Fővárosi Lapok 1889. június (149-176. szám)

1889-06-01 / 149. szám

nek, becsületének hányott sajkája. Azután — csodás keze az égnek — jő egy férfi, a­ki mindent jóvátenni, mindent megmenteni kész egyetlen feltétel árán: ha­­ a ragyogó szépségű leány kezét megnyerheti. Milyen­­ keserű választás eladni magát, a mikor szive régen a másé volt, ki szegénységében nem versenyezhet azzal a hatalmas, gazdag nagy úrral. Aztán meg volt az esküvő. Milyen esküvő volt az! A lapok telve voltak fényének leírásával, de arra is sokan emlékeznek, hogy egy dúlt arcú férfi, a­ki egy gyönge vézna kis gyermeket tartott a karján, mily őrült merényletre gondolt, midőn a menyasszony fényes nászkiséretével távozott a templomból. Még jó, hogy ideje korán csa­varták ki a pisztolyt kezéből a ráeső emberek, mi­előtt még a kocsiban ülők egyikét — nem tudni, melyi­ket — célba vehette volna. Jött a hagyományos nászutazás. Minő kínos, agyongyötrő hajsza egy csomó nagy városon át, ke­resztül-kasul országokon. Végre meg lehetett te­lepedni az ősi Iktáry-birtokon.­Csupa hódolat, csupa bálványozás tárgya. Férje minden gondolatát kilesni, minden szeszélyét betölteni igyekszik. Igen, úgy volt akkor­ és ma? — a feleletet egy halk, kínos sóhajba foglalta össze. Azután megint egy iszonyú történet jő elébe. Őszi alkonyat volt, férje karján sétált a parkban, a­ki ép akkor jött elő vadászatáról. A­mint a park szé­lére érnek, a gyér lombú bokrok közt felvillámlik, dörrenés követi azt. Egy sötét alak igyekszik tova surranni kétségbeesett gyorsasággal az erdő fái kö­zött. De a másik pillanatban a férj fegyvere is eldör­­ren, azután látja, a mint az a menekülő alak vállához kap, még a vérsugárt is látni véli, a mi a sárgult le­velekre hull s aztán eszméletlenül terült el a földön egy iszonyú sejtelemmel, egy dermesztő gondolattal térve magához újra. Az a feldúlt, kétségbeesett arc előtte van azóta, ez mindig az iszonyú árny a múlt­ból, a­mi besötétíti a jelent, a jövőt. Nem tudta tovább fűzni gondolatait. A komorna lépett be, csendesen közeledett úr­nője felé. — Mi az Márta ? — kérdé feszülten a nőtől — íme grófnő. Az ismert helyről jön — mondá az és egy levelet vonva elő keble fölül, átnyújtotta azt az úrnőnek, kit csak igy, a négyszemközti beszélgetés közben nevezett grófnőnek, máskor soha ki nem bo­csátotta volna azt a szót ajkain. A hölgy sebesen feltépte a kettős borítékot, melynek külsején Zalai Márta komorna neve volt ol­vasható. Belefehéredett a midőn olvasó: »Iktáry Dénesnével igen fontos beszélni valója van valakinek, a ki kéri őt, saját érdekében e hó huszadikán este ■elő a szerb színpadon. Itt több novellát is, melyek közül »A csalogány völgye« és »Brankovics Vido­­szava« közkedvességű olvasmányai a szerb népnek. »Brankovics Vidoszava« megjelent a »Fővárosi Lapok«-ban is, »Egy család balvégzete« cím alatt Szokolovics József sikerült fordításában. Irodalmi működésének 25-dik évfordulóját 1874-ben november elsején ünnepelték meg Újvidé­ken úgy a szerb, mint a testvér magyar nemzet élénk részvéte mellett. Ez alkalommal­­ Miklós, Montenegro vitéz költő fejedelme a Danilo-rend középkeresztjével tüntette ki Jovanovicsot egy igen szép levél kíséretében, melyben a többi közt eze­ket mondja: »Gyönyörű dalai, a szép és igaz, a jellemszilárdság és lángoló hazaszeretet megannyi magasztos nyilatkozványai már régóta a legnagyobb tisztelettel töltik el keblemet mind személye, mind költeményei iránt. Igen örülök, hogy huszonöt éves irodalmi működésének megünneplése a szerb nemzet által alkalmat ad nekem, hogy különös nagyrabecsü­lésem jeléül ön számára megküldhessem a Monte­negro függetlensége emlékére alapított Danilo-rendet azzal a bő kívánsággal, viselje azt oly szívesen, a­mily szeretettel és tisztelettel én azt önnek adományozom, ez­által is csak csekély jelét kívánva adni annak, mennyire méltatom sikerdús irodalmi működését.