Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)

1889-04-01 / 89. szám

Hétfő, 1889. ápril 1. 89. szám. Huszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere S. sz. I. emelet. Előfizetési díj: l'élÓTre ..................................8 frt É ftgyedévre.............................4 frt Egyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOS. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-ter^ Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetését, a 26-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn féliven, jelenik meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal. A nemzeti műveltség, társadalmi haladás és izlésfejlesztés komoly érdekeit szolgálja buzgón és élénken. Dolgozó-társai régi jeles Írók és fiatal szép tehetségek. Kiadója az Aí/imaetm-társu- lat. Előfizetési ára: évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok és pén­zes levelek e címen küldendők: A »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalának Budapest. Mindenki kenyere. (Elbeszélés.) Irta Kazár Emil. A nagy bőrgyárban egy hétfőn reggeljntört a sztrájk. A sok kéz mind fenyegetőzött, nagyobb bért követelt és nem dolgozott. A gyártulajdonosok — kik Morvaországban laknak — távirati utón adták meg az utasítást, hogy a munkásokkal alkudozni kell, mert a gyárnak sok beszolgáltatni valója van kitűzött i időre a hadseregnek. Csak nagyobb bért nem kell adni. ígérni azonban lehet. A gyár vezetője fölötte szép beszéddel fogadta a sztrájkolok küldöttségét. Hanem azért még szerdán is oly csöndes volt minden a nagy műhelyekben, mint vasárnap délutánonként. Ekkor a gyár vezetője igy szólt hozzám, a nagy üzlet egyik tisztjéhez: — El kell mennie doktor Jóhoz, beszélni vele, hangoztatni neki a gyár báláját, ha észretériti a sem- mirevalókat. A mi a gyár háláját illeti, arra nézve itt van egy 500 forintos utalvány a pénztárhoz. Ha az ördöngős doktor netán túlságosan nagyot hallana, ön még jobban is megnyomhatja a szót és végső eset­ben ezer forintot kiálthat a fülébe. Itt van még öt utalvány, mindenik száz forinttal javítva. De az istenért, mielőtt egy öregbített utalványt tartana a vén gazember szeme elé, nagyon beszéljen a lelkére a hazai ipar pangásáról és a gyárak sanyaruságáról. Jól használja föl a száz és száz forintok felvonáskö­zét. Ezer forintig épen öt felvonás, mint valami szo- morujáték. Es ez az is, mert a morvák a mi bőrünk­ből hasítják ki a maguk veszteségét. Menjen a dok­torhoz. Doktor Jót eléggé ismertük. Minden munkás- mozgalomban hallani lehetett nevét és szónoklatait. A munkás nép orvosa. Köztük lakik, velők él. Ve- I zére, prófétája. Tekintélye rendkívüli. Az utalványok kai zsebemben, azt gondoltam, hogy jól fizethet a praxisa. Kün a város szélén lakik, a régi puskaporos toronynál, a vasúti és az árvíz elleni töltések közé szorult zugban. Honda hely, melyet szegénység és sa- nyarúság tart megszállva. Alkonyaikor indultam meg, jól tudva, hogy a doktort csak este találom otthon. A piszkos utca meg­hatott. Kövezetnek semmi nyoma. Az épen hazatérő szekerek fölverték a port, mely fekete, minthogy itt folyvást kőszenet szállítanak egy vasúti raktárból. Az udvarok mélyek, nyirkosak, mint egy verem, kö- rülépitve tákolt színekkel, melyekben napszámosok tanyáznak. Az ajtók előtt, a deszka-kerités tövében az utca porában apró gyermekek, az elmúlt himlőtől petyegzett arccal; sápadtak, soványok s minden lép- ten-nyomon hallani a szamár-hurut állatias hangját. Az asszonyok a kapuk előtt állnak. A pálinkaméré­sek tömve. A hentes-bolt zsir szaga a fulasztó porral együtt nehezíti a levegőt. Yégre az egyik házon megláttam a kis táblát: >Dr. Jó Mihály, szegények orvosa.