül az élet nem tökéletes, de itt nem a szenvedély ér­tendő, hanem az olyan szerelem, mely nemesit és föl­emel, mely inkább kötelesség teljesítése, mint az ön­zés kielégítése. Legjobban festi Browning a hitvesi hűséget s költészetének valódi gyöngyei: »Woman’s Last Word« (a nőé az utolsó szó), melyben egy nőtt valami összezördülés után kétszeres szeretettel tér vissza férjéhez: »Any Wife to any Husband (egy nő férjének), hol egy haldokló nő búcsúzik férjétől. Az utóbbi két költemény a kisebb művek közé tartozik, melyek »Selections« cím alatt vannak össze-/ gyűjtve. Legtanácsosabb e gyűjtemény­éyel kezdeni meg Browning olvasását és így lassan kint szokni modorához; azután következhetnek »Christmas Eve and Easter Day«, »Paracelsus«, »La Saissa« és annyi más. Hisz ő igen sokat irt hosszú életében. És úgy lett a jelen Anglia legerőteljesebb és legegéssé­­gesebb költőjévé, kinek magvas szentenciáihoz hason­lót csak Shakespearnél találhatni, mig lyrai röpte a Shelleyével rokon, noha e szerencsétlen sorsú költő atheista volt, mig Brownig végső gondolatával min­denben istenhez fordul és miként a »Grammarian’s Funeral« (nyelvtudós temetése) végsoraiban is mondja: ». .. throws himself on God, and unperplexd Seeking shall find Him,« (Keresve meg fogja találni), a­mivel végelemzésben teljesen összevág a Madách-féle »Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!« Mily szerencsés az angol irodalom, hogy két élő nagy költője, Tennyson és Browning oly késő vén­kort érhetett el. Browning hetvenhét éves. Érdekes, hogy neje, Elizabeth Barrett Browning is hazája köl­tőnőinek első sorába küzdte föl magát. E ritka nő emlékének szentelvék a »By the Fireside« (a tűzhely mellett) gyönyörű stanzát. Dr. Darvas Móric, 230 Károly Lajos főherceg és családja. Az országos gyász fájdalmas meghatottsága közepett is fölmerül a honfigond előtt a jövő képe. A főkérdés most az, hogy kire száll majd a korona öröklési joga. Rudolf trónörökösnek tudvalevőleg nincs sem öcscse, sem fiúgyermeke. Ha nem lesz utószülött fia sem, akkor az uralkodóház szabályai s Magyarország alaptörvénye, a pragmatica sanctio értelmében, a magyar korona örököse Károly Lajos főherceg lesz, királyunk ő felségének legidősebb öcscse. Feléje s családja felé fordul tehát most az egész nemzet tekintete. Károly Lajos főherceg 1833. július 30-án szü­letett Schönbrunban, nevelése nem volt kizá­rólag katonai jellegű. Őt inkább államszolgálatra nevelték. 1848-ban az akkori 2. számú vértesezred most 7. számú ulánus ezred­­ tulajdonosává nevezte­tett ki. 1853-ban pedig Galicziába ment, hogy ott egy nagyobb osztrák koronaország közigazgatási viszo­nyaival megismerkedjék. Két évet töltött Lembergben s 1855-ben Tirol helytartója lett. A legnagyobb buz­galommal szentelte magát a kis ország ügyeinek s 1859-ben, a francia háború idején, élénken részt vett a tiroli honvédelem szervezésében. Nagy érdeklődést tanúsított az irodalom, művészet és ipar ügyei iránt s a bécsi tudományos akadémia tiszteleti tagjává vá­lasztotta. A főherceg számos jótékony, művészeti egylet és intézet védnöke, a vörös­kereszt-egyletnek pedig védnök-helyettese s a legnagyobb odaadással szenteli magát a nagyfontosságu egylet feladatainak, melynek fejlesztése körül kiváló érdemeket szerzett. Csak néhány hónappal ezelőtt tett nejével együtt na­

Next