Fővárosi Lapok 1889. augusztus (208-238. szám)

1889-08-01 / 208. szám

-:->VO-7í7“^ Csütörtök, 1889. augusztus 1. 208. szám. Huszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: •cdapest, ferenoiek-tere S. sz. L emelet Előfizetési dij: Sfélérre . ■egyedóvre 8 frt Egyes szám 6 kr. FŐVÁROSI LÁPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések i kiadóhivatalát (Budapest, ferenciek-tar% Athenaeum-épület) küldendők. Egy tehetség története. (Elbeszélés.) Irta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Vestorius Péter, mint azelőtt atyja, nagyatyja és ki tudja még hány előde, orgonista és kartanitó volt a vártemplomban s mint hivatott zenész szenve­délyes odaadással szentelte magát pályájának. A zene volt, családján kívül az egyedüli, a mi érdekelte, csakis erről szeretett, tudott beszélni s kedvelt mes­tereinek szerzeményeibe merülve, minden másról megfeledkezett. A zene hangjaiban nyilvánult öröme, bánata, ez nyújtott szórakozást neki az élet egy­hangúságában, vigasztalást szomorúságában. Hogy elődei mikor és honnan származtak be, tán maga se tudta. Elég, hogy most már Magyaror­szág polgára volt s mig atyja egy szót se tudott ma­gyarul, ő maga hibásan bár, de értett, beszélt nyel­vünkön és fia németes keresztneve dacára, tökélete- tesen bírta azt. Neje vagyonos budai polgárlány volt, kibe szép hangjáért szeretett, mellyel templomi éneklések al­kalmával kitüntette magát. Most Eézi-mama, régóta lemondván az ilyen művészi becsvágyról, mint jó házi­asszony, szerető családanya s a házastársak közt a praktikusabb rész tündökölt. Csendes munkálkodás, boldog elégültség köze­peit folyt le a kis család élete s a tulparti város lázas tevékenységéről, változatos élvezeteiről nem is ál- -modva, csak nagy ritkán, valami sürgős ok által kény­szerítve keresték fel azt. Életük derült egének egyetlen komoly bánat- felhője kis leányuk halála volt, melyet bár évek vonultak már el felette, leküzdeni nem birtak. Nem voltak szokva a fájdalomhoz s kétszeresen érezték súlyát. De hát igy szokott ez lenni az életben. Újabb csapások élét veszik a réginek s a lélek lassankint elviselésükhöz idomul, mig ellenben egy régibb tövis- szúrás nyoma, melyet más sebek nem követnek, oly­kor egy egész életen végig sajog. Rézi-mama csak gyermekét siratta az elhunytban s igy, ha feledni nem tudta is, de mégis inkább belenyugodott sorsába. Nem igy Vestorius mester, a ki korán fejlett lány­kájában rendkívüli zenetehet séget látott, melynek fényes jövendőt jósolt. S mig ő maga volt a szerény- ség, egyszerű helyzetéből soha ki nem kívánkozott és teljesen meg volt nyugodva a gondolatban, hogy fia egykor az ő nyomaiba lép, leánykájában mindazt az ambíciót összpontositá, a mi valaha művész keblét dagasztá s most mindez álmok szétfoszlását siratta az elköltözött gyermekben. Midőn az említett vasárnapon Arnold ebéd felett elbeszélte a kis Magdával való ismeretségét 8 elmondta, milyen lelkesültséggel hallgatta a lányka apjának orgonajátékát, miként fakadt sírásra, mikor majdnem erővel elvezette az ablaktól, az öreg zenész szeme felvillant. — Hozd ide nekem azt a gyermeket — mondá fiának. * Özvegy Dorlainé ugyancsak meg volt lepetve, mikor másnap Vestorius mester hozzá bekopogtatott. Zavartan, többször megakadva, meg újra kezdve adta elő jövetele célját. Elmondta, miként ismerke­dett meg egymással a két gyermek, mint lett ő maga fia által figyelmes a kis Magdára s miként fedezett fel benne első látásra rendkívüli zenehajlamot. — Úgy van, nagyságos asszonyom — mondá — abban a gyermekben — komoly megggyőződés- sel mondhatom — valódi tehetség rejlik. Arnold tegnap délután felhozta hozzánk a gyermeket. Már rendkívüli, komoly szépsége is magasabb hi­vatásra vall, első tekintetre megnyeri részére a sziveket. Én rögtön megszerettem, leültettem ma­gam mellé és zongorázni kezdtem neki. Tovább egy óránál játsztam előtte Mozart, Beethoven, sőt Bach szerzeményeiből s ő meg nem