Fővárosi Lapok 1889. június (149-176. szám)

1889-06-01 / 149. szám

Szombat, 1889. június 1 149. szám. Huszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési tlij: Félévre ................................8 frt N egyedévre...........................4 frt E gyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, feienciek-tere,, Aüiertaeum-épiilet) küldendők. Anya és hitves. (Elbeszélés.) Irta Balogh Arthur. (Folytatás.) Hanem mielőtt még őket fogadhatta volna, Ilona leányát ölelte magához, egy fiatal, tizenhat éves, hófehér arcú, szőke hajú, bájos jelenséget, a ki lebi­lincselő szendeségével, a szűzi szemérem érintetlen hamvával arcán, nagy, sötétkék szemeivel első pilla­natra feledhetetlen benyomást kellett, hogy tegyen minden férfi kebelben. — Rossz leány! most kell, hogy lássalak ? — feddé őt gyöngéd szemrehányással, mert még nem is látta ma, atyja magával vivé a vadászatra. Edződjön a fáradságban — mondá — úgyis oly gyönge. Pe­dig nincs szánalmasabb annál, midőn pipogya, erőt­len, cifra bábnál nem egyéb az asszony. A leány szótlanul rejté oda fejét anyja kebe­lére. Ezt sem merte volna tenni, ha a gyöngéd vonás­sal nem kap rá felhatalmazást. Azután a feltárt ajtón egyenkint lejtettek be a kifáradt nimródok, oda járulva a ház úrnője elé az obiigát kézcsókra, a mit azonban ezúttal — igen finom, puha, bársonyos kezek lévén azok — nem­csak a rideg illem parancsolt megtenniök. Szép vagy, valóban olyan szép vagy, mintha terhére volnál csak leányodnak! azt mondá mindegyikök tekintete, a mi­kor arcába nézett. Egyszerre hárman-négyen is ter­mettek előtte. — Ah uraim — mondá az úrnő szeretetre­méltó mosolylyal, — valóban alig reméltem, hogy már ily korán asztalomnál láthassam önöket. Hiszen a vadászat élve minden egyébbről megfeledkeztet. — Csak kiéhült gyomrunk kívánságairól nem, asszonyom, — mondá Györgyényi Zsiga báró, egy lenszőke, magas, vállas arisztokrata. — íme egy vadász, a ki mégis talál előbbreva- lót ama nemes szenvedélynél. És önök Dezséry — Szitnyay? — fordult két másik fiatal szeladon felé a szép háziasszony, végig futva egy tekintettel vendé­gei egész csoportján, a mikor is nem kerülé ki figyel­mét, hogy Hona legalább négy fiatal férfi udvarlásá­nak kereszttüzét kénytelen kiáltani, a miben azon­ban úgy látszik, mégis Karcsay viszi a tónust. — Nemkülönben nagysád. Osztjuk előttünk szóló véleményét. E pillanatban egy finom poulard vagy roast-boeuf képezi a világ legnagyobb kincsét szemeinkben, a mit egy ugyanekkora darab aranyért sem volnánk hajlandók elcserélni. Mert a pillanat­nyilag legszükségesebb a legértékesebb is. Ez a je­len filozófiája asszonyom. Ezt ugyan ép a beszélőről, Dezséry Oszkárról senki sem hitte, de miután jó társaságban csak a megtűrt, oda nem tartozó egyének szoktak banalitá­sokat mondani, mindenki szellemesnek találta a mon­dást s egy konvencionális, könnyed kacajjal adóz­tak érte. Egy percre még mindenki elszéledt, mert a pá­rolgó tálakat kezdték elhelyezni a hosszú asztal körül. Iktáry azonban még e sürgölődés, zsivaj közepette is talált alkalmat, hogy egy pillanatra a kis mellékszobába vonult neje után osonjon. — Figyelmes legyen Karcsay iránt! — mondá balksága dacára nem valami udvarias hangon. S a hang nyerseségét csak fokozta arcának rideg kifeje­zése, szemeinek szigorú nézése. A nő szelíden hajtotta meg fejét. — Értettem Dénes. De miért nem mondja ezt kérem Ilonnak is talán ? Ez hallatlan vakmerőség volt. — Ilonnak ? haha — ridicule! valóban ridi­cule ! hát miért van itt maga, ha annyit sem tud egy tizenhat éves gyermeknél kivinni, hogy jó arcot mu­tasson egy férfi iránt, a ki tán bolnap-holnapután nyilt kérőként lép fel; jó arcot mutasson, a mikor én úgy akarom! Tegye meg, kérem ! Ennél az utolsó szónál megrezdült a szegény, irigylett, boldog