« A magyar irodalom kitűnőségei közül is töb­ben igen szívélyesen üdvözölték a jubiláló költőt. Legyen szabad e szép üdvözletek közül néhányat megemlítenem. A magyar költészet gazdag birodalmának feje­delme, koszorús nagy költőnk, Arany János ezeket írta: »Szerencsémnek tartanám Jovanovics tisztelt pályatársam negyedszázados örömünnepélyén szemé­lyesen részt vehetni, annyival inkább, mert én a tisztelt jubiláló úrnak csekély költeményeimnek a szerb közönséggel ismertetéséért különös elismerés­sel is adósa vagyok. Azonban miután folytonos gyön­gélkedésem miatt e szerencséről le kell mondanom, csak távolról fejezhetem ki azon tiszteletet, melylyel szerb társam érdemei iránt viseltetem s kívánom, hogy őt isten a szerb irodalom dicsőségére még so­káig éltesse s vidám munkaerőben tartsa meg. Társaságunk nagyérdemű elnöke, Gyulai Pál szép üdvözletében ezeket mondá: »Vettem 1. évi (1874) október 23-dikán kelt becses levelét, melyben mint bizottsági elnök meghívni méltóztatik Jova­novics János szerb nemzeti költőnek Újvidéken tartandó huszonöt évi jubileumára. Fogadja köszö­­netemet e megtiszteltetésért. Bár a szerb költészetet és irodalmat csak másodkézből, fordításokból isme­rem, mindig élénk rokonszenvvel viseltettem iránta. Az általam szerkesztett »Budapesti Szemlé«-ben épen most közlök egy hosszabb tanulmányt Szerbia történelmének egyik nevezetes­ korszakáról s köze­lebbről a szerb beszélyirodalmat fogja ismertetni egy szintén avatott toll. De Jovanovics Jánoshoz, az ünneplendő költőhöz a rokonszenvnek még egy más kapcsa is fűz. Ő a magyar költészet nem egy virágát ültette át a szerb irodalomba, s a Kisfaludy-Társa­­ság, tagjának választva, egyik díszét szemléli benne. Nagyon sajnálom, hogy hivatalos teendőim miatt egy pár napra sem távozhatom jelenleg Budapestről s nem vehetek részt ez ünnepélyen. De a távolból tiszteletemmel és legjobb kívánságaimmal én is üd­vözlöm a költőt; óhajtom különösen, hogy még sokáig gazdagíthassa a szerb költészetet szelleme gyümölcseivel s folyvást erősítse az irodalom terén a szerb és magyar nemzet közt a testvéries hajlamot, melynek ő oly kiváló képviselője.« A szivsugarta szerelmi dalok dalnoka, Tóth Kálmán üdvözlete igy hangzók: »A meghívást Zmaj-Jovanovics János költőnek jubileumára köszö­nettel vettem. Csak gyengélkedő egésségi állapotom akadályoz, hogy személyesen meg nem jelenek. Pedig szerettem volna én, mint a múlt évben jubilált ma­gyar költő, a most jubiláló szerb költővel kezet szo­rítani s ezt mondani: a­mit a két testvér­nép közt a politika rontott, azt a költészet az örökszép szerete­­tében találkozó egyesülés, hozza helyre. Éljen Zmaj- Jovanovics János.« A szerb kultúra történetében ez volt az első eset, hogy a nép örömünnepélylyel ülte meg egy ked­venc költőjének huszonötéves irodalmi működését. Legújabb időben Jovanovics a gyermekvilág nevelése és művelődésére fordítá különös figyelmét s e célból 1880 óta »Neven« (Repkény) című lapot szer­keszt, melybe oly költeményeket ir, melyek a gyer­mekirodalom valódi gyöngyeinek, megannyi apró drágaköveknek tekinthetők. Ez igen ritka, kivételes tünemény a mai kor­ban, midőn a vizsgálódási, elemzési és filozófiai irány mindenben, még a költészetben is annyira uralko­dóvá lett. Jól mondja Macaulay: »A ki egy irodalmilag fölvilágosodott társadalomban nagy költő akar lenni, kis gyermekké kell előbb válnia. Lelkének egész szö­vevényét le kell először bontogatnia. El kell igen sokat felejtenie azon tudományból, mely eddig talán fő di­csősége volt. Jovanovicsnak nincs szüksége rá, hogy szét­szedje lelkét, hogy újra gyermekké legyen: költői te­hetsége, fogékonysága és képzelete olyan maradt mint gyermekkorában volt. Míg kortársait az idő aggitja, ő mindinkább ifjúi, szelleméből semmi sem veszett el, egyik nemzedékről a másikra száll az, mint egy bűvös eszme. Kiváló szellemek tudvalevőleg abban különböznek a köznapiaktól, hogy míg ezeknél az évek múlnak, amazoknál az évek gyűlnek. Mennél több év van a köznapi lények mögött, annál kevesebb marad előttük; s mennél több év áll a kiváló szel­lemek mögött, annál több van előttük, mert a hal­hatatlanság az örök ifjúság. S egy negyvenéves kör­ tizenegy órakor a szalóki régi gazdatiszti lakban megjelenni.