unta, el nem mozdult a helyéről, bárba feleségem — áldott jó, de egyszerű asszony — süteményekkel s másféle cseme­gékkel csalogatta. Hanem a mikor egy egy darabot elvégeztem, vékonyka hangjával utána dúdolta és apró ujjaival a zongorán kikereste az alapmotívumo­kat. No, ha ez nem zenetehetség, hát mi egyéb ? — Egyetlen egyszer láttam még életemben ilyet — folytatta egészen lelkesülésbe jőve az ősz zenész — istenben boldogult kis lányomnál — s az öreg jámbor kék szemei könyéktől lettek fényesek. — De még ez sem volt olyan nagy csoda, a szegény kis angyal benne született, benne élt, mig itt.... A vége a hosszú bevezetésnek az lett, hogy Vestorius mester megkérte Dorlainét, engedné át neki Magdát a zenében való oktatásra. — Sokat tanítottam életemben, tudok bánni a gyermekekkel s a zenében, merem állítani, — nálam- nál szilárdabb alapot senki nem adhat neki. Dorlainé — bár kezdetben nagyon meg volt lepetve, csakhamar megbarátkozott az eszmével. Leánya kiváló zenetehetség! hol kell biztosabb kilátás az óhajtott fényes jövőhöz ? Ennek az ember­nek csakugyan igaza van, ez a tehetség, a lányka nem mindennapi szépségével párosul tan egy szebb, boldo­gabb idő biztató reményeként tűnt fel az anya előtt. Másrészt a mester becsületes arca, jóságos hangja olyan megnyerő, olyan bizalomgerjesztő volt, hogy lehetetlen volt ajánlatát félremagyarázni. Hálával fogadta hát s késznek nyilatkozott a lánykát neki tanítás végett átengedni. — Magam is meglehetősen játsztam egykor — mondá egy sóhajjal — de az utóbbi évek szomorú­ságai közt zongorám hangja is fájdalommal töltött el. Vettem észre, hogy kis lányomban van némi zene­hajlam és nem egyszer tettem szemrehányást magam­nak, hogy miért nem fogok tanításához, de — beval­lom — irtózat fogott el, valahányszor felakartam nyitni az évek óta csukott hangszert s igy mindig abban maradt. Aztán hosszas vita fejlődött ki. Dorlainé nem akarta elfogadni, hogy a mester ingyen oktassa lányát, viszont ez hallani sem akart fizetésről. A párisi világkiállításról. (Egy darab kulturtörtó et.) Van a Mars-mezőn egy olyan palota, mely a ma­ga nemében unikum. Nem mintha az épület volna valami különös alkotmány, de a mi benne van, az már teljességgel az. Az emberi civilizáció törekvéseit, küzdelmeit és eredményeit látjuk itt megtestesítve. A történelmet eddig csak megírták, s a ki ér­deklődött nemünk kultúrtörténete iránt, az többé- kevésbbé tudós könyvekből merített okulást. Ma a dolog kissé megváltozott. A holt betű helyét az élő kép kezdi elfoglalni. Nemcsak elbeszélik, leírják, de megjelenetezik, élethű alakokkal rekonstruálják s khro- nologikus rendben bemutatják az emberiség folytonos haladását. Hiszen nem mondom én, hogy a könyv fölös­leges ; de hogy nemünk kulturfejlődését a szabadmű­vészetek palotájában nehány nap alatt jobban megta­nultam, mint eddig nem egy német tudós vaskos köteteiből: az már kétségtelen tény. Az illusztráció volt eddig a mellékes, a nyom­tatott betű a fő. Ki tudja, vájjon nem lesz-e nemso­kára e viszony megfordítva ? A szemlélhetöség elve kezd most a tanítási rendszerben lábra kapni, külö­nösen Franciaországban és lehet, hogy már egy kö­zel jövőben sok tudományágnál nem a kép lesz segéd­eszköz a szöveghez, de a könyv lesz illusztráció a meg­testesített tudományokhoz, Jegyen ez történelem, ter­mészetrajz vagy bármi egyéb. Hiába, ez a vén tizenkilencedik század már ki- mulófélben van. A huszadik lassanként előre veti árnyékát s egy újabb kor szelleme szól már az idei kiállítás nem egy csodájából felénk. Járatlan utakon törnek előre a szellem munká­sai eddig nem is sejtett irányokban, egészen uj célok felé. Olyan tervek valósulnak meg, melyekről még csak nehány évtizeddel is ezelőtt álmodozni se mert volna a kétkedő emberiség. A hang viaszlemezre leír ódik s évek elmúltával is ismétli magát. Távlátó gép föltalálásáról is rebesgetnek már, melylyel a I világ túlsó felére is elnézhetnénk. Korcsolyákon