Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)

1889-04-01 / 89. szám

A menyasszony. (Francia elbeszélés.) Irta Henry Rabussou. I. A tájkép díszes és mosolygó, kissé vidékies, de­­vonzó sőt igéző: a jól gondozott s művészettel ren­dezett park közepett gyönyörű zöld pázsit terül; a parkot különböző alakú ösvények szelik át, melyeken keresztül egy fehér lakon akad meg a szem, melyet távolról hajlandók volnánk egyszerű mezei laknak tartani, de melynek terjedelme oly nagy, hogy meg­érdemli a kastély nevet. Park és kastély a La Baronnie uradalomhoz tartoznak, mint ezt a rácsozat oszlopain levő feliratok is bizonyítják, melyek a korláttal körülvett birtok­nak valamennyi kijáratánál is olvashatók. A jelenet tökéletesen megfelel a díszes tájkép­nek. Eme pázsitos tisztáson, melyre a nyári derült ég veti arany sugarait, fél tucat fiatal ember és fia­tal leány játszik »szembekötősdi«-t, de lovaglási mű­vészettel kapcsolatos szembekötősdit, mi e játékot meglehetősen nehézzé s igazán veszélyessé látszik tenni. Tulajdonképen az e célra használt paripák apró, szelíd ponyók, oly kicsinyek és jámborok, amel­lett oly ügyesek mint, a poko-lovak, melyek különböző­­leg vannak nyergeivé, egyik férfi­, másik női nyerget vi­selvén a hátán. Mind­a mellett eme lovagi játék nem sokat veszit veszélyes jellegéből, minthogy a lovaglók szeme be van kötve s az üldözés heve, vagy a kis pa­ripák szeszélye a vakságra kárhoztatott lovagokat vagy amazonokat minden pillanatban a leesés kelle­metlenségének teszik ki. Igaz, hogy hangos nevetés mellett harsány hangon jelzik a veszélyt, »nyaktörő ut«-at kiáltva, midőn valamelyik a pázsit széle felé közeledik, sőt szükség esetén segítenek is az illetőnek, ha a paripáról lefordulni látszik s az ellen sem igen tiltakoznak a játszók, — legfölebb a forma kedvéért — ha az, egy kis csalást követ el, a­mennyiben a kissé lazán alkalmazott szemköteléket orrának moz­gatásával megtágítani iparkodik. A lebukás veszélye azonban minden pillanatban előfordulhat, mikor az illető hirtelen irányt akarva változtatni, gyorsan for­dul meg. Annyi bizonyos, hogy e játék nem unalmas, sőt kellemes szórakozást nyújt. A néző­közönség csupán két vagy három asz­szonyságból áll, kik árnyas fák alatt, asztal mellett ülnek, mely egy tisztességes angol lunch-höz tartozó minden kellékkel el van halmozva,­­ no meg két fia­tal úri­emberből, kik, akár azért, mert nem találnak elég élvezetet ama gyermekes játékban való részvé­telben, akár pedig azért, mert egymással tanuk nél­kül óhajtanak beszélgetni, egy idő óta a pázsitos tér körül sétálgatnak. Eme két sétáló egyikéről, ha öltözete után nem állíthatjuk bár, hogy katona, mégis sejtjük, hogy nem tartozhatik a polgári osztályhoz, mert egészen lerí róla a polgári öltözet. A­mi a másikat illeti, ez sok­kal több csínnal öltözködött s magatartása is fesz­telenebb ; nyilván látszik rajta a világfi, de a komo­lyabb fajta világfi, mert az ő eleganciája egyszerű s arckifejezése csaknem komor, — habár kora nem il­leti meg vagy legalább nem igen igazolja eme ko­molyság szenvelgését, mely a mai fiatalság egy részét jellemzi. — Nos, kedves Pontvicq barátom, most már tudhatod, miért találkoztál te itt, eme fényes környe­zetben, egykori iskolatársaddal, az egyszerű mérnök­kari hadnagygyal s a kikiáltott medvével, kiről két­ségkívül nem gyanítottad, hogy vele itt talál­kozhatok . Az egész tehát csak szeszély... Nives kis­asszony szeretetreméltó szeszélye volt, ugy­e, hogy behatolhattál Talayracné asszonyhoz, az ő barátnőjé­nek édes­anyjához? — Természetesen. Egyszer­ mindenkorra tarto­zom neked megmondani, hogy Talayrac kisasszony, végre is teljesítette barátnőjének a kérelmét, nem csekély önmegtagadásába került pedig ez, mert a­mennyire én őt ismerem, sokkal bátortalanabb, sem­mint magától engem meghitt volna. — Beszéld el nekem azt a bizonyos jelenetet részletesen. Tény, hogy megható volt az s a helyzet is rendkívül érdekes lehetett. — Hám!... No, azt meg kell vallani, hogy nem minden nap láthat valaki mérnökkari katonát Versailles nagy csatornájába zuhanni s majdnem bele­­futni három láb mélységű vízbe.. Oh, egy katonának csatornába zuhanása nagyon érdekes látvány lehet... — Főleg érdekes látvány lehetett az a tiszt, a kinek a mentő szerep jutott! Azt lehetett volna hinni, hogy emez önkénte­len gúnyban csípős megjegyzés rejlik, pedig abban csak az ártatlan kedélyesség nyilvánult. — Oh, a­mi ezt illeti, édes Miksám, nem hi­szem, hogy a legcsekélyebb érdeklődést vontam volna magamra. Igaz, hogy Simona kisasszony váltig ösz­tönzött, hogy félholt emberemet a park ama kis ko­csiján helyezzem el, melyen társalgónőjével kocsizott oda. De, különben, nagyon keveset foglalkozott ve­lem, ki nem is érdemeltem valami különösebb figyel­met, mert az a mentő szerep, melyről megemlékeztél, nem állt egyébből, mint abból, hogy egy rúdon alá­­kuszva, megragadtam öltönyénél a fuldoklót s fen­­tartottam teljes erőmből mindaddig, mig egy csóna­kon legényeim oda érkeztek s társukat kiemelték; aztán kikapaszkodtam a szárazra, minden legkisebb baj nélkül. Ennyiből állt az én segítségem. Belátha­tod, hogy ezzel semmi hősies tettet nem tanúsítot­tam, sőt kissé talán nevetséges színben tűnhettem föl, mikor lemásztam, megakadályozni azt a katonát abban, hogy a posványos vízbe fúljon. Midőn aztán társai, a csatornától jó távol, egy pázsitos téren az eszméletlen állapotba jutott embert leterítették, hogy magához térhessen, nem messze ama helytől, hol a kisasszonyok kocsijukkal megálltak, hogy hídve­­rési gyakorlatainkat megszemlélhessék. Nives kis­asszonynak és barátnőjének a sürgetésére aztán el­fogadtam a kis kocsit, hogy azon szállíttassam el szerencsétlen emberemet. Simona kisasszony különö­sen kijelentette, hogy őt nagyon aggasztja annak a szegény fiúnak az állapota —a­ki valóban eltorzult arccal feküdt ott s lélekzetét is alig lehetett észre­venni — s én végre elfogadtam a fiatal lányok aján­latát. Ők gyalog tértek vissza s miután én kórházba szállíttattam emberemet, visszatértem ide. ... — Remélem, azért, mert háládat akartad ki­fejezni, — vágott közbe Pontricq Miksa, — főleg mivel a Baronnie-kastély úgy sem messze fekszik Versaillestől. — Úgy van, nem akartam ezt az alkalmat el­mulasztani. .. Majd, ellátogattam másodszor és har­madszor is a kastélyba...­­ — És most a legjobb viszonyban vagy a kas­télybeliekkel, nemde ? (Folyt. köv.) Az iparművészeti társulat. (Közgyűlés márc. 31-én.) Az iparművészeti társulat tegnap délelőtt tar­totta meg rendes évi közgyűlését, melyen báró Lipthay Béla elnökölt. A tagok szép számmal jelen­tek meg, köztök ott voltak: gróf Bánffy György, dr. Markusovszky Sándor, Németh Imre min. tanácsos, Gervay Mihály, Czobor Béla, Forster Gyula, Szalay Imre min. osztálytanácsos, sat. Az elnök megnyitó beszédében mély fájdalom­mal emlékezett meg Rudolf trónörökös és Trefort Ágoston haláláról. »A megboldogult trónörökösnek köszönhettük — úgy­mond az elnök — a sokszoro­sító művészetnek hazánkban való gyámolitását s re­mélhettük is, hogy iparművészetünknek ő lesz leg­buzgóbb támasza, mint mindennek a mi hazánk eme­lésére vonatkozik, hiszen még utolsó perceiben is szeretett hazánk volt gondolatának tárgya. Legyen áldott emlékezete!« Az elnöknek Rudolf trónörökös emlékezetére mondott szavait a közgyűlés állva hall­gatta végig. Az elnök aztán meleg szavakban emlékezett meg azokról az érdemekről, a­melyeket Trefort Ágos­ton szerzett az iparművészet fölkarolása körül. A tu­laj­donképeni művészeti tárgyak, pl. a falon függő ké­pek nem hatnak oly közvetlenül s oly széles körök­ben, mint a közéletben forgó tárgyak és ha ezekben sikerül művészetig emelkedni, akkor mintegy népsze­rűsítjük a művészetet. Ez volt célja Trefortnak, a­ki méltán mondható a magyar iparművészet egyik meg­alkotójának. De fájdalom, a megkezdett nagy művet be nem fejezhette. Emléke akkor lesz méltó módon megörökítve, ha az iparművészeti társulat az ő nyom­dokait követi. A közgyűlés meghatottan hallgatta az elnök beszédének ezt a részét is. Azután dr. Pasteiner Gyula társulati titkár ol­vasta föl az évi jelentést, a­mely szintén az elhunyt elnöknek s alapítónak, Trefort Ágostonnak emlé­kezetével kezdődik. A jelentés első mondata is az a panasz, hogy a nagy veszteség hatását megérezte a társulat egész évi működése. Majd áttérve az évi mű­ködés részletezésére, hogy a folyamatban levő ügyek közül legnagyobb súlyt fektettek a karácsonyi tár­latra, mely kedvező alkalmul kínálkozik, hogy művé­szi iparosaink legjobb termékeiket bemutathassák és értékesíthessék. Erre nézve a jelentés igy szól: »Hogy iparosaink körében minél inkább fokozzuk a tárlat iránti érdeklődést s hogy minél jobb művek előállítására buzdítsuk, ezúttal a tárlaton kiállított két legjobb iparművészeti tárgy kitüntetésére elismerő oklevél kíséretében odaítélendő 400 és 200 arany frankos két pályadíjat tűztünk ki s erre nemcsak hír­lapok útján hívtuk fel ismételten a figyelmet, hanem még a nyár folyamán minden egyes számbavehető iparosnak, kiről tudomásunk van, külön meghívót küldöttünk és e meghívást az ősz beálltával ismé­teltük. Az eredmény azonban nem felelt meg a várako­zásnak, legalább a résztvevők számát illetőleg nem, a­mennyiben ezúttal a tárlaton kevesebb volt a kiál­lító, mint 1887-ben. A kiállított tárgyak minősége azonban talán valamivel jobb volt, mint az előző évben.