asszony egész lényének minden porcikájában. Ismerte már ezt a hangot; tudta, mit jelent ez a »kérem« Iktáry Dénesnél ezen a nyers, ér­des, szivet metsző hangon mondva, telve fenyegetés­sel, megfélemlítéssel. Nem is igyekezett hát ellenmon­dani, csak ráhagyólag intett fejével: minden meglesz,, úgy lesz a mint parancsolva van. Aztán a következő pillanatban, mintha mi sera törtérjt volna, mosolygó arccal tért vissza az ebéd* lőbe. Senki sem vette észre, mennyi megerőltetésébe* kínjába kerül az a mosoly. Sokkal büszkébb volt* semhogy árnyát is engedné a kedvetlenségnek, meg­aláztatása miatti elkeseredésnek homlokára, arcára lopódzani. A mikor a jó kedvben elköltött ebéd után férj, és feleség ismét együtt, egymagukra találkoztak az egymás hosszába nyíló mellékszobák egyikében, Iktáry komoran lépett neje elé. —Ilont figyelmébe ajánlom s Karcsayt min* denki úgy tekintse, mint Ilon jövendőbelijét. Azzal hátat fordított a nőnek, távozott. III. A minden pillanatban újra és újra megalázott, asszony alig bírta kivárni a percet, midőn véget ér rabszolgasága s szobájába vonulhat. Sietett is fel lélekszakadva, mintha valami üldöző rémtől mene* külne. S a mikor szobájába ért, olyas valamit éré* zett, a mit már réges-régen nem tudott érezni a min* dennapos ridegségben megfásult szivével. Valami lát- batlan kéz szoritja össze torkát, majdnem könyet csal szemeibe. De csitt! félre a hiábavaló könyekkeh Mit ér a gyermekes érzékenykedés P mit javít vele helyzetén, mely külsőleg, a világ előtt fényes, ragyogó- irigylett mindenkitől, de a házi tűzhely körén belül oly átkos megmérgezett, a minőt senki sem irigyelne meg tőle. Gondolkodva hajtotta le fejét karjaira. Lelke önkéntelenül visszaröpült a múlt történeteire.S milyen, setét, izgalmas történet az. Jobb nem is újítani fel lelkében, hisz csakuj gyötrelmet, rettegést szerez vele szivének. Még sem tudta megakadályozni, hogy a mint ott ült egymagában, egy-egy setét kép végig ne vonuljon szemei előtt. Először fiatal lánynak látja, magát fényben, körül rajongva mindeukitől. Azután látja, hogy az a régi fény mint bomlik szét, mint lesz belől iszonyú setétség a pazarló atya könnyelmű­sége miatt. Látja, hogy küzd az árral a család életé­Zmaj-Joyanovics János. — Hadzsics Antal felolvasása a Kisfaludy-Társaság május 29-diki ülésén. — II. Jovanovics, vagy mint őt a szerbek gyermekko­rától fogva nevezni szokták: Kis János 1833-banno­vember 23-án született Újvidéken, tekintélyes, elő­kelő, régi magyar nemes családból. Női ágon közeli rokona Milán volt szerb királynak. Atyja Újvidék város tanácsnoka, majd polgármestere volt. Már há­rom éves korában tudott olvasni, s nagyon jellemző rá nézve, hogy már akkor is valóságos kis demok­rata volt, kinek érzelmeit nagyon bántotta, ha a cse­lédek őt nem keresztnevén szóliták, hanem »ifjúrnak« nevezték. Az alig hét éves komoly gyermek örömest hall­gatta a hősdalokat, a mondákat s örömest bolygott az erdőkben és mezőkön, a természet bájaiba me­rülve s verseket faragva, melyeket egy bekötött köny­vecskébe írogatott e cim alatt: »Egy fiatal versiró vén dalai.« Öntudatlanul szívta magába a nagyszerű, sza­bad természetben nyilatkozó örök ősköltészetet, mely az erdők zúgásában, a falevelek titokzatos suhogásá­ban, a vadgalambok és gerlicék bugásában, az üde patakok csörgedezésében, a kelő s lenyugvó napban, a harmatos hajnalban s méla estszürkületben, a fel­legek szinváltozó játékában s a magányt kereső csa­logányok ábrándos szerelemdalaiban rejlik. Gimnáziumi tanulmányait Újvidéken, Halason és Pozsonyban, a jog és államtudományokat a pesti, prágai és bécsi egyetemeken végezte. Csak atyja kí­vánságát teljesítette, midőn a jogi pályát választotta, melyhez kedve nem volt. Tanulmányai bevégzése után 1861-ben Újvidék sz. kir. város