tova- | sikló vasúttal tettek e napokban Párisban kísérletet, mely óránként kétszáz kilométernyi gyorsasággal rohan tova. Mesének hangzik mindez, pedig nem az. Nincsen az emberi tevékenységnek egyetlen egy ága sem, mely a párisi világkiállításon uj színben ne tűnnék föl, mely ne haladna óriási léptekkel a töké­letesedés felé. Hová megyünk ? Meddig mehetünk ? Hol lesz az emberiség egy újabb század múlva? Annyi kiváló elme, szorgalom és tehetség közös mun­kája mennyire fogják sokkal előbbre vinni nemünket? A Mars-mező csodáinak láttára mély megille- tődéssel kérdezzük igy önönmagunkat. Elfog egyéni kicsinységünk lesújtó érzete s betölt az emberi nem nagyságának fölemelő tudata. Lelki szemünk előtt fényes képek jelennek meg a közel jövő nagy vívmá­nyairól, újabb meg újabb találmányok csodáiról, me­lyek tán meg fogják változtatni egészen a mai világ külsejét s mindez oly zavaros, oly össze-vissza megy agyunkban, látunk, de nem érzünk, hiszünk, de fel nem foghatunk, sejtünk, de mit sem^udunk. Ah, de hiszen ez csak álom! Alom és mesebe­széd. Vagy nem az? Mindegy, most térjünk vissza a valósághoz. A jövőből a jelenbe, a jelenből a múltba. Mert a múlt áll megtestesítve előttünk a szabadmű­vészetek palotájában. A civilizáció emlékeinek tem­ploma ez. Nem csoda tehát, hogy oly különös eszmék és érzelmek fognak el bensejében, Nézzünk csak kissé körül. Óriási teremben va­gyunk, de nem egyedül. Kőkorszakbali embereket lá­tunk magunk előtt, kik egy barlangban ütötték fel tanyájukat. A férfi vadászatról jő haza, széles vállain gazdag zsákmánynyal. A barlangnyilás előtt pedig két nő nehéz munkát folytat: köveket csiszolnak. Egyiket a másikkal, a mi bizony nem lehetett valami kellemes foglalkozás. íme ezek voltak »az emberiség első munkásai« ; a ma oly bámulatosan magas fokot elért ipar »kezdői.« Nem messze tőlünk két azték-ot veszünk észre, a kik növényrostokot rakosgatnak egymás mellé, be­I bevizezik, ütik-verik, a napon száradni engedik s még sok mindenféle egyéb procedura után végre előállíta­nak valami papirfélét. Ma, a gép egyik oldalán a kazánba ömlik a felolvasztott rongyanyag, vasleme­zek meggyúrják, kerekek tovább hajtják s a gép má­sik oldalán nehány perc múlva a kész papír tűnik elő. Látunk itt még néger kovácsokat, a bronzkor­szakból restituált jeleneteket, s ezek mind az emberi­ség küzdelmét ábrázolják, melylyel a természetet uralma alá iparkodott hajtani s ezáltal saját magát tökéletesíteni. Az alakok viaszból vannak készítve s igen ter­mészeteseknek tűnnek föl. Látszik, hogy nem kontá­rok, hanem elsőrangú művészek munkái, kik az illú­ziót tökéletessé iparkodtak tenni, s a mennyire lehet, e céljukat el is érték. Az alakok ruházata, a lakó- barlangok, a különböző iparág szerint váltakozó munkafolyamat föltüntetése mind igen természethüen van ábrázolva s tényleg, a pillanat benyomása alatt, azt hihetjük, hogy az emberiség civilizálódásá- nak nagy munkája szemünk előtt történik, nehány óra alatt. Igen érdekesek a Khina kultúrtörténetéből be­mutatott jelenetek. E nép, mely a külvilágtól elzár- kozottan élt, önerejéből már akkor érte el a művelt­ség egy bizonyos magasabb fokát, midőn a többi népek még egészen a barbarizmus állapotában ten­gődtek. Igaz, hogy az ott uralkodó konzervatív elv­nél fogva, egészen a közelmúlt időkig, ezredeken át semminemű haladás nem volt tapasztalható. Meg­állották azon a fokon, melyet egyszer elértek. És minő különös, hogy ép most, midőn a folytonos haladás vi­lágrészében, az öreg Európában, ismét retrogád el­vek kezdenek uralomra jutni, a modern koreszmék iránt eddig érzéketlen ázsiai államok megmozdulnak s ők kezdik a szabadelvűség zászlóját lobogtatni! Khinában sok újítás történik s Japánban néhány hónap előtt behozták az alkotmányos képviseleti rend­szert. A világ forgása örökös circulus vitiosus-nak látszik. De visszaesés nem állhat be. Ha visszafelé megy Európa, előrehalad Ázsia.

Next

/
Thumbnails
Contents