« Az utca gyepes. Egy pár akácfa és bál vány fa már nagyra is nőtt. Jól esett egy hosszat lélekzeni s elveszteni azt a szomorú képet, mely az utcán ismétlődött mindenütt. A ház­nak tornáca volt, s azon egész csoport asszonyok gyermekekkel; munkás emberek, sárga, sovány arc­cal, felkötött kézzel, bepólyált fejjel, vagy botra tá­maszkodva. Egy rászoknék hely jutott két hosszú ló­cán ; a többi a falnak támaszkodott. Csak mind a doktorhoz jöttek. Mikor beszél­hetek hát én vele ? A gangon kiakasztott pala-tábla teleirva. Azon is a doktort hívják. Egy felkötött karú fiatal legénytől megkérdeztem, hogy itthon-e a dok­tor. »Még nem jött haza.« Mindenki végig nézett raj­tam. Láthatták, hogy nem ide való vagyok. Egy vén ember, a kinek egyik lábát mankó pó­tolta, kocogott elém. Megnyugtatott, hogy a doktor ur nemsokára jön. Valószininűleg az az inasa. Mond­tam neki, hogy meg akarom várni, nagyon sürgős beszélni valóm volna vele. — A doktor urnák sok sürgős dolga van, — mondá a sánta ember egy csöppet sem biztató hangon és szemét végig jártatta a várakozókon. — Sok a himlő, a torokbaj. Es aztán ezek is itt! — Nem beteghez akarom hívni. Egyéb dolgom volna a doktor úrral. Adtam az öregnek egy szivart. Azt zsebébe tette, aztán figyelmeztetett, hogy ott van egy délig- nyilóval befutott filagoria, várjak ott. Elmúlt egy félóra, mikor megjött doktor Jó, egy kis vézna öreg ember, rendkívül nagy fejjel, rút arccal, de oly sebes, olyan élénk mozgással, mely mu­tatta, hogy ereje és egéssége tökéletesen rendben van. — Mindjárt fiaim, mindjárt! — kiáltott a vá­rakozókhoz. — Bizony nem a magam baja miatt késtem. Egyik-másikhoz oda is fordult, kérdezett, vagy mondott valamit. Én ezalatt szintén a gangra men­tem. Egy pilanatra megakadt rajtam a szeme, kezé­vel köszöntött, de aztán hesietett szobájába, semmi különösebb figyelemre nem méltatva, pedig számítot­tam erre. (Folyt, köv.) „Villars dragonyosai“ (A remete csengetyüje.) (Vig opera három felvonásban. Zenéjét szerzé Maillart. Szö­vegét írták Lockroy és Cormon. Fordították Bákosi Jenő és 1Ívva Lajos. Első előadása az operaházban márc. 31-én.) (LB) Mahler Gusztáv opera-igazgató szeren­cséskezű ember. Ittléte óta tegnap a harmadik vig dalművel gazdagította operánk repertoire-ját, melyben eddig a nagy operák domináltak. És nem­csak, hogy a személyzet fiatal nemzedékéből ügyes já- ték-operistákat válogatott össze, meg is dönté ama balvéleményt, hogy az operaház nagy arányaihoz nem illik jól a könnyebb zene és a — párbeszéd. Ma már a könnyebb zene kedvelői is szívesen mennek az ope­raházba, mert Mahler egyforma gonddal bocsát min­dent a közönség elé, legyen ez "Wagner Kikhárd műve, vagy Maillarté. »Villars dragonyosai« nem ismeretlen dalmű közönségünk előtt. Vagy bét esztendeje a népszínház adta elő »A dragonyosok« címen. Az akkori pom­pás fordításban láttuk viszont tegnap. A cim nem fedezi teljesen a tartalmat s azért németben és ná­lunk a vidéken a szintén nem pontos »Remete csen­getyüje« néven adogatják. Harminc éve, hogy kedves csengése az operaházakban felhangzik. Mi ezt az igazi francia zenét tegnap élveztük először teljes szépségében. A zenekar oly finom nuance-ozással emelt ki minden árnyalatot, az ének­kar s a solisták oly szépen juttatták érvényre szá­maikat, hogy öröm volt hallani. A szöveg félig vi­dám, félig komoly s a zeneszerző mindenben ragasz­kodik hozzá, még pedig szerencséjére. A hol a sze­relmi vallomás boldogító érzetét akarja kifejezni, mint Friquet Rose (Bianchi Bianka) és Sylvain (Kiss Béla) duettjében a 2-dik felvonásban, ott hevesebb rithmusokban lüktet és magas színvonalra emelkedik. A hol a falusiak félelmét illusztrálja a katonák előtt, ott élénk s a helyzetet pompásan festő. Ha a katonák hetykeségét jellemzi, majdnem köznapi indulókkal teszi; ha az istenfélő menekülő huge­nották imája szólal meg, egyszerű protestáns zsoltárt utánoz. Találóbb s a helyzetet zeneileg jobban festő i számot, mint a második felvonás csengetyű-tercettje, keveset hallottunk. Tetszetős számok még az első felvonásban ^ose és Belamy (Takács) találkozója, Georgette (Abrányiné) couplet-ja a »remete csenge- tyűjé«-ről és a befejező dal és tánc; a harmadik fel­vonás pletykáló kardala, Rose Friquet olaszos áriája stb. Szóval van a dalműben kedves, csinos