Fővárosi Lapok 1889. május (118-148. szám)

1889-05-01 / 118. szám

Szerda, 1889. május 1. 118. szám. Huszonhatodik évfolyam. Félévre 8 frt Negyedévre................................ frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 8. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. „Dolore­s.” (Bekezdés.) Romba dőlt kolostor Falánál pihenve, Dolores emléke Lopódzott szívembe: Dolores szerelme, Bús sorsa, halála, Amint azt elzengi Madarak danája. Amint azt elmondja Tavasz a tavasznak, Alighogy virágos Betűi fakadnak. Dolores­­, nevednek Szomorú hangzása Olyan, mint távoli Harangszó kongása. Leányok éneke Ilyenkor elhallgat, Koszorút mélázva Kötnek a tölgy alatt. Dolores: szenvedés, Dolores : lemondás! Sírja egy kis hajó, Volt laka kőrakás. De híre élni fog, Míg nyelvek beszélnek S legyötört lányszivek Szeretnek, remélnek. Klastroma falánál, Ahol egykor lakott, Dalt szövő ember ült, Figyelt és hallgatott. Dolores múltjához Uj ösvényt keresett, Porladó kődarab Roppanva leesett. Repkény közt esti szél Szomorún elbúgta, Lehulló falevél A fülébe súgta. Gr. Zichy Géza. -----­A nagynéniké. (Elbeszélés.) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) Esténkint zongorázott, csupa olasz áriákat; arra is magától jött reá, hogy ezeket igen szeretem. Vagy bohóskodott, tréfált. Kecses mozdulatokkal kifigurázta az operaénekesnőket, utánozta a beöd­­falusi jámbor plébános kenetteljes prédikációját, majd engemet is imitált. Összevonta szemöldjeit, pápaszemet tett pici orrára, felállott egy székre s erőltetett mély hangon szólott: — Mélyen tisztelt ház, tisztelt uraim! Azután felkacagott. — Ugy­e bár gonosz vagyok? — Haragszik reám? — Valóságos eleven ördög!. . . Szabjon rám valami szigorú büntetést... Egy sarokba szökött, letérdelt s nem mozdult el onnan, mig oda nem mentem s föl nem emel­tem őt. A hat hét végééig eszembe sem jutott a távo­zás. Irma ez utolsó napon szomorú arccal, reszkető hangon fordult hozzám: — Ne menjen el még, bácsikám! — Miért ? — kérdeztem. — Talán érezni fogja hiányomat ? Szemrehányólag vetette rám szép szemeit. — Nagyon — és hangja remegett. — Elha­gyottnak fogom érezni magamat. Nem fogok többé bohóskodni és kacagni. Önnel megy a jó kedvem is... — Mily jó ön. S mennyire fáj nekem, hogy nem teljesíthetem kívánságát. A kötelesség parancsolja távozásomat. Rám nézett hosszasan, fájón, csengőn. Majd közelebb­ hajolt hozzám."Hangja remegett és a szem­pillái lezáródtak. — Akkor vigyen el engem is magával! Föltekintettem rá. Azt hittem, álmodom. Amit e pillanatban kimondott, önmagam előtt is titkolt egyetlen vágyam volt, de melyet mindeddig bolond­ság és lehetetlenségnek tartottam. Én ötvenöt évvel a vállamon és ez a fiatal, szép angyal! És most ő maga teszi meg ez ajánlatot. Talán nem lett volna szabad elfogadnom. De végre is ember vagyok s a pillanat gyönyöre elkábitott. Nincs ember, a­ki a kí­nálkozó boldogságot szándékosan eltaszítaná magá­tól. Megfogtam a kezét és az én hangom is remegett, mikor a fülébe súgtam. — Ha megengedi, nemsokára visszajövök ma­gáért. Kimondtam. Most már késő elmélkedni rajta. De boldogabb is vagyok, semhogy ridegen elmélkedni tudnék. És ő is annak látszik. Olvasd leveleit. Hogy sürgeti az egybekelést! Lásd, ez volt az én titkom, édes öcsém. Bizony három hét múlva már nem leszek garzon ember, ha ugyan te is úgy akarod. Szólj, kér­lek őszintén, gyermekem, nem fog-e rosszul esni ne­ked, ha egy harmadik lakót is hozok a házamhoz ? Alfréd arca