aljegyzőjének választották meg egyhan­gúlag, de e tisztségről csakhamar lemondott, költői I lelke nem tudván megbarátkozni a gyakorlati jogi | élet sokszor »igen furcsa« igazságuézeteivel és köve­telményeivel. Meg választatván 1863-ban az akkoriban Bu­dapesten székelő s a Tököly-féle ösztöndij és nevelés- alapítványt kezelő szerb »Matica« irodalmi társulat által, a Tököly-intézet igazgatójának, szive hajlamát követve beiratkozott orvostanhallgatónak és a tu- dorság elnyerése után ,1870-ben Újvidékre, majd Pancsovára, Kárlócára, O-Eutakra. és végre Bécsbe költözött, hol tiz éven át mint gyakorló orvos műkö- ; dött. Lakhelyének e gyakori változtatása okai az őt s családját ért súlyos sorscsapásokban keresendők. E napokban megrongált egésségének helyreállítása végett a kies fekvésű, valódi üdülőhelyül szolgáló s a Fruska- Gora begytövében fekvő Kamenica helységbe ment lakni. Irodalmi működése 1849-ben kezdődik a »Ta­vaszi regg« cimű dallal, mely elé, elég jellemzően Hameko orosz költőből ezt a merész jelszót helyezte: »Megálmodtam, hogy költő Dszek.« Ez a költeménye 1851-ben a szerb »Matica« által kiadott »Letopisz« (évkönyvek-ben) látott nap­világot. Az ezentúl különböző szépirodalmi lapokban megjelent szerelmi, hazafias, humoros és szatirikus dalai, s magyar, francia, orosz és német költőkből átköltött költeményei, de kiválólag egésséges humora csakhamar a szerb olvasó közönség kedvenc költőjévé | tették. Mint ilyen szerkeszté 1860-ban a »Komárac« (Szúnyog) cimű élclapot, majd 1862—63-ban a »Já­vor« cimű szépirodalmi közlönyt ritka tapintatos ügyességgel és ízléssel, melyben Garay »Kont«-ja, Petőfi, Arany, Jókai és Gyulai több költeménye je­lent meg saját fordításában. S ámbár a szerb közön­ség eme jól szerkesztett lapot nagy pártolásban ré­szesítő, Jovanovics még is megszüntette lapját egy barátja anyagi érdekeit akarván előmozdítani, ki ugyanakkor a »Danica« (Hajnalcsillag) szépirodalmi lapot szerkeszté. Majd 1864-ben »Zmaj« (sárkány), cimű élclapot alapított s innét irodalmi neve »Zmaj.« Ezt a lapot szerkeszté 1872-ig, midőn e helyett a: »Zsizsa« (Szikra) cimű élclapot inditá meg. Ennek, megszűnte után pedig alapitá 1878-ban a »Sztarmali« (Kis okosdi) cimü humorisztikus lapot, mely azóta folytonosan szerkesztése alatt jelenik meg s fenállása. óta szünetlenül nagy pártolásban részesül. Arany »Toldi Miklósa« 1857-ben jelent meg: tőle oly sikerült fordításban,hogy a szerb közönsége magyar költői beszélyt, mint a Jovanovics saját szer­zeményét fogadta. Ép ily sikerrel fordította le Arany* »Toldi estéjét.« »Toldi szerelmének« egy részét (az egész költemény lefordításán most fáradozik), »Mu- rány ostromát,« Petőfi »János vitézét« s számos da­lait, Lyermontov »Demon«-ját és különféle magyar költői termékeket, melyeknek nemcsak anyag-, hanem, alakhű átültetése által tökéletesen elérte minden mű­fordítás feladatát, mely tudvalevőleg abban áll, hogy- j az az eredetinek nemcsak tartalomban, hanem alak­ban és stílben, jellemben és hangban is hű mása. legyen. A Kisfaludy-Társaság Jovanovics irodalmi ér­demei méltánylásának legszebb jelét adta akkor, mi­dőn a magyar költők ez egyetlen kitűnő műfordítóját. 1867-ben tagjának megválasztotta. Jovanovics e megtisztelő kitüntetést a szó teljes, értelmében megérdemelte, mert a magyar költői mű­veket oly remekül fordítja szerb nyelvre, bogy azok teljesen ugyanazt a gyönyörérzetet keltik az olvasó­ban, mint a melyet az eredetinek olvasásán érezne* ha az saját nemzeti nyelvén volna Írva. Ezenkívül »Keleti gyöngyök« cim alatt a keleti költők, Hafiz és Mirza Saffi dalait ülteté át a szerb, irodalomba az eredeti művek teljes eredetiségével. Van egy a népéletből merített igen jó vígjátéki is: »A ponty,« melyet folyvást nagy sikerrel adnak

Next

/
Thumbnails
Contents