és fülbe­mászó szám elég s a hogy most adják nálunk, lehe­tetlen nem tetszenie. Hanem az is igaz, Maillart zenéje ahhoz, hogy hatásos, kecses, szellemes és finom legyen, nem cse­kély mértékben kaphatott inspirációt a pompás szö­vegtől. Ügyesen vegyül abban a vig és komoly elem, a falusi idill és a politika. Egy faluban vagyunk az Estrelles-hegyek közt 1704-ben, a hugenotta-hábo­rúk vége felé. Villars gróf dragonyosai üldözik a pro­testánsokat, kik a hegyekbe menekülnek. A hegylakók s a falubeliek a menekülőkkel tartanak. De egyszerre a dragonyosok megszállják a völgyet. A parasztok elrej­tik előlök az asszonynépet, rosszul fogadják a katoná­kat : talán úgy hamarabb eltakarodnak. De Belamy al­tiszt kifürkészi az elrejtett asszonyokat s lesz nagy mu­latság. Ezalatt Sylvain mindenes értesítheti a fenyegető veszélyről a menekülőket, Rose Friquet, az a poe- tikusan rajzolt pásztorleány, a »Tücsök«, »Mignon« és »Dinorah« testvére, el is vezeti őket biztos helyre, csakhogy Belamy, a ki a »remete csengetyüje« alatt találkozót adott Thibaut bérlő (Hegedűs) feleségének, megtudandó igaz-e a monda, hogy ha a tájon egy férjes asszony meghallgatja a széptevőt,megcsendül a haran­gocska, — mondom Belamy meglesi őket és katonáit utánuk küldi. A faluban felháborodnak az árulásra; ki tehette volna más, mint a katonákkal sokat sug­dosott Friquet Rose, a kitől vőlegénye, Sylvain is szitkozódva elfordul. De mikor kitűnik, hogy a me­nekülőknek semmi bajuk s Belamyt a »remete csen- getyűjé«-vel elnémítják, minden jóra fordul és a da­rab lakodalmas tánccal végződik. A cselekvény me­nete élénk, a párbeszédek elevenek, a helyzetek ter­mészetesen következnek. Még az alakok is ügyes kézzel jellemezvék. Sylvain egyszerű, derék parasztfiu; Belamy hetyke nőhóditó; Thibaut furfangos paraszt, > felesége Georgette kicsit kacérkodó. Az is igaz, hogy Maillart hasonló jó szöveget nem kapott többé s igy nevét »Villars dragonyosai«-n kívül más dalmű nem tartja fenn a zene történeté­ben. Huszonnégy év alatt mindössze öt operát irt. Beteges ember volt és hozzá vagyonos, csak akkor társalgóit a múzsákkal, ha valami különös jó kedve támadt. Első dalműve, a »Gastibelza«, a toledói őrült népszerű történetének szövegére, 1847-ben szép siker­rel nyitá meg a párisi »Opéra national«-t (a későbbi »Théátre lyrique«-t). De ez ép oly kevéssé serkente az Írásra, mint nem busitá a Lamartine »Graziellá«- jából szerencsétlenül kiszabott »Cataneai halászok« bukása, mely csinos zenéje dacára hajótörést szenve­dett a képtelen librettón. Közömbösen a zeneszerzői hírnév iránt halt meg 1871-ben. Elégedjünk meg vele, hogy a »Villars drago­nyosai« annyira sikerült és tapsaljunk jó lélekkel az az operaházi előadásnak. Mert Bianchi Bianka k. a, a Rose Friquet szerepében ismét egy pompás alakí­tással lepte meg közönségünket. Mily találó volt daca az első felvonásban kicsufoltatásáért s aztán a szerelem hatalma alatt mennyire átalakult. A Syl- vainnel való duettben egész tárháza volt a szívnek, meleg érzésnek. Harmadik felvonásbeli koloratur- áriáját nyílt színen hosszan tapsolták. Takács a nő­hóditó katonát elég hetykeséggel, mozgásban s ének­ben katonásan mutatta be. Belamyja méltó társa Figarójának, jtbrányiné asszony kedves, pajzánkodó, csínnal éneklő Georgette-je; Hegedűs jámbor Thi- bautja helyüket jól megállták. Kiss Béla (Sylvain) meglepő természetességgel beszélt és szép hanggal éne­kelt. Haladása szembetűnő s ügyes lírai tenort vár­hatunk belőle. Az énekkarok is hozzájárultak, hogy az előadásról mindenki a legjobb hangulatban tá­vozott. Meg kell még dicsérnünk Ujházyt, ki a szerep­lőket játszani tanitá. Folytonos élénkség uralkodott a színpadon. A rendezésben segédkezett Mahler igaz­gató is, kit a főbb szereplőkkel együtt ismételten a lámpák elé hívta a színházat egészen megtöltő közön­ség. A tegnapi siker után szeretnők operaházunkban hallani >Piccolino«-t, »Hoffmann meséi«-t és a »Há­rom Pinto«-t.

Next

/
Thumbnails
Contents