« Név, aláírás semmi, de a nő megismerte­­ a balkézzel irt, kuszált vonásokat és soká meg-meg­­­­remegett egész testében. Azután első gondja volt, hogy a papírlapot tüstént hamuvá tegye a felgyújtott gyertya lángjánál. Úgy már nem lehet áruló többé. Aztán a komorna felé fordult: — Köszönöm Márta. Mivel fizessem meg hű­ségét, a mivel egész életem titkát oly nemesen meg­őrzi? Ha valaki sejtené a történeket. (Folyt­ köv.) A vőlegény barátja. (Egy angol nagybátya elbeszélése.) Irta W. E Norris. (Folytatás.) Borbála közelebb ült hozzám, kezeit karom körül kulcsolta s könyörögve nézett arcomba. »Tökéletesen igaza van, János, — felelte sze­líden ; — az a szegény leány bárkihez nőül ment volna, a kinek pénze van és én bolond fővel még bátorítottam, hogy áldozza fel magát családja érde­kében. Szerencsére még nem késő a megbánás és megjavulás; én nem tudtam, hogy Mr. Robinson iszik, sem azt, hogy ő olyan rettenetes gyáva. Ha olyan ember lenne, a­milyennek látszott, May igen boldog lehetne vele, így gondolkoztam Corfuban, most természetesen meg vagyok győződve, hogy semmi esetre sem lehet boldog vele«. »Még ha nem is volna ily természetű? — kérdem. »Még akkor sem, s bizonyos vagyok benne, hogy ön is ép oly jól tudja okát, mint én, János.« »Bsz ez a kudarc egy fajtája, jegyzem meg, a­melylyel okvetlenül találkoznia kell egy középkorú, szentimentális nőnek, ha világiasan akarja magát viselni. Nem kellett volna ezt tennie, Borbála, bele sem kellett volna avatkoznia. Ha Bardley kapitány és May szeretik egymást, ez annál rosszabb rájuk nézve: ez a körülmény­ nem változtatja jóra a dolgot s biztosítom, az ön nővére elhatározását sem! És a legrosszabb az a dologban, hogy nekem kell kiál­­lani nővére haragjának első rohamát, mert föltéve, hogy May a régi szerelemtől megszabadult s az újba már előrehaladt, rám hárul az a kellemes köteles­ség, hogy anyjával tudassam ezt a dolgot«. »Természetesen, ön szívesen meg is fogja tenni ezt János, de ki kell jelentenem, hogy ez az ön köte­­­­lessége, mint a család fejéé«. »Hisz ez magától érthető, s ugyanez oknál fogva az is az én kötelességem lesz, hogy e szerető és éhező párnak kenyeret adjak a szájukba«. »Ön túlozza a dolgokat, kedvesem. Bardley kapitány nem szegény annyira, de azt természe­tesen nem teheti, hogy Mayt üres kézzel adja hozzá, s bizonyosan az a pénz, a­mit neki hagy végrende­letében —« »Mit tud ön az én végrendeletemről?« — sza­­kítom félbe hevesen, mert nem szeretem, hogy ha ebbéli intézkedéseimet emlegetik. Megrémült arcából ki lehetett látni, hogy ele­get tud belőle. »Csak azt akartam mondani, hogy ha talán hagyott volna valamit a kedves Maynek végrendele­­tileg, ezt oda adhatná neki most is. A pénzt úgy sem veszti el«. »Nem foghatom fel, miért mondta azt, hogy nem vesztem el, — mondom, — de hagyjuk ezt. Minden meg lesz, gondoskodom a hozományról s el­vállalom a felelősséget anyja előtt. Lehetek oly sze­rencsés, hogy még tehetek valamit önért ? Ha igen, remélem, nem fogja álszeméremből elhallgatni.« Borbála egy kis gondolkozás után kijelenté, hogy jelenleg egyebet mitsem akar. Azután néhány hízelgő s úgy hiszem őszinte megjegyzést téve nemes­­lelküségemre, megcsókolt s hálószobájába vonult. A­mit el akart érni, azt elérte, mert ha ő kissé idős és szentimentális természetű, fájdalom, én is az vagyok. Azt azonban nem mondtam meg neki, hogy már három nappal ezelőtt írtam nővéremnek Londonba, hogy véleményem szerint Robinson nem alkalmas férj húgom számára s hogy én nem egyezem bele az el­jegyzésbe, mely csak szerencsétlenséget okozhat. Nővérem és én ettől fogva majdnem tökélete­sen egy véleményben voltunk húgom jövője felől s ezt örömmel meg is mondtam volna Borbálának, de úgy véltem, még nem érdemli meg. Aztán pedig nem látom át, miért kell nekem mindig a legkellemetle­nebb részét teljesíteni a munkának; azt sem tartom továbbá valami helyes eljárásnak, hogy felkajtassák az ember magán­iratait a végből, hogy megtudják, miként intézkedett vagyonáról halála után s aztán értésére adni, hogy ez a felosztás még életében foga­natosítható lenne. Mind­ennek dacára örvendettem, hogy nővérem, a ki soha velem egy nézeten nem volt, bár jó későn, de mégis csak az én nézetemre tért s mikor cigarettem végére érve, kidobtam az ablakon, megtettem az előkészületeket a lefekvésre s azt mondtam magamban, »kitelik a költségből!« Véle­ményem szerint gazdag embernek mondhatom maga­mat úgy, hogy nem is költöm el egész jövedelmemet, ha tehát én két erre érdemes egyént boldoggá aka­­ rt.

Next