« A tárlatról s annak üzleti eredményéről egyéb­ként a következő számadatok hű képet nyújtanak: Volt 28 kiállító, 421 tárgygyal, összesen 32,280 frt értékben. Vevőre talált 51 darab 5269 frt értékben, ebbe beleértve a társulat által tagjai között kisorso­lás végett vásárolt 600 frt értékű 17 nyeremény­tár­gyat. A tárlatnak négy hét alatt összesen 1051 láto­gatója volt. Az első díjat Zsolnay Vilmos nyerte egy fayence-virágedénynyel, a másodikat Egger Dávid zománcos szenteltvíz-tartóval. Művészi iparosainknak jobb termékeik könnyű és költségnélküli értékesítésére állandó alkalmat óhajtván nyújtani, a társulat elhatározta azt is, hogy az iparművészeti múzeum által szíves készséggel át­engedett teremben hazai iparművészeti termékekből eladással összekötött állandó tárlatot rendez be s ha kellő számú résztvevő jelentkezik, azt még julius fo­lyamán megnyitja. A fölhívásokat azonnal szétküld­­ték s gondoskodtak e vállalatnak mennél nagyobb nyilvánosságáról hírlapok utján is. Ennek dacára csak néhány és az igényeknek meg nem felelő tárgyat küldtek be, úgy hogy e törekvés teljesen meghiúsult­nak mondható. Azonkívül más módon is megkísér­­lette a társulat az iparművészeti termékek értékesí­tésének előmozdítását. Megkereste ugyanis a művészi iparosokat, hogy ha valami kiválóbb munkájuk ké­szen van, arról értesítsék a társulatot oly célból, hogy az vevőt kereshessen. E kísérlet szintén ered­ménytelen maradt. A­miből talán nem alap nélkül az a következtetés vonható le, hogy nálunk e téren nem is annyira a fogyasztók, mint inkább a termelők hiányáról lehet panaszkodni; s a külföldi hasonló társulatoktól eltérőleg, melyek a fogyasztás emelésén is fáradoznak, a mi társulatunknak kivált a termelés minőségének emelésére kell irányoznia figyelmét. Jeleseink mellszobrainak ügye a múlt év folya­­­­mán jelentékeny lépéssel közeledett a megvalósulás felé. Strobl Alajos elkészíté ő felsége a királyné mell­szobrát, a társulat továbbá József nádor és gróf Széchenyi István mellszobrát a főváros képzőművé­szeti bizottsága megrendelésére. Be is nyújtá, az át­vételre kiküldött bizottság azonban némi javítani valót talált rajtuk. Azonkívül a főváros megrendelte Róna Józsefnél báró Eötvös József és gróf Andrássy Gyula mellszobrát, a társulat pedig Senyey Károly­nál és Bezerédi Gyulánál rendelt meg 250 frtnyi tiszteletdíjjal egy-egy mellszobrot, tetszésökre bízva, hogy válaszszanak a sorozatba fölvett jeleseink közül. Ha ezek mind elkészülnek, nyolc mellszobor fog rendelkezésre állani s a broncba öntést még az idén megkezdik. A társulat méltányolja az iparművészeti terve­zés fontosságát is, azért abban állapodott meg, hogy állandó tervezőt alkalmaz. Még­pedig egyelőre csak fémipari tervezőt, kísérletképen egy évre. A fémipari tervezés és rajzoktatás kettős feladatának tökélete­sen megfelelni képes, jó ízlésű, művészi képzettségű és egyszersmind a fém­technikáiban is teljesen ava­tott erőt keresnek, és pedig első­sorban hazai, ha ilyen nem találkoznék, az esetben külföldi tervező művészt. Ennek a társulat határozott évi fizetést biztosít, s azonkívül a megrendelésre készítendő ter­vekért a megrendelők részéről külön díjazást. A rajzoktatás az országos iparművészeti múzeum helyi­ségében történnék és abban az illető mesterek által megjelölendő munkások és tanoncok díjtalanul ré­szesülnének. Egy másik terv az, hogy nagyobbszabású tör­téneti tárlatot rendeznek, melynek az lesz a feladata, 654

Next