elkomorult. Hangja fájdalmasan remegett. — Fájni kedves bátyám? Azt hittem, jobban ismeri érzelmeimet ön iránt, semhogy ilyesmit kér­dezni szükségesnek tartana. Hát ki örülne őszintéb­ben az ön boldogságának, mint én ? — Köszönöm szavaidat, gyermekem. Ne félj, azért nem foglak ám kevésbbé szeretni. Nem adhatok több szeretetet a nőmnek sem, mint a mennyi neked marad. S három hét múlva csakugyan asszony költö­zött a Szentágotay-házba. Az esküvő az apa kíván­ságára a legszűkebb családi körben ment végbe s hármukon kívül csak a tanuk voltak jelen. Alfréd kiment a fiatal pár fogadására a vasúti pályaházba. Az erdélyi vonat megérkezett s az egyik elsőosz­tályú coupéeból lenge kedves nő szökött ki elegáns angol ruhában ; egész lénye csupa üdeség és mosoly­gás. Nagybátyja követte... Jellegzetes hajlékony testtartással és kecses lépésekkel egyenesen feléje tartott. — Öcsém és legjobb barátom, — mutatta be őt Szentágotay a nejének. — S az enyém is mától fogva, — tette hozzá Irma elragadó mosolylyal s barátságosan megszorí­totta a kezét. Az estét együtt töltötték. Igen kellemesen múlt el az idő. Irmát olyannak találta Alfréd, a­mi­lyennek képzelte. Valóságos gyermek volt még. Egy­szerű leány, minden tapasztalás nélkül, telve illúzi­ókkal, reményekkel és szeretettel. Olyan lény, a­ki mellett az első találkozás után azonnal otthonosan és bizalmasan érezi magát az ember. Az asszonyka nagyon boldognak látszott új helyzetében .Tetszett neki annak újdonsága és érde­kessége. Minden áron komoly és méltóságteljes házi­asszony igyekezett lenni. Nagyon tréfásan állt gyer­meteg kedélyéhez ez az erőlködés. Szörnyű komoly arccal, a fejét feszesen magasra tartva, kimért lépé­sekkel sétálgatott a szobákban. Nagy próbákat tar­tott a[cselédekkel való pörölésből.« Ezek­ nagyon jám­bor emberek — mondogatta sokszor. — Pedig neki rosszakra volna szüksége. Külömben soha sem fogja érteni a módját, hogyan imponáljon nekik.« Azután önmaga kikacagta bohó eszméit. A párisi világkiállítás. (Egyről-másról a megnyílás előtt.) E napokban meglátogatott egy fiatal német hirlapb­a. Látogatása meglepett, mert midőn vagy másfél évvel ezelőtt Münchenben megismerkedtem vele, azt monda, hogy ő Párisba sohasem teszi majd be a lábát. Most mégis eljött. Igazolta magát az ellen­mondásért : — Ha a kiállítás sikerre számíthatna, otthon maradok. De lapjaink (már t. i. a német lapok) előre hirdetik a fiaszkót, tehát eljöttem. A sikerről nem írhattam volna; a fiaszkóról írni kötelességem. Be­vallom, hogy kedves kötelességem. Mosolyogva hallgattam beszédét, azután csak azt kérdezem tőle: — Meglátogatta-e már a kiállítási területet ? — Nem, válaszolt, csak tegnap este érkeztem. — És még nem volt a kiállítási területen ? Kár. De ajánlok önnek valamit. Jöjünk ki rögtön. Bele­egyezik? Annál jobb, így ni. Adja csak ide a kar­ját, kedves kartárs úr. Majd vezetem. Nem árt ez önnek Párisban. Karonfogva haladtunk egy ideig az utcákon. Miért ne? Hiszen jó ismerősöknél ez szokás. A bou­­levard-ra értünk. Jó németem bámult. Láttam jól, hogy bámult és csodálkozott a még soha nem látott elragadó, képen. De nem szólt semmit. A közönyöst játszta. Én engedtem. Csak néha mégis kellett, hogy elnevessem magam, midőn társam a boulevardokon nyüzsgő tömegben egyre-egyre »Auflauf«-ot látott s egész komoly hangon kérdé tőlem, hogy »mi tör­tént ?« — Hát én barátom még sohasem hallotta hí­rét a párisi boulevardnak ? — Dehogy nem, hanem azt hittem, hogy ez is Csak olyan »beaucoup de bruit pour rien.« — Na most láthatja, hogy csalódott. A párisi boulevard tényleg olyan, a minő a hite. S láthatja azt is, hogy gyakran vagyunk hajlandóak » Auflauf«-ot látni ott, a­hol semmi sincs; máskor meg a nagydol­got is kicsibe vesszük. Minden a szemüvegtől függ, a­melyen által nézzük a világot. Én bevallom, hogy jobb szeretem az egésséges szemet, mely nem szorul szemüvegre. Német kollegám, úgy látszik, megértette a cél­zást, de nem akart, vagy nem tudott reá felelni. Különben is kocsiba ültünk s kihajtottunk a kiállítási területre. Végigjártuk a Marsmezőt, megbámultuk az Eiffel tornyot, beléptünk a gépcsarnokba. Az ipar­­palotában hosszabb ideig tartózkodtunk s azután a szabadművészetek csarnokát néztük meg. Sorba ve­zettem egyik palotától a másikig, egyik csudától a másikig. Később a quai d’Orsay mentében az Espla­nade des Invalides-hoz jutottunk, s a szemeink előtt itt feltáruló festői kép egészen elbűvölt engem é­s társam is. A kairói, bolíviai, mexikói, argentínai brazíliai s egyébb tengeren túli országok pavillonjai­ sem kerülték ki figyelmünket. Mindent megnéztünk. Kis utazást tettünk a föld körül néhány óra alatt. Kollegám kifáradt. A min épen nem csodál­­koztam. Csak föltűnt előttem hallgatagsága. Az egész séta alatt alig beszélt. Folyton gondolkodni látszott. Végül azt monda: — Holnap írok a szerkesztőmnek, hogy hívjon haza. Küldjön más valakit helyettem Párisba. — S miért ? kérdem meglepetve. — Mert én erről a kiállításról nem tudok rosz­­szat írni. El vagyok ragadtatva. Fejem zúg, elszédít az a sok szép dolog. Oh, hiszen ez nagyszerű lesz! — S az előrejósolt fiaszkó ? szóltam kissé gú­nyos mosollyal. — Én csináltam fiaszkót. Köszönöm önnek, hogy ennek öntudatára hozott a mai sétával. S mond­janak akármit, mégis csak nagy nemzet ez a fran­cia ! De én ezt nem írhatom meg a lapomnak. — Már miért nem ? Az igazat mindig lehet, sőt mindig meg kell mondani. S csak nem hiszi ön is, mint sok más német hírlapíró, hogy a párisi világ­kiállítás sikere ártalmára lehetne a nagy Németor­szág dicsőségének ? Én részemről nem értem, hogy a német lapok miért igyekeznek elhomályosítani a fényt, melyet a kiállítás sikere az egész emberiség kultúrájára vet. Az Eiffel tornyot nevetségessé te­szik , monstrumnak nevezik. Pedig ez csodamű, mely az emberi szellem becsületére válik. A kiállítási előkészületekről egyátalán csak kicsinylőleg, gúnyolva beszélnek. Tisztelet a kivételeknek, de ez nem méltó, ez nevetséges eljárás. — Igaza van, szólt. — Ez a mai kis séta ki­­gyógyitott oktalan dhauvinizmusomból. Párisban ma­radok — mig szerkesztőm vissza nem hiv. — Ez derék beszéd. Különben ne féljen, nem fogják visszahívni. De nini, amott közeledik felénk egy joviális francia úr. Majd mindjárt bemutatom. Meglátja, hogy milyen kedves emberek ezek a franciák. A bemutatás megtörtént. Tricot úr, a­ki párisi ügyvéd, nagy örömének adott kifejezést afölött, hogy egy német journalistával megismerkedhetik. Körülbelül 40 éves, de sokkal fiatalabbnak látszik. Folyton mosolyog s maga a szeretetreméltó­­ság. Igazi demokrata, a­mint a franciák mondják, olyan »pas fiére« ember. Csak egy baja van, hogy roppantul vad boulangista. De hiszen ebben a beteg­ségben ma sok francia szenved. Fiatalabb korában beutazta majdnem egész Európát, egy hónapig tar­tózkodott Budapesten is s hosszabb ideig Zágráb­ban, a­hova nemrég üzleti ügyek vezették. A beszélgetést azzal kezdte, hogy nagyban di­csérte Berlint, melyet szinte ismer